Cave Creature (by Jericrow)
Az örökkévalóságban nem vala más, csak Kaderoth, a Mindenség Ura… És Kaderoth levágja önnön karját, és véréből megszületik Ahlron, a Fény Őrzője… És Kaderoth felvágja önnön mellkasát, és szívéből megszületik Fherron, az Élő Lelkek Oltalmazója… És Kaderoth kettéhasítja önnön fejét, és belőle megszületik Ylinhra, az Egyensúly Fenntartója… És az erő, a lélek és tudat nélkül maradt Kaderoth teste maradványaiból megszületik Zholron, a Holtak Védelmezője, a Túlvilág Őrzője.

- részletek a Teremtés Könyvéből

Történelem dióhéjban

Wayers eredetéről csak homályos mítoszok, a felejtés lyukacsos szövetéből szőtt regék és mondák maradtak fenn. Az egyetlen írásos emlék, ami a világ születéséről szól, A Teremtés Könyve, aminek keletkezését rejtély fedi, szövegét pedig évezredek alatt sem tudták maradéktalanul értelmezni.

A Máguskirályok Korának kezdete csak sejtések, tétova találgatások alapján határozható meg, de az emberi faj megjelenéséről, annak idejéről és okáról sincsenek egyértelmű leírások. Ennek a korszaknak az eseményeiről csak a Nagy Háború után épségben maradt – az Öröklét Csarnokában őrzött – Mágikus Tekercsekből, valamint az emberek előtt a világot uraló tündérmanók legendáira alapozva lehet tudni. Az Emberek Korának történelmi ismereteihez képest ezek csak apró információmorzsák, amikre kiéheztetett verebekként szálltak rá számos generáció történészei, hogy atomjaira szedjék, elemezzék, de ennek ellenére most sem lehet sokat tudni a máguskirályokról.

A Nagy Háborút megelőző időkben a világot átjárta egy láthatatlan, megfoghatatlan anyag, az orku, aminek segítségével az emberek bármit képesek voltak létrehozni, ha volt hozzá tehetségük. A legendák szerint a máguskirályok maguk is ebből az anyagból keletkeztek, így az ő egész lényüket átjárta a mágia, és így váltak Wayers uraivá – erejüknek semmi sem szabhatott határt. Alattvalóik, az orkulok – a mágiára fogékony emberek – lettek, akik varázserejükkel támogatták uraikat, az ekertek – a mágiát befogadni képtelenek – pedig az ő szolgáikként teljes elnyomásban éltek, kiszolgáltatva a mágiahasználók kényének, kedvének.

A világon egy időben mindig tizenkilenc máguskirály létezett, akik hatalmuk korlátait feszegetve folytonos harcban álltak egymással – egyesek az ekertek védelmére keltek, és minden erejükkel igyekeztek megóvni az ártatlan életeket, a máguskirályok többsége azonban csak feláldozható feleslegként tekintettek rájuk a szörnyű, véres háborúk alatt, vagy kísérleti patkányként új varázslataik kikísérletezései során. Azon ritka esetekben, amikor a csatározások közben egy-egy máguskirály életét vesztette, teste elvesztette fizikai formáját, és ismét orkuvá vált, azonban helyére a mágia abban a percben egy új, teljesen más személyiséggel és célokkal rendelkező máguskirályt teremtett.

A máguskirályok és az orkut kisebb mértékben, de ugyanolyan hatékonyan használni képes orkulok bármit megtehettek, fantáziájuknak semmi sem szabott határt. A szükséges varázskomponensek felhasználásával magukba „szívták” a mágiát, és a megfelelő varázsszavak kimondása után létrejött a kívánt varázslat. Sokuknak évtizedeken át tartó kísérletezések után sikerült csak új varázslatokat létrehozniuk, melyek módját és folyamatát kódexekba jegyzetelték. Ezeket varázskönyveknek nevezték el, amik épségben maradt példányainak legtöbbjét ma az Öröklét Csarnokában őrzik, de ritkán könyvtárakban vagy magángyűjteményekben is megtalálhatóak, azonban az orku eltűnése miatt használni senki sem tudja őket – ellenben az orkulok által kifejlesztett varázstárgyakat, használati módjuk ismeretében, bárki képes működésbe hozni.

Néhány varázstárgy magától is kifejti a hatását, ilyenek például a különféle varázstakarók, amik a legfagyosabb időben is melegen tartják viselőjüket, de a nyári napokon kellemes hideget árasztanak magukból. Más tárgyak gondolati úton juttatják el a működésükhöz szükséges parancsszavakat a használatukra alkalmasnak talált személy elméjébe – nem szavakkal szólnak, hanem érzéseket továbbítanak, így a tulajdonosuk ráérez arra, hogy miként kell használni őket.

A valódi okát senki sem tudja annak, hogy az orku miként tűnhetett el a világról. A mágiakutatók feltételezései szerint az évezredeken át tartó, megszámlálhatatlanul sok áldozatot kívánó mágikus csaták során az orkut a világban tartó burok megrepedt, és a mágia lassan elszivárgott a résen keresztül – a Máguskirályok Korának utolsó évében megszűnt a határ az orkulok és az ekertek között, a mágia eltűnésével minden ember egyenlővé vált. A „mágia halála” után a máguskirályok eltűntek a föld színéről, de az általános vélekedés szerint nem pusztultak el, hanem erejüket vesztve bujkálnak az emberek között, és halhatatlanságra kárhoztatva várják, hogy visszatérjen a hatalmuk.

Zholron, a Túlvilág Ura csak erre a pillanatra várt. Az istenek a világ teremtése óta nem avatkoztak bele annak történéseibe – az általános feltevés, hogy a máguskirályok erejével szemben még ők is tehetetlenek lettek volna –, hagyták, hogy milliárdnyi ártatlan élet vesszen el értelmetlenül, azonban Zholron feltűnése Wayers pusztulásával fenyegetett, ezért mindent elkövettek, hogy megállítsák az alvilágba száműzött testvérüket.

Zholron milliárdnyi förtelmes teremtménye élén akarta leigázni a mágia nélkül maradt, komoly védekezésre képtelen emberiséget, és kitört az egész világot megrengető Nagy Háború, ami közel egy évtizeden át tartott, sosem múló, mély sebeket szántva Wayers és annak lakóinak szívébe.

Kezdetben Ahlron, Fherron és Ylinhra közös erővel képes volt felvenni a harcot a Holtak Hadával, de idővel minden erejüket felemésztette negyedik testvérük gonoszságon alapuló hatalma. Az emberek – létszámfölényük ellenére – alul maradtak a rájuk küldött borzalmas és vérszomjas lényekkel szemben, és Ylinhra – nem látva más kiutat – A Természet Megcsúfolására vetemedett. Ennek az isteni varázslatnak a segítségével az emberek egy részét különféle állatokkal keresztezte, és megteremtette az emberállatokat. Ez az új faj erősebb, gyorsabb és kitartóbb volt az embereknél, és egy ideig úgy tűnt, méltó ellenfelei lehetnek a Sötét Úr seregének. A szörnyetegek azonban nem akartak elfogyni: ha megöltek egy élőt, az rövid időn belül felkelt, és élőhalottként saját társai ellen fordulva erősítette a pokoli hadsereget.

Az istenek reményvesztetten álltak az emberiség mögött, és a bukásukra vártak, amikor váratlanul megjelentek a sárkányok. A semmiből érkező, addig ismeretlen faj megállásra késztette a túlvilági sereget, legyőzték Zholront, és teremtményeit egy áttörhetetlen energiafallal körülvett kontinensre, Progh’natua kietlen földjére száműzték. A Nagy Háború ezzel véget ért, és egy új időszámítást vezettek be: kezdetét vette az Emberek Kora.

Az isteneknek a háború végeztével örökre nyoma veszett, de tiszteletükre a legtöbb városban templomokat emeltek, és a vallás mély gyökeret vert a kultúrákban is. A sárkányokat többé senki sem látta – létezésükről csak A Nagy Háború Krónikája tesz említést. Zholron teremtményeinek egy része azonban szabadon maradt, és azóta is rettegésben tartják az élőket.

Nyelv és időszámítás

Mivel semmilyen használható forrás nem maradt fenn, amire támaszkodni lehetne a világ keletkezését illetően, így többek között a beszélt nyelv kialakulásának folyamata sem ismert.

A Nagy Háborút megelőző időkben Wayerset a máguskirályok tizenkilenc részre osztották fel maguk között, és ezeken a területeken belül többé-kevésbé egy nyelven beszéltek az emberek. Zholron seregének legyőzése, a máguskirályok és az istenek eltűnése után a nyelvek kihaltak vagy egymásba olvadtak, nászukból új nyelvek születtek, melyek állandóan változtak, formálódtak az idők során.

A Nagy Háború óta eltelt több mint tizenegy évezred alatt számos nyelvcsalád számtalan nyelvjárása alakult ki, melyek egy részét már csak kisebb, a civilizációtól elszigetelt közösségek használják, viszont van egy nyelv, ami az egész világon elterjedt, és a legnagyobb népességű országokban az egyetlen hivatalos nyelvnek számít, s világszerte közös nyelvként ismert.

***

Az emberek már a Máguskirályok Korában megfigyelték, hogy az időjárási körülmények ciklikusan váltakoznak. Eszerint egy cikluson belül négy – egymást folyamatosan követő – évszakot különböztettek meg, amiket egyenként három- három hónapra osztottak fel.

A napkeltétől másnap napkeltéig tartó időszakot egy napnak nevezték el. A tizenkét hónap mindegyike negyven napból áll, vagyis egy ciklus – tavasztól a következő tavaszig – 480 napból. Egy napot hét részre tagoltak, melyek napkeltétől kezdődve: reggel – délelőtt – dél – délután – este – éjszaka – hajnal.

Évszakok, hónapok

Az Emberek Korától kezdődően bevezették a naptári időszámítást, mely szerint Wayersen jelenleg a Nagy Háború utáni 11441. évet írják.

Fizetőeszközök

Wayers világán a Nagy Háborút követő évszázadok alatt fokozatosan virágzott fel a kereskedelem, és a fizetőeszközök terén – akárcsak a nyelv esetében – nagyfokú egységesség alakult ki.

Még a máguskirályok idejében indult meg a földben rejlő nyersanyagforrások kiaknázása, mert a kibányászott tömérdek mennyiségű fém, érc és drágakő az orkulok számára nélkülözhetetlen varázskomponenseknek számítottak. A máguskirályok varázserejük növelésére, újabb varázslatok kifejlesztésére használták ezeket a matériákat, ezért már akkoriban is nagy jelentőséggel bírt, hogy az értékes nyersanyagokat rejtő területek kinek a birtokában vannak.

Az Emberek Korában a nemzetségként együtt élő, önellátó nomádokat és a cserekereskedelmet folytató kisebb csoportokban élő törzseket leszámítva a világon elterjedt a különböző érmékkel való fizetés.

Wayersen a fémek rendkívül gyakoriak, ezért például az aranyat a legtöbb országban csak díszítőelemként hasznosítják, ékszereket készítenek belőlük, időt álló mivolta miatt pedig az építészetben is sokrétű felhasználása ismert. Az egyes drágakövek azonban ritkaságuk szerint csoportosítva, fizetőeszközökké váltak.

A pénzérmék formájuk alapján leggyakrabban kör alakúak, de egyes vidékeken előfordulnak a négyzet vagy téglalap alakú érmék is. A pénzverés során arany vagy ezüst – esetleg mindkettő –, ritkán platina foglalatba helyezik a drágaköveket, melyek mintázata szinte minden országban eltérő. Dvuboratban az ország zászlajában is megtalálható tekergőző kígyó képét veretik az érmére, aminek a szeme helyén található egy kis, gömb alakú drágakő. A hatalmas erdőségeiről híres Klingonban használatos érme, a birmit egy sokágú fát ábrázol, melynek ágaira helyeznek több kisebb drágakődarabot. A híres kikötővárosban, Mellandelben sokszögű érméket hoztak forgalomba, amin a jelenlegi uralkodó, IV. Lienadth arcképe látható, akinek a nyakában függő láncon lóg a drágakő.

A pénzérmék megnevezése a bennük foglalt drágakövek nevei alapján

Ametiszt: másnéven a „szegény ember gyémántja”. A legkisebb értékkel bíró érme, ami a lila szinte összes árnyalatában előfordul. Általában még a koldusok rongyos, szakadozott gönceinek bélésében is fellelhető egy-két darab belőle, aminek értékén vásárolhatnak pár falat kenyeret, hogy ne haljanak éhen.

Akvamarin: a legáltalánosabb fizetőeszköz. A kereskedők portékáik, szolgáltatásaik értékét legtöbbször az égkék drágaköves akvamarin érmékben határozzák meg.

Smaragd: a zöld színű smaragd láttán a kocsmárosok szeme felcsillan, és azonnal készségesebben szolgálják ki a vendéget, a fogadósok a legjobb állapotban lévő szobájukat ajánlják fel, a kereskedők eladásra kínálják legféltettebb kincseiket is.

Rubin: a piros drágakövet rejtő rubin érmékért sokan akár ölni is képesek. Értékükért cserébe kisebb házakat, jó teherbírású emberállat rabszolgákat és felejthetetlen élményt nyújtó kéjnőket lehet kapni.

Gyémánt: a világ mozgató rugója. Áttetsző, színtelen drágaköves érme, aminek értékén birodalmak épülhetnek, és amiért birodalmakat döntenek romba. A történelem során éveken át tartó háborúk robbantak ki, kontinenseken átívelő hadjáratok indultak a gyémánt iránti kapzsi sóvárgás miatt. Egy ismeretlen eredetű mondás szerint „aki uralja a gyémántot, a világot uralja, de akit a gyémánt ural, az nem ura önmagának sem”.

Holdkő: szürkésfehér színű, a világ minden táján elfogadott vallási fizetőeszköz. Akiről kiderül, hogy holdkő van a birtokában, de nem tudja bizonyítani, hogy vallási közösség tagja, az tolvajnak minősül, és hamar a legközelebbi börtönben találhatja magát. Sorsáról az adott területhez tartozó vallási vezető dönt. A holdkőt minden bank beváltja, értéke körülbelül a smaragdéval megegyező.

Emberállat

A Nagy Háborút követően az emberállatokra nem várt jó sors. A többi faj félt tőlük, szokatlan – egyesek szerint csúf - külsejük miatt sokan Zholron teremtményeinek gondolták őket.

Zholron legyőzése után az egész világot megrengető háborút követő porfelhő még szinte le sem ülepedett, máris újabb véres csatározások vették kezdetüket. Végül az emberek – kihasználva jelentős létszámbeli fölényüket – rabszolgává tették az emberállatokat, de a büszke faj szülöttei nem tűrték sokáig, hogy a földbe tiporják önbecsülésüket.

Kiálltak a jogaikért, és arra hivatkozva, hogy Ylinhra az emberiség megsegítésére teremtette őket, végül sikerült elérniük, hogy egyezséget köthessenek az emberekkel.

A rabszolgaságban született emberállatok továbbra is rabszolgák maradtak, és gazdájuk egyedi billogát égették a bőrükbe, hogy származásukról mindenki megbizonyodhasson. Ha megszöktek, elfogásuk után a billog segítségével könnyedén kideríthették, hogy kihez tartoznak. Az elfogott szökevények általában nem sok irgalomra számíthattak, büntetésük az esetek túlnyomó többségében halálra korbácsolás volt.

Ennek ellenére a mai napig rengetegen megpróbálkoznak a szökéssel, mert úgy vélik, a szabadság – legyen az bármilyen rövid is – többet ér szenvedésekkel, nyomorúsággal teli életüknél.

Néhány tartományban azonban „kiváltságos” helyzetben élnek a rabszolgaságban tartott emberállatok. Ugyanúgy szolgaként kezelik őket, mint sanyarúbb sorsú fajtársaikat, azonban gazdájuk engedékeny, jóindulatú természete miatt életkörülményeik sokkal elviselhetőbbek – nincs testi fenyítés, naponta háromszor kapnak enni, ágyban aludhatnak, családokat alapíthatnak.

Az egyezmény megkötését követően a szabadon született emberállatokat – vagyis azokat, akiknek egyik szülője sem volt rabszolga – egyenjogúként ismerték el. Őket és leszármazottaikat többé nem lehetett rabszolgává tenni, a társadalom befogadta őket, akár a többi faj képviselőit – de természetesen ezt nem mindenki nézte jó szemmel. Az emberállatok és a többi faj közötti megállapodást az évezredek során mindkét fél számtalan alkalommal megszegte már, de a törvények általában kemény megtorlást írnak elő ezekben az esetekben.

Az emberállatok nehezen viselik el, ha fajtársaikat rabláncon kell látniuk, ezért igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy valamilyen úton-módon felszabadíthassák őket. A többi faj egyes tagjai pedig nem tudnak másként tekinteni az emberállatokra, mint korcsokra, akiknek ketrecben a helyük, és „háziasított állatok” módjára kell bánni velük, hogy láncra verve őrizzék a házat és halálukig szolgálják gazdáikat.

Az emberállatok kizárólag kinézetükben különböznek az emberektől. Testüket sűrű szőr fedi, pofájuk jellegzetes állati ismertetőjegyek szerint deformálódott: az orrszarvúak koponyája megnyúlt, széles szájuk van, apró orrlyukaik felett félelmetes szarv mered előre; a disznóknak nagy, kerek fejük, hatalmas füleik, és turcsi orruk van. Testi adottságaikban általában messze felülmúlják az emberekét – a gorillák, a tigrisek és az oroszlánok akár tízszer erősebbek, szívósabbak lehetnek, mint egy ember; a rókák, a macskák és a majmok ügyességükkel, fürgeségükkel tűnnek ki.

Wayers lakosságának közel felét az emberállatok teszik ki, azonban ez az arány a rabszolgaságban tartott emberállatok miatt nem tűnik fel, ha végigsétálunk egy nagyváros zsúfolt főutcáján. Még az ilyen sűrűn lakott területeken is viszonylag ritkaságszámba megy egy-egy emberállatokból álló csoport felbukkanása, ha pedig egy emberállat emberekkel társul, az egyesek szerint elképzelhetetlen eset – a fajgyűlölők szerint felháborító.

Megvetett mivoltuk miatt az emberállatok nehezen találnak olyan munkát, amivel megélhetésüket biztosíthatják, ezért nagy részük az Őrzők Rendjének tagja, és magányosan járja a világot varázstárgyak után kutatva. A Rendet nem érdekli, hogy tagjai milyen fajba tartoznak, nekik csak az eredmény számít, a kivételes erővel és ügyességgel megáldott emberállatok pedig remek „kincskeresőknek” bizonyultak a Rend fennállásának közel tíz évezrede alatt. A legmagasabb szintű őrzők szinte kivétel nélkül az emberállatok közül kerültek ki.

A szabad emberállatok a világ minden táján előfordulnak, és azok, akik nem kalandozásból vagy valamelyik nagyvárosban egy céhmester inasaként keresik meg a kenyérre valót, közösségekbe tömörültek. Leggyakrabban egy-egy falu, ritkábban egy egész város lakossága áll csupán emberállatokból, Ceassia déli részén pedig egy egész állam, Mongrel teljes népességét alkotják kizárólag emberállatok.

Az emberállatok hangképző szervei megegyeznek az emberekével, ennek ellenére bizonyos mértékben képesek megértetni magukat az állatokkal is, sőt az állatok „beszédét” az adott családba (pl. macskafélék, madarak stb.) tartozó emberállatok teljes mértékben megértik.

Az emberállatoknak 28 ismert alfaja él a világon. Egyes alfajok képviselői, mint a tigrisek, oroszlánok vagy a disznók gyakrabban fordulnak elő, és a rabszolgákat előszeretettel alkalmazzák katonának vagy elit testőrségek tagjaként. A ritkaságszámba menő alfajok képviselőit nagyra becsülik, sokszor kerülnek királyok mellé tanácsadóként vagy tolvaj-, és bérgyilkos klánok élére. Persze sokan éppen ritkaságuk miatt vadásznak rájuk, hiszen bőrük, skalpjuk némelyeknek akár egy gyémántot is megér a feketepiacon.

A gyakran előforduló emberállatok közé tartozó alfajok: disznó, farkas, gepárd, gorilla, kutya, macska, majom, medve, oroszlán, orrszarvú, patkány, párduc, róka, sas, sólyom, tigris.

Ritka alfajok: aligátor, bivaly, denevér, gyík, krokodil, mókus, teknős.

Nagyon ritka alfajok, csak kevesen látták eddig őket: bagoly, cápa, hiéna, szarvas, varangy.

Gnóm

Az emberi faj meghatározhatatlan idő óta uralja a világot, és ilyen hosszú időszak alatt óhatatlanul is előfordul, hogy egy faj valamilyen mértékben elkorcsosul.

A gnómok a különböző vidékeken élő emberek keveredése során létrejött alfaj. Nem sokban különböznek az emberektől, de jóval alacsonyabbak náluk, zömökebbek, és az első szó, ami eszünkbe juthat, ha rájuk nézünk, minden bizonnyal nem a szép jelző lesz – de a második és harmadik sem.

Az ősi, büszke emberi faj képviselői megvetéssel tekintenek a gnómokra, sértésnek veszik, ha hozzájuk hasonlítják őket, pedig bizonyos tulajdonságokban a gnómok jóval az emberek fölé emelkednek.

Kiemelkedő intelligenciájuknak és kivételes kézügyességüknek köszönhetően az éjszaka jártasságainak mestereivé váltak, amik segítségével gyorsan és könnyedén meggazdagodhatnak – koldulásból, tolvajlásból, rablásból fedezik megélhetésüket.

Természetesen akadnak tisztességes gnómok is, akik – bár nem vetik meg illegális tevékenységeket űző fajtársaikat, de próbálnak törvényes úton pénzhez jutni – különböző mesterségeket űzve a nagyvárosokban szolgálják ki az érdeklődők minden igényét. Egyedi bútorokat, kiváló minőségű használati tárgyakat készítenek, csodálatos épületeket terveznek, remek fegyvereket és vérteket kovácsolnak.

A különleges kivitelezésű épületek, az egyedülálló termékek ára rendkívül borsos, ám a gazdagok számára minden pénzt megér, hogy egymás előtt mutogathatják legújabb szerzeményeiket, pukkadásig feszült irigységet kicsikarva a másikból. Az ilyen építmények és tárgyak alkotói nagyra becsült, elismert gnómok, akik a hírnév megszerzése után megkötések nélkül válogathatnak a számtalan megrendelés közül – és áraikat a megszokott többszörösére emelhetik.

A gnómok a világ minden táján előfordulnak.

A becsületes munkát végző gnómok könnyedén beilleszkedtek a társadalomba. A magukat nemesnek valló embereket leszámítva mindenkivel jól kijönnek, nem nézik le a többi fajt, inkább egyenjogúként tekintenek rájuk.

Az utcákat járó, zsebmetszésből, rablásból megélő ún. koszos gnómokkal szemben már nem annyira elnézőek a tisztességes polgárok. Lenézően, megvetéssel viseltetnek irántuk, ha tehetik, messzire elkerülik őket. A tolvajklánok azonban előszeretettel alkalmaznak vagy bíznak meg feladatokkal ilyen fickókat kivételes ügyességük és jelentős tapasztalataik miatt.

A hegyekben, elszigetelt területeken is szép számmal találkozhatunk gnómokkal, akik a városokban élő fajtársaikkal ellentétben nem az eszükkel vagy ügyességükkel tűnnek ki, hanem erejükkel és szívósságukkal. Ők az „igazi” gnómok, akik ránézésre valóban korcsoknak tűnnek: deformálódott testük, csúf ábrázatuk, furcsa járásuk és beszédük félelmet keltő, agresszív, harcias viselkedésük miatt a vándorok, kalandorok is igyekeznek kerülni őket.

Troll

Ha találkozunk egy trollal, első ránézésre nem gondolnánk arra, hogy fajuk az embertől eredeztethető, inkább Zholron egyik rosszul sikerült teremtményének tituláljuk. Pedig a trollok – akárcsak a gnómok – az emberi faj fejlődése során keletkezett elkorcsosult melléktermékek.

Minimum két méteres magasságuk, roppant izomkötegeik ijesztő megjelenést kölcsönöznek nekik, és ehhez társul brutálisan ronda fejük, ami láttán a legjobb érzésű élőlényben is kétségek támadnak afelől, hogy valóban értelmes lényekről beszélünk-e.

Külsejük miatt a trollok ritkán jelennek meg zsúfolt városokban, kerülik a nagy tömegeket, ezért leggyakrabban a hegyek között, dombos vidékeken fordulnak elő, ahol több száz fős közösségekbe, törzsekbe tömörülve élnek – akár 40-50 család is egymás mellett.

Két féle közösség létezik.

A barbár, civilizálatlanabb trollok egy vezetőt választanak maguk közül, akit bárki, bármikor kihívhat, és ha legyőzi őt, onnantól átveheti helyét a törzs élén. A vezér parancsait a törzs minden tagjának kötelező végrehajtania, az engedetlenséget általában testi fenyítéssel, ritkábban halállal vagy száműzetéssel büntetik.

Az ilyen közösségekben szilárd hierarchia működik, mely szerint a vezérnek mindenhez joga van, bármit megtehet, amihez kedvet érez, mindenből a legjobb jár neki. Őt követik a legjobb harcosok, akik tetteikkel érdemlik ki a címet, majd a nők, a gyerekek, végül a gyenge, semmirekellő egyedek, akik puszta létezésükkel is szégyent hoznak a törzsre. Őket csak azért hagyják életben, hogy rabszolgamunkákat végeztessenek velük, de életük általában rendkívül rövidre sikeredik.

A kulturáltabb törzsközösségek tagjai konkrét szabályok szerint élnek, amelyek előírják, hogy mindenkit egyenlő jogok illetnek meg, és a közösség hosszantartó fennmaradása érdekében mindenki személyre szabott feladatot kap, amit el kell látnia. Ezek a teendők rendkívül sokrétűek lehetnek, kezdve az élelem beszerezésétől, a csecsemők gondozásán át a lakóbarlangok tisztán tartásáig – a munkák az egyéni adottságoktól függően kerülnek kiosztásra.

A törzs élén egy tanács áll, melynek tagjai a legidősebb, legtapasztaltabb trollok közül, megválasztás útján kerülnek ki. A közösséget érintő ügyekben a tanács dönt, valamint a törzsön belül kialakuló viszályok, nézeteltérések megoldására is az ő véleményüket kérik ki.

A trollok – a többi fajhoz viszonyítva – csekély értelemmel bírnak, de annál nagyobb fizikai erővel rendelkeznek. Ezt kihasználva gyakran teherhordóként vagy építkezéseknél segédként, esetleg a kikötőkben rakodóként alkalmazzák őket, de nem ritka, hogy jó pénzért zsoldosnak állnak. Ha jól megfizetik őket, nem kérdeznek, csak teszik a dolgukat.

A legcivilizáltabb országokban nagyon ritkán előfordul, hogy egyes rendek és iskolák kivételes képességű – fajtársaiknál jóval intelligensebb – trollok taníttatását is vállalják.

A trollok öltözködési szokásai felettébb változatosak. Még a hegyekben élő trollok sem elégednek meg mindössze egy koszos ágyékkötő – hidegebb térségekben szőrmebunda – használatával, hanem ehhez még számos kiegészítőt is viselnek: fülbevalókat, nyakláncokat, orrkarikát, gyűrűket, karkötőket, cicomás alkar-, és lábszárvédőket. Előszeretettel aggatnak magukra csillogó tárgyakat, és néznek ki olykor úgy, mint egy fényes üveggömbökkel feldíszített fenyőfa, de ami mások számára röhejesnek tűnik, az a trollok között elismerésre érdemes – minél „díszesebb” egy troll, annál nagyobb tisztelet övezi. Így a barbár troll törzseknél a vezér általában ki se látszik a temérdek csillogó-villogó kiegészítő alól.

A trollok bőrszíne is rendkívüli változatosságot mutat. A zöld, a szürke és a barna színek minden árnyalatában előfordulnak, bár azok számára, akik ennek nem tulajdonítanak nagy jelentőséget vagy ritkán találkoznak trollal, nem feltétlenül tűnik fel.

Tündérmanó

A tündérmanók az emberi faj születése előtt uralták a világot. A Máguskirályok Korában famulusként, mágikus segédekként szolgáltak, az Emberek Korában azonban bujkálni kényszerültek. A többi faj évezredek óta kíméletlenül vadászik rájuk, mert testrészeik rendkívül értékes portékáknak számítanak a világ minden táján.

Apró szárnyaikat porrá őrlik, és többet között a nemzőképesség javítására szolgáló gyógyfőzetek alapanyagaként használják fel. Fogaikból gyöngyfűzért készítenek, kezeiket és lábaikat szellemek ellen védelmező medálként viselik. Szemgolyóikat élőholtaktól oltalmazó ékszerek – fülbevalók, gyűrűk, brossok – díszítőelemeként használják. Hajuk és egészen apró szőrszálaik pedig elégetve bódító füstöt eresztenek.

A tündérmanók mérete átlagosan 10-15 centiméter, de a faj legnagyobb példányai sem nőnek egy arasznál magasabbra. Vékony, szinte áttetsző szárnyaik segítségével könnyedén tudnak repülni, és annyira gyorsak, hogy a levegőben szinte képtelenség elkapni őket. Aprócska fejükhöz képest nagy, hegyes füleik, és gömbölyű, kiguvadt szemeik vannak. Széles szájukban éles fogak sorakoznak, amelyekkel a táplálékul szolgáló bogarak kemény kitinpáncélját is könnyedén roppantják szét.

A tündérmanók nagy része erdőségekben él – a világ bármelyik részén felbukkanhatnak. Halványzöld bőrüknek köszönhetően könnyedén el tudnak rejtőzni a nagyobb levelek között, így szinte képtelenség észrevenni őket, ha csak ők nem akarják – félénk természetük miatt azonban ez ritkán fordul elő. Családokban élnek – akár több nemzedék is együtt –, ahol a hímek szerepe az élelemszerzés, és a család védelme, a nőstények pedig a fészek körüli teendőket végzik, valamint nevelik a gyerekeket.

Különféle bogyókat, kisebb gyümölcsöket gyűjtenek, valamint előszeretettel fogyasztanak apró rovarokat, bogarakat, ritkább esetben pedig kisebb rágcsálókat is elejtenek, amik bőréből takarót, csontjaikból pedig kis bútorokat készítenek.

A tündérmanók alapvetően barátságos lények, és megérzik a jóságot másokban, így nagy ritkán előfordul, hogy a családjukat elvesztett egyedek más fajokhoz szegődnek társul, és legjobb tudásuk szerint segítik őket. Aki ilyen szinten elnyeri egy tündérmanó bizalmát, az komoly támogatásra számíthat, ugyanis amilyen apró lényekről van szó, annyira nagy bennük a mágiára való érzékenység – orku nélkül is képesek bizonyos varázslatok létrehozására.

A tündérmanók mágiája legtöbbször annyiban merül ki, hogy megtréfálnak másokat, ugyanis ez roppantul szórakoztatja őket. Szinte mindenben csak a mókát látják, úgy viselkednek, mint a gyerekek, és idejük nagy részét az tölti ki, hogy bolondot csinálnak a körülöttük levőkből. Ezt persze kevesen tolerálják, ezért népesebb társaságokban nem túl népszerűek.

Ha azonban valakit a bizalmukba fogadtak, őt onnantól fogva minden erejükkel igyekeznek megvédelmezni. Jó eséllyel veszik fel a küzdelmet Zholron teremtményeivel szemben is, ezért az Őrzők körében is nagy népszerűségnek örvendenek – egyesek bármit képesek megtenni azért, hogy egy tündérmanó támogatását élvezzék a küldetéseik során. Kikényszeríteni viszont se pénzzel, se más javakkal nem lehet egy tündérmanó pártfogását, minden esetben ő dönti el, hogy segít-e vagy sem.

Kitaszított

A kitaszítottak, vagy másnéven – ahogy Quea’thriss déli országaiban nevezik őket – az elfajzottak egy mágikus úton teremtett faj, ami a máguskirályok gátlástalan kísérletezései során jött létre. Külsőre bármelyik fajba tartozhatnak, és ránézésre nem lehet felismerni hovatartozásukat, de olyan rejtett képességgel rendelkeznek, ami az összes többi fajtól megkülönbözteti őket.

A kitaszítottak – ha a szükség úgy hozza – megeszik a „hétköznapi” enni-, és innivalókat, de megemészteni nem tudják azokat. Ehelyett a legkülönfélébb érzelmekkel táplálkoznak – szeretet, gyűlölet, öröm, szomorúság, félelem stb. –, amiket a környezetükben lévőktől vonnak el.

Egy kitaszított csak egyfajta érzelmet képes elszívni másoktól, akik ebből általában nem sokat tapasztalnak, csak azt érzik, hogy dühük vagy boldogságuk apad, félelemérzetük csökken. A legtöbb kitaszított fél, hogy kilétére fény derül, ezért más fajok társaságában igyekeznek leplezni valódi mivoltukat – csak annyi érzelmet szívnak el, hogy némileg csillapítsák éhségüket. Egyesek azonban hatalmas étvágyuk miatt képtelenek uralkodni magukon, és akár annyi érzelmet is kiszipolyozhatnak valakiből, hogy az egy ideig nem képes újra átélni az adott érzelmet: nem érez szeretetet vagy fájdalmat.

A kitaszítottak étkezési szokásai megegyeznek a többi élőlényével: rendszeresen kell „enniük”, mert ha hosszú időn át nem jutnak hozzá a táplálékukként szolgáló érzelemhez, az éhezés tünetei mutatkoznak rajtuk – lesoványodnak, kedvetlenné és erőtlenné válnak, majd néhány hétnyi koplalást követően éhen halnak. Ugyanakkor ennek az ellenkezője is bekövetkezhet: ha túl sok érzelmet szívnak magukba (pl. egyszerre többektől is), akkor a túlcsordulás következtében az adott érzelem eluralkodik rajtuk – dühösek lesznek, félni kezdenek, vagy olthatatlan gyűlöletet éreznek mások iránt.

A kitaszítottak egy kirekesztett, megvetett faj, mivel különleges képességük miatt mindenki tart tőlük – senki sem szereti, ha az érzelmeivel játszanak. A kitaszítottak számára azonban ez létszükséglet, ezért kénytelenek mindig mások közelében tartózkodni, és megjátszani, hogy közéjük tartoznak. Ha egy kitaszított gyereket nemz, akkor az utóda is kitaszítottként születik, azonban ha csak az anya kitaszított, akkor a születendő gyermeknek 50-50 százalék az esélye arra, hogy ő is akként jön világra.

A legfőbb érzelmek, amikkel a kitaszítottak táplálkoznak: aggodalom, bátorság, bizalmatlanság, boldogság, bosszúság, düh, együttérzés, fájdalom, félelem, féltékenység, gyűlölet, hála, irigység, kíváncsiság, lelkesedés, magány, megbánás, önbizalom, öröm, remény, szeretet, szomorúság, unalom, vágy.

Ember

Wayers lakosságának jelentős hányadát az emberi faj képviselői teszik ki. Beképzelt, arrogáns nép, akik a legősibb fajnak tartják magukat, és büszkeségük nem engedi, hogy bármiben is más fajok alá rendeljék magukat.

Természetesen nem az összes ember egy felfuvalkodott, gőgös személy, aki a saját tökéletessége fényében fürödve nem képes tudomást venni más lények létezéséről – de a géneket, a több száz generáció alatt kialakult előítéleteket nem egyszerű „kinőni”.

A Máguskirályok Korában az emberek uralták a világot. Egy részük kiváltságos helyzetet élvezhetett, és a máguskirályok közvetlen szolgálatában jó életük lehetett, a legtöbb embernek azonban szenvedésekkel teli, nyomorúságos lét jutott – a mágiahasználók kényük-kedvük szerint használták ki (és fel) azokat, akik nem voltak fogékonyak a varázstudományokra.

A Nagy Háborút követően – a mágia eltűnése után – az emberek végre kaptak egy lehetőséget, hogy kitörve az elnyomásból felépítsék saját, egységes és igazságos birodalmukat. Kezdetét vette az Emberek Kora, azonban a faj sokszínű és változékony volta miatt évezredek alatt sem sikerült olyan világot létrehozni, ami egységet és igazságot tudott volna teremteni – soha véget nem érő hatalmi harcok és értelmetlen, véres háborúk jellemzik a kort, ahol a béke csak hiú ábrándnak tűnik.

Az emberek mindig is előítélettel viseltettek más fajok iránt, de idővel társadalmuk elfogadottabbá vált, és fokozatosan olvadtak össze a különböző népek – félvérek születtek, akik egyszerre több faj sajátosságait is magukon viselték. Persze a magukat „tiszta vérű”-nek nevező – nemes születésű – emberek ezt is a természet ellen valónak tartották, ami újabb háborúk kirobbantására adott okot.

Becslések alapján Wayers teljes népességének 40-50%-át emberek teszik ki, és ugyanekkora arányban élnek emberállatok is a világon. A többi faj mindössze a népesség fennmaradó 10-15%-át képviseli.

A fajok keveredése

A világon az egyik legnehezebb dolog elfojtani az ösztönöket, azok közül is elsődlegesen a nemi vágyat. Ez vezetett ahhoz, hogy Wayersen a fajok keveredése által mára nem csak félvérek, hanem negyedvérűek is nagy számban megtalálhatóak.

A tündérmanók kivételével minden faj képes arra, hogy más fajokkal keveredjen. Ha gnóm vagy troll emberrel keveredik, akkor a frigyből született félvér inkább gnóm vagy troll felmenőire fog jobban hasonlítani, de sokkal emberibb kinézettel rendelkezik majd, mint a tiszta vérű egyedek.

A gnómok és trollok keveredéséből született félvérek csúf, ijesztő alkattal rendelkeznek, és mivel semmilyen társadalom sem képes hosszú távon befogadni őket, életük általában nem tart sokáig – ilyen lényekkel szinte lehetetlenség találkozni.

Az emberállatok gyakran állnak össze emberekkel, és ilyen esetekben mindig az emberállatok génjei bizonyulnak erősebbnek, vagyis a félvér szintén emberállatként fog megszületni, de vonásai némileg emberibbek lesznek. Ugyanez a helyzet akkor is, ha az emberállat egyik őse gnóm vagy troll.

Az emberállatok között gyakori, hogy a különböző alfajok szexuális kapcsolatot létesítenek egymással, azonban az ilyen együttléteknek nem mindig lesz eredménye. Ha utódot akarnak, az emberállatoknak ugyanabba a csoportba kell tartozniuk (a többi alfaj nem képes más alfajokkal keveredni):

Az így született hibridek az egyik ősükre mindig jobban hasonlítanak, a másikból csak apróbb jegyeket örökölnek.

Élőhalott

A Nagy Háborúban meghalt harcosok nem nyugodhattak sokáig, és a győzelmet követően az életben maradtak sem temethették el elesett szeretteiket – minden halottat máglyára kellett vetni.

A háború kezdetén Zholron szörnyű varázslatot bocsátott a csata színterére: azok, akik életüket vesztették a harcok során, röviddel halálukat követően felébredtek, de már közel sem hasonlítottak élő önmagukra – Zholron seregét erősítve korábbi bajtársaik ellen fordultak. Az élőholtak elvesztették tudatukat, fátyolos tekintetükben a gyilkolás vágya csillant, egyetlen céljuk az élők elpusztítása lett.

Az élőholtak egész testét a Zholron keltette mágia vezérli, ezért megsemmisítésük átlagos fegyverekkel rendkívül nehéz: számtalan sérülést követően is képesek talpon maradni, fej nélkül is megtalálják áldozatukat, levágott testrészeik tovább mozognak – végleges elpusztításuk egyetlen módja, ha hamuvá égnek.

Köszönhetően annak, hogy létezésüket egy sose múló (isteni) varázslat okozza, az élőholtak még több ezer évvel a Nagy Háború után is nagy számban jelenhetnek meg, ráadásul „szaporodásra” is képesek – a mágia, ami teremtette őket megfertőzheti az élőholtak közelében lévő holttesteket, így azokból is eleven halottak válnak.

Előfordulásukat tekintve az élőholtak a világ minden táján megjelenhetnek, de elsősorban elhagyatott temetőkben, rég elfeledett csatamezőkön, sötét barlangok mélyén bukkannak fel. A rothadás valamelyik fázisában vagy csontvázalakban lévő szörnyetegek lassan mozognak, de megérzik az élő lények kisugárzását, ezért – egy bizonyos területen belül – mindig rátalálnak áldozataik hollétére, és nem nyugszanak, amíg az élet legapróbb szikráját is érzékelik bennük.

Óriásrovar, óriásbogár

Darazsak, pókok, kemény páncélú bogarak – a legtöbb ember számára még egy néhány centis példány is félelmetes lehet, Wayers világán azonban nem ritkák a több méteresre növő szörnyetegek sem.

Az óriásbogarak és óriásrovarok Zholron legelterjedtebb teremtményei. Számos fajuk számtalan alfaja a világ minden táján megtalálható, gyors szaporodási képességeiknek köszönhetően szinte lehetetlen kiirtani őket egyes területekről – a vakmerő kalandorok (otthonukat, családjukat védelmező bátor harcosok és jól megfizetett zsoldosok) ennek ellenére mindent megtesznek számuk csökkentése érdekében.

Az óriásrovarok és óriásbogarak többsége sűrűn lakott területek közelébe építi a fészkét, hogy utódaik számára mindig legyen friss táplálékforrás. Általában az éj leple alatt vagy lesből rontanak áldozatukra, gyorsak és gyakran csapatostul támadnak.

Sötét erdőségekben, mélyen fekvő barlangokban gyakorta előfordulnak, hiszen ilyen helyeken őrzik az évezredek során összegyűjtött varázstárgyakat, amiket Zholron parancsára teremtőjük visszatértekor annak újjászületett serege számára adnak majd át. Az idők során rengeteg Őrző és kincsvadász próbálta már megszerezni ezeket a különleges tárgyakat, azonban merész kalandjaik során legtöbbször csak a szörnyek gyűjteményét sikerült gazdagítaniuk saját, nehezen megszerzett fegyvereikkel.

Az Őrzők Rendje régóta képez ki Őrzőket külön arra, hogy az óriásrovarok és óriásbogarak egyes alfajai ellen minél hatékonyabban harcolhassanak. Az egyes osztagok tagjait eszerint mozgósítják, ha a világon valahol rovar-, vagy bogártámadásról érkezik jelentés. A speciálisan kiképzett Őrzők a veszélyforráshoz legközelebb eső Őrzőközpontba teleportálnak, majd felkutatják az ellenséget és elpusztítják.

Szellem

A szellemek olyan kárhozott lelkek, amelyek sosem nyerhetnek megnyugvást. Legtöbbjük életében is erőszakos, kegyetlen személyiség, gonosz gyilkos volt. Céljuk a haláluk után sem változott: félelmet és rettegést ébresztenek az élők szívében, majd ezt kihasználva folyamatosan ostromolják áldozatuk tudatát, látomások, illúziók formájában befolyásolják az elméjét, amíg a lelke meg nem törik – és öngyilkosságot követ el. Az áldozat ezzel saját magát is kárhozatra ítéli: halála után szellemként tér vissza.

A szellemeknek nincs fizikai erejük, nem tudnak tárgyakat felemelni és használni, közvetlenül nem képesek megsebezni másokat, azonban mentális képességeik segítségével képesek manipulálni az elmét, az igazán erős szellemek pedig még irányítani is tudják mások cselekedeteit.

Fegyverrel nem lehet megsebezni a szellemeket, az egyetlen hatásos módszer ellenük, ha az áldozat tudatosan hisz abban, hogy a szörnynek nincs hatalma felette. Amint a szellem érzékeli, hogy nem képes akaratát ráerőltetni kiszemeltjére, felhagy a további próbálkozással, és új prédát keres magának.

A szellemek a világon bárhol előfordulhatnak, de a zsúfolt, nyüzsgő városoknál jobban kedvelik a kis lélekszámú, elszigetelt közösségeket, ahol könnyebben bukkannak mentálisan meggyengült, magányos zsákmányra. Gyakori eset, hogy a test halála után a szellemé vált kárhozott lelkek azon a helyen ragadnak, ahol halálukat lelték, ezért nem ritkák a családjukat rendszeresen kísértő vagy elfeledett kincseket őrző szellemek sem.

Kreatúra

A kreatúrák Zholron legkülönösebb teremtményei. Változatos és sokszínű megjelenéssel rendelkeznek, de közös bennük, hogy a látványuk félelmet keltő, förtelmes ábrázatuk láttán a rettenthetetlen harcosok ereiben is meghűl a vér.

Számukat csak megbecsülni lehet, mert évezredekkel a teremtésük után is bukkannak fel új, sosem látott alfajok. Legtöbbjük rejtőzködő életmódot folytat, ennek ellenére a világ minden részén megtalálhatóak: nagy városok csatornarendszereiben, sűrű erdőségekben, hegyi barlangokban, sivatagok homokbuckái között és tengerek mélyén bujkálnak.

A kreatúrák között vannak apró, körömhegynyi lények, akik éjszaka lopóznak a házakba, hogy az alvó emberek fülén át a koponyájukba jutva falatozzanak az agyukból. Más kreatúrák több méteresre is megnőnek, és egyetlen csapásukkal képesek péppé lapítani az ellenfelüket. Néhányuk képes repülni, szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal mozogni vagy a kedve szerint változtatni az alakját. Akadnak köztük olyanok, amelyek bőrén a legélesebb fegyver sem képes sebet ejteni, savas nyáluk a legvastagabb páncélt is átégeti vagy rövid időre képesek láthatatlanná válni.

A kreatúrák sok fajtája vízben él, és a tengerészek rettegnek tőlük, mert képesek felkapaszkodni a fedélzetre, hogy lemészárolják a legénységet, vagy léket vágnak a hajó oldalába, hogy elsüllyedjen, és csak azután rántják a mélybe áldozataikat.

A kreatúrák nem öregszenek, viszont képtelenek szaporodni, ezért fajuk fenntartása érdekében csak akkor bocsátkoznak harcba, ha nincs más választásuk. A táplálékszerzés érdekében azonban gyakran vállalnak kockázatot, de sosem ösztönből cselekszenek, hanem mindig megfontolt, előre megtervezett stratégia szerint támadnak áldozataikra.

Az Őrzők Rendje

Az Őrzők Rendjét egy titkos társaság alapította az Emberek Korának hajnalán, valamikor az első század végén – a pontos dátum nem meghatározható, ugyanis a rend nem rendelkezik alapító okirattal – abból a célból, hogy védelmet nyújtsanak Zholron szabadon garázdálkodó teremtményei ellen és véglegesen elpusztítsák azokat.

Kezdetben a szervezet szigorú szabályok szerint választotta ki a tagjait. Akiket méltónak találtak arra, hogy a szörnyek ellen küzdjenek, minden támogatást megkaptak – pénzt és időt nem kímélve kiképezték őket, remek vértezetet és fegyvereket kaptak. Hamarosan azonban kiderült, hogy a szörnyű teremtmények sokkal többen vannak annál, mint gondolták, ráadásul szaporodtak is. A kiválóan képzett, értékes haderőt pillanatok alatt szétverték, számos legendás Őrző vesztette értelmetlenül az életét.

Az Őrzők Rendje az évezredek során megerősödött, és mára az egész világra kiterjedő hálózattal rendelkezik. A kezdeti, csúfos próbálkozások után megszűntek a tagfelvételre vonatkozó szabályok – a rendhez a mai napig bárki önként csatlakozhat, aki eléggé bátornak és elhivatottnak érzi magát, hogy szembeszálljon a gonosszal.

A rend megszilárdulásának alapját az Öröklét Csarnokával történő szövetség jelentette. Az ismeretlen helyen épült Öröklét Csarnokában ősi ereklyéket, varázstárgyakat őriznek és védelmeznek az ártó szándékú lények ellen. Az egyezség értelmében az Öröklét Csarnoka varázstárgyakkal segítette az Őrzőket küldetéseik során, akiknek a szörnyetegekkel vívott harcokon túl újabb varázstárgyak megszerzése lett a feladatuk.

Az évezredek alatt zsákmányolt varázsszereket felhasználva az Őrzők Rendje folyamatosan épített ki egy biztonságos és erős rendszert. A világszerte megtalálható Őrzőközpontok teleportkapukon keresztül állnak összeköttetésben az Öröklét Csarnokával. A varázstárgyak segítségével létrehozott kapukat csak a Beavatottak képesek megnyitni, és azokon egyszerre csak egy személy tud áthaladni. A kapuk másik oldalán, az Öröklét Csarnokában testőrök várják az érkezőket, és azonnal elfogják a jogtalan behatolókat.

Az Őrzők Rendjének központjait bárki felkeresheti, és jó pénzért cserébe varázstárgyakat szolgáltathat a részükre. Ehhez nem kell Őrzővé válniuk, azonban így nem kapnak segítséget és az Öröklét Csarnokába sem léphetnek be. Azok, akik készek Őrzővé válni, egész életükre elkötelezetté válnak – egy varázstárggyal furcsa, groteszk ábrákat festenek rájuk, amiket többé nem lehet eltávolítani. Az ábrák – azon felül, hogy jelzik viselőjük hovatartozását – megmutatják, hogy az Őrző milyen szinten áll. Minél több küldetést hajt végre sikeresen egy Őrző, annál magasabb szintre kerül, és a megbízatásai is egyre nehezednek.

Az Őrzőkhöz hasonlóan a varázstárgyak is rendelkeznek egy bizonyos szinttel attól függően, hogy mennyire hatékony a képességük. Egy Őrző csak a saját szintjének megfelelő, illetve annál alacsonyabb értékkel rendelkező varázstárgyakat kölcsönözhet az Öröklét Csarnokától, annál nagyobb szinten lévőeket nem.

A varázstárgyak használata három módon történhet: egy parancsszó kimondásával, ami aktiválja az eszközt; gondolati úton, amikor a használója arra koncentrál, hogy működésbe hozza a tárgyat; illetve ritka esetekben egy-egy varázsszer önmagát is képes működtetni, ha „úgy érzékeli”, hogy erre az adott helyzetben szükség van.

A varázstárgyak használatához szükséges információkat általában az Öröklét Csarnokában kutatják – más varázsszerek segítségével –, és azokat addig nem bocsátják az Őrzők rendelkezésére, amíg működésüket tesztek sorozatán át nem vizsgálták. Persze az Őrzők gyakran rákényszerülnek, hogy a varázstárgyak megszerzése után – menekülés közben vagy szörnyek ellen – egyből megpróbálják használni is azokat, így előfordul, hogy mikor leadnak egy varázsszert valamelyik Őrzőközpontban, addigra már tudják, hogyan működik, és milyen módon lehet aktiválni.

Az Őrző pénzért és hírnévért cserébe az Őrzőközpontokban vállalhat újabb küldetéseket. Rátermettségükről a Beavatottak döntenek, akik valaha magas szintű Őrzők voltak, azonban új tisztségük elfogadása után feladatuk a küldetések kiosztására és a teleportkapuk kezelésére korlátozódott.

Ha egy Őrző megkap egy küldetést, a Beavatott segítségével az Öröklét Csarnokába kell mennie, ahol a szintjének megfelelően varázstárgyakat választhat, majd a Beavatott a küldetés helyszínéhez legközelebbi Őrzőközpont teleportkapujához kíséri őt. Az Őrző számára nincs időkorlát egy küldetés befejezéséhez, azonban a súlyos időveszteség veszélyeztetheti a megbízás sikerességét.

Az Őrzők saját képességeik fejlesztése érdekében részt vehetnek az Őrzők Rendje által szervezett oktatásokon – harci tudásukat növelhetik, új készségeket sajátíthatnak el és az élet minden területén alkalmazható ismereteiket is bővíthetik (pl.: történelem, földrajz, népismeret).

Az Őrzők Tanácsa az a szervezet, amely a Rend működésével kapcsolatos kérdésekben döntést hoz, foglalkozik az Őrzők kéréseivel és panaszaival, valamint elvégzi a Beavatottá váló Őrzők kiképzését. Székhelyük az Öröklét Csarnokában található. Évente legalább három alkalommal tartanak nagygyűlést, amin kizárólag a Tanács vezető tagjai vehetnek részt. A vezetők kilétét homály fedi, csak a közvetlen alárendeltjeik találkozhatnak velük, és a döntéseiket is ők ismertetik.

© 2017 www.wayersfantasy.hu