A szerző elérhetősége: Rejtett

Hikari: Yuri!!! on Ice

My love

With you

Together

Társ egy életen át

My love

A zene elhal.

Yuuri, az én Yuurim (nem tudom, mennyire tehetem rá a birtoklási jelzőt, de én már a magaménak tartom) kinyújtja felém a kezét.

Istenem, gondolom fogalmad sincs, hogy mennyire boldog vagyok!

„Nem kell semmit sem mondanod, csak nálam is jobban bízz a győzelmemben!”

Már értem. Nem kell mondanom semmit, csak bíznom benne. Mert szeretem.

Lehajtom a fejem, a kezemmel eltakarom az arcom. Próbálom visszatartani a könnyeimet. Futni kezdek. Látom, hogy Yuuri is száguldani kezd felém.

Annyira megleptél, mint én még soha senkit. Vajon hogyan tudnám visszaadni? Nem vallhatok be mindent most, hisz az én ártatlan Yuurimnak ez túl sok lenne. Nem beszélve arról, hogy az egész világ felborulna.

„Nem kell semmit sem mondanod…” Így van, nem is fogok.

-Viktor, jó voltam, igaz? - kiáltja felém mosolyogva.

Jaj, Yuuri, hát milyen kérdés ez? Hát persze hogy jó voltál, tökéletes. A szívem erősen lüktetett, féltem, hogy kiugrik a helyéről és elkapja a szerelmet, ami a korcsolyádból áradt, hogy aztán a magáévá tegye. Csodálatos voltál!

Megállok előtte és bólintok egyet. Nem mondok semmit, de ezzel válaszoltam is a kérdésre.

Elrugaszkodok, és... csakis Yuuri kikerekedett szemeit és vörös arcát látom magam előtt. Lehunyom a szemem, és egy apró csókot lehelek a szájára.

Mielőtt a jégre érkezünk, magamhoz szorítom, hogy megvédjem az esés fájdalmától. Majd átölelem.

Szeretlek! De akkor sem mondhatom ki. Viszont biztos vagyok benne, hogy tudod. Tudom, látom, érzem. Fölé hajolok és rámosolygok.

- Csak ezt tudtam kitalálni, amivel jobban meglephettelek, mint te engem - hagyatkozom arra, hogy oda vagyok a meglepetésekért. Így a legjobb.

- Igen? - mosolyodik el ő is.

Tele vagyok boldogsággal, ahogy a szeretetteljes szemeivel néz rám. Köszönöm ezt a kincset, hogy velem lehet, mert már ennyi is elég nekem. Hisz szeretem.

With you

Viktor.

Az ember, aki mindig rejteget előlem valamit. Akit sosem értettem igazán.

Egyik pillanatról a másikra megjelent az onsenünkben, az edzőm lett. Felsegített mikor elestem, mellettem volt, mikor sírtam.

Most itt, a barcelonai tengerparton állva úgy érzem, ez az egy év mintha csak egy hét lett volna. Olyan gyorsan eltelt minden, olyan gyorsan vége lett.

Most vajon hogyan tovább? Viktor azt mondta, továbbra is az edzőm lesz, de mégis, akkor hogy tervezi folytatni? És mi lesz velem, vagyis velünk... Úgy értem, egyszer már megcsókolt, és az kifejezetten...

- Yuuri! - szakítja félbe egy hang a gondolatmenetem.

Viktor ragyogó mosollyal az arcán integet felém, Yurio unottan támaszkodik a korláton. Ők ketten segítettek engem egy éve. Futni kezdek feléjük.

- Viktor! - kiáltok én is.

- Yuuri! - Arcán olyan boldog mosoly jelenik meg, amiért bármit megadtam volna, hogy lássam. Ezüstös haját játékosan meglegyinti a szellő. A nyakába ugrok, mire boldogan, meglepetten átkarol. Talán elvesztettem az eszemet, de érezni akartam az illatát, a testének melegét.

- Viktor, a reptéren leszek - böki oda Yurio, én pedig hálásan rámosolygok. Bár nem is köszönt, az azért kedves tőle, hogy hagy minket kettesben beszélgetni. Mert most van erre az utolsó esélyünk, mielőtt szétválunk. Ő visszamegy Szentpétervárra, én pedig Hasetsuba. Egy kontinens lesz közöttünk úgy egy hónapig. Nem akarom...

- Yuuri, nagyon boldog vagyok!

Kissé értetlenül mosolygok.

- Miért is?

- Miért ne lennék?

Ezzel nem vitatkozhatok. Miért ne lehetne boldog, hisz visszatér a szülővárosába és a jégre. Végül is csak tőlem válik el.

- Viktor... - kezdem. Mit is mondhatnék? Veled akarok lenni! Te velem akarsz lenni? Melletted akarok lenni! Te mellettem akarsz lenni? Hiányozni fogsz. Én fogok neked hiányozni? Soha nem akarok messze lenni tőled! Te se akarsz soha messze lenni tőlem? Meg akarlak érinteni! Te meg akarsz érinteni? Meg szeretnélek ölelni! Te szeretnél megölelni? Én szeretlek! Te szeretsz?

Mégsem mondom ki ezeket a szavakat.

- Én örülök, amiért örülsz. Jó látni így téged. Majd felhívlak, jó? Csak hogy tudjuk, hogy mi van a másikkal. Yakov vajon dühös lesz? De ő a tökéletes edző neked, még ha sokszor mérges is. Remélem, hamar fel tudjátok venni a kapcsolatot. És még szerettem volna jó utat kívánni, mielőtt elválunk... - és itt csuklik el a hangom.

Mit hadarok én össze-vissza mindent? Le kell nyugodnom!

A kis monológom közben nem is néztem Viktorra. Persze, hisz akkor bele se tudtam volna kezdeni. De mégis, milyen arcot vághat most?

Lassan felnézek. Pillantásától megborzongok. Huh? Mégis miért néz ilyen megrovóan rám? Mintha öt ugrást rontottam volna el egymás után. Komoly... egyenesen szigorú.

- Te meg mégis miről beszélsz? - kezdi mély hangon. - Mégis hogy válnánk el? Ha elválunk, nem tudlak kordában tartani, eltunyulnál. Edződként melletted kell lennem!

- De hát, Viktor... – elcsitít, és mosolyogva a számra teszi a mutatóujját. Érzem, ahogy enyhén elpirulok. A zsebébe nyúl és elővesz két repülőjegyet. Mindkettő Szentpétervárra szól.

- A jegyeink.

- A... a jegyeitek?

A homlokára teszi a kezét.

- Yuuri, nem. A jegyeink. Az én jegyen és a te jegyed. - Olyan lágyan ejti ki ezeket a szavakat, mint egy vallomást. Hogy az én jegyem, Szentpétervárra? Kikerekedik a szemem, mikor leesik: nem akar megválni tőlem... és nem is fog.

- Már beszéltem a családoddal és Yakovval is. Nálam fogsz lakni. Megmutatok majd mindent. Jól lesz? - néz reménykedve rám, én pedig akkor ugrok az ölébe.

Jobb nem is lehetne! Felnézek rá, és egyszerre jövök zavarba és önt el a boldogság. Közel van, nagyon-nagyon közel, alig öt centi választja el az orrunkat. Szeretettel néz le rám.

„Miért ne lehetnék boldog?”, ugranak be a szavai. Alaposan meglepett, az aztán biztos.

És ahogy így nézünk egymás szemébe, Viktor lehunyja az övéit. Én is becsukom. És Viktor közelebb hajol. Én is felé húzódok. Átkarol, és a szél meglebbenti a sálam. A tenger enyhén hullámzani kezd. Ebben a csodálatos pillanatban érzem meg Viktor ajkát az enyémen. Átjárja a testemet az érzés, és teljesen elveszek a boldogságban. Pár pillanatig tart, majd átfonja ujjait az enyéimen, és megragadja a bőröndje fogantyúját.

- Menjünk, Yuuri! - Érzem, ahogy az arcom lángol. Lenézek az összekulcsolt kezeinkre, majd fel rá. A tétovázás után megadom magam, így a csomagjainkkal együtt elindulunk a reptér felé.

Nem nézek hátra a Hasetsura emlékeztető tengerpartra. Úgy érzem, most már Viktor mellett vagyok otthon.

Azt hiszem, egyelőre megválaszolta a kimondatlan kérdéseimet.

Together

Szentpétervár gyönyörű város.

Emlékszem, kiskoromban, amikor először láttam Viktort, azonnal kutakodni kezdtem utána. Kiderítettem a szülővárosát, és eldöntöttem: én egyszer el fogok jutni oda. Látni akartam, hogy a legnagyobb példaképem hol töltötte a gyerekkorát.

Azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy ő maga fog elvinni. Mi több, ideiglenesen nála is fogok lakni. És ezt mind azután, hogy megcsókolt.

Yurio nem szól semmit arra, hogy Viktorral együtt jelenek meg a reptéren. Biztosan ő is tudta. Ellenben ahhoz már van hozzáfűznivalója, hogy mégis miért nem sietünk:

- Öregek, gyertek már! Ha lekéssük a repülőt, én esküszöm...

- Ne siettesd a véneket! Az idő megárt - vág vissza nyomban Viktor vigyorogva, de mégis sietni kezd.

Keze elszakad az enyémtől. Most fogom csak fel, hogy egész idáig el se engedte. Kicsit… hiányzik. Újra meg akarom fogni!

A repülőút nyugisan telik el, legalábbis Yurio és Viktor számára. Szőke tigrisünk ül az ablaknál, csendben bámul kifelé az égre. Mellette Viktor, aki fejét a vállamra hajtva, békésen szunyókál, és az sem zavarja, hogy az én fejem egyáltalán nem nevezhető nyugisnak. Ugyanis érzem, hogy az arcom lángol, miközben Viktor ezüstös tincsei csiklandozzák.

Mindig ez van. Egy repülőutunkon sem tudja kibírni, hogy ne aludjon el rajtam. Nem mintha rossz lenne, csak... zavarba ejtő.

Mélyen beszívom a levegőt, hogy elűzzem a feszültséget, majd én is lehunyom a szemem. Még érzem, ahogy rádőlök Viktorra, aki ettől picit megmozdul, aztán elnyom az álom.

Miután végigalszom az utat, szerencsésen megérkezünk Szentpétervárra. Viktor átszellemült arccal nézi szeretett szülővárosát; mert látom rajta, hogy imádja ezt a helyet.

Az én szívem is hevesen dobog, amíg taxival utazunk az utcákon és elmegyünk pár nevezetes épület mellett. Viktor megígéri, hogy később elvisz várost nézni. Alig várom... De várjunk, ezt randinak szánja?

Gyorsan telnek a napok, a hónapok. Viktor mellett mindig minden olyan gyorsan telik. Vajon őt azért teremtette meg Isten, hogy ne unatkozzunk?

Viktor háza egyébként nagyon szép és modern, bár ez várható volt.

Miután megmutatta a lakást, elmentünk a pályához. A jeget látva felcsillant a szemem, és azonnal felhúztam a korcsolyát. Olyan érzés volt hosszú idő után újra korcsolyázni, mint amikor kiskoromban először léptem jégre.

Yakov keményen megdolgoztatta Viktort, amiért kihagyott egy évet, de neki az edzés meg se kottyant. Jutott ideje rám is, állítása szerint nagyon szépen fejlődök.

Yuriót átvette Lilia, így ő nem Szentpéterváron edzett. Yakov marasztalta őket, de hiába. Biztosan Viktort látja Yurioban, de lehet, hogy csak az ex-felesége társaságára vágyik.

A versenyeket kemény munkával átküzdöttük, Viktor végig mellettem volt és támogatott, csakúgy, mint tavaly. Ezúttal kölcsönösen én is szurkoltam neki.

Mikor a jégre lépett, valami csodának hatott az egész lénye.

És most itt vagyunk, a döntő előtt. Amint körbenézek Barcelona pislákoló fényein, beugrik, hogy tavaly ilyenkor a Katedrálison álltam Viktorral kéz a kézben. Tisztán emlékszem a kórus gyönyörű énekére, a gyűrűink csillogására. Ahogy Viktor mosolyog rám, és azt mondja: korcsolyázz úgy, hogy őszintén mondhassam: te voltál a legjobb!

Egyedül indulok el a város fényeibe. Céltalanul járkálok, miközben gondolatok hasítják át a fejem.

A kapcsolatunk Viktorral semmit nem változott. Olyan volt, mint előtte. Megöleljük egymást, néha együtt alszunk, és természetesen még mindig nem ismeri a személyes tér fogalmát. Mint előtte…

A csókra gondolok. Újra át akarom élni! Miért nem történik semmi? Istenem, tudod, hogy szeretem őt? Akarom őt! Többet szeretnék.

És ekkor szólal meg a telefonom, aminek hangja villámcsapásként hat a vágyakozásom közben. Gyorsan kikapom a zsebemből és felveszem.

- Halló?

- Yuuri, látod magad előtt azt a magas épületet? Menj fel a tetejére!

- Viktor? Mégis miért... - A vonal megszakad, én pedig értetlenül nézek az említett helyre. Az épület kimagasodik a többi közül, mint az uralkodó az alattvalói felett.

Mégis miért menjek fel oda? Ó, lehetséges, hogy ott van fent Viktor?

Újra felnézek és futni kezdek. Berontok az ajtón, beszáguldok a liftbe és megnyomom a legfelső emelet számát. Valami láthatatlan erő vonz felfelé, Viktor felé. Pont, mint amikor először jelent meg az onsenünkben.

A lift megáll, az ajtaja kinyílik, én pedig kiszáguldok, fel a lépcsőn. A tetőre vezető ajtó előtt hirtelen megállok és mélyen beszívom a levegőt.

Most vagy soha! Akármi legyen, most elmondom neki, mit érzek két éve. Elmondok mindent, ami a szívemet nyomja, és a súlyt csak ezek a szavak fogják tudni levenni róla.

Lenyomom a kilincset és kilépek a tetőre.

Viktor ott áll előttem háttal. A haját enyhén meglegyinti a szél, tincsei hullámzanak, mint az ezüstösen ragyogó tenger, ahogy rásüt a hold.

Nem látom, milyen fejet vág, csak azt, hogy a keze a szeme előtt van, és a gyűrűjét nézi. A páros gyűrűt, amit én adtam neki, pont egy éve. Az ékszer szemet gyönyörködtetően csillan meg, ahogy rávilágít a hold. A szívem kihagy egy ütemet. Meseszép...

Viktor megfordul és elmosolyodik. De tekintete komoly marad. Mély, mint a tenger, mely felett a sirályok hangja zengett, mikor ott ültünk ketten a parton.

Komolyan akar beszélni velem. Mit akarhat mondani?

És abban a pillanatban megszűnik létezni minden. A szemem elkerekedik, és hirtelen nem kapok levegőt akkor, amikor az a gondolat hasít belém: most el akar búcsúzni tőlem.

Remegve lépek elé. Le kell nyugodnom! Nem veheti észre, hogy mennyire megvisel, úgy neki is nehezebb lesz.

Felnézek rá, és próbálok mosolyogni. Az álmosolyt is tőle tanultam.

- Viktor, mit szeretnél?

- Előbb te, Yuuri. Látom, hogy aggódsz. Mondd, mitől félsz?

Nyelek egyet. Itt az idő. Veszek egy nagy levegőt és elhadarok mindent.

- Igen, félek. Tudom, hogy el akarsz tőlem válni, hogy búcsúzkodni szeretnél. De én nem. Tudom, hogy vége van, de veled akarok lenni! Te velem akarsz lenni? Melletted akarok lenni! Te mellettem akarsz lenni? Hiányozni fogsz. Én fogok neked hiányozni? Soha nem akarok messze lenni tőled! Te se akarsz soha messze lenni tőlem? Meg akarlak érinteni! Te meg akarsz érinteni? Meg szeretnélek ölelni. Te szeretnél megölelni? Én szeretlek! Te szeretsz?

Elcsuklik a hangom, belepirulok a vallomásba. Végre kimondtam, amit már olyan régóta el akartam neki mondani.

Ő csak áll és néz. Látom, hogy kikerekedik a szeme és elpirul. A válla megremeg... csak nem... sír?

Könnyei akaratlanul is megerednek, melyek elmossák tekintetéből a komolyságot, és belesodorják szemébe a szeretetet. Mert igen, átszellemült, könnyes szemmel néz rám csupa szeretettel. És őszintén mosolyog.

- Amikor... - Hangja kicsit remeg, mikor megszólal. Sosem láttam még őt ilyen gyengének. - Amikor fiatal voltam, depresszióba estem. Senki nem szeretett igazán, csak egy jelkép voltam a műkorcsolya számára. Én nem érdekeltem senkit, csupán az a Viktor Nikiforov, aki a jégen voltam. Apám születésem előtt meghalt, anyám pedig betegségben hunyt el, amikor öt éves voltam. Nincs családom. Nem állt mellettem senki Yakovon kívül, amiért nagyon hálás voltam neki, de a depresszióból nem húzott ki. Feladtam. Éltem az életem olyan alapon, hogy lesz ami lesz, engem nem érdekel. És akkor... jöttél te. Reményt adtál és szeretetet. Felnyitottad a szemem, és észrevettem az élet apró örömeit. Köszönöm!

Elképedve nézem őt. Alig hiszem el, pedig tudom, hogy minden szava igaz. Láttam rajta, hogy nincs minden rendben. Mindig tudtam, hogy van valami baja.

A lelkem megtelik érzelemmel, egyre csak többel és többel, míg a végén szétrobban. Átkarolom a síró Viktort, lehunyom a szemem és megcsókolom. Visszacsókol, és tudjuk, hogy a lehető legjobb helyen vagyunk: egymással. Mert mikor Viktorral vagyok, nem lennék sehol máshol.

- Szeretlek - suttogja a fülembe.

Társ egy életen át

Egyetlen élet hatalmas nagy ajándék lehet sok embernek is. De van, mikor már az földöntúli örömöt okoz, ha egy valaki szeret, és sosem hagyna el.

A kutyák pont ilyen lények. Semmi másra nincs szükségük, csak egy gondoskodó gazdára, aki határtalanul szereti őket. Bár a gazda nem a legjobb kifejezés. A gazda olyan, aki birtokolja az állatot. Inkább nevezném egy társnak.

Moszkvában, egy szűk kis utcában fájdalmas nyüszítés hallatszott. Majd még egy, ami végül elhalt.

Egy takaros kis ház szobájában nyolc új élet jött a világra. Az anyakutya büszkén nyalogatta szőrös kis kölykeit, amelyek lehunyt szemmel tapogatóztak élelem után.

Nemsokára hét kutyus boldogan szopott. A nyolcadik úgy gondolta, elmegy világot látni. Botladozva meg is kísérelte, mikor beléptek az ajtón. Hallotta a lépteket, és érezte, ahogy két erős férfikéz megragadta és felemelte. Nem tudott mást tenni, ő is csatlakozott a testvéreihez lakmározni.

A nyolc kicsike gyorsan felcseperedett. Kinyílt a szemük, begöndörödött a szőrük. Elszakadtak anyjuktól, egyre elevenebbek lettek.

Egyik nap kinyílt az ajtó és belépett rajta egy ismeretlen néni. Arcán tüneményes mosoly volt, ahogy fogta hatéves kislánya kezét. Odaléptek a kutyusok gazdájához és váltottak vele pár szót. Majd a kislány leguggolt, és érdeklődve nézegette a kutyákat. Pillantása egy kis fehéren akadt, amikor felkiáltott:

- Őt szeretném! - Rámutatott, majd nevetve szaladt hozzá megsimogatni.

A kutyus belesimult a kezébe, furcsa bizsergés járta át. Talán az az érzés, amikor megtalálod a társadat egy életre.

Boldogan csóválni kezdte a farkát. A kislány az ölébe vette, majd odafordult a nőhöz. Az anyja rámosolygott, és váltott pár szót a mellette álló férfivel.

- Van nevük? - hallotta meg a kérdést a lány.

- Nem, még nincs. De biztos vagyok benne, hogy a lehető legszebb neve lesz, ha a gyermeke nevezi el.

A nő és a kislánya boldogan hagyták el a lakást. Az új családtagjukkal együtt.

***

Így történt másnap is, majd azután és azután. A kis nyolcadik mellől eltűnt a négy fekete és három fehér testvére.

Megrázta bozontos, világosbarna szőrét, amit az anyjától örökölt, és összegömbölyödött az alvóhelyén.

Egyedül érezte magát. Nem volt mellette senki. Az érzés átjárta, ürességet érzett, ami egyre jobban felemésztette. Őérte miért nem jött senki?

Nyüszített, semmi értelme nem volt, de mégis jól esett neki. Addig sírt, míg el nem nyomta az álom.

Arra ébredt, hogy valaki odalépett mellé. A fülébe suttogott és két kezébe vette. Nem értette, hogy a ház tulajdonosa mit akar vele.

A férfi előhúzott egy dobozkát és belehelyezte az állatot. Érezte, ahogy vitte, és egy sötét helyre tette be. Maga az ember is beült valahova elé, majd motorhangot hallott. A kocsi elindult alatta, és ment vele a kutyus is.

Nem tudta hirtelen, hová viszik. Az összes testvére új otthonba került. Az anyja már rég elpusztult, túl öreg volt már. Nem volt senkije. Úgy gondolta, nem is érdekli, hová viszik. Egy kutyának egyedül minden mindegy. Az élet is.

Az autó megállt egy nagy tér előtt. Az ajtaja kinyílt, a kutya tulajdonosa kilépett rajta és kinyitotta a csomagtartót. Kivette a dobozt, benne a kölyökkel, aki mintha elfogadta volna sorsát: mozdulatlanul ült és tekintete lefelé irányult.

Akkor sem nézett fel, mikor a férfi letette a tér legszélére egy kis ház sarkába. Kinyitotta a doboz fedelét és úgy hagyta. Felállt és menni készült, de meggondolta magát. Még egyszer leguggolt a kutya mellé és végigsimított göndör bundáján.

A kölyöknek megdobbant a szíve. Ez volt az első szeretetteljes gesztus, amit a gazdájától kapott. És úgy tűnik, az utolsó is.

A férfinek eszébe jutott valami. Belenyúlt a zsebébe, kivett egy cetlit és letette a kutya mellé. Majd felállt, beszállt a kocsiba és elhajtott, ki tudja hova. Az állat felnézett a szó hallatán, amit utoljára mondott neki a most már volt gazdája.

- Sajnálom.

***

- Viktor Nikiforov, hogy érezte magát azon a versenyen, amit először nyert meg valaki ilyen fiatalon? - támadta le a fiút egy újabb riporter, amint kilépett a csarnokból.

- Nagyon jól éreztem magam, de elfáradtam - vette elő álmosolyát, és elköszönt a férfitől.

Egyedül indult neki Moszkva utcáinak a szállása felé.

Mekkora hazug vagyok, gondolta. Folyamatosan hazugságokat vágok oda a legkisebb bűntudat nélkül mindenkinek, akit le akarok rázni. De nincs más választásom. Elvégre, senkit nem érdeklek a rajongók és a riportereken kívül. Akkor hadd higgyék azt, hogy tökéletes vagyok. Ha az igazi énemet senki nem akarja megismerni, a híres énem mindenkinél jobb lesz, és mindenki imádni fogja.

Hátravetette hosszú, ezüstös haját. Tincsei megcsillantak a lemenő nap fényében. Elmélkedés közben egy térre jutott, amely közepén állt egy szökőkút.

Kezével belenyúlt a vízbe és az arcához emelte. A nedvesség felfrissítette. Felpillantott és indult tovább, amikor tekintete megakadt egy aprócska dobozon, ami ide-oda dülöngélt.

Kíváncsian közelítette meg, amikor a doboz felborult, és egy kölyökkutya ugrott ki belőle, egyenesen a lába elé. A fiú leguggolt elé és érdeklődve vizsgálgatta.

A kutyus felnézett rá. Szemében üresség tátongott, egyedüllét, magány. Épp mint Viktoréban. És ez mindkettőjüknek azonnal feltűnt. Tudták, hogy a másik pont olyan, mint ő. És pont azért, mert még sosem találkoztak velük hasonlóval, tekintetük, és ezzel a lelkük összefolyt. Felismerték önmagukat egymásban.

Viktor mosolyogva érintette meg a kutya fejét, aki egyenesen belesimult a tenyerébe. A következő pillanatban beleugrott a fiú ölébe, ezzel nevetve vette le a lábáról. A kutyus is vakkantott egyet.

Viktor felemelte újdonsült társát. Úgy érezte, a sors hozta össze őket, hogy pótolják egymás magányát. Mindig is imádta az állatokat, főleg a kutyákat. Sosem tudott egyet sem tartani, nem érezte magát annyira felelősségteljesnek, hogy ne felejtse el mondjuk sétáltatni vagy megetetni. De eldöntötte, hogy őt nem fogja cserbenhagyni. Elhatározta magát, hogy miután örökbe fogadja, sosem hagyják el egymást.

Háttal állt a lemenő napnak, hogy felvegye a dobozt is. A kezébe vette és felemelte, amikor kiesett belőle egy papírdarab. Meglepetten felvette és kihajtotta. Gyengéden simogatta a kutyust, miközben elolvasta a cetli tartalmát.

"Örülök, hogy rátaláltál erre a jószágra, remélem, jó gondját viseled. Fajtiszta uszkár, a neve Makkachin. A volt gazdája vagyok. Sajnos el kellett utaznom Amerikába, és nem tudtam magammal vinni vagy eladni. Remélem, olyan társak lesztek, akik egy életen át együtt maradnak. Köszönöm, hogy vele vagy!"

Egy héttel később megjelent egy népszerű újságban egy cikk, miszerint a híres Viktor Nikiforovnak lett egy uszkárja. A tudósítás mellett egy kép volt, ahol a fiú boldogan öleli át az új társát. Arcán őszinte mosollyal.

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu