A szerző elérhetősége: denescsaba20@yahoo.com

FACEBOOK oldala

A szerző INFORMÁCIÓS oldala

Dénes Csaba Antal: Sárkánykirályság

Mit most elmesélek nektek, téren és időn ível át. Egy másik világ története, mi mégis oly’ szorosan kapcsolódik mostani életünkhöz. Fogadalmat tettem egykor, hogy amit átéltünk, nem hallja tőlem senki emberfia.

De bajtársam már nincs mellettem, és már én sem maradok itt sokáig. Mivel nem árthatok már vele senkinek, tovább adom a titkokat, amiről oly kevesen tudnak. Eskümet megszegvén, kérlek, hallgassatok figyelemmel, s ha nem is hisztek nekem, emlékezzetek öreg barátotok meséjére, és adjátok tovább.

Réges-rég kezdődött minden. Mikor még a királyok kezében pihent a nép sorsa, a lovagok voltak a legbátrabb harcosok, s mikor még varázslat és csoda uralta a földet. Akkor még voltak igazi mágusok, akiknek akarata előtt seregek hódoltak be. Akkor még számított valamit a becsület, az erény, és a hűség. Itt íratott meg a sorsom mindörökre, anélkül, hogy tudhattam volna róla...

De számomra a történet nem itt indul, hanem évszázadokkal, netán ezredekkel később.

A remények és álmok földjén, Amerikában. Ott születtem én, egy kitelepült magyar család gyermekeként. Már rég letűnt Colombus – az indiánok, és a hírhedt cowboyok – kora is.

1953-at írtunk. Azt mondják, amikor először megláttam a napvilágot, szememben sárga fény ragyogott. De mielőtt megvizsgálhattak volna, apám kiemelt az orvosok kezei közül, karjaiba zárt, és anyámon kívül senki hozzám se érhetett.

Szerető gondoskodásukban cseperedtem, mint legféltettebb kincsük. Édesapám minden este mesélt nekem, egészen tizenöt éves koromig. Rengetegszer beszélt a nagy háborúkról, az emberi gyarlóság és gonoszság ékes bizonyítékairól. Elmondta, hogy ő is harcolt a legutolsóban, a II. Világháborúban, ahol majdhogynem az életével fizetett. Golyók zápora süvített a feje mellett, sőt, egy repeszgránát a közvetlen közelében csapódott a földbe. De az szerencsére, nem robbant fel. Mintha láthatatlan erő védett volna, hangoztatta mindig.

Tudom, az ilyesfajta történetek nem gyerekfülnek valók, s édesapám is tudta ezt. Tíz éves koromig különféle kötetekből olvasott fel nekem. Halhattam a Grimm fivérek csodás alkotásait, Andersen mesterműveit, sőt, még magyar népmesékben is részesülhettem. De a kedvencem mégsem ezek között volt. Amit mindig töretlen figyelemmel és lelkesedéssel hallgattam, az a Sárkánykirályság volt. Ezt apám mindig távolba révedő tekintettel mesélte, szinte szóról szóra ugyanúgy.

Volt egyszer egy másik világ – kezdte mesélni jó apám –, ahol mitikus lények éltek. Tündérek, griffek, manók, koboldok, egyszarvúak, pegazusok, minden, mit csak el tudunk képzelni. S e csodás földnek az urai a sárkányok voltak. Ők őrizték a békét és a rendet az évezredek során. A négy elem sárkányai.

  A levegő sárkányai hatalmas aranypalotákban éltek az Elvarázsolt Erdő fáinak tetején. Bőrük, mint a tündöklő nyári nap, szemük smaragdként ragyogott, szárnyaikkal, ha kitárták, óriásokat ölelhettek át. Testük kecses volt, arcuk hosszúkás, mozgásuk elegáns és légies. Hangtalanul suhantak a szelek szárnyán, mutatványaikkal elbűvölve a bámészkodókat.

  A víz sárkányai is hasonlóan pompázatos teremtmények voltak. Ők uralták a hegyek hófödte csúcsait, és a tenger ragyogó mélységét egyaránt. Alakjuk a környezetük szerint változott. A jeges ormokon bőrük hófehér volt, szárnyaik mintha a legfinomabb selyemből szövődtek volna. Szemükben a tengerek kékje csillogott, hiszen az volt a legfőbb otthonuk. Leírhatatlanul káprázatos volt a pillanat, amikor hazatértek. Ahogy a levegőből belevetették magukat a víz ölelő karjaiba, néhány másodperc alatt átváltoztak. Testük azúr lepelbe burkolózott, törzsük megnyúlt, szárnyaik uszonyokká alakultak át. Füleik mögött kopoltyúk lüktettek, ujjaikat úszóhártyák kötötték össze. Mikor erőteljes farokcsapásokkal elindultak, a víz úgy fodrozódott fölöttük, mintha gejzírek sokasága törne ki egyszerre. Hát igen, lomhák a szárazföldön és a levegőben. De a vízben! – Apám arcán ilyenkor csodálat és káprázat vonásai keveredtek. Mintha maga is látta volna. – Úgy cikáztak, akár a villám az égen... – Hosszasan dicsérte volna e nemes lényeket, de mindig rájött, hogy csak a mese elején tart, ahogy most én is.

A harmadik faj a tűz sárkányai. Ők a vulkánok szívében éltek, és lávából építettek palotát. Testük bíborvörös volt, sőt, a szemük színe is. Repülés közben szárnyaik fáklyaként lángoltak, karmaik izzó tőrként hasítottak ellenfeleik húsába.

Ennél a résznél apám úgy markolta meg a bal karját, mintha egy régi sérülés elfeledett fájdalma mart volna bele. De sebhely ezt nem bizonyította.

És legvégül, az utolsó faj a föld sárkányai voltak. De nekik valamiért sanyarú sors jutott. Nem birtokolták a repülés képességét, csak annak illúzióját. Csökevényes szárnyaikkal, és kígyószerű testükkel csupán pár méterre emelkedhettek el a talajtól. Lábaik rövidek voltak és gyengék, alig tartották meg tetemes súlyukat. Szégyenlétükben ezek a sárkányok a föld alatti barlangok legmélyén éltek. Bőrük ébenfekete volt, mint legtöbbjük lelke is. Irigyelték mindazt, miből nekik nem juthatott, így vezetőjük ördögi tervet eszelt ki.

  Ő, ki magát csak Árnyéknak nevezte, találkozóra hívta a másik három uralkodót, mondván, hogy olyan bejelentéssel készül, ami gyökerestől változtatja meg az életüket. Nem is hazudott nagyot.

  A három fiatal vezér, Tornádó, Cunami és Magma elfogadta a meghívást, és a legjobb barátaikkal elmentek a megbeszélt helyre. Azt hitték, nekik nem tudnak ártani, hiszen bármelyikük legyűrhetett akár több tucatot is az alantosabb fajból. De később belátták, hogy tévedtek.

  A találkozásra egy elfeledett völgyben került sor. Két hegycsúcs között helyezkedett el, és komor sziklasivatagként tárult az érkezők elé. Néhol a vöröses köveket szürke minták fonták körbe. Mintha a tündérek szertartásainak helyszíne lett volna.

  A völgy közepén kilenc sárkány várakozott, mindhárom fajból három–három. Türelmetlenül néztek körbe, de sehol sem láttak semmit. Már épp indulni akartak, amikor beköszöntött a napfogyatkozás. Másodpercek alatt a vonalak felizzottak, s a sárkányok egyszeriben a vízben találták magukat. Nyoma sem volt már a mágikus birodalomnak, a völgynek, és erejük nagy részének. Lábaik alatt a szárazföld egyre csak süllyedt, így nagy erőfeszítésbe került, hogy ne fulladjanak bele. A víz sárkányai nélkül a többiek biztos odavesznek. Ahogy felértek a felszínre, rájöttek, hogy átkerültek az emberek világába.

  Később jöttek rá, hogy ez volt Árnyék terve. Egyikőjük emlékezett Atlantisz, az ősi város történetére. A tündérek építették, s előszeretettel jártak az emberek között. De egyszer vész ütötte fel a fejét közöttük, ezért a kaput lezárták, s a várost a víz alá süllyesztették. De minden napfogyatkozáskor megtörik a mágikus zár, s a város felemelkedik. Ilyenkor kinyílik a kapu, ami a mágikus világban csak másodpercekig van nyitva, az emberi oldalon viszont három napig. De ha a város lemerül, ezer évig az átjáró zárva marad.

  Most, hogy a három vezető eltűnt az útból, Árnyék átvehette az uralmat. Minden mágikus teremtmény az erejét az Élet Fájából kapja, mely a birodalom közepén helyezkedik el. De a sárkányoknál az erő először a vezetőkön áramlik át, kik csak a trónörökös család tagjai lehetnek, s ha azok kívül rekednek, társaik elgyengülnek.

  Így történt, hogy a mágikus világot elöntötte a sötétség, miközben annak fő őrei az életükért küzdöttek. Mivel elszakították őket a Fától, fizikai táplálékra szorultak. Így az emberek állatait kezdték el felfalni. Azok pedig válaszul varázslókat fogadtak fel, hogy számoljanak le a “fenevadakkal”.

  Teltek az évek, és a kilenc dicsőséges lényből csak az uralkodók maradtak életben. De ők is elvesztették régi fényüket, hatalmuk töredéke volt csak a birtokukban. Lassacskán már a földi fegyverek által is sebezhetővé váltak, a mágusok hatalmáról nem is beszélve. De ezt az emberek nem tudhatták.

  Ekkor történt, hogy Erdély földjét egy fiatal mágus tehetsége kápráztatta el. Az emberek egymás között csak Lunosként emlegették. Azt beszélték, ereje olyan óriási, hogy teste alig képes azt elviselni.

  Őt kérték fel, hogy számoljon le az utolsó élő sárkányokkal, kik a Kárpátok mélyén rejtőzködtek. A fiú elfogadta a kihívást, és fegyvert készített hozzá. Egy mágikus eszközt, ami egyaránt képes megölni élőket és holtakat.

  El is készült nemsokára. De az ifjú megrémült erejétől, s látta, nem kerülhet rossz kezekbe. Ezért álcázta, és béklyóba fogta. Csak az használhatja, kinek szíve tiszta, s csak a gonosz nyerhet pusztulást általa.

  Mire végzett, senki sem mondhatta meg, mi van nála. Hiszen e nagy hatalmú fegyver egy díszes karkötőnek nézett ki. Egy kobrát ábrázolt, mely ötször tekeredett körbe a gazdája karja körül, majd visszanyúlva saját farkába harapott. Rubin szemei gyertyalángként világítottak.

  Mikor a fiú több napi hegymászás után elérte a barlangot – hol a sárkányoknak tanyázniuk kellett – elsuttogta a latin varázsigét, mely magyarul ennyit tesz: “Varázsló vér, varázsló szív, halld meg hívó szavam, harcba szólítalak.”

  Mihelyt kiejtette az utolsó szót, a kígyó tekeredni kezdett, kiegyenesedett, majd meghajolt. Testével íjat formált, száját és farkát arany fénysugár kötötte össze. A fiú hozzáért, majd megfeszítette, akár a valódi íjat. Ujjai nyomán vibráló nyílvessző született, mely a sárga és a vörös keverékében pompázott.

  Így lépett be a mágus az ismeretlenbe. Ragyogó fegyvere nyomán láthatóvá váltak a lények, melyektől mindenki annyira tartott. De cseppet sem tűntek veszélyesnek. Soványak voltak, s elgyengülve görnyedtek a cseppkövek árnyékában. Szemükben sem harci kedv, sem dac nem csillogott, csak a szomorúság, a fájdalom, a szenvedés. Úgy néztek az ifjúra, mintha a megváltás ígéretével érkezne, mintha örülnének, hogy kiszabadítják őket testük börtönéből.

  Hirtelen hang csendült, mely csak a mágus fejében csengett: „Ölj meg, vagy mi ölünk meg!”. A sárkányok mozdultak, mire az ifjú három nyilat küldött feléjük, gyors egymásutánban.

  Azonban a lövedékek elérve céljukat a semmibe vesztek. A döbbenet végigszaladt a három sárkányon, majd az ifjú máguson. De újabb lövésekre nem került sor, mert az ifjú megértette: a sárkányok is a jót szolgálják.

  Magma felállt, és odabicegett az ifjú elé. Mélyen a szemébe nézett, majd megmutatta neki hármuk történetét. Az emlékek peregtek a mágus szeme előtt, mintha csak maga élte volna át. Az utolsó néhány évnél könny szökött a szemébe, és elhatározta, hogy segít a sárkányokon. Lelküket kristályokba zárta, azzal az ígérettel, hogy mielőtt a kapu ismét kinyílik, újból testet ölthetnek, s az ő leszármazottja fogja visszavezetni őket saját birodalmukba, s a fegyverrel a kezében segít megdönteni a gonosz hatalmát.

Apám története itt ért véget, s az enyém csak itt kezdődött igazán.

De mielőtt belevágnék, hadd meséljek arról, aki egész végig mellettem állt, s nélküle most nem lennék itt. Ő volt Viktória. Tizenkét éves voltam, mikor családjával beköltözött a szemközti lakásba. Ő sem lehetett több tizenhárom évesnél. Megismerkedtünk, és együtt jártunk mindenhova. Kedves volt és aranyos, selymes fekete fürtjei mindig vidáman ültek a vállán. Zöld szeme mindig vidáman csillogott.

Ő állt mellettem, amikor tizenöt évesen elvesztettem az édesapám. Egyik nap elment a munkájába, s többet nem tért vissza. Senki sem tudta, mi történt vele. Teltek a napok, a hetek, és semmi. Nyomtalanul eltűnt.

Egyik este anyám egy ezüstdobozzal sétált oda az asztalhoz. Éppen befejeztük az ebédet, melyet hármasban fogyasztottunk el: anyám, Viktória, és én.

– Apád mindig azt akarta, hogy ez a tiéd legyen – nyújtotta felém a dobozt. Hangja gyászos volt és fájdalmas, szemeiben könnycseppek szikráztak. – Nyisd csak ki!

Fájó szívvel engedelmeskedtem. Még sosem láttam ezt a dobozt azelőtt. Ahogy felemeltem a fedelét, a lélegzetem is elállt.

– Mondd, mi van benne? – kérdezte Viktória remegő hangon.

– Emlékszel még a kedvenc mesémre, Viktória? – nyeltem egyet. – Ez ugyanolyan karkötő, mint ami abban szerepel.

– Vedd fel gyorsan! – biztatott sápadt arccal. – Ki tudja, mire képes.

– Ne butáskodj már! – intette le anyám. – Ha tényleg varázserővel bírna, most nem itt lennénk egy romos tömbházban.

Mire ezt kimondta, már ott csillogott az ékszer a jobb karomon. De nem történt semmi.

Viktória bánatosan nézett rám, én meg csak bámultam magam elé. Még beszélgettünk egy kicsit, majd ő hazament, én meg lefeküdtem.

Ami akkor történt, most is oly élesen él bennem, mintha csak egy filmet vetítenének elém.

Lehunytam a szemem, s hirtelen a hegyekben találtam magam. Fogcsikorgató hideg vett körül, talpam alatt hó ropogott. Furcsa öltözék volt rajtam. Vállamat páncéling húzta, vörös palást veregette az oldalam. Karomon ott ékeskedett a kígyó, mely mintha téli álomból ébredezett volna. Ijedtemben kiáltani akartam, de torkomat egy hang sem hagyta el.

Ellenben mögöttem valaki a nevemet suttogta: Csaba, Csaba. Rögvest megfordultam, mert apám hangjára ismertem. De csak egy halovány kísértet lebegett a hóesésben, mely mögött furcsa alakok sziluettje körvonalazódott. Újból suttogást hallottam, de immár a fejemben szólt. Mintha hárman beszéltek volna egyszerre, egy számomra ismeretlen nyelven.

Hirtelen minden eltűnt. Kinyitottam a szemem. A földön feküdtem. A fejem majd szétrobbant, a csuklóm égett. Rápillantottam, és megrémültem. A kígyó immár mozdulatlan volt, de vasmarokkal szorított. Belém hasított a fájdalom, de pár másodperc után enyhült is. A szorítás is semmivé foszlott, de a kígyó pikkelyes bőrének nyoma bűnjelként fehéredett a karomon.

Ránéztem az órára. Hajnali három volt. Próbáltam visszaaludni. Nem ment. Forgolódtam reggel nyolcig, majd átsiettem Viktóriához. Nyári szünet volt, a szüleink viszont dolgoztak. Kulcsom is volt a bejárati ajtóhoz, pont az ilyen helyzetekre adhatta Viktória.

Bementem, majd idegesen kopogtattam szobája ajtaján. Kába fejjel tárta ki azt, haja összekócolódva hullott vállaira, arca elpirult, ahogy rájött, hogy fehér pizsamája nem sokat rejt el nőies vonásaiból.

– Egy pillanat. – Nagyot ásított, és felkapott magára egy kék farmerkabátot, majd belezuhant a nappali foteljába.

Elmeséltem neki mindent, ami az éjszaka során történt velem, ő pedig figyelmesen hallgatta. Mikor végeztem, egy kérdése volt, ami igen csak meglepett.

– Felpróbálhatom? – mondta nyájas hangon.

– Csak meg ne harapjon! – vigyorodtam el, s átnyújtottam neki.

Ahogy felvette, éleset visított. Ijedtemben a szívem versenyzett a dobhártyámmal, ki ugrik ki hamarabb.

– Vicc volt – húzta ártatlan mosolyra a száját.

Két héten át ugyanaz az álom tért vissza: a homályos alakok egyre közelebb jöttek, és kezdtem megjegyezni az ismeretlen szöveget. Két mondat volt csupán. E mellett rájöttem, hogy a három közeledő alak a mesebeli sárkányok. Persze mindez lehetett volna a képzeletem furcsa játéka is, de a karkötő pikkelyes nyomai már nem tűntek el. Minden este belevésődtek a bőrömbe, jelezvén, hogy több ez az egész, mint egy álomsorozat.

Minden reggel átmentem Viktóriához, s együtt próbáltuk megfejteni a titkot.

– Próbáld meg az első mondatot még egyszer – nézett rám a legjobb barátom. – Azt hiszem, latin. Mintha a mesebeli varázsige lenne. Ha jól mondod, lehet történik valami.

– Hát jó... – Harmincadszorra mondtam el, mire eltaláltam. – „Spring veneficus, veneficus cordis mei, et exaudi verba frigus, qui vocavit vos in pugna.”

Az utolsó szó hallatán a kígyó tekeregni kezdett. Azt hittem Viktória sikítani fog, de velem együtt csendben nézte a műsort. A kiegyenesedett „állat” megnyúlt, majd alakot öltött.

Jobb kezemben tartottam a csodás fegyvert, bal kezemet pedig barátom szorította. Egyszerre forogni kezdett velünk a világ. A fegyver műve volt, de elengedni nem tudtam. Elemelkedtünk a talajtól, majd visszazuhantunk rá. De nem ott voltunk, mint tíz másodperccel azelőtt. Mindketten a fagyos hóban ültünk, s előttünk egy barlang bejárata sötétedett.

– Ez meg mi volt? – kérdezte Viktória feltápászkodva.

– Jó úton járhatunk. A fegyver hozhatott minket ide – mondtam bizonytalanul, majd ránéztem a jobb kezemre. Még mindig szorongattam a kígyót, de az nem íj, hanem bot formát öltve, fejét előre hajtva nézett a messzeségbe.

– Akkor hát menjünk be – szólt. – Nem arról volt szó, hogy íjjá változik? – nézett a kígyóra.

– Lehet, hogy csak így tudott idehozni minket – mondtam már a barlang belsejéből. Nem kellett messze menni, pár lépés után megláttam a sárkányokat.

A bejárattal szemben egy kristály magasodott. Mintha smaragd akváriumba csöppentünk volna. Ott kucorodtak benne a sárkányok. Fejüket szárnyuk alá hajtották, szemük csukva volt, úgy feküdtek a barlang kövezetén. Olyan békésnek tűntek, akár az alvó kiskutyák. Méretük hatalmas volt. A fejük háromszor akkora lehetett, mint én és Viktória együttvéve.

Halk suttogást hallottam, mely a fegyverből jött. Észre sem vettem, hogy közben a szám is mozog. Én beszéltem: „Corollarium lucem, tenebras inferni, ut supra”.

A smaragd egyszerre robbant szét, és az óriás jószágok megmozdultak. Tényleg nem voltak a legjobb formájukban. Soványak voltak és gyengék. Ránk néztek, majd meghajoltak előttünk. Hallottam a fejemben a hangjukat, s láttam Viktórián, hogy ő semmit sem ért ebből.

Mire észbe kaphattam volna, a sárkányok kirepültek a barlang ajtaján, s a fegyver repült utánuk, magával rántva minket is. Viktória sikított a fülembe, és én is torkom szakadtából üvöltöttem. Tériszonyom volt.

Tíz perc múlva, mikor mindkettőnknek elfogyott a hangja, akkor súgta felém az első szót: „Megöllek”. Nekem még ennyi erőm sem maradt, így csak akkor világosítottam fel, mikor végre talaj volt a lábunk alatt:

– Ez itt Atlantisz városa – szuszogtam az összeesés határán. – Azért repültünk a sárkányok után, mert nekik nem lett volna erejük elhozni. Teleportálni sem lehetett, mert a várost varázslat védi. – Lenéztem a fegyverre, amit teljes erővel szorítottam. – Ez a kígyó a kezemben nem csak egy íj, hanem inkább egy varázsbot. És én vagyok a leszármazott, aki teljesíti őseim küldetését. Apám is ezt próbálta véghezvinni, de az ő teste nem bírta ki a hatalmat.

– Ezt honnan tudod? – nézett rám aggodalommal. – És miből gondolod, hogy te ki fogod bírni?

– A sárkányok hangját hallom. Csak az értheti őket, akiben varázsló vér csörgedez.

A másik kérdésre viszont magam sem tudtam a választ. De nem is akartam.

Előttünk hatalmas, lépcsőzetes piramis emelkedett. Szürke kőfala csak néhol látszott ki több rétegnyi hínár alól. A sárkányok tíz méternyire előttünk álltak az építmény tövénél, és egy bejáratnak látszó nyílást figyeltek. De azon még a fejük sem férhetett be, nemhogy ők maguk. Viktóriával gyorsan odarohantunk, és tűnődtünk, hogy most mitévők legyünk.

Újból hallottam a sárkányok hangját. Mire észrevettem, varázsigét mormoltam. A kobra szeme lángokban úszott, majd három lángnyelv csapódott a sárkányoknak. Azok hirtelen zsugorodni kezdtek, s pár másodperc elteltével méretük már csak egy robusztus kutyáéhoz volt hasonlatos.

Viktória elképedve nézte a változást, s láttam rajta, hogy legszívesebben játszana velük, mint a kiskutyákkal.

– Sürget az idő – mondtam kisvártatva. – Kicsit késtünk. A város még két napig marad a víz felszínén, s ha merülni kezd, a kapu bezárul, s minimum ezer évig úgy is marad.

– Két nap?! De hát az rengeteg – ámuldozott.

– A kapunak az a része, ami a mi világunkból nyílik, a város szívében van. Oda kell eljutnunk az útvesztők és csapdák tengerében. – Hát igen, így kimondva rosszabbul hangzott, mint gondolatban. Közben gyalogoltunk előre a szűk folyosón, melyet csak Magma szeme, s a fegyverem fénye világított be.

Egyre mélyebbre jutottunk, a falakat furcsa minták díszítették. Viktória hátulról átkarolt, és olyannyira ragaszkodott hozzám, hogy minden bordámat éreztem. Fejemben még mindig ott zúgott a sárkányok hangja, melyek kezdtek egyre inkább érthetővé válni. Mintha fokozatosan tanulnák a nyelvet. Bár Viktória is halhatná.

Kívánságom meghallgattatott, bár annyira nem örültem neki. A lámpásként magasba emelt kobra megmozdult, majd Viktória csuklójába mart. A lány felsikoltott, elengedett, majd hátrált tőlem pár lépést.

– Ezt miért csinálta? – értetlenkedett. Közben néhány csepp vér buggyant ki a sebből, amit fehér pulóvere ujjával letörölt. Meglepve tapasztalta, hogy a seb azon nyomban be is forrt.

A három sárkány minket nézett, hangjuk végre érthetően csengett.

– Üdv néktek, mágusok! – Láttam, hogy már nem csak én hallom őket. Ez örömmel töltött el, bár a fegyver választhatott volna szolidabb megoldást is.

Mielőtt válaszolhattam volna, rengés rázta meg a folyosót. A falon lévő jelek izzani kezdtek. Annyi biztos volt, hogy ez semmi jót nem jelent. Hirtelen nyilak kezdtek záporozni a kövek réseiből. Viktória rögvest a földre hasalt, én meg rá, hogy a testemmel védjem. Éreztem, ahogy fájdalom hasít a vállamba és a combomba.

A sárkányoknak is kijutott a jóból, de a nyilak legjavát hárítani tudták. Magmát lángnyelvek ölelték körbe, amiben a nyilak elporladtak, Tornádód szélvihar védte, Cunamit vízförgeteg. Szűkségük sem volt a segítségemre, nekem inkább lett volna az övékére.

Mikor a karomat is találat érte, a kígyó fejét rászorítottam a falra. Morogtam valamit, magam sem tudom pontosan, mi lehetett. Nem a sárkányoktól jött, hanem belőlem, mintha maga a fegyver súgta volna. Először a nyilak megdermedtek a levegőben, majd elszenesedve hullottak alá. Utánpótlás szerencsére nem érkezett.

Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam. Viktória is felállt. Rajta nem volt, csupán néhány zúzódás. Ahogy végignézett rajtam, sajnálat és köszönet csillogott a szemében. Megsimogatta az arcom, majd csókot lehelt ajkamra. Minden fájdalomról megfeledkeztem azalatt a néhány csodálatos másodperc alatt.

De a fegyver visszarángatott a valóságba. Szemei vörösen lüktettek, s a három húszcentis nyílvessző kirepült belőlem, metsző fájdalmat hagyva maga után. Ha szerető karok nem tartanak meg, biztos a földön teremtem volna újból. Sebeimből vér fröccsent, majd kezdtek összeforrni. Ahogy enyhült a fájdalom, a sárkányokra pillantottam. Azokat még mindig mágikus erő vette körül. Színük visszatért, megtépázott szárnyaik teljes pompájukban pihentek a vállaikon, szemük lámpásként ragyogott. Magma örömében hatméteres lángoszlopot küldött maga elé. Közel a kapu. Az erejük kezd visszatérni.

Viktória is látta ugyanezt. Odalépett Tornádóhoz, és megsimogatta aranyló fejét. A sárkány halkan morgott, ahogy a macskák dorombolnak.

– Ők tényleg gyönyörűek! – vigyorodott el. – Kár, hogy elmennek.

Ezután néhány óra gyaloglás következett. Rengeteg folyosó nyílt egymásba, melyek teljesen egyformának bizonyultak. Közben szerencsénk volt lángszórókhoz, süllyedő plafonhoz, guruló kőtömbökhöz.

A sárkányok érezték a kapu közelségét, ahogy erejük egyre nőtt, de a pontos irányt maguk sem tudták. Hiszen mikor ide kerültek, a kapu számukra az épület tetején nyílt. A tündérek építették így, hogy ők könnyen idejuthassanak, de mi ne kereshessük fel őket, csak ha engedik. De sajnos már nincs kitől megkérdezni, tanácsot kérni.

– Valahol itt kell lennie! – mondtam megjátszott vidámsággal.

– Én szívesen ellovagolok még egy darabig – válaszolta Viktória Tornádó hátán ülve. – Olyan akár egy aranyos póni. – Láttam, hogy ez a „póninak” nem volt az ínyére, de a többi sárkány fülig elvigyorodott.

Hirtelen megbillent alattunk a talaj. Forró gőz tört fel a falak sarkából, s rájöttünk, hogy egy billenő ajtón állunk. Viktória lecsúszott Tornádó hátáról, s sikoltva közeledett az ajtó széléhez, mely egy lávatengerbe nyílott. Elrugaszkodtam, és elkaptam a kezét. Én is csúszni kezdtem vele együtt, de Tornádó elkapta a lábam. Pár másodperc után már fel is húzott minket. Felültünk a hátára, és ő vitt át minket. A repüléshez nem volt elég hely, ezért a falaknak feszítette lábait, és úgy mászott át. Viktória ült elől, én pedig szorosan öleltem, jobb kezemben tartva a kobrát.

Cunami utánozta Tornádó példáját, Magma viszont vígan úszkált a lávában alattunk. Mikor véget ért ez a szakasz, mi fellélegeztünk, ő elszontyolodott. Újabb órányi gyaloglás következet, ami után végre változatosság következett.

Egy hatalmas teremben találtuk magunkat, mely gigantikus oszlopokkal volt alátámasztva. Itt a sárkányok teljes alakjukban sem tűntek volna nagyobbnak, mint egy galamb a templomban. Anélkül, hogy bármit is tettem volna, a kobra szeméből lángok törtek elő, és a sárkányok máris valódi méretükben tetszelegtek.

Bajtársam és én még mindig Tornádó hátán voltunk, de már több tíz méter magasból néztünk le. Ez a fránya tériszony. Megkértem sárkányunkat, hogy tegyen le minket. Ő engedelmeskedett volna, de Viktória maradni akart. Így aztán én is repültem egy kicsit, bár testem, lelkem remegett bele.

Egyszerre hatalmas égzengés rázta meg a termet. Előttünk egy szörnyszülött tűnt fel, mely a sárkányoknál is kétszerte nagyobb volt. Ő volt Tenebris, a világok kapujának őre.

A küklopsz tetőtől talpig páncélozott teste úttorlaszként állt a kapu terme előtt. Kezében fémtüskékkel kirakott bunkót tartott, s vörös szemét ránk szegezte. Tornádó gyorsan letett minket egy oszlop mögé, hogy ne jelentsünk neki akadályt. Hárman egyszerre repültek rá ellenfelükre, aki egy suhintással vissza is küldte Magmát a szoba másik oldalára. A sárkány nyolcat bucskázott a levegőbe, mire egy oszlop megállította.

Ezalatt Cunami hóvihart bocsátott a szobára, melyet Tornádó szélvésszel tetézett. A küklopsz mégis megingathatatlan maradt, míg a visszatérő Magma le nem döntötte a lábáról. Fegyveremmel én is besegítettem, többnyire vaktában küldtem a lövedékeket, tudván, hogy csak annak árthatok, akinek kell. Hosszú csata volt, melynek végén győzedelmeskedtünk. A küklopszból csak por és hamu maradt, mi pedig elbúcsúzhattunk a sárkányoktól.

Ott álltak előttünk teljes pompájukban, kitárt szárnyakkal, és beforrni készülő sebeikkel. Mögöttük szikrázó fényoszlop emelkedett, ami egy pentagrammába torkollott a kupola tetején.

Nem volt szükségünk szavakra. Barátaink hallották gondolatainkat, mi is az övékét. Az a boldogság, ami akkor sugárzott belőlük, ma is megmelengeti szívemet, s a szeretet és hála könnyeket csal a szemembe.

A sárkányok megmutatták birodalmukat, s néhány másodpercre mi is részeseivé lehettünk. Átmentünk velük a kapun, s a völgy fölötti fennsíkon találtuk magunkat. Pár másodpercre átérezhettük a Fa hatalmát, a mágia éltető erejét. Majd Tornádó fuvallata átrepített minket a völgybe, s a piramis tetején találtuk magunkat. A sziget süllyedni kezdett, a kapuval, ami ismét lezárult. De a sárkányok ígéretet tettek, hogy ha földi életünk végéhez közelít, elvisznek magukkal a birodalmukba, s ott örökké élhetünk.

Teltek, múltak az évek. Elvettem feleségül Viktóriát, és négy gyermekünk született. Mikor ők felnőttek, és megálltak a lábukon, mi öregen, de fiatal szívvel vártuk a sárkányok visszatértét.

Egy tündérúrral ki is nyitották a kaput, így nem kellett a napfogyatkozást várni. Ám akkor csak egyikünket tudták elvinni. Két éve már, hogy Viktória elment. A kobra, amit azóta őrzök, ma újból felragyogott. A kapu kinyílt, eljött az én időm. A mágikus királyságba újból fiatalként élhetek, szerelmem lágy ölelésében.

Köszönöm, hogy meghallgattatok. Ez volt az én történetem, mely csak most kezdődik igazán…

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu