A szerző elérhetősége: Rejtett

Pelyvás Gergő: Kallódó inkvizítor

A horizontot a lemenő nap narancsszín korongja világította meg. Körötte a kietlen, füves puszta mintha vöröslő tengerré vált volna. Az égen – csak úgy, mint a nap többi részében – egyetlen felhő sem virult, a meleg viszont egyre elviselhetőbbé vált. Kezdtek előtűnni az égi madarak, s kapva a lehűlő pusztaság által felkínált lehetőségen, elhagyva rejtekük, szabadon szárnyaltak a kietlen vidékek fölött.

A madarakkal együtt viszont más is áldást mondhatott az égnek a hűvös fuvallatokért, az égi szellők ugyanis egy megfáradt vándornak is könnyítették lélegzetét. A férfi kései harmincas éveiben járhatott, hosszú és zsíros világosbarna haját egyre erősebben rángatta a füves puszták hűs lehelete. Fehérlő arca megfáradt, lesoványodott, de elszántságot sugárzott, noha nagy részét ápolatlan, hajának színéhez képest igencsak sötét szakáll és bajusz fedte, képét pedig visszataszító por és kosz borította. Szakadozott, tűlevélszín vándorköpenyt, bolyhosodó, kifakult posztóinget, elnyűtt gyapjúnadrágot és sokat megélt bőrcsizmát viselt. Lépteit egy göcsörtös vándorbottal szaporázta, ingóságait pedig egy hátára vetett batyuban cipelte.

Lába alatt a talaj egyre inkább veszített zöldes színéből, a füves pusztát pedig folyamatosan felváltotta a kietlen, repedezett és száraz talajú sivatag. A lemenő nap fénye egyre kevésbé világította meg a tájat, s bár a férfi tudta, hogy mihamarabb menedéket kell lelnie, léptei fikarcnyit sem gyorsultak. Tudta, hogy a pánik csak lelassítaná reflexeit és eltiporná ítélőképességét. Nem félte a halált. Nem volt mit vesztenie.

A szél mindeközben egyre jobban ráncigálta a férfi ruházatát, s a megnyugtató, éteri suttogás helyét intenzív, tépő harag vette át. A fuvallatok elkínzottan üvöltöttek és hideg kacajukkal egyre nagyobb porfelhőket fújtak a vándor arcába. Bár a férfi nem félt semmitől, az evolúció ősi ajándékát, az életösztönt nem tudta legyőzni. Egyre nyugtalanabbá vált, és azon kapta magát, hogy nyugodt léptei kocogásba mennek át. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy az alkonyi eget egyre csak dagadó és sötétlő, kékes-szürke színű fellegek borítják. Mintha egy az alvilág legcsúfabb démonai közül gerjesztette volna őket.

És akkor eldördült az első villám. A férfi megremegett, ahogy a túlvilági detonáció megrázta a vidéket. Szívverése egyre vadabb tempóba váltott, halántéka lüktetett. A mennydörgések pedig egyre csak jöttek és pillanatnyi robbanásként világították meg a csúf fellegeket. A fuvallat olyan erősre duzzadt, hogy képtelen erejével egyre csak taszigálta a férfit.

A szélviharral szemben egyre tehetetlenebb vándor valami lélekfagyasztó zúgásra lett figyelmes a háta mögött. Mintha megfagyott volna körülötte minden. Lemondóan megállt, és hátranézett. Magával a Kaszással nézett farkasszemet. Egy több ezer méter magas homokvihart látott, ahogyan az a halál villámait osztogatva bekebelez mindent, ami az útjába kerül.

A férfi erőt vett magán, és megfordult. Mintha minden eddigi elszántsága és fáradsága elszállt volna. Az életösztön uralta testét. Úgy rohant a halál villámló, fűrészfogas pofázmánya elől, ahogyan eddig még azt sosem tette. Vándorbotját elhajította, és már nem törődött semmivel. Hallotta a halál túlvilági hörgését a háta mögül, és úgy érezte, halántéka mindjárt felrobban, hogy aztán bíborszínbe pompáztassa a vidéket. Orrlyukait homok tömítette be, már alig kapott levegőt és szinte semmit sem látott. A férfi jól tudta, hogy közeleg a vég, így felvillant az agyában, hogy megfordul és szembenéz a halál urával, ám ekkor…

A távolban felpattant a remény aprócska szikrája. A férfi egy sátorszerű építményt látott meg, mely egy titáni állat földbe fordított bordázatából és egy ráfeszített, roppant bőrdarabból állt. A férfi kiitta az utolsó kortyokat a remény és lelkierő kútjából. Úgy rohant az élet piciny lángja felé, hogy azt hitte, menten orra esik. A homokvihar eközben a férfi sarkát csókolgatta, ám a vándort már ez sem érdekelte.

Már csak néhány lépés választotta el a kunyhótól és… A homokvihar elkésett. A férfi a „bordasátorhoz” érve oldalra vetette magát és bepattant a menedékbe, épp, mielőtt a vihar magával vihette volna. A férfi látta a bejárat felől, ahogy a vidéket magába kebelezi a roppant homokáradat, és borzongva tapasztalta a pillanatnyi fénycsóvákként magukat meg-megmutató, pusztító villámok földbe csapó látványát.

Lélegzete egyre lassult, szívverése nyugodtabbá vált. Tenyerével letisztította poros arcát, ujjaival kipucolta homokos orrát és leporolta magát. Néhány pillanatig csak ült és tehetetlenül hallgatta a külvilági pusztítás gyomorforgató szimfóniáját és dobolását.

Mély lélegzetet vett, és körbenézett a menedékhelyen. Ahogy azt távolról is jól látta, a sátorszerű építmény egy rég elpusztult, gigászi állat földbe fordított bordájából állt, melyre védelem gyanánt egy vastag, mára már igencsak vénségesnek mondható bőrdarabot feszítettek ki, hogy az meggátolja a pusztító szeleket. A vándor szerencsésnek érezte magát, hogy az építmény két bejárata nem a homokviharral szemben helyezkedett el, és elgondolkodott rajta, hogy vajon tudták- e előre az építők a homokviharok haladási irányát, vagy mindösszesen a véletlennek köszönhető a váratlan megmenekülés?

Bár nem próbált meg felállni, a vándor jól látta, hogy az építményben nem lehet kiegyenesedni. Csal feküdt ott nyugodtan és békésen, s a kinti szelek könyörtelen háborúját hallgatta. Nem tudta mikor és hogyan, de az álom édeskés, éteri fuvallata mélységes álomba ringatta.

***

A déli nap sugarai már ébren érték a férfit. Gyors szívveréssel, izzadtan ébredt fel. Valami szépet és sugárzót álmodott, de aztán az idilli emlékképre rávetült a halál hátborzongató árnyéka.

A férfinek belekerült néhány másodpercébe, hogy összerakja magában, pontosan hol is van, és mit keres ott. Aztán hirtelen, mintegy vállon ütés, minden tisztázódott benne.

Batyujából kiemelt egy kulacsot és nagyot kortyolt belőle. Aztán visszatette, és helyette kikeresett belőle néhány szál szárított marhahúsdarabot. Miután azokat elrágcsálta nagyot sóhajtott és felült. Pontosan ugyanabban a pózban aludt el, mint amibe leheveredett. Próbálta kihúzni magát, ám a „bordasátor” gerincoszlopa útját állta, így a férfi egy fájdalmas koppanás kíséretében visszahuppant a poros földre. Elengedett egy jól megfogalmazott káromkodást, majd a fejét tapogatva nyílt seb után, kikecmergett a menedékhelyből.

Koponyáját nem törte be, bár a feje halálosan sajgott, ám a férfit ez már koránt sem zavarta. Miután kiért, megkönnyebbült sóhajok közepette vizelni kezdett. Ekkor azonban a szabad, felhőtlenül kéklő ég alatt, miközben könnyített magán a vándor a vastag homokréteggel borított pusztán, nem messze a bordából készített menedéktől két alakot pillantott meg. Egy kifeküdt ló és egy látszólag halott ember alakját.

A férfi elvégezte a dolgát, majd szaporán az emberforma felé indult, és még mielőtt odaérhetett volna, tudatát megannyi teória töltötte el. Nem tudta hova tenni a két alakot, ám abban biztos volt, hogy a homokvihar áldozatául estek. Bár valamicskét szégyellte, azért bevallotta magának reménységét az alak halálához fűződően. Nem szerette a kelletlen társaságot, főleg akkor nem, ha fegyver híján nem tudta megvédeni magát.

Odaért a hanyatt fekvő testhez, fél térdre ereszkedett és megnézte, van-e pulzusa. A vándort kicsit sem érte meglepve a felfedezés, hogy a poros ruházatú, semmibe meredő tekintetű férfiben az élet utolsó szikrája is kialudt. Talán jobb is így – gondolta magában.

Kiegyenesedett, megnyújtóztatta elgémberedett végtagjait és a távolban heverő lóra pillantott. A legkisebb kétely sem fogalmazódott meg benne azzal szemben, hogy a ló döglött. Kitekeredett nyaka és kicsavarodott mellső lábai nem engedtek másra következtetni.

A vándor nagyot kortyolt a sivatagi levegőből, és ismét a földön heverő alakra nézett. Teljesen természetesen feküdt ott, úgy, mint aki szunyókálni heveredett le a nap alá, azt leszámítva, hogy ruházatába egy vödörnyi homok itta be magát.

A fehér férfi az ötvenes éveiben járhatott – legalábbis a ráncos, szögletes, borotvált és sebekkel teli arcból és a kopaszra nyírt fejből a vándor erre következtetett. Aranyozott pikkelypáncélt viselt, oldalán díszes, drágakövekkel kirakott markolatú rövidkard pihent. Bőrből készült csizmát és valamivel világosabb színű nadrágot viselt. A főúri látványt egy karmazsinszín selyempalást koronázta, melyen költőien pihent a kiterített test.

A vándor nemsokára kiszúrt a halott oldalán egy bőrből készült oldaltáskát is. Sebtiben lehajolt, felnyitotta a szíjat, tartalmát pedig a tetem mellé borította. Két elnyűtt, megsárgult, négyrétre hajtott papír volt benne. A férfi kezébe vette az egyiket, széthajtotta és olvasni kezdte tartalmát.

Egy ravarn nyelven íródott, hivatalosan megfogalmazott levél volt:

Tisztelt Ardemus Balkhari inkvizítor!

Ezennel felszólítom Önt, hogy amint lehetősége nyílik rá, egy kisebb kísérettel az oldalán azonnal vágtasson Mauhen erődítményébe! Nagy szükségünk van magára és inkvizíciós szakképzettségére. Nagyon kérem továbbá, hogy amennyire lehetséges, minél kevesebben tudjanak távozásáról, és ha teheti, lehető legbizalmasabb pallosait fogadja maga mellé! A levelet őrizze meg és hozza magával, hogy azonosíthassuk magát.

Az idő elérkezett! Ne hagyja cserben egyházát!

Tisztelettel,

Quintus Scuptulla, helytartó

a Neokatolikus Egyház nevében

A vándor hümmögve ízlelgette a rövid levélben olvasott szavakat. Elég ködösnek találta a benne rejlő információkat. Felnézett a papírlapról, egy pár pillanatig elmerengve a horizontot fürkészte, majd szépen visszahajtogatta a levelet, és a másik papír után nyúlt.

Ez egy gondosan megrajzolt térképet rejtett, rajta megjelölve megannyi várossal és földrajzi tájegységgel. A férfi szeme megakadt Mauhen várán, mely a térképen piros tintával volt bekarikázva. Ahogy az általa nemrég elhagyott füves puszta határait nézte, meghatározta nagyjából, merre tartózkodik. Mauhent igen messzinek találta, legalább is ló nélkül.

Felnézett a térképből, majd a halott férfi rezdüléstelen arcára emelte tekintetét. Milyen nemes sorsra hivatott férfi, s mégis, oly’ csúfosan ért véget – gondolta a vándor, majd a papírt összehajtva azt is visszahelyezte az oldaltáskába. Ezután kiegyenesedett, nyújtózott egyet és egy nagyot sóhajtva lehajolt, majd megragadta a férfit a hóna alatt.

Vonszolni kezdte, s meg sem állt addig, míg megannyi verejték árán bevonszolta a hullát a menedékhelyre. Megtörölte izzadt homlokát, megmasszírozta lüktető karizmait és kifújta magát. Pár percnyi pihenés után erőt vett magán, és magára öltötte a meghurcolt férfi nemes ruházatát.

A vándor nagyjából fél óra elteltével mindent magára vett azon ruhadarabok közül, amit a férfin talált, és meglepve tapasztalta, hogy a viselet még az ágyéki résznél sem szorít. Talán most, az elmúlt hetekben először érezte magát igazi embernek. A sors különös fintora, hogy ehhez egy hulla kifosztására volt szüksége.

Végül kilépett a sátorból, és mielőtt felcsatolta volna magára a drágaköves markolatú acélkardot, párszor megsuhintotta a levegőben. Sok szépmívű vaskardot fogott már életében, de ilyen díszes és ilyen jól megmunkált acél mesterművel még sosem találkozott. Ahogy a délutáni nap fénye megtört a fegyver vércsatornáján, a férfi arcára széles vigyor ült ki és kivillantak szabálytalanul álló, sárgásfehér fogai.

Alig, hogy a kard kurta markolatvédője a hüvely peremén koppant, a férfi mozgásra lett figyelmes a távoli horizonton. Két lovas közeledett. Vágtázva haladtak, látszólag tudták, kit keresnek. A vándor bár nem félt, nyugtalanította a távoli alakok látványa. Sajnálta, amiért megzavarták örömteli pillanatait.

A „bordasátornál” bevárta a lándzsás lovasokat, akik lelassítva hátasaikat nem merészkedtek közel a férfihoz, csupán tőle pár méterre megállva, foghegyről szólították meg.

- Mondd, ki vagy te, hogy magadhoz veszed egy inkvizítor ingóságait? – az idősebbik, barnás bőrű lovas szólalt meg. Arcát fekete szakáll és egy bronzsisak keretezte, s bár ugyanazt a szabványos bőrvértet és fejfedőt viselte, mint fiatalabbik társa, az övé jelentősen kopottabbnak tűnt. – Tudsz-e róla, hogy az egyház birtokainak elkobzásáért kitagadást nyerhetsz és máglyahalálra ítéltethetsz?

A vándor nem felelt. Hunyorítva nézte a két alakot. Hallgatásával hergelte őket.

- Nem hallottad, kutya? Homok ment a füledbe? – Ezúttal a fiatalabbik szólalt meg, és vas lándzsájával a vándorra mutatott. Makulátlan arcú, szikár tekintetű zsoldos volt. Sokkal agresszívebbnek tűnt társánál. – Add elő az inkvizítort, akárhol is rejtegeted, és ígérem, gyors halált halsz. Azt ajánlom, élj a lehetőséggel!

- Miféle alkudozó vagy te, hogy az együttműködésemért cserébe halált ajánlasz? – szólalt meg a vándor. Mély, mégis bársonyos, ugyanakkor nyugtalanító hangja volt. – Egyébként meg nem a ti dolgotok lett volna, hogy még a homokviharban is megőrizzétek a rátok bízott védencet?

- Még visszabeszél! Hallod ezt, Gorb? – A fiatal lovas egyre idegesebb lett. Ökle minden szóra erősebben feszült kantárján. – Hogy hívnak, kutya?

- A nevem Norhart. És attól még nem vagyok kutya, hogy azokhoz beszélek.

A fiatal lovas kirántotta kardját. Feje paprikavörösre vált, tekintette tüzet okádott, akár egy sárkány torka.

- Elég legyen ebből! – ordította. – Add elő az inkvizítort, vagy nagyon megbánod!

Norhart mélyen meghajolt, és lassú léptekkel elindult a sátor felé. Közben hátrakiáltott:

- Egy percet várjanak az urak, és máris önök elé hozom!

A zsoldosok lovai mintha valami nyugtalanítót éreztek volna a levegőben, mert egyre csak mozgolódtak és baljósan fújtattak alattuk. Néhány perc múlva Norhart előtűnt a sátorból, kezeit azonban a háta mögött tartotta.

- Hova rejtetted az inkvizítort? Add elő, ha kedves még a lelked! – A Gorbnak nevezett szakállas férfi hangja nyugtalanul törte meg a sivatag szellőinek suhogásával átitatott csendet. – Ha még most átadod, talán részesülhetsz a pápa kegyeiben, s nem kerülsz egyből pokolra. Jól fontold meg!

Norhart megfontolta, és cselekedett. Előre emelte kezeit a háta mögül, és a lovasok felé hajította azt a táskát, amit az inkvizítor hullájánál talált. A táska földet éréskor nagyot koppant. Már nem csak súlytalan papírfecnik voltak benne.

- Ahogy az urak óhajtották, íme Ardemus inkvizítor!

A fiatalabbik lovas lándzsáját beleakasztva a táska szíjába felemelte azt. Ahogy a férfi a magasba emelte a batyut, tartalma a földre hullott és kísértetiesen, tompán koppant egyet.

- Szentségtörés! – ordította a fiatal zsoldos, miután feleszmélt az inkvizítor vérző, levágott fejének dermesztő látványából. – Ez az ördöggel cimborált! Pusztulj, rühes kutya!

Ezúttal mindkét lovas előrántotta kardját, és megsarkantyúzva lovukat, sebes vágtában Norhart felé indultak. Egymás mellet haladtak, de megfontolatlanul egyikük sem lándzsával támadott. A vándor berogyasztotta térdét, előrántotta kardját és kivárt.

A fiatalabbik zsoldos ért oda hamarabb. Bár tekintetével is képes lett volna ölni, ez nem bizonyult elégnek. Norhart az utolsó pillanatban elperdült a csatamén elől, és ezzel párhuzamosan a mozdulat adta lendületnek hála kardjával jó mélyen belevágott a rohamozó hátas szügyébe. A ló mellső lábai kibicsaklottak és elkínzott nyögések kíséretében vetette le hátáról a zsoldost, aki a földre hullott és kábultan feküdt tovább.

Norhart ekkor a másik lovas felé fordult, aki eközben a férfi háta mögé került. A vándor gyorsan odaszaladt az eldobott, vashegyű lándzsákhoz és felkapta az egyiket. A zsoldos rohama eközben megindult és kardját lóbálva közeledett. Norhart ekkor vett egy mély lélegzetet, felmérte a távolságot és… Pillanatok múltán az előbb még vágtázó férfi egy másfél méteres lándzsával a mellkasában vonaglott a porban. Lova lelassult és nyugodtan megállt.

A vándor vett egy mély levegőt és diadalittasan elvigyorodott, de tudta, hogy még nem nyerte meg az ütközetet. Sebtiben odasétált a fiatalabbik zsoldoshoz, aki éppen ébredezett. Amikor megpillantotta a vándort, menten kijózanodott.

- Az Úr nevére mondom, ne ölj meg! – siránkozta. A nemrég még tüzet okádó szemeiből most könnyek csordultak elő. – Bármit megadok… bá… bármit megteszek csak hagy éljek!

- Ez esetben vetkőzz le gatyáig!

- Hogy mi?

***

Norhart elégedett volt. Elégedettebb, mint valaha. Túlélt egy gyilkos homokvihart, legyűrt két egyházi zsoldost, megszerezte egy inkvizítor ingóságait és iratait, és egy gyönyörű, éjfekete csatamén hátán léptetett a naplementébe. Mögötte pedig egy szál tógában, egy kötéllel a nyereghez függesztve ott sétált egy férfi, aki pár órája még a pokolra kívánta őt.

- Irány a nagyvilág, cimbora! – üvöltötte hátra Norhart a fogolynak.

És most, hónapok óta először, teli torokból felkacagott.

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu