A szerző elérhetősége: elin.pilad@gmail.com

A szerző INFORMÁCIÓS oldala

R. P. Deadline: A boszorkányúrnő (részlet)

Garry Hamilton: Boszorkány úrnő című Harcos Képzelet Játékkönyve alapján.

Az égbolt, feledve a békét és biztonságot jelentő nappalt, már jócskán az éjszaka bizonytalan sötétségébe burkolózott. A mindent beborító rideg feketeség pár órával ezelőtt mohón szívta magába a forró napsugarakat, és aki nem volt elég elővigyázatos, hogy ilyenkorra biztos menedékbe húzódjon, az csak az istenek kegyében bízhatott, hogy ép bőrrel átvészeli az éjben rejtőző kegyetlen veszélyeket, és a hajnalban felkelő nap nem a kibelezett, kifosztott hullájára bukkan majd.

Gonosz teremtmények ideje volt ez. Kapzsi, könyörtelen zsiványoké, olcsón felbérelhető zsoldosoké és sunyin a csuklyájuk homályába bújó nagy erejű bérmágusoké, akik jó pénzért képesek voltak megidézni a sötétség teremtményeit, hogy útmutatást kérjenek tőlük.

Eclon kicsiny városának egyetlen valamirevaló csehójában, a Veszett Medve nevezetű kocsmában mindenféle furcsa alak megfordult már. Nem nyújtottak szokatlan látványt itt a toronymagas óriás, a zöldbőrű oggun, de még az aprócska tündér faj képviselői sem.

Az erejűket fitogtató barbárok néhány korsó sör után általában minden este összeverekedtek, és ha már a megivott alkoholmennyiség miatt nem vették a fáradtságot, hogy kitámolyogjanak az utcára lerendezni a nézeteltéréseiket, azt mindig a kocsma néhány bútora bánta.

Nem volt ez másként ma sem.

Egy haját copfban viselő izomkolosszus megragadta a hozzá legközelebb lévő széket, és úgy hajította hasonló adottságokkal rendelkező fajtársához, hogy a rozoga fatákolmány ripityára tört annak széles hátán. Apró fatörmelékek, szálkák repültek szanaszét a helyiségben, de csak néhány, először itt vendégeskedő utazón látszott a rémület és a meglepettség. Rajtuk kívül senki sem reagált erre a szokványos eseményre. A tapasztaltabbak már tudták, hogy nem érdemes a barbárok közelében asztalhoz ülni, ugyanis egy idő után úgyis arrébb kell menniük, hogy az egymással viaskodó izomkötegeknek elegendő teret biztosítsanak.

A barbár, akinek az imént a hátán tört ezer apró darabra a szék, kiegyenesedett, majd megrázta magát, és kissé szédülve, dülöngélve indult meg a másik barbár felé, hogy puszta kézzel jutassa érvényre igazát – vagyis bebizonyítsa, hogy ő az erősebb kettejük közül.

Alig fél méter választotta el őket, amikor hirtelen mindketten megdermedtek. Állatias bömbölésük abbamaradt, és támadásra készen álltak szemben egymással, de nem mozdultak, mintha valaki fagyvarázst idézett volna rájuk.

Egy hosszú, végtelennek tűnő másodpercig bámultak így egymásra, és aki eddig nem figyelte kettejük kakaskodását, most az is érdeklődve szemlélte a váratlan eseményeket. A „fagyvarázs” váratlanul elmúlt, és láthatóan a barbárok semmit sem érzékeltek abból, hogy egy végtelennek tűnő másodpercet töltöttek mozdulatlanságban. Onnan folytatták küzdelmüket, ahol az előbb abbahagyták.

Vagyis csak folytatták volna, ugyanis mindketten szinte egyszerre botlottak meg valami láthatatlan akadályban - vagy épp a saját lábukban -, és kapálózva estek egymásnak. Hangos kongás rázta meg a kocsmát, ahogy a barbárok kemény koponyája, mint két üres üst összekoccant, majd aléltan, egymásba kapaszkodva zuhantak el a földön, és ott is maradtak az est további részében.

A többi vendég néhány néma pillanatig figyelte őket, hátha felkelnek, és közben primitív agyukban próbáltak valami magyarázatot találni arra, mi is zajlott le az imént, de miután értelmes választ nem találtak a kérdésükre, vállat vontak, és mindenki folytatta az iszogatást, vagy a félbehagyott beszélgetést asztaltársával.

Egyedül Trem Delan tudta, hogy mi történt valójában.

Szúrós tekintetét nem vette le a fal melletti asztalnál egyedül ülő, fekete csuhás alakról. Próbálta kifürkészni a varázsló homályba vesző arcát, de képtelen volt rá. Tudta, hogy nagy varázserejű mágusról van szó, hiszen látta, ahogy az imént kidugta ruhája alól egyik ujját, és annak finom mozdulatával egyszerre dermesztette meg a két barbárt, majd egy újabb mozdulattal egymásnak lökte őket olyan erővel, hogy azok menten elájultak.

Talán ő az, akit keres. Ennek a mágusnak lehet annyi ereje, hogy megtalálja végre a választ, ami után hetek óta vagyonát és saját testi épségét nem kímélve kutat.

Nem volt már sok pénze, de testi erejére és kitűnő adottságaira ebben a helyzetben nem számíthatott, hiszen, ha a mágus ilyen könnyedén elbánt két megtermett barbár harcossal, akkor ő sem jelenthet túl nagy falatot a számára.

De talán az erszényében lapuló, értékes drágakövek látványa elég lesz arra, hogy meggyőze a rejtélyes fickót.

Kihörpintette kupájából a benne lötyögő kortynyi langyos sört, majd felállt, és elindult a csuhás alak felé.

Bánatos, barna szemeivel folyamatosan őt bámulva, komótos léptekkel, jókedvű, ugrándozó vendégeket kerülgetve haladt a kocsma sötét sarkában magányosan iszogató varázslóféle irányába. Vállát verdeső fekete haja zsíros csomókban csüngött alá, megnyúlt arca, karikás szemei több napos kialvatlanságról tanúskodtak, a vállát nyomó gondok súlyától kissé görnyedtté vált testtartása majomszerűvé tette.

A felföldi emberekre jellemző testalkata, kidolgozott, látványos izmai, és a minden lépésénél fémes koppanással combjának csattanó csillogó kardja láttán a legtöbben félelemmel fűszerezett tisztelettel néztek rá, és igyekeztek minél előbb kikerülni az útjából.

Trem Delan hangos huppanással foglalt helyet a varázsló mellett. A fekete csuhás alak meg se rezzent, mintha hidegen hagyta volna újdonsült asztaltársa jelenléte, de ahogy Trem a koromsötét kámzsa mélyére nézett, mintha apró szemek mozgását vélte volna felfedezni.

Mivel a varázsló nem mutatta jelét annak, hogy zavarná a társaság, Trem úgy gondolta, belevág mondandója közepébe.

- A segítségedre lenne szükségem, mágus – közölte rekedtes hangján, megszólításával utalva arra, hogy számára nem ismeretlen a fickó valódi kiléte, és közben azt a két pontot próbálta nézni a csuklya alatt, amit a férfi szemeinek vélt. Tudta, hogy a vele szemben ülő alak arca előtt egy egyszerű varázslatnak köszönhetően volt ilyen sűrű sötétség, nyilván a kíváncsiskodók elől próbált így elrejtőzni.

Várt pár másodpercig, de miután a varázsló semmit sem szólt, ő beszélt tovább.

- Acledóban születtem, és ott is nevelkedtem a húgommal, Irisszel együtt. Ő három éves volt csupán, mikor a szüleink eltűntek. Nem tudja senki, hogy mi történt velük, élnek-e még egyáltalán, de azóta nem hallottunk felőlük. A falu papja, Mikon vett magához, és saját gyerekeiként nevelt fel minket. Irisben hamar meglátszott, hogy különös fogékonysága van a varázslatokra. Mikón, aki a faluban egyedüliként értett a varázsláshoz, nagy türelemmel és fegyelemmel tanította őt a mágia tudományára, én pedig kamaszkorom hajnalán útnak indultam világot látni. Beálltam zsoldosnak, hogy kellő vagyont szerezzek, és később a húgomat neves iskolába írathassam, majd nyugalomban élhessünk valahol egy békés városkában. De sajnos a terveim szertefoszlottak, amikor három hete hazatértem Acledóba. A falut a földdel tették egyenlővé, romba dőlt házak, porrá égett kunyhók, és halmokban heverő bűzlő, rothadó holttestek utaltak a szörnyű pusztítás jeleire. Órákon át kutattam a húgom holtteste után, de sehol sem leltem rá. Tudom, hogy még életben van valahol, és vár rám, hogy kiszabadítsam. Hetek óta hiába nyomozok utána, sehol nem leltem a nyomaira, és kezdem elveszteni a reményt, hogy valaha is újra a karjaimban tarthatom.

Trem Delan sokat tapasztalt edzett idegei nem bírtak az elméjében kavargó rengeteg förtelmes látomással, a kegyetlen, embertelen látvány emlékeivel, húga elvesztésének gondolatával, és szomorú szemeiben kövér könnycseppek tűntek fel, hogy borostás arcán legördülve enyhítsék valamelyest szíve fájdalmát.

A varázsló ekkor mozdult meg először.

Mintha egy halvány szellemkéz próbált volna kitörni a mindent körülölelő sötétség sűrű ködéből, a férfi keze úgy közeledett az arcát tenyerébe temető Trem felé. A csontos, hideg ujjak barátian pihentek meg a zokogó férfi széles vállán.

- Segítek neked.

A mélyről feltörő, dörmögő szavak fagyos lehelet kíséretében hagyták el a mágus száját. Trem Delan felemelte a fejét, és hálás, könnyáztatta ábrázattal nézett arra a fiatalos, szelíd tekintetű arcra, mely a homályt keltő varázslat eloszlásával most már tisztán kivehető volt a fekete csuklya alatt.

***

Alig egy fertályórába telt, mire a sápadt hold fényénél eljutottak a varázsló házához.

Útközben Trem részletesen beszámolt a falujában történt mészárlásról, és a húga után folytatott kudarcokkal teli kutatásról.

Ezután a mágus is mondott magáról pár szűkszavú mondatot.

- A nevem Kleon Tyran. Fél éve vagyok ebben a városnak nyilvánított koszfészekben, bujkálva néhány elég hatalmas erejű hitelezőm elől. Már akkor éreztem a belőled áradó keserűséget és bánatot, mikor beléptél a Medvébe.

Trem csupán felületesen hallotta a varázsló szavait, gondolatai eközben annak különc kinézete körül forogtak. Túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy akkora ereje legyen, mint ahogy azt a kocsmában bemutatta, és ez a mély dörmögő hang egyáltalán nem illett kisfiús, jámbor arcához. Ráadásul feltűnően sötét csuhája sem felelt meg az éppen inkognitóban lévők hagyományos öltözékének. Bár az éjszakában teljesen elrejtette még a legélesebb látású ember szeme elől is, ha ebben a ruhában tömeg közé ment, azonnal szemet szúrhatott bárkinek a furcsa idegen jelenléte.

- Nem vagyok rossz ember – folytatta Kleon. – Sem világuralomra vágyó, gonosz mágus. Nem tagadom, hatalmam bőven van, de igyekszem ezt az erőt mások javára fordítani.

A varázsló arcán büszke, kissé öntelt vigyor jelent meg, amitől a halvány holdfényben rémisztő árnyjáték játszódott le a sima, szőrtelen ábrázaton.

Trem nagyot nyelt, kiszolgáltatott helyzetben érezte magát, hiszen nyílt küzdelemben semmi esélyét nem látta, hogy felülkerekedhetne a máguson, és nem tudta, megbízhat e egyáltalán egy varázslófélében. Irisre gondolt, és arra, hogy mindent el kell követnie annak érdekében, hogy újra magához ölelhesse húga törékeny testét, és lágyan cirógassa az illatos, szőke fürtöket.

Kleon házának ajtaja nyikorogva nyílt ki.

Trem Delan mély levegőt vett, majd belépett az elé táruló zsúfolt, szűk helyiségbe. A kicsiny szobát egyetlen mécses világította be, melynek haldokló lángját vadul csapkodta a friss levegő, mely a nyitott ajtón keresztül szökött be.

Az ajtó mellett egy foltos ágy állt, rajta tucatnyi koszos, gyűrött ruhadarab. A sarokban egy nagy kupacban apró állatok kiszárított tetemei, porladó, sárga csontok, csillogó üveggolyók, cafatokra tépett rongyok, és egyéb, a laikus számára felismerhetetlen varázskomponensek hevertek egymásra dobálva. Szemközt egy széles szekrény dőlt a hideg falnak, rajta tucatnyi vaskos könyv pihent kaotikus összevisszaságban, az alsó polcokon különböző méretű üvegek sorakoztak, melyekben kíváncsian kémlelő szemgolyók úszkáltak zavaros, halványkék színű löttyben. A szoba közepén egy nagy asztal állt, két oldalán pedig egy-egy rozoga szék. Az asztalon egy áttetsző, emberfej nagyságú gömb pihent közepén lyukas, díszes fatokban, körülötte különféle jóslásnál használatos tárgyakkal.

Trem nem először látott ilyet. Az elmúlt napokban sok varázsló otthonában megfordult, akik megpróbáltak szerény képességük segítségével Iris nyomára bukkanni, de sorra mind felsültek. A zsoldos bízott benne, hogy most másképp alakul.

Kleon nagyjából öt perc alatt a szoba különböző zugaiból összeszedte a varázslathoz szükséges komponenseket, majd meghatározott módon elrendezte azokat az asztalon. Leült az egyik székre, mely fájdalmasan nyekkent a súlya alatt, majd csontos ujjaival a másik székre mutatva megkérte Tremet, hogy foglaljon helyet vele szemben.

Trem Delan óvatosan ült le, nehogy a szék összetörjön alatta, de a kis bútordarab gond nélkül elbírta őt.

Érdeklődve nézett Kleonra, aki időközben már bele is kezdett a bonyolult varázslatba. Kezeivel összevissza hadonászott, mintha egy idegesítő legyet próbálna elhessegetni maga elől, és közben érthetetlenül mormogott, ami leginkább a pimasz légynek szóló cifra szitokáradatnak hangzott.

A kettejük között lévő üveggömbben ekkor vörös, zöld és kékes árnyalatú halvány füstcsíkok kezdtek kavarogni, melyek tekergő kígyókként cikáztak összevissza, egymásba gabalyodtak, és együttesen újabb színeket állítottak elő, végül a szivárvány minden színében pompázó masszává álltak össze.

Kleon Tyra ekkor fejezte be a varázslást, kinyitotta szemeit, és élénkzöld szembogaraival meredten nézte az üveggömbben lomhán gomolygó színpompás masszát. Tenyereit a gömb fölé helyezte, és ismét varázsszavakat dörmögött:

- Kin’ra, elino de fohra! – a massza hömpölygése mintha felgyorsult volna, és Trem úgy érezte, az üveggömb már nem képes sokáig magában tartani az egyre sűrűbbé váló anyagot.

Gyanúja pár pillanat múlva beigazolódott. Az üveggömb áttetsző fala recsegve adta meg magát, és a mézszerű folyadék kibuggyant a hajszálvékony repedéseken keresztül. Végigfolyt a gömb falán, lecsurgott a díszes fatokon, és rövid időn belül egy kis tócsává gyűlt össze az asztalon.

Az üveggömbben - annak ellenére, hogy folyamatosan szivárgott belőle -, még mindig csordultig kavargott a massza. Az asztalon összegyűlt tócsa váratlanul elkezdett nyílegyenesen Trem irányába folyni. Egyre gyorsabb tempóban.

A felföldi ember egy pillanatra megijedt, de Kleon Tyra hirtelen felállt a helyéről, mellé lépett, és barátságosan a vállára tette a kezét.

– Ne aggódj, ez a szertartás része – mondta nyugtatólag. – Érintsd meg az isteni anyagot, és engedd, hogy Kin’ra, a múltidéző megmutassa neked, mi történt a múltban. Az asztrális lényed kilép a testedből, és ideiglenesen beleköltözik egy olyan személy testébe, aki jelen volt akkor, amikor elrabolták a húgodat. Úgy érzékeled majd a körülötted lévő dolgokat, mintha veled történne, de ne feledd, hogy amit átélsz, már megtörtént a múltban, változtatni nem tudsz rajta. Nem tudod megakadályozni a testvéred elrablását, sem az acledóiak lemészárlását – magyarázta Kleon, miközben a massza már majdnem elérte az asztal szélét. De Trem még azelőtt megérintette, hogy ez megtörténhetett volna.

A nyúlós, ragacsos anyag hozzátapadt a férfi ujjaihoz, és felkúszott a kézfején. Mohó élősködőként siklott végig a testén, langyos, puha réteggel borítva be a bőrét, amerre elhaladt. Felmászott a karján, majd a vállához érve elágazott. Végigfolyt a hátán, mellkasán, és nyakörvként ölelte körbe vaskos nyakát. Nem fojtogatta, de kellemetlen, kaparó érzést érzett a torkában, nagyokat nyeldekelve próbálta nyugtatni magát. Ahogy a massza közeledett a füléhez, egyre erősödő zúgást hallott, ami eltompította a hallását, és szédülni kezdett. Látása elhomályosult, és úgy érezte, mintha minden imbolyogna körülötte.

A bútorok, a falak, az egész tér hirtelen megnyúlt, aztán kiszélesedett, majd váratlanul tomboló szélvihar kerekedett a szűkös helyiségben, és még nagyobb felfordulást csinált a szobában, mint azelőtt volt benne.

A légörvény felkapta a ruhákat az ágyról, lesöpörte a könyveket a polcról, összetörte az üvegeket, melyekből kifolyt a padlóra a szemgolyókat tartósító halványkék folyadék. A sarokba halmozott varázskomponenseket szanaszét szórta, és süvítve, zúgva egyre erőteljesebben kavargott Trem körül.

A felföldi ember két kézzel kapaszkodott az asztalba, de az őrjöngő szél gigászi ereje ellen tehetetlennek érezte magát. A szoba fokozatosan kezdett átalakulni, a szél elemi erővel tépte, szaggatta a falakat, elemi részeire bontotta a világot.

Trem Delan elszántan küzdött az ellen, hogy a forgószél ne ragadja magával, de minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. A szék, amin ült kirepült alóla, a talaj megmozdult a lába alatt, és hanyatt vágódott. Reflexből maga alá rántotta a kezeit, hogy tompítsa az esést, de mire földet ért volna a szél felkapta, és összevissza forgatta, rángatta, amitől felfordult a gyomra.

Csukott szemmel, összeszorított fogakkal és ököllel várta, hogy véget érjen az émelyítő utazás, ami visszarepítette őt a múltba.

Még elmosódva hallotta Kleon utolsó szavait - amelyek szerint cselekedni nem lesz képes, ezért próbáljon arra koncentrálni, hogy meghalljon valami hasznos információt, ami alapján, ha ismét a jelenben lesz, elindulhat a húga keresésére -, majd a kavargó szél apró szemcsés, szúrós homokot fújt az arcába, amitől tele lett a füle, orra, szája.

Süketen, vakon vonaglott a zabolátlan szélnek kiszolgáltatva, aztán minden átmenet nélkül a vad kavargás megszűnt, és Trem Delan ismerős helyen találta magát.

Egy széles törzsű, kérges fa tövében ült, melynek sűrű lombja messzire nyúló, hűs árnyékot vetett rá. A fa egy dombtetőn állt, a rikító zöld fűvel borított lejtő alján pedig Acledo sárkunyhókból álló kicsiny faluja terült el. A háttérben az Atthis-hegység végtelenbe nyúló gerince húzódott, mely megóvta a falusiakat a magas bércek túloldalán felkelő nap vakító sugaraitól, és egész nap hűs árnyékot vetett a falura.

A múltba való utazással járó agyzsibbasztó zúgás lassan elhagyta Trem Delan elméjét, felkavarodott gyomra háborgása csillapodott, gondolatai kitisztultak.

Tenyerébe temette zsibbadt arcát, és körkörös mozdulatokkal masszírozta fáradt bőrét. Megnyugodva tapasztalta, hogy a langyos massza eltűnt a bőréről, de ekkor nyílhegyként fúródott oldalába a felismerés – saját akaratából tudja mozgatni a kezeit!

Kleon Tyra azt mondta neki, hogy nem lesz majd képes önállóan cselekedni, hiszen akinek a testébe költözött, annak már minden egyes tette megtörtént a múltban, azon változtatni nem lehet.

Ennek ellenére Trem Delan gond nélkül uralta a múltbéli testet, ami egy tíz év körüli nyurga, vézna fiúcska teste volt. Lenge öltözéket viselt, ami jól szellőzött a tűző napsütésben.

Tudta, hogy a varázslat félresikerülhetett, de ki akarta használni a kínálkozó lehetőséget, hogy mégis saját akarattal bírt a múltban, és a mágus állítása ellenére talán megváltoztathatja a múltat.

Lélekszakadva rohant Acledo felé, és nagy sietségében, a megszokottnál sokkal rövidebb lábai miatt majdnem lebukfencezett a meredek domboldalon, de még idejében visszanyerte az egyensúlyát. Beszaladt a sápadt viskók közé, és egyenesen a legmagasabb épület felé tartott, a templomhoz, ahol reményei szerint az a személy is tartózkodott, akit most mindennél jobban látni akart.

***

Mikon, az idős pap sántikálva, egyik kezével göcsörtös botjára támaszkodva, a másikat ifjú tanítványa keskeny vállán pihentetve csoszogott le a templom rozoga falépcsőjén.

Kopasz fejbúbját hosszú, ősz haj keretezte, melynek vége púpos hátát verdeste. Ráncos, vén arcára mély barázdákat véstek a fáradtságos munkával töltött hosszú évtizedek. Kicserepesedett száját széles mosolyra húzta, amikor tekintetét a templom lépcsőjének tövében kergetőző gyerekekre vetette.

A közel tucatnyi suhanc egyike sem töltötte be még a nyolcadik életévét, de a legmagasabb közülük, Timru legalább tizenkét évesnek nézett ki. A fiú háromszor akkora volt, mint társai, viszont testalkata miatt jóval lassúbb is, így a többiek bátran mertek incselkedni vele, hiszen legtöbbször könnyedén el tudtak szaladni előle.

Azonban, amikor nem voltak elég óvatosak, és Timrunak valahogy mégis sikerült nyakon csípnie valamelyiküket, a nagydarab fiú addig verte a szerencsétlent hatalmas lapáttenyerével, amíg az kegyelemért könyörögve sírva nem fakadt fájdalmában.

- Engedd el azt a gyereket – förmedt rá Timrura Mikon, amikor látta, hogy a nagydarab fiúnak sikerült elkapnia az egyik figyelmetlen kölyök grabancát. De mivel az ügyet sem vetett rá, az idős pap göcsörtös botjával nagyot koppintott Timru kócos kobakjára.

A fiú felkiáltott fájdalmában, és sajgó fejéhez kapott, ezáltal eleresztve kétségbeesetten vergődő foglyát, aki azonnal kihasználta az alkalmat, és társai közé szaladt, akik hasukat fogva nevettek a pórul járt Timrun.

Timru arca paprikavörös lett, ahogy hirtelen elöntötte a pulykaméreg. Dühösen fordult a mögötte álló pap felé, azon töprengve, hogyan próbálja meg visszaszerezni pillanatok alatt szertefoszlott tekintélyét kortársai körében.

- Ez fájt, te vén topr...

Torkán akadtak a szitokszavak, melyeket az idős papnak szánt, amint pillantása a Mikon mellett álló teremtésre esett.

- I... Iris – hebegte Timru. Azonban tátva maradt száján keresztül nem távozott több hang. Csak állt ott mereven, némán, a mögötte álló kölykök pedig az eddiginél is hangosabb nevetésben törtek ki hallva az azelőtt veszedelmesnek, könyörtelennek vélt fiú bizonytalan, reszkető hangját.

- Timru – üdvözölte a fiút Iris, de inkább csak illemből tette ezt, cseppet sem azért, mert örült volna Timru jelenlétének.

A kilencedik életéve közepén járó, bájos, érett arcú lány hetykén hátravetette hosszú, sárgaréz színű haját a válla fölött, és türkizkék szembogarával lekezelő pillantást vetett az őt szerelmesen bámuló fiúra. Régóta tisztában volt Timru iránta táplált érzelmeivel, de mivel a közönynél egyebet sosem érzett a fiú iránt, teherként élte meg annak szüntelen, állandó udvarlását, bókolásait, hízelgését. Mikontól azonban megtanulta, hogy tisztelnie kell mások érzéseit, ezért nem utasította el sohasem nyíltan Timru közeledését, csak minden alkalommal rideg apátiával viseltetett iránta.

Iris már lassan három éve senkit sem engedett közel magához, egyedül nevelőapjával, Mikonnal érezte jól magát. Ideje nagy részét a vén pap társaságában töltötte, aki igyekezett minél többet átadni tudásából a fiatal, de rendkívül okos, jó eszű lánynak.

Azonban a pap nem csak írni és olvasni tanította meg a lányt, hanem a mágia tudományára, a varázslás fortélyaira is.

Mikon már Iris születésekor megérezte a lányban lakozó különösen nagy fogékonyságot a mágia iránt, ezért amikor Iris szülei életüket vesztették, és a lány az idős pap gyámsága alá került, Mikon azonnal nekilátott feltárni az Irisszben rejlő lehetőségeket.

- Menjünk, atyám – csilingelte Iris dallamos, lágy hangon, sürgetve idős mesterét, hogy minél előbb távolabb kerüljenek az őt szerelmes szemekkel bámuló Timrutól. Azonban a fiú követte őket. Kezdeti dermedtsége egy szemvillanás alatt elmúlt, és a fiúból úgy kezdtek ömleni a szavak, mintha az összes gondolat, amit az elmúlt, némaságban töltött két percben nem tudott kimondani, egyszerre akarta volna elhagyni a száját.

Folytatása következik...

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu