A szerző elérhetősége: elin.pilad@gmail.com

Utoljára frissítve: 2017. 06. 25.

A szerző INFORMÁCIÓS oldala

Peter David: FABLE - A Balverine Rend

„A hősök segítenek, ahol a szükség felmerül.”

Ez a nagyon ősi mondás olyas valakitől származik, aki – kétség sem férhet hozzá – sokkal bölcsebb és hatalmasabb volt, mint én valaha is remélhetem, hogy leszek. Mert nem vagyok, és soha nem is leszek hős. Voltam király, harcos, politikus… de nem hős.

Én mindig is csak irigykedhettem rájuk.

Hallottam róla, hogy a messzi Albion királya egy hős. Sosem ért az a megtiszteltetés, hogy találkozzam vele, habár nagyon szerettem volna. Fiatalabb koromban még lett volna rá lehetőség, de az állam ügyei itt tartottak. Mindig azt gondoltam, hogy lesz rá még elég alkalmam a jövőben.

Most, hogy a jövőm vége sejlik fel előttem, sajnos haszontalannak érzem magam.

Napról napra az elmúlás börtönében találom magam, és gyakorta olyan értelmetlen találkozókon, ahova mindenfelől érkező, címzetes egyének azért járulnak elém, hogy megmagyarázzák, miért járna nekik még több birtok és cím. Vagy a szegény népek végeláthatatlan emberáradata sereglik elém, akik előadják sérelmeiket és problémáikat, és elvárják tőlem, hogy megoldást találjak rájuk. Időnként képes vagyok rá. Legtöbbjük viszont képtelen kitörni a nincstelenségből, én pedig nem tudok változtatni a helyzetükön, képtelen vagyok a jogarom egyetlen suhintásával javítani a népem életkörülményein. Az ilyesféle kötelezettségekkel járó teendők világítanak rá igazán, hogy egy király mennyire korlátolt hatalommal is rendelkezik.

Most is a trónteremben vártak rám, az emberek a segítségemet és a tanácsomat vágyták, és ki tudja, még mi mindent. Overland hercege várhatóan közbeszól majd, hogy nagylelkűségemen ítélkezzen – ő nyilván másképp cselekedne.

Oh, a herceg… amikor először jött el a törvényszékhez, egy igazi – bátor, nagylelkű és önzetlen – hőst láttam benne. Ezen hősi szellemiség miatt tettem meg őt az egyik bizalmas tanácsadómmá. De azóta egy lett a hataloméhes politikai ragadozók közül – vagy még azoknál is rosszabb. Belegondolva, elsősorban a két kép közötti különbség, amit korábban alkottam róla és amit most látok, késztetett arra, hogy fenntartásokkal kezeljem a hősök természetét.

Ekkor jutott eszembe, hogy a herceg most nincs is az ítélőszéknél, bár a hírek szerint már visszafelé tart utazásáról. Már ott kéne lennem, tudom. Az emberek várnak rám. Hát várjanak csak! Ez a királyi lét csekély előnyeinek egyike: megvárakoztathatod az embereket, és egy szavuk sem lehet, ha úgy döntesz, hogy nem szánsz időt rájuk.

Ahelyett, hogy a trónterem fogságában ücsörögnék – egy olyan hatalmas teremben, amit még egy féleszű se nevezne szűkösnek –, menedékre leltem a királyi kertben: a friss levegőn ülve, a sűrű, zöld sövény és a hajdan volt uralkodók – pontosabban királynék – által ültetett virágágyások között. A virágszirmokon megjelenő hajlani fagy ékes bizonyítéka, hogy a levegő mostanában hűvösebb. Az idő az elkerülhetetlen pusztulás felé halad, tavasszal azonban minden megújhodik majd.

Bárcsak az emberek is képesek lennének a szüntelen újjászületésre!

Halk lépések hangját hallottam a hátam mögül, ezért gyorsan felálltam. A csontjaim törékenyebbé váltak, izmaim elvesztették ruganyosságukat, de a reflexeim továbbra is jól működtek, és bár a testem recsegve-ropogva tiltakozott, végül engedelmeskedett a parancsaimnak. Gyakorlott mozdulattal kaptam a rövidkardomhoz, és a fegyver szisszenve bújt elő a hüvelyéből. Megsuhintottam, majd szembenéztem az ismeretlen betolakodóval.

A férfi zavarodott tekintettel és felemelt kézzel állt meg. Vékony sólyomarcával értetlenül tekintgetett körbe, mintha azt keresné, ki ellen vontam ki a kardom, majd meglepődött, amikor rájött, hogy ő a célpont. Az utazók öltözékét viselte, és a koszfoltok nyilvánvalóvá tették, hogy a célnak megfelelően használta a ruhát.

- Üdvözlöm, uram! – mondta.

- Üdv – feleltem óvatosan. – Azt hittem, egy merénylő.

- Akkor nem lennék túl rátermett merénylő, tekintve, hogy fegyvertelen vagyok, és önnek is máshol kellene most lennie. Tehát, ha az ön megtámadását tervezném puszta kézzel egy olyan helyen, ahol önnek nem is kellene tartózkodnia, akkor tanácsos lenne szakmát váltanom.

A férfi szavai ésszerűen hangoztak, így lassan visszatettem a kardom a hüvelyébe.

- Ki vagy akkor, és mi dolgod itt?

- A személyem jelentéktelen. Mindössze a kertészet szerelmese vagyok, és ha már itt vagyok, muszáj volt egy pillantást vetnem a királyi kertre.

- Melynek különleges pompája az uralkodó örömét szolgálja.

- És lefejeztetne, amiért gyönyörködöm a virágokban?

- Kevesebbért is fejeztek már le férfiakat – vontam meg a vállam. – Gyönyörködj csak kedvedre. A törvények szerint ez nem főbenjáró bűn.

Visszaültem a padra.

- Nem állt szándékomban megzavarni a király nyugalmát – szabadkozott.

- Nem számít… csupán a hősökön töprengtem.

- Hogy mondhatja, hogy a hősök nem számítanak? – kérdezte elképedve.

- Mert nincsenek többé… eltekintve, ahogy tudom, a távoli Albion uralkodójától, de már ő is benne van a korban. Ha itt hagyja ezt a világot, onnantól a hősök sem számítanak többet más kihalt fajoknál.

- Kihalt? Soha!

- Úgy értem, ezekben az időkben, amiket élünk – mondtam. – Valaha hősök vágtáztak ezeken a területeken, szerették és tisztelték őket.

- És most?

- Most? – vontam meg a vállam. – Megvetéssel és gyanakvással kezelik őket. Aki hősnek adja a fejét, annak nem tisztelik a származását sem. Zsoldosként vagy kuruzslóként tekintenek rájuk, és nem számít, hogy mennyire tehetségesek. Legtöbbjük sosem éri el a képességei határát, tehetségük parlagon hever, és hétköznapi, átlagos életet élnek.

- Ez igen sanyarú képet fest a világ jövőjéről, felség!

- Ahogy mondod, sanyarút. Mi az…? – hangom egy pillanatra elcsuklott, mielőtt folytatni tudtam. – Mi készteti az emberiséget, hogy semmibe vegyék a hősöket? Nem tudom felfogni!

- Semmi sem állíthatja meg a hegyről legördülő követ. Elismerem, hogy a hősöket régen jobban tisztelték, mint manapság. És időközben, tételezzük fel, hogy a tudatlanságuk miatt, az emberek hitetlenné váltak. Az igazság az, hogy az emberek mindig arra vágynak, amijük nincs, miközben elégedetlennek azzal, amijük van. A hősök segítették őket, mégis hitetlenek és bizalmatlanok lettek velük szemben, ezáltal hasztalanná téve létezésük értelmét.

- Bármit is gondolsz a megállíthatatlanul guruló kövekről, névtelen idegen, a hősök kora leáldozott, és semmi sem utal arra, hogy ismét felvirradna.

A férfi sajnálkozva nézett rám.

- Ön azt állítja, hogy hősök már nem léteznek, de én azt mondom, ez nem igaz. Talán furcsa ezt hallania, mivel a királyoknál bevált szokás, hogy olyan emberekkel vegyék körül magukat, akik megszállottan igyekeznek őket meggyőzni a tévedhetetlenségükről.

- És te miért hiszed másképp?

- A hit mellőzi a valóságot. Én nem hiszek, én tudok.

- Azt mondod, volt már dolgod hősökkel? – kérdeztem közönyös, kételkedő hangon, mintha nem akarnám elfogadni, hogy él még bennem a remény egy halvány szikrája.

- Igen, azt.

- Személyesen?

- Láttam őket – kopogtatta meg a halántékát. – Ezekkel a szemekkel, amikkel most önt nézem.

- Mesélj róluk!

- Ez egy hosszú történet – figyelmeztetett. – Tele mesébe illő helyekkel és szörnyűségekkel, amiket a legtöbben elképzelni sem tudnak.

- Akkor is szeretném hallani. – Kihúztam a derekam, de abban a pillanatban összerándultam a gerincembe nyilalló fájdalomtól. – De ha megbocsátasz, közben lepihennék erre a padra.

- Ön a király. Úgy helyezkedik közben, ahogy szeretne.

Lefeküdtem a padra, és az ujjaimat összefontam a mellkasomon. Ez a pozitúra enyhítette a hátfájásom, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Beszélj hát, én pedig figyelek.

- A történet Bowerstone-ban kezdődik. Hallott már róla?

- Azt hiszem, Albionban van. Ennél többet viszont nem tudok.

- Bowerstone jelentős szerepet játszott Albion felemelkedésében és meghatározta annak történelmét is – a férfi már bele is élte magát a történetébe. – Albiont valaha a mágia uralta, ami a tudomány robbanásszerű fejlődése miatt végül a háttérbe kényszerült. Történetem a tudomány megjelenésekor veszi kezdetét, amikor a népesség növekedése miatt Bowerstone a nagyvárosok közé emelkedett – viszont, ha egy trágyadomb növekszik, csak a szag lesz erősebb.

  Természetesen nem az egész város volt visszataszító. A bowerstone-i kastély és környéke virágzott: akinek ideje engedte, akár egy teljes, varázslatos napot is eltölthetett a számottevő piactéri bolt forgatagában vagy betérhetett az Ünő és Fűző fogadóba, ahol a frissen sült húsnál csak a szajhák voltak ellenállhatatlanabbak. Ugyanakkor az úgynevezett iparosodás hozományaként füstöt okádó gyárak szennyezték be a levegőt, a nyomornegyedet pedig tolvajok és csavargók lepték el. Itt élt egyik főhősünk is, de történetünk mégsem itt, hanem egy fiatalember álmában kezdődött.

- Honnan tudod, hogy mit álmodott?

A férfi már folytatta volna a mondandóját, de elharapta a szót. Várt néhány pillanatig, majd elkomolyodott.

- Minden tiszteletem az öné, felség, de a történet csak akkor haladhat gördülékenyen, ha nem szakít félbe egyfolytában a kérdéseivel. Kérem, fogadja el, hogy én vagyok a mesélő, aki mindent tud, vagyis én olyasmi vagyok… mi is a jó szó?

- Mindentudó.

- Pontosan.

- Folytasd – intettem nagylelkűen.

- Köszönöm, felség – mondta nyájasan, ám mégis minden gúny nélkül. – Szóval… a fiatalember neve Thomas volt. Thomas Kirkman. Malomvölgy területén élt, közel a tóhoz. Édesapja gazdag kelmekereskedő volt, és teljes meggyőződéssel hitte, hogy Thomas gyerekkorától fogva a családi vállalkozásban képzeli el a jövőjét. Amennyire Thomas vissza tudott emlékezni, édesanyja mindig sokat betegeskedett, Thomasból mégis egy magas, bátor és rátermett fiú lett, aki néha kínos őszinteséggel mondta ki, amit gondolt, nem számolva a következményekkel. Ugyanakkor egy veleszületett képesség is kísértette. – A férfi szünetet tartott. – Ön minden bizonnyal meglepődne ezen a képességen.

- Kérdezhetek? – gúnyolódtam.

- Ön a király. Bármit megtehet.

- Mi volt Thomas Kirkman veleszületett képessége – kérdeztem.

- Egyedi tehetsége volt ahhoz, hogy elkerülje a halált.

Folyamatos feltöltés alatt...

© 2017 www.wayersfantasy.hu