A szerző elérhetősége: Rejtett

Pozsonyi Valentina: Stephanie

Szeptember 1., csütörtök

5:00-kor csörgött az órám. Nem akartam elkésni az első nap a suliból, ezért gyorsan felöltöztem és bekaptam pár szelet sütit, amit a konyhában találtam. Felvettem a táskám, és mint mindig, most is kiszúrta a szemem az a lyuk rajta. Idén be kell szereznem egy újat!

Épp a cipőmet kötöttem, és hallottam, hogy jön le valaki a lépcsőn.

- Elmentél volna köszönés nélkül? – Az utolsó csomót kötöttem, amikor megfordultam, és hanyatt estem.

- Huh… anya, a szívbajt hoztad rám!

- Bocsánat, hogy megijesztettelek, de máskor azért szólj, ha indulsz! – mondta és felsegített.

- Azt hittem, alszol még!

- Nem, egy ideje már fent vagyok, a könyvemen dolgoztam.

- Most miről írsz?

- Meglepi... – rám kacsintott, én meg csak mosolyogtam. Anya nagyon szeretett írni, főleg fogalmazásokat szokott, de most nemrég belekezdett egy regénybe. – Sok sikert az első napodhoz!

- Köszi! – mondtam, és egy gyors puszit nyomtam az arcára.

Beszálltam a kocsimba, és letekertem az ablakot, mivel fullasztó meleg volt bent.

Szerencse, hogy nem lakok messze a sulitól, ezért kocsival tíz perc az út. Bekapcsolom a rádiót, épp a kedvenc zenémet adják, a Stitchest, és azt dúdolgatom. Egyre hangosabban kezdem énekelni, a refrént meg szinte már üvöltöm: „You watch me bleed until I can’t breathe I’m shaking, falling onto my knees...”.

Egy kocsi fordul be a sarkon, hirtelen lefékezek, de hiába. Ő megáll ellőttem, én meg nem nagy erővel, de nekimegyek.

Lefejelem a kormányt és egy percig mozdulni sem bírok. A tükörben megpillantom a véres homlokomat. A táskámból gyorsan kiveszek egy zsebkendőt, és odaszorítom a homlokomhoz.

Látom, hogy egy nem túl idős pasi - tőlem egy kicsivel lehet idősebb - száll ki a kocsiból. Először a kocsira néz, majd rám, majd ismét a kocsira. Nem tudom, hányszor ismétli ezt meg, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nagyon ki van akadva rám!

Ahogy így elnézem, nem is tudom, kit sajnáljak jobban. Őt, amiért kárt tettem a kocsijában, vagy magamat, amiért neki mentem? Azért azt nem mondanám, hogy én lennék a hibás, végül is ő jött elém. Még szerencse, hogy időben lefékeztem, mert akkor most nem állna a kocsim előtt, és nem nézne rám ilyen fenyegetően. Szóval csakis nekem köszönheti, hogy nem lett semmi baja, a kocsiját leszámítva. Most meg miért fogja a fejét?

- MENNY MÁR INNEN, ELÁLLOD AZ UTAT! – ordibálja, és a kezével mutatja, hogy húzzak el. Az igazat megvallva, nem terveztem kiszállni a kocsiból, de azt se gondoltam, hogy csak úgy elküld, és még bocsánatot sem kér.

A sulihoz érve kerestem egy jó helyet és leparkoltam. Letöröltem a maradék vérfoltot, és az alapozómért nyúltam, hogy egy kicsit elfedjem a sebet, amikor Dóra kopogtatott be az ablakon.

- Siess, Steph! Lekéssük az első órát...

- Csak egy pillanat.

- Ugyan már, hisz jól nézel ki, minek ennyi alapozó?

- Most csak szívatsz, ugye? – Kiszálltam a kocsiból és a sebemre mutattam.

- Jézusom, te meg mi a jó fenét csináltál?

Miközben haladtunk órára, beszámoltam Dórának az esetről.

- Egyértelmű, hogy az ő hibája volt. Tegyél bejelentést!

- Jaj, ugyan már! És mit mondjak? A rendszámot nem jegyeztem meg, a fiút pedig biztos nem látom többé. Baja meg úgyse lett belőle senkinek, szóval nincs értelme.

- De hisz te megsérültél! – Kinyitotta a bejárati ajtót előttem és beléptünk az előcsarnokba, ahol rengeteg diák nyüzsgött.

- Ez csak egy kis horzsolás, az ő kocsija tutira, hogy rosszabb állapotban van. Nem láttam, hogy mekkora kárt tettem, de eléggé ki volt akadva. Pont az első napomon kell, hogy ez történjen velem? Ah...

- Nyugi, most legalább kvittek vagytok: neki a kocsija, neked a fejed…

- Jó, de legalább nekem elmúlik, a kocsija pedig kötve hiszem, hogy magától helyre jönne.

- Most úgy beszélsz, mintha sajnálnád. De nem mindegy? Úgysem bír lehordani, mivel úgy sem találkozol vele többet. Megtörtént, nem nagy szám. Szerintem felejtsd el! – nyugtatott meg.

- Oké, megpróbálom. Amúgy mi az első óránk? – kérdem Dórát, mivel láttam, hogy szinte már mindenki beszállingózott a terembe.

- Ööö… hát úgy tudom, hogy osztályfőnöki lesz az első. Siessünk, látom az oszit, hogy most megy fel a lépcsőn, még utolérhetjük. – Rohantunk fel a lépcsőn egészen a termünkig, az oszival épp egyszerre értünk oda.

- Maguk? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Nem késtünk el, épp időben jöttünk – mondta Dóra az órájára mutogatva.

- Azt látom. Menjenek be...

Kinyitottam az ajtót és rögtön kiszúrtam. Ott ült a leghátsó padban, és ahogy elnéztem, még mindig tiszta ideg volt. Ahogy megpillantottam, szó szerint sokkot kaptam.

Dóra mögöttem jött, észre se vette, hogy megálltam, ezért belém ütközött. Én pedig szépen hasra estem. Ismét a homlokomat vertem be, ma már másodszor.

A fülemet megcsapta a hangos nevetés. Mindenki rajtam nevetett, még az autós srác is engem bámult és mosolyra húzta a száját.

- Bocsi, nem láttalak. – Dóra segített felállni.

- Stephanie Hill?

- Igen???

- Máskor nézzen a lába elé! Most pedig mennyen el a mosdóba, mert vérzik a homloka. A többieket pedig megkérem, hogy üljenek le!

Gyorsan még elcsíptem Dórát és odasúgtam neki:

- Azt hiszem, hogy mégis találkozni fogok vele. – A fejemmel pedig a hátsó pad felé biccentettem. Rögtön megértette, hogy mire gondolok, és kitört belőle a röhögés.

Mire visszaértem, már mindenki a helyén volt. Könnyen kiszúrtam Dórát a tömegben és mellé telepedtem. Észrevettem, hogy még mindig a hátsó pad felé bámul és vadul mosolyog. Mikor leültem, rám fordította a tekintetét, de nem szólt semmit.

Az oszi törte meg a csendet.

- Most, hogy mindenki megérkezett – itt rám nézett –, megkezdhetjük a bemutatkozást! Mindenki meséljen magáról egy pár dolgot! – Az ajtó felöli első pad felé mutatott. – Tessék!

Egy karcsú, rövid, szőke hajú lány állt fel elsőnek.

- Oliviának hívnak. Nemrég költöztünk ide a családommal Cansesből. Szeretek sportolni és zenét hallgatni.

A mögötte ülő fiú, egy magas, fekete hajú, szemüveges srác következett.

- Engem úgy hívnak, hogy Louis. Kedvenc tantárgyam a fizika...

Észrevettem, hogy Dóra ismét az autós srácot bámulja.

- Ne bámuld már ilyen feltűnően!

- De olyan cuki, nézz már rá!

Azok után, ami történt, inkább rá se akarok nézni, de végül úgyis győz a kíváncsiság és megfordulok. Látom, hogy a kezével megtámasztja a fejét, úgy ül és figyeli az osztályt.

Úristen! Bele se merek gondolni, hogy most mit gondolhat rólam. Szerintem ő se hitte, hogy találkozni fogunk még. Biztosan ő is meglepődött, amikor kiderült, hogy egy osztályba fogunk járni. Bár, ahogy rám nézett, nem láttam nyomát a meglepődésnek.

- Na? – kérdi Dóra vigyorogva.

Visszanézek rá, és látom, hogy engem bámul. Biztos felismert. Ajj ne! Tutira felismert. Gyorsan elkapom a tekintetemet.

Mindenki engem bámul, észre se vettem, hogy én következem. Még át se gondoltam, hogy mit mondok majd. De végül is mindegy, én már úgy is az óra elején leszerepeltem. A hasra esésem emlékezetessé teszi az első napot, és nem csak az enyémet, hanem a többiekét is.

Lassan felállok, megköszörülöm a torkom és belekezdek:

- Stephanie Hill vagyok, de ezt már úgyis tudjátok…

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu