A szerző elérhetősége: denescsaba20@yahoo.com

FACEBOOK oldala

A szerző INFORMÁCIÓS oldala

Dénes Csaba Antal: Kaméleon protokoll

Ugyanaz a két arc villant a sötét éjszakában. Követtek, nem volt kérdés. Azóta a nyomunkban voltak, hogy kijöttünk a bárból.

Az elején fel sem tűntek. Csak baktattunk céltalanul, figyeltük a tájat és a körülöttünk elhaladó embereket.

Én és Norbi, két fiatal bajtárs, ketten a város ellen.

Ám az idő múlásával a tömeg egyre fogyott. Budapest felöltötte alvómaszkját, a csendet csak néhol törte meg bulizó fiatalok alkoholgőzös kiáltása.

Már igen csak furcsa volt a két bőrkabátos idegen. Mindketten tíz, maximum tizenöt lépésre maradtak le tőlünk, de a távolságot folyamatosan, észrevétlenül lopták. Ha szaporáztuk lépteinket, ők is igazodtak.

Összenéztünk Norbival. Fekete, félrefésült haja a homlokára tapadt a verítéktől, kék szemében félelem és vád lüktetett. Tudtam, mit gondol. Tudtam, én vagyok a hibás. De ez volt az utolsó itt töltött esténk. Holnap reggel várt minket a visszaút Erdélybe. Ki a fene gondolta volna, hogy egy csínyből ekkora galiba lesz? Ha legalább tudtuk volna, mibe keveredtünk!

– Nézd csak a Vörösingeseket! – Összerezzentem, de a hang nem a követőinktől érkezett.

Hátrasandítva láttam: ők is megtorpantak, s felmérték a mellettünk haladó társaságot. Nyolcan voltak, tizenkilenc, maximum húsz évesek. Elöl egy magas, szemüveges fiú vezette a bandát. Mögötte két lány cammogott, egymást átkarolva, sörösüveget tartva szabad kezeikben. Mindketten csinosak voltak, laza pólót, és szűk farmert viseltek. Hangjukon érződött, az estét megalapozták.

– Hívd el őket is a buliba! – folytatta a jobb oldali, ragyogó, barna szemekkel.

Reménykedtem, hogy megteszi. Egyikünk sem illet igazán ilyen társaságba, de a szükség törvényt bont. A támadók ennyi ember előtt tehetetlenek.

Félszemmel hátranéztem. Ők is hallották a kiáltást, s tanácstalanul néztek egymásra. Ez lesz a kibúvó!

– Á, biztos nem magyarok! – felelte az elbűvölő szőke. Szeme zölden csillogott, pupillája csűrkapuként tátongott. Hogy nem az alkoholtól, az is biztos.

– Hát, de!! – erőltettem magamra egy félmosolyt, leplezve aggodalmam és félelmem.

Őket leszámítva az utcák kihaltak, a Margit–sziget kísértet járta sivataghoz volt hasonlatos. A két kísérőnk megbátorodott, öt-hat méterre lépkedtek szinkronban. A jobb oldali – egy húszéves forma lány – bal kezét kabátja belső zsebébe csúsztatta, sötét szemei leplezetlen ártó szándékot sugalltak. Egész kisugárzása negatív volt, ébenfekete, arcába nyúló tincsei és bíborvörös ajkai még rémisztőbbé tették. Mellette egy vele egyidős fiú lépkedett, aki testalkatából adódóan könnyű szerrel ajándékozhatott volna nekünk pár hónap kórházi kezelést. Fekete pólója alatt megfeszültek az izmok, bal öklét összeszorította, jobb kezében egy megkopott, acél burkolatú öngyújtót forgatott. Értettem a célzást. Ha nálam lett volna a párja, bizonyosan vissza is adtam volna. De ha ők ketten utolérnek, nem jutok el odáig, hogy elmagyarázzam nekik, mi is történt.

– Ez semmi – fordultam vissza a lányhoz, akinek a nevetése pillanatokra elűzte gyötrő gondolataimat. – Mi a Parlamentben fél órát beszéltünk egy előttünk álló kínai lányról, s a végén kiderült, érti minden szavunkat! – elkezdtem mesélni, hiszen volt kaland elég.

A lépéseinket a bandához igazítottuk, velük tartottunk, s a követők hátrább húzódtak. A társaságnak fel sem tűnt, miért akarunk olyannyira barátkozni. De lopva, minden két méter után hátranéztünk.

– Ti amúgy tartotok valahova, vagy csak utánunk sétáltok? – tette fel a lényegi kérdést az egyik fiú. A választ mind tudtuk, de ők nem is sejtették, mekkora jelentőséggel bír. – Nem isztok annyit, mi meg már vagyunk egy állapotba. Nem érdemes velünk jönnötök – s azzal a csapat el is köszönt, mi pedig lefordultunk az egyik átjárónál.

A bajtárssal összenéztünk. A szemében láttam a saját tükörképem. Rövid hajam az égnek állt, kék szemem csillogott. Éreztem, ahogy az adrenalin átjárja minden porcikám.

– Most! – súgtam, mire mindketten futni kezdtünk.

Rengeteget sportoltunk azelőtt. Ahogy kilőttünk, egy pillanatra azt hittük, van esély. De tévedtünk. Úgy szaladtak, mintha egy másik világ szülöttei lennének, mintha nem is hatna rájuk a gravitáció. Fél perc alatt utolértek.

Éreztem, ahogy a vállam megragadja egy erős marok, majd hátraránt. A felhalmozott lendület mellett is tehetetlenül zuhantam a kemény járdára. A bajtársam is ugyanígy járt, majd a két üldöző megállt előttünk. Mi ziháltunk, de rajtuk meg sem látszott az erőfeszítés.

– Ajánlom, hogy visszaadjátok, amit elvettetek! – hajolt le hozzám a lány, miközben mélyen a szemembe nézett. Furcsán éreztem magam: a kezem remegett, fejemben a gondolatok vadul kergették egymást. – Mondd: hol van? Nem tudod eltitkolni!

Összerezzentem. A tekintete egyre furcsább lett, ahogy közelebb hajolt. Először mintha két mélybarna kristálygömböt néztem volna. De most, hogy az arcunk majdhogynem összeért, az utolsó színárnyalat is elveszett. Szemében nem volt sem szivárványhártya, sem írisz, nem volt semmi, csak a végtelen feketeség.

– Ni... nincs nááálam! – habogtam.

A másik idegen közben Norbit szemlélte. Csak másodpercekre tudtam ránézni, az üres, fekete szempár vonzott, kötött, megbűvölt. Féltem, annyira féltem, hogy minden porcikám beleremegett. Tudtam, bármivel is állok szemben, bizonyos, hogy nem ember.

Eszembe jutott egy cikk, melyben a NASA büszkén közölte: három bolygót talált negyven fényévnyire, ahol lehet élet. Szóval tudunk a külvilági életről.

DE VAJON A KÜLVILÁGI ÉLET MIÓTA TUD RÓLUNK?!

Éreztem, ahogy elsüllyedek a sötétségben. Egyre mélyebbre és mélyebbre. Mintha a saját elmém zárt volna csapdába. Mintha a fekete szempár a lelkembe fúródna, mintha kifürkészne és felszínre hozna minden emléket...

***

A bárban voltam. Norbival épp koccintottunk az elmúlt hét emlékére.

A pohár oldalán tükröződött a romkocsmás látkép. A fából készült bárpult, a kerek, alaposan lakkozott asztalok, a körülöttük helyet foglaló fiatalok, s az egyik asztal mellől “kinövő” műanyag fa, a rajta levő hófehér bagollyal, mely igazán hangulatossá varázsolta a helyet.

Na meg persze, ott volt Kriszti is, mint később megtudtam.

Ő a sarokban ült, nagyjából öt méterre tőlünk. Irigykedve nézte a társaságokat, a magány és az egyedüllét sugárzott róla. Pedig gyönyörű lány volt. Hosszú, szőke tincsek, kerekded arc, kecses, vékony orr, ívelt, szelíd szemöldök. Rövid, vörös szoknyát viselt, mellé feszes, de kivágásmentes fehér felsőt. Ez kiemelte formás alakját.

– Szólítsd már meg! – mondta Norbi. – Utolsó este. Ha beégsz is, a kutya sem tudja meg!

– Talán majd később. – Tudtam, ez nem hangzott meggyőzően.

Mintha csak hallotta volna a beszélgetésünket, a lány felállt az asztaltól, s lassan felénk közeledett, szépen kihúzva magát. Megszeppenve azt sem tudtam, hova nézzek.

– Szevasztok, fiúk! – A hangja angyali volt, de látszott az arcán, hogy feszeng, s kutat valamilyen indok után. – Nem tudnátok tüzet adni? – kérdezte végül pár másodperces szünet után, s a vörös válltáskájából kiemelt egy csomag Marlborót.

– Nem igazán szoktunk cigizni – mondta Norbi, kiérdemelve egy gyilkos pillantást. A lány elszontyolodott, s még mondani akart volna valamit, de végül szinte csak önmagának, elsuttogta: “ Kár!“.

– Várj! – kiáltottam utána, de addigra már kilépett az ajtón.

Öngyújtó nálam sem volt, de ismertem valakit, akinél igen. A bejárat bal oldalán volt egy fiú, aki tíz perccel ezelőttig egy ócska, alumínium borítású gyújtóval játszadozott. Most ő az asztala mellett állt, s egy lánnyal beszélgetett. Bőrkabát volt rajta, s az alsó zsebében láttam az eszköz körvonalát.

Amit tudni kell rólam, hogy középiskola elején rengeteget bűvészkedtünk az osztálytársakkal. Versenyeztünk, ki tudja a másik zsebéből, gallérjából vagy kalapjából észrevétlenebbül kicsempészni a kártyát, érmét, majd később a nagyobb tárgyakat. A figyelem elterelése a kulcs, és a precizitás, gyakorlat.

Kifele menet eljátszottam, hogy megbotlok. A levegőt markolászva nekiestem a bőrkabátos fiúnak, majd kicsúsztattam zsebéből a gyújtót. Gond nélkül, felemelt kézzel bocsánatot kértem, miközben az eszköz már a birtokomban volt. Az úton még utolértem a lányt.

– Bocsi, kicsit szeleburdi vagyok. – S azzal átnyújtottam neki a frissen szerzett tárgyat.

– Semmi baj – zavartan, elvörösödve nézet vissza rám –, nem is cigizek. Sejtettem, hogy ti sem. – Mélyen a szemembe nézett.

Lassan leperegtek a beszélgetés jelenetei, ahogy kiöntötte nekem a fájdalmát, gyötrődését, magányát, a munkában fellelhető tanácstalanságát. Nem tudtam, mivel vigasztalhatnám meg.

Hirtelen éreztem, hogy nem csak én látom mindezt. Még mindig Krisztit néztem, de közben láttam a sötét szempárt is. Mintha megosztott képernyőn szemléltem volna a saját életem. Rájöttem, turkálnak az emlékeim között. Az a bármi ki akarta deríteni, hogy mit kezdtem a gyújtóval. Nem akartam senkit bajba sodorni. Főleg nem azt a kedves lányt. Másrészt, ki tudja, mi történik, ha megkaparintják, amit akarnak.

Kiszaladtam az út közepére, egy érkező BMW elé. A jármű nem is lassított, egyszerűen átsuhant rajtam. A kép elhomályosodott, majd a sötétségbe veszett. Újból az idegen lánnyal találtam szembe magam, ő azonban teljesen megváltozott. A feszes, rosszindulatú arc eltűnt, az emberi vonásokkal együtt. Ködszerű fakó pára fedte a vékony, földönkívüli arcot, amelyekhez a sötét szemek tartoztak.

– Az álca hamarosan lehull – szólt a fiú a lánynak. Norbi ott állt mellette. Arcáról együttérzés és felém irányuló, végtelen harag sugárzott. Nem tudom, mit tehettem, de legszívesebben elástam volna magam a föld alá.

– Mi nem ide tartozunk! – mondta a lány felém fordulva. Testén bőrszerű, kék anyag feszült, dereka sokkal kecsesebb volt az eddiginél, ujjai megnyúltak, keze és arca szivárványszínben pompázott. – A lopásoddal az életünket tetted kockára!

– Nagyon sajnálom! – Rá akartam nézni, de nem tudtam megtenni. Az erő, mely idáig fogva tartott, megszűnt. – Kik vagytok, és miért olyan fontos az a gyújtó?

A két idegen egymásra nézett. A fiú – aki még mindig teljesen emberi volt, szép, mogyoróbarna szemekkel – bólintott, mire a lány beszélni kezdett.

– Ti a bolygónkat februárban fedeztétek fel, mi a tiéteket tíz földi éve. A technológia a birtokunkban állt, hogy el is jussunk idáig. Három éve vagyunk itt, hogy megbecsüljük fajotok fejlettségét, és esetlegesen érdemesnek találjunk titeket, hogy felvegyük veletek a kapcsolatot.

– Akkor mit kerestek a pesti éjszakában?

– Az emberi fajt nem a politika vagy színészek által lehet megismerni, hanem közvetlen kapcsolat útján. Körbejártuk a földet, de még nem találtunk érdemes embert arra, hogy a szószólónk legyen. Nem adhatjuk a fejlettség kulcsát olyan kezébe, aki azt önző módon, vagy mások ellen használja fel – hangjában bölcsesség és tapasztalat csengett. Kíváncsi lettem volna, hány földi évet élt meg. És azt még mindig nem tudtam, mit loptam el tőlük.

– Az álcázó berendezés vezérlőjét és energiaforrását. – Szóval a fekete szemek még mindig az elmémbe láttak. – Egyik társunk szeleburdi módon kikapcsolta a védelmi rendszert, hogy egy csoporttal kapcsolatot teremthessen. A tartalék, ami nálunk van – biccentett a társa felé –, a legjobb esetben is csak két személynek elegendő. Mondd meg, hol találjuk! Az életünk múlhat ezen! Ha a tartalék lekapcsol, magunkra vagyunk utalva. Az emberek azon fajtáit pedig már jól ismerjük, akik mindenből fegyvert kívánnak kovácsolni. Ha nem tudunk sem beolvadni, sem eltűnni, mi is ütőkártyák leszünk a világrengető pókerjátszmájukban!

Felváltva néztem mindkettőjükre, majd Norbira. Nem ismertem sem a fajt, sem azt, milyen szinten tudnak manipulálni. De ha miattam kerülnek gonosz emberek markába, azt a lelkiismeretem nem tudta volna elfogadni. Ahogy azt sem, ha miattam esne bántódása a kedves lánynak a klubból. Pokoli dilemma volt, de ahogy láttam Norbi helyeslő arcát, döntöttem.

– Ha megígéritek, hogy nem bántjátok azt, akinél van, elmondom. – Inkább az aggodalom és önmagam megnyugtatása szólt belőlem, mint az értelem. A mai világban az ember nem ad semmit az ígéretekre, hát még egy idegen faj.

– Ez természetes – mondta fiú és a lány kórusban. Az utolsó halvány derengés is eltűnt az utóbbinak az arca elől. Nem húzhattam tovább az időt, mert még felfedezik őket. Az is csoda, hogy idáig megúszták.

– Egy lánynak adtam. A neve Ferenczy Krisztina. Azt mondta, az estét a Margit–szigeten tölti, a szökőkútnál – mondtam megenyhülve.

Fény villant, majd a két idegen szőrén–szálán eltűnt. A kollégával összenéztünk, majd elindultunk visszafele.

Sokat beszéltünk még az eseményekről, de konkrét álláspontra egyikünk sem tudott helyezkedni. Csak remélni tudtam, hogy az idegenek nem hazudtak, s nem a közelgő kataklizmát hoztam a világra. Gyötört a lelkiismeret, mind a lopásért, mind a csalásért, de legfőképp Krisztina átveréséért és bajba sodrásáért.

***

Egy hónappal az incidens után levelet kaptam Budapestről. Egy újságcikk volt benne, egy levéllel egyetemben:

Kedves Bűvészinas!

Nem tudom, rám emlékszel–e, de a nevezetes estére bizonyosan. Rengeteget jelentett nekem, hogy meghallgattál, hogy átöleltél, hogy megajándékoztál. Köszönöm, hogy kedves voltál, minden hátsó szándék nélkül. Noha nem tudtad, mit adsz át, mégsem neheztelek rád. Remélem, egyszer találkozunk még.
Üdvözlettel, Ferenczy Krisztina!

Az újság főcíme hatalmas, cifra betűkkel volt nyomtatva: KRISZTA, AZ EGYETEMI HALLGATÓ, A KRISTÁLYHOLOGRAMM ÉS TUCATNYI EGYÉB FELTALÁLÓJA...

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu