A szerző elérhetősége: geecally@gmail.com

Donna Noeble: Lunár Szent Köve

Az ebédlő ablakából a macskakőre lehetett látni.

Kopott, vörös színű anyagdarab volt, amit ha az ember sokáig nézett, akkor egy macska alakot vélt felfedezni.

Sig gyakran helyezte magát kényelembe az ablak melletti bársony párnás széken és csak bámulta a macskakövet. Annyi bátorsága nem volt, hogy közelebb menjen hozzá, csak pislogás nélkül figyelte és arra várt, hogy megmozduljon.

Mert egyszer úgyis meg fog mozdulni, ez szinte biztos.

A kő az övé, ő lopta még a Lunárról.

Egy magas, cingár pasas, a kezében egy ezüsttálcával egy pohár tejet hozott neki, és kissé gúnyos hangon megjegyezte:

- A teje, uram.

Sig csak bólintott egyet, és nem tudott a tejre gondolni.

- Tedd le, Fox.

Ebben a házimacska testben általában csak az evés és ivás volt az egyetlen olyan dolog, ami lázba tudta hozni. Ha vacsorázni készült, a pupillái kitágultak és a szíve is gyorsabban dobogott. Mohón nyelte le az ételt és csalódottan vette tudomásul, hogy még mindig olyan éhes.

- Maga egy zabagép lett – jegyezte meg sokszor a Fox nevű cingár pasas.

Sig sosem alacsonyodott le odáig, hogy esetleg ezeken a kijelentésen megsértődjön.

Most azonban valami nem volt rendben, abnormális hullámok cikáztak a levegőben, és ezt kivételesen nem a macskabőrbe bújt földönkívüli vagy az emberbőrbe bújt szolgálja jelentették. Ez ennél sokkal erősebb és félelmetesebb volt.

A kert idegesítően csendes, a békák nem ugráltak ki a kerti tóból, a lepkék nem verdestek ijesztően a szárnyaikkal. A kék bolygó állatai sokkal hamarabb megérezték a veszélyt, mint a földlakó emberek.

- A macskakő az oka - okoskodott magában Sig -, valami történni fog, ezt még ezek az ostoba emberek is tudják. A levegő rothadással tele, és Stix sem tért még vissza. Sose bízz a hercegnőkben.

Rózsaszín orrát az ablakhoz nyomta és a szeme hol a macskakövet, hol a kerti kis kaput figyelte.

A kő nem mozdult.

Stix pedig továbbra sem volt sehol.

- Hamarosan indulnunk kell. Már ez a bolygó sem biztonságos - motyogta halkan, majd leugrott és kinyújtotta elgémberedett végtagjait, végigsimította a bajuszát és egy pillanatra kővé vált.

A kert túl oldalán, ahol a növények úgy elburjánoztak, mint a dzsungelben, a sűrű, gazos levelek közül egy kiáltás rázta meg a csendet.

Vérfagyasztó volt, és úgy hatolt Sig csontjaiba, mint kés a vajba. Rémisztő és fájdalmasan ismerős.

Körbenézett, Fox a lakhelyén matatott, nem figyelte, hogy gazdája, mit csinál. Sig megszaporázta a lépteit a kamra melletti kis ajtó felé.

A kisajtó egy beépített szekrényt nyitott meg, de azt még a magas cingár sem tudta, hogy a szekrény belső fala egy hátsó ajtó a kert felé.

Jobb, ha nem köt mindent a személyzet orrára, főleg, ha olyan hosszú orrú az illető, mint Fox.

Signek sok titka volt, az ajtó egyike volt ezeknek a furcsaságoknak.

Miután bezáródott mögötte a szekrény ajtaja, Sig két lábra egyenesedett, és nőni kezdett. Félelmetes árnyéka torz bábként köszönt neki vissza a falról. Az ajtó résein keresztül látni lehetett, hogy az előbb egy hétköznapi házimacska sétált be, de most mégis egy emberszerű lény állt ott. Két méter magas, tetőtől talpig szőrös, macskapofájú ember.

Nem vagyok ember, még csak nem is a Földön élek – jegyezné most meg Sig. – Felfedező és régész vagyok, a Tennant bolygóról származom, ami a Medúza galaxisban található fényévekre innen. Az emberek azt a helyét még nem fedezték fel, és ahogy nézem, egy jó darabig nem is fogják. A földlakók egy része végtelenül ostoba és barbár, viszont bőven akadnak olyanok is, akik jószívűek és képesek befogadni a változást, az újdonságot. Miattuk vagyok még itt. Meg persze a macskakő miatt. Ezek miatt az emberek miatt kell elmennem innen, a macskakő már rájuk is éppen olyan veszélyes, mint a Tennantre volt.

Sig az egyik polcról egy dobozt emelt le, valamikor régen karácsonyi díszeket tarthattak benne, de most tökéletesen megfelelt a tennanti átmeneti bőröndjének.

Signek volt egy klassz pilóta dzsekije, egy kötött pulóvere (rozsdabarna, ami hegyes körme ellenére mégsem volt lyukas), egy bő nadrágja, bakancsa, pilóta sapkája és kesztyűje.

Amikor felöltözött, végre újra Tennant fajtabélinek érezte magát.

Kezeit a hátsó ajtóra tapasztotta, és az kinyílt.

A dzsungelen kellett átverekednie magát, hogy a macskakőhöz érjen, egy pillanatig sem érdekelte, hogy esetleg valaki, egy ember, egy kutya meglátja. Az emberek túlságosan el vannak saját magukkal foglalva, és azt sem veszik észre, ami pontosan a szemük előtt hever.

Megroppantotta gerincét, az idő, amit földi macskaként töltött nem tett jót a csontjainak, háta, lábai kissé eldeformálódtak. Miután kireccsentette az összes elkószált csontját a macskakő felé nézett, aztán egyből a kerti tóra.

A tó felszíne túlságosan is sima volt.

Újra hallani lehetett a sikolyt, de most már nem a dzsungelből jött, hanem a tulipánok felől, amit az emberek annyira szerettek nézni, holott semmi illatuk nem volt. Sig gyors mozdulatainak köszönhetően a tulipánok között termett.

- Mit keresel a földön? – kérdezte az egyik tulipántól.

A virágot egy szellő meglebbentette, de nem válaszolt semmit.

- Válaszolj. Tudom, hogy ki vagy. Az embereket átverheted, de engem nem.

- Add nekem a követ. Minket illet.

- Aha, persze. Azonnal. Ennyire idiótának nézel?

- Add ide a követ.

- Mert különben?

- Mindent tudok rólad, Sig. Nem térhetsz vissza soha többé a Tennant bolygóra, mert ezzel elpusztítanád az összes fajtársadat, nem igaz? Add nekem a követ, és soha többé nem lesz gondod.

- A kő nálam van a legjobb helyen.

Szisszenést lehetett hallani a sárga tulipánok felől, a következő pillanatban Sig egy tölcsér formájú fegyvert fogott a virágokra.

- Nem tudsz megijeszteni, macska!

- Te is nagyon jól tudod, hogy nem vagyok macska.

A szél cibálni kezdte a tulipánokat, melyek sorvadni kezdtek, mintha valami kiszívná belőlük az összes nedvességet.

Sig orrát megcsapta a rothadás szaga, hátrébb lépett, a tulipán ágyás egyetlen egy alakká húzódott. Magas, hosszú lábú és hosszú karú formává, ami egy pillanat alatt felállt az ágyásból, földdarabkák hullottak le róla, miközben sárga karját előre lendítette. Az arca kirajzolódott, nem voltak szemei (mégis látott), szája vörös volt, fogai hegyes tűként mélyedtek alsó ajkába. Hosszú, zöld haja kócosan omlott a vállára. Egyenruhát viselt, egy ismeretlen világ katonai ruháját.

- Asilum ezredes, lunárok kedvenc zsoldosa. Add fel!

- A követ! - Sig rálőtt az ezredesre, de elől elhajlottak az idősugarak. Sig összehúzta a szemét. – Egyedül gyenge vagy.

- Nem vagyok egyedül.

- Dehogyis nem!

Asilum ezredes csettintett egyet hosszú ujjaival, és a következő pillanatban mellette állt Stix. Nyirkos kézzel megragadta a másik tennanti fehér bundás csuklóját.

- Nem érheti baj, nem igaz? Megígérted a császárodnak. Ha valami baj lesz, akkor számkivetett leszel.

- Engedd el.

- Add ide a követ. Az a miénk.

Sig a macskakőre nézett, ami egy pillanatra megmozdult, csak egy kicsit.

- Hogy lehetek biztos abban, hogy nem fogod bántani, ha odaadom a követ?

- Bízhatsz bennem, tennanti.

- Sosem bízom meg egy zsoldosban, főleg akkor, ha a lunárokat szolgálja.

- Én is lunári vagyok, éppen ezért nem okoz gondot megtenni.

Sig kinyújtotta a kezét a macskakő felé, az agyag egy halk roppanással kettévált, és egy ütött kopott kavics ragyogott benne.

- A kő. Lunár Szent Köve!

Asilum félrelökte Stixet, a lány tennanti a rothadt tulipánokra esett, és aggódva pillantott Sig felé.

- A kő... - motyogta.

- A kő biztonságban van.

Asilum hatalmas öklével szétzúzta az agyagmacska maradványait és egy eszelős mosollyal az arcán kutatott a kő után.

- Hol van? Hová lett? - hörögte.

- Hagyd el a Földet! Ez a mi harcunk lunári, a tiéd és az enyém, egy tennantinek sincs köze hozzá, én loptam el a követ tőletek, csak velem van bajod!

- A galaxis háború el fog kezdődni és ti... ti tennantiak... nem akadályozhatjátok meg!!!

- Képes lennél a galaxist, a galaxisunkat feláldozni az ősi törvényeitek miatt? — kérdezte Stix és egyből ráharapott az ajkára.

Asilum szeme megvillant, és felugrott, lábaival rátaposott az agyagdarabokra.

- Az ősi törvények éltetnek minket, a lunáriak a harc miatt élnek, a tennantiak a gyógyításnak szentelték magukat, kivéve ezt az árulót!

Sig felemelte a fejét és morogva válaszolt:

- A macskakő ereje meggyógyítaná az egész lángoló univerzumot, te ostoba!

Asilum felszisszent.

- A követ, Sig! Eleget csevegtünk, add ide.

- Már nem tudom - válaszolta a tennanti és felhúzta a dzsekije ujját. Az alkarjába égett a kő, egészen beleépült a csontjába.

- Ez lehetetlen...

- Lehetséges, normális esetben meg kellene halnom, de mi tennantiak nem tudunk meghalni, a halhatatlanságért cserébe viszont gyógyítanunk kell mindenkit az univerzumban.

- Meghalni nem tudsz, az igaz, de nem lehetsz mindig tennanti - mordult a lunár, és rávetette magát Sigre. - Nem ölhetlek meg, de nem engedhetem, hogy elvidd a követ.

Sig ellökte magától az ezredest, és egy lépés távolságra állt tőle. Nem engedhette magához közel, a lunáriak képesek voltak olyan dolgokra, amit még egy tennanti sem tud meggyógyítani. Nem csupán a gyilkoláshoz értettek, hatalmukban állt megváltoztatni a testet. Egy tennantiból egy pillanat alatt cefaluid válhat. (Egy cefaluid pedig nem szép látvány, hosszú ormánya, cilindere, apró szeme, váladékos bőre és sörszaga van, általában Monster bolygón heverésznek.)

A macskakő gyengítette Sig erejét, a fényes kövecske porladni kezdett a csontban és különleges hatalmát szétárasztotta a tennantiban.

Most már soha többé nem mehet haza, ha a bolygólyára lép, akkor egy két lábon járó halál lesz, a családja, a barátai a közelében elvesztik az erejüket, elsorvadnak és úgy halnak meg, mint a tulipánok.

Asilum szemei kirajzolódtak a sárga arcon, majd neon zölddé váltak és túlvilági hangon kántálni kezdett:

- Expal hameru, expal hameru...

Az ujjait mozgatni kezdte Sig irányába, és hosszú, piszkos körmei alól apró csillagok jelentek meg.

- Expal hameru... expal hameru...

Sig szíve gyorsabban kezdett verni, és érezte, hogy hányinger fogja el. Összeszorította a szemét, és nem mert arra gondolni, hogy milyen lényként élheti tovább az életét.

- Expal hameru! - kántálta üvöltve Asilum, és a szeméből zöld lángok csaptak ki.

Stix egy pillanat alatt döntött, meglökte Siget, aki keményen koppant a földön, és amikor a zöld fények veszélyes közel kerültek, a lány tennantit találták el.

- Nem! - vonyított fel Sig.

- De! Így sem rossz - jegyezte meg Asilum.

Stix lassan tápászkodott fel, kicsit szédült, de semmilyen fájdalmat nem érzett, amikor kölyökként meséltek neki a lunárok hatalmáról, és erről az erőről, mindig úgy képzelte, hogy az átváltozás pokoli kínokkal jár.

Nem volt fájdalom.

A kezeire nézett, kecses emberi kéz, sehol szőr. Végigtapogatta az arcát, a helyes pofácskája eltűnt, ujjai végigsiklottak a bőrön, nem volt bajsza. Rémülten pillantott Sigre.

- Stix!

- Mi történt?

- Miért nem mondod el neki, hogy mi történt vele, Sig? - kérdezte gúnyosan Asilum. - A császár egyetlen lánya, emberré változott, egy kő miatt, amihez sosem volt közötök!

- Sajnálom... — motyogta Sig.

- Már nincs, aki feláldozza magát miattad - jelentette ki Asilum, és újra kinyújtotta a karját. - Expal ham...

A szó a torkára forrt, egy fénycsóva csapódott az arcába, a hatalmas fénygömböt talán még az emberek is kiszúrnák, ha pillanatok alatt nem zsugorodott volna egyre kisebbre egészen addig, amíg nem vált belőle egy buborék.

Sig meglepődve nézett maga mellé. Stix a földön ült, és a kezében tartotta a fegyvert.

- Itt kell hagynod - jelentette ki a lány.

- Nem hagyhatlak itt, az emberek lököttek.

- Haza se vihetsz. Mindkettőnket kivégeznek.

- A lunárok átkaira van ellenszer, egyszer nagyapám visszahozott valakit, akit casinebbé változtattak. Van remény, Stix. A kő pedig segít nekünk. Talán jobb is így. Végre nem a vér akaratának engedelmeskedik, hanem az életnek.

- Háború lesz. Az apám kerestetni fog.

- Eddig a kő miatt utaztam, most pedig azért fogok, hogy megállítsuk a háborút.

- Hogyan?

- Minden megszületik egyszer. A követ is létrehozta valaki, ezt a személyt fogjuk megtalálni.

Felsegítette a lányt, és rámosolygott, hegyes fogai kivillantak.

- Ne félj, fenség, az univerzum nem olyan hatalmas, ha van egy megfelelő űrhajód. Asilum halálhíre hamar hazaér, de mi nála is gyorsabbak leszünk. Sose aggódjak, ha hiperszonikus géped van.

A lány belekapaszkodott, és visszasétáltak a házba. Fox addigra összekészítette a bőröndöket, és elrakott pár tonhalas konzervet. Mind a hárman besétáltak az egyik szoba gardróbjába. Magukra zárták az ajtót, Sig az ajtófélfa melletti időzítőhöz lépett, és pár számot nyomkodott be rajta. A szoba sisteregni és füstölni kezdett, és pár pillanat alatt eltűnt.

A ház lakói semmit sem érzékeltek a szobában parkoló űrhajó jelenlétéből, csak a kertben elhervadt tulipánokat és a széttört kerámia macskát vették észre.

Igen, néha valóban nem látjuk meg, ami a szemünk előtt van.

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu