A szerző elérhetősége: eva.benet.1111@gmail.com

Weboldal: https://felverek.blogspot.hu/

Facebook: Eva Benet

A szerző INFORMÁCIÓS oldala

Eva Benet: Örökölt vér (részlet)

A jó öreg Föld…

Hányszor jósolták már meg a széthullását és a megsemmisülését, a világvéget?!

Úgy hisszük, tudjuk a korát, pedig dehogy tudjuk! Az ember elkezdte egy időhöz kötni a létét és a rajta lévő élet keletkezését… De hol van az, aki bizton állíthatná, mikor és hogyan keletkezett? Hány változáson ment már át? Hány életforma keletkezett rajta és tűnt el, amiknek és akiknek már csak legendák őrzik egykori virágzását és létét?

Túl a sok-sok önpusztító háborún, istent játszó genetikai kísérleteken, a Földet teljesen átformáló természeti csapásokon és az elkerülhetetlen póluscserén át, megváltozott a természet és megváltozott a rajta lévő élővilág.

Ebben az új, átformálódott földrajzi környezetben különféle életformák élik saját, egyedi módon kialakított életüket. Ismeretlen új fajok, új képességekkel tarkítják a Föld élővilágát.

Az ellentétek egyre erősödnek, s ki-ki képessége szerint próbál érvényt szerezni akaratának. Vérmérséklet és meggyőződés szerint az emberek klikkekre szakadtak. A klikkek között születnek szövetségek, ellentétek, alárendeltségi viszonyok és vérre menő harcok is. Vannak, akik kívül rekedtek, vannak, akik megerősödtek, s vannak, akik a titokzatosság homályába burkolóztak. Mindenki a maga módján erőszakosabb, csendesebb, vagy éppen alattomos, manipulatív eszközöket igénybe véve törekedik a túlélésre. Ez a megosztottság tette igazán sebezhetővé a Földet. Olyan életforma vetette meg a lábát - a Guardok személyében -, akik tökéletesen kihasználva ezt, lassan, de biztosan kezdték kiszipolyozni nem csak a Föld természeti kincseit, de az élővilága csodálatos adottságait is.

Meddig lehet titkolni az igazságot és butítva irányítani a népet? Sikerül-e a népesség szemét időben felnyitni? Sikerül-e egységet alkotni az ellentétekből, és szövetséget kovácsolni az igazi veszélyt jelentő és végpusztulást előidézni készülő ellenség ellen?

Háttér információk

Altaros/A Burok: fegyver nélküli világ. Törvényeik a saját elképzelésük szerint a túlélést szolgálják. A várost a tudományos mentálok, a Liwithingek lakják. Több hasonló város létezik, de ez a Tanács székhelye is. Különösen védett a Guardok által, hiszen stratégiai központ a számukra. Amolyan fő összekötő bázisuk a Földdel.

Liwithing: bizonyos területekre specializálódott mentális erővel élők. Szigorú rendszert dolgoztak ki, hogy következetesen szolgálja a csoport az egységet. Az egyén akarata alárendelt a közösségnek. Aki más, aki csak egy kicsit is kilóg valami miatt, az kitaszítottá válik. Vagyis bekerül a Szövetségi Szerződés rendszerébe. Ami annyit jelent, hogy elszállítják a Föld globális védelmét és rendjét biztosító Guardokhoz, akik belátásuk szerint hasznosítják az egyént.

Guardok: a Földön fokozatosan megjelenő és egyre nagyobb ütemben terjeszkedő ismeretlen eredetű létforma. Valódi arcukat, formájukat nem mutatják. Más csoportok úgy tudják, ők is a nagy változások alatt alakultak ki itt a Földön. Erősnek és intelligensnek tartják őket a többi népcsoportok, így kinövik magukat a többiek közül. Szövetségi Szerződéseket kötve védelmet és igazságszolgáltatást nyújtanak a maguk titokzatos módján.

Fiery/Rejtőzködők: legenda övezi a létezésüket. Más nézeteket vallottak, amikor a Földön még csak kezdett újra megerősödni az élet. Bennük is meg volt a mentális képesség, csak ők ösztönszerűen használták. Tiltakoztak a bekategorizálás ellen. Törvényeik nem csak következetesek, de érzelmeken és tradíciókon alapuló. Senki nem tudja, hogy a két elnevezés ugyanazt a csoportot takarja. Ugyanis a Fieryk félelmetes, hatalmas izzó állatokként megjelenő harcosok képében élnek azok tudatában, akik látták őket. A Rejtőzködők pedig az erdőben, a föld alatt meghúzódó, a természettel egyensúlyban élő, emberi külsővel rendelkező nép. Kerülik a többi klikkel még a legcsekélyebb találkozást is.

Farolow: a Fieryk avagy a Rejtőzködők városa, főhadiszállása, központja.

Mutánsok/Korcsok/Félvérek: valamilyen szándékos beavatkozás, vagy természetbeni változás okozta mutáció hozta őket létre, esetleg két külön faj keveredéséből születtek. Változatos külsővel rendelkeznek. Van, akin szembetűnő a mutációja; van, akin észre sem venni. Vagy Csőcselékként élnek, vagy a szerencsésebbek befogadást nyernek egy falkába. A Guardok vadásznak rájuk, mert vannak köztük olyanok, akik több mint hasznosak a számukra.

Csőcselék: sehova nem tartozók, jelentéktelen, általában 6-7 fős csoportok, akik a fennmaradás szélén egyensúlyoznak. Rövid élettartamúak, s úgy tűnnek el az ismeretlenségben, ahogy keletkeztek. Vagy kipusztulnak, vagy a szerencsésebbek egyenként beolvadnak valamelyik Falkába. Rendszerint egy család alkotja.

Falka: több család áll össze, akiket általában rokoni szál, vagyis a vér összeköt. Nagyobb esélyük van a fennmaradásra, a túlélésre, mivel termelésre és védelemre is be vannak rendezkedve. Ezért vannak Falkák, akikkel már komolyan számolnak a Guardok, és figyelik is őket, nehogy komoly veszélyeztetettség váljon belőlük. Sokan összekeverik őket a Rejtőzködőkkel.

Daardiak: sámánok, jósok, gyógyítók. Olyan helyen élnek, ahol nehéz őket megközelíteni, de még csak megtalálni is. Vannak, akik gyülekezetbe szerveződtek. Ők maguk nem harcos nép, a Guardok mégis potenciális ellenfélként kezelik őket. Mivel a Liwithingek tisztelik őket - bár nem teljesen értenek egyet a nézeteikkel -, a Guardok nem lépnek fel nyíltan velük szembe.

Phoal: a daardiak temploma.

Duarok: a daardiak titkos testőrsége, katonái. Olyanok, mint az árnyék. Tökéletesen elhivatottak a daardiak mellett, akik viszont titkolják a létezésüket, holott ők maguk segítenek a kiképzésükben is. Az ő követeik, hírszerzőik, és ha kell, beépülő embereik. Alvó szervezet, akik bármikor, bárhol kicsiny egységbe rendeződve, de akár egyedül is, képesek tökéletes akciókat végrehajtani.

1

Az asszony hosszú, ébenfekete haja az izzadságtól csapzottan tapadt a homlokához. Bele-belefeszült teste a fájásokba. Már közel volt az idő, hogy világra hozza gyermekét.

Az erdő sűrű növényzetének védelmében, születendő gyermekének apjával együtt várták utódjuk megérkezését. Szorította őket az idő. Rebeca mentális erejét felhasználva, rejtve hordta ki a legnagyobb titokban gyermekét, és szökött el Altarosból, vállalva minden veszélyt, hogy megszülhesse és biztonságban tudhassa.

Alden, az apa, egy Fiery volt. Arcának bal felét bátorságát hirdető tetoválás borította. Hosszú, dús, barna árnyalatokban aranyló haja jellegzetes Fiery-fonatban simult izmos hátára, egészen a derekáig. Szemének íriszében mintha lángok lobogtak volna, ahogy együttérző biztatással szorította párja kezét.

Miközben minden idegszálával felkészült utóda fogadására, figyelme mégsem lankadt egy pillanatra sem, éberen pásztázta a sűrű növényzetet. Súlyos, mesterien megmunkált kardja combja mellett hevert, kézközelben. Hallotta, sőt érzékelte a közeledő ellenséget. Tisztában volt vele, hogy csak egyiküket tudja életben tartani. S mivel népe vezére a gyermek befogadására megadta az engedélyt, nem volt kérdés, hogy kinek az életét kell majd mentenie, ha kapcsolatukról az altarosiak is tudomást szereznek.

Rebeca is vállalta, hogy életét adja a gyermekért, ha arra kerül a sor. Mindketten pontosan tudták, hogy nagy árat fognak fizetni azért, ha kapcsolatuk kiderül, hiszen egyikőjük népe sem tolerálta a másikat.

Rebeca megszorította a férfi kezét, s hang nélkül kitartóan feszült bele minden izma, amíg a gyermek kicsi tüdejének minden erejével ordítva ki nem csúszott belőle e kegyetlen világra.

– Vidd! – lihegte a nő, s még egy pillanatra magához vonta a babát és homlokon csókolta. – Menj! – utasította határozott kemény szavakkal a harcos férfit.

Az nem engedelmeskedett azonnal. Magához ölelte az asszonyt, szorosan, s egy utolsó csókra még a nő ajkához érintette az övét. Kardjával egy vágással elválasztotta anyjától a csecsemőt.

Ahogy felegyenesedett, sietve betakargatta a válláról lehúzott állatbőrökbe a babát, s közben termete egyre hatalmasodott, s mint a hegyről lezúduló láva, úgy lángoltak át bőrén az erek. Izzó folyamként rajzolták tele állatiassá vált testét, s világítva váltak láthatóvá ott, ahol az állatbőr és a kovácsolt páncél vértek nem takarták. Kezében tartva kardját és gyermekét, rugalmasan lendült a sűrű növényzet közé vetve magát. Hihetetlen sebességgel szelte át az erdőt, testével szinte betakarva az erőszakosan ordító kisdedet.

Rebeca magához vette Alden védekezésre mellette hagyott harci tőrét, ami már-már felért egy karddal. Liwithing létére igenis volt benne harcos szellem, tűz és kitartás. Lázadó volt a lelke is, az érzelmei irányították, ezért is találtak egymásra Aldennel, mikor kamaszos, dacos kihívásból és bizonyítani akarásból kiásta magát a Burkon kívülre.

Addig, mint más, ő is félt a legendásan rettegett Fieryktől. Onnantól viszont, hogy megismerte Aldent, csodálta őket. Nagyobbra és többre tartotta a saját népénél is a Fieryket. Rebeca azon kevesek közé tartozott, akiknek alkalmuk és lehetőségük volt megismerni Alden által a Fieryk titokzatos és tökéletesen szervezett életét. Ő ismerte a titkukat is, és bátran vitte magával a sírba a férfiért, akit mindenkinél jobban szeretett és tudta, hogy gyermekük tőle jobb kezekben nem is nevelkedhet.

Több irányból törtek rá a saját népéből valók. Még volt annyi mentális ereje, hogy első támadásukat hatalmas lökéshullámmal verje vissza, majd használta a Fiery fegyvert úgy, ahogy azt párja oly sokszor tanította vele.

Nem adta könnyen az életét. Támadóin is súlyos vágásokat ejtett, mire ő maga több sebből vérezve az aljnövényzetbe borult. Utolsó mentális erejét összeszedve nem hagyta meg gyilkosainak azt az örömet, hogy vissza tudják vinni őt Altarosba. Ott akart maradni, ahol boldog volt, az erdőben. Mélyre szívta utoljára a tiszta levegőt, aztán teste millió fénypontra robbant.

Alden belegörnyedt a fájdalomba, ami a mellkasába mart. Megtorpant, magához szorítva gyermekét, előre dőlt egy pillanatra a testre. Megtartotta egyensúlyát, fogait összeszorítva fojtotta magába a fájdalmát. Tudta, hogy ebben a pillanatban veszítette el a társát. Megérezte. A Fieryk olyan kifinomult, erős érzelmi intelligenciával rendelkeztek, hogy hihetetlen módon átérezték szeretteik minden érzelmi hullámát: örömét, fájdalmát, félelmét.

Írisze lángolt, bosszúra esküdve ráncolta szemöldökét, hiszen tudta, hogy Rebeca félelem nélkül, de fájdalmasan halt meg értük. Elszánt tekintetét messzire engedte, szinte a semmibe. Jobban az arcába húzta az állatbőr csuklyát, s pár mély lélegzetvétel után, eltökélten újra futásnak iramodott. Egyre hihetetlenebb tempót vett fel. A gyermek közben elhallgatott, mintha csak megérezte volna, hogy ezt kell tennie. Egy hirtelen irányváltásnál a gyerekkel együtt eltűnt, szinte a semmibe.

Különös páncélba burkolt zsoldosok csapkodták kardjaikkal a bozótot, de a nyomát sem találták. Tehetetlen dühvel kaszabolták a növényzetet, s minden apró rezzenésre kibiztosított fegyverrel reagáltak.

Alden látta őket, szinte az orruk előtt volt. Ám a harcos nem hiába hordta arcán a tetovált elismeréseket. Mesterien és tökéletes gyorsasággal tudta használni mentális képességeit. Sejtjei szinte beleolvadtak a környezetbe, s közben óvón takarta gyermekét is.

A Guard katonák nem tudták maradéktalanul teljesíteni feladatukat. A gyermeket és az anyját nem tudták visszavinni Altarosba. Az utódot, akiről a sámán jósok is beszéltek, elvesztették.

2

Bár a Guard harcosok már elmentek, Alden rejtőzködő módban maradva, siető léptekkel haladt tovább. A gyermek hihetetlen smaragdzöld szemekkel, némán pislogott rá. Tekintetéből félelmetes értelem sugárzott, még maga az apa is megborzongott tőle, ahogy néha gyermekére pillantott.

Aztán hirtelen megállt. Lelkét a fájdalom szorította, arcát az ég felé emelte. Szemeit, fogait szorosan összeszorítva, néma könnyekkel siratta el párját, aki az életét áldozta értük. Pár perces néma gyász után újra gyermekére nézett, és megkeményítve szívét tovább menetelt.

Tudta, hogy Farolowba érve fog véglegesen dönteni a vének bölcs tanácsa gyermeke sorsa felől. Próbált minden eshetőségre felkészülni. Végiggondolt minden lehetséges alternatívát, amit a vének kiszabhatnak rá, és utódjára a tiltott kapcsolatáért, a szabályok megszegéséért, lázadó viselkedéséért.

Észre sem vette, ahogy lefelé haladt a föld mélye felé a barlangjáraton, jobban magához szorította gyermekét. Ösztönösen tette. Szinte érezte a kicsi szívverését, mintha csak a sajátja a testén kívül dobogott volna. A főbejáratnál, a súlyos kapunál megállt egy pillanatra, torkát elszorította a bizonytalanság. Mikor belépett a hatalmas kapun, már döntött. Bármi is történjék, nem hagyja a fiát a sorsára. Ki fog érte állni akkor is, ha ez az ő halálát fogja is jelenteni.

A nagyteremben csak a bátyja várta. Hátul összefonott karokkal, gondolkodón lehorgasztott fejjel sétálgatott a kövekből faragott tartóoszlopok között. Ferhao öt évvel volt tőle idősebb, és egyenrangú vezérei voltak közösségüknek. Fivére bal arcát is tetovált motívumok borították. Ahogy közeledett testvére felé, az lassan fordult. Tekintetét a hallgatag, fegyelmezett kis csomagra szegezte, amit Alden a karjában tartott.

– Mi a döntés? – kérdezte a Fiery harcos, s megállt.

– A fiad Korcs, Félvér – kezdte csendes, kimért hangon Ferhao –, ezt te is tudod.

A kemény, de őszinte szavakra Alden egy katonás fejbólintással válaszolt. A Fiery vezér mély lélegzetvétel után folytatta.

– A Bölcsek és a Vezérek döntöttek a sorsa felől. Amíg anyára van szüksége, addig itt maradhat. A feleségem, Healing elvállalta, hogy gyermekünkkel együtt, Rossival egy éves koráig gondját viseli. Egy év. Ennyit kapott.

– És aztán? Egy évesen akarjátok kirakni? – törtek fel Aldenből a védelmező, indulatos szavak.

– Nem – vágta rá azonnal Ferhao, azután folytatta. – Alighogy elmentél egy Duar jött.

Aldenben a vér is megfagyott. Pontosan tudta kik azok a Duarok. Hírvivők, követek és könyörtelen végrehajtók. Legalább annyi legenda övezte a hírüket, mint a Fieryknek. A daardiak árnyékkatonái voltak, bár azok tagadták, hogy közük lenne hozzájuk.

– Mi köze egy Duarnak a fiamhoz? – Ferhao arcán egy pillanatra döbbenet futott át.

– Szóval fiú. A Duar igazat szólt – dünnyögte. – Ahogy a fiad betölti az első életévét, a Duar eljön érte, hogy Phoalba vigye.

– Phoalba?

– Nem kerül a Guardok kezére, mint a legtöbb Korcs, Keverék és Mutáns. Neked ez nem elég? – emelte meg hitetlenkedve a hangját a fivér.

Alden arcán megfeszültek az izmok, aztán némán megadón bólintott.

– De – mondta kurtán, de agya már azon járt, hogy legalább kapott a fiával egy évet. Egy év! Egy év alatt annyi minden történhet…

Eddig az ajtó mögött a beszélgetés végét várta, s a hosszabb csendet jelzésnek véve belépett a terembe Healing. Magas, karcsú, izmos alkatú nő volt. Nyoma nem látszott a testén, hogy pár hónapja ő is életet adott egy gyermeknek. Határozott léptekkel ment oda sógorához, és karját nyújtotta a gyermekért. Alden még vetett fiára egy pillantást, s valamennyire megkönnyebbülten nyújtotta át a nőnek a fiúcskát. Healing leplezetlen csodálattal a szemében mosolygott az új családtagra. Gyakorlott anyaként fogta, és gyöngéden magához ölelte.

– Mi a neve?

Aldent meglepte a kérdés, s főleg az, hogy eddig az eszébe nem jutott elneveznie a fiát. Felvont szemöldökkel kapta tekintetét fivére felé, aki biztatón lendítette a karját.

– Még nem adtál nevet a fiadnak? Valahogy csak szólítanunk kell!

Alden tagadhatatlanul zavarban volt, hiszen pontosan nem is tudta a döntés után mennyit engedhet meg magának apaként. Mennyire vehet majd részt fia életében. Egy év! Zakatolt az agya… Az anyja neve Rebeca volt…

– Rebel – mondta ki büszkén, mire Healing ajka mosolyra rándult.

– Találó név – biccentett. – Szabályok ellen lázadó szülők gyermeke mi más lehetne?

– Healing! – Ferhao hangja határozottan csattant, mire a nő egy bólintással már indult is ki a teremből.

– Rebel – ismételte a smaragdzöld szemű fiúcska nevét. – Üdvözöllek nálunk! Gyere, és ismerd meg az unokatestvéred – duruzsolta a nő kifelé menet.

***

Az egy év hihetetlen gyorsan elrepült. Alden fájó szívvel, de büszkén ölelte búcsúzásra magához az ébenfekete hajú, hihetetlen zöld szemű fiát, mikor a csuklyás Duar eljött érte. Legbelül, mélyen érezte, hogy fia nem véletlenül került a daardiak figyelmének központjába. Sámánok, jósok és gyógyítók gyülekezete volt, akik emlékezetek óta titokzatosak voltak ugyan, a tudásuk viszont vitathatatlan volt. Még emlékezett arra, amikor az apjukat a daardiak bújtatták el, miután egy csata kellős közepéből élet és halál között juttatták ki a duarok.

Bízott bennük.

Azzal az érzéssel engedte útjára a gyermekét, hogy a daardiak valamit biztos tudhatnak, amit még senki, és ennek a valaminek részese az ő fia.

A Duar gyakorlott, határozott mozdulatokkal kötözte testéhez a gyermeket, hogy szinte nem is látszott ki a hosszú csuklya fél vállára és hátára omló leple alól. Aztán azzal is betakarva magához csomózta a fiút. Alden figyelte minden mozdulatát, de a harcos arcából a csuklya csak erősen borostás állát engedte látni. Azt azonban megjegyezte, hogy álkapcsának vonalán induló, a jobb arcára felfutó, hosszú forradási heg szakította meg borostáját. Makacs, keskeny vonalú ajka egy szó erejéig sem nyílt szólásra, betartva a hallgatási esküt. A köszönés is csak egy határozott, néma fejbólintás volt, aztán fordult, és lendületes, dinamikus futásnak eredt.

Alden hosszan követte tekintetével a távolodókat. Még látta, ahogy a Duar lendült, és pár szökkenés után akrobatikus ügyességgel ugrálva fáról-fára, hamar eltűnt a szeme elől.

Néma fájdalommal, sokáig bámult még abba az irányba, amerre elvitték tőle a gyermekét.

Nem tudta, csak remélte, hogy valamikor még az életében láthatja majd legalább egyszer felnőtt férfiként a fiát.

3

Az asztalnál szőke, hét éves kislány gyurmázott. Nem közönséges módon. Az elméjével, mentálisan formálta a színes képlékeny anyagot. Bár neki, szinte minden alakítható volt. Igazolták ezt, szobája polcán sorakozó, mentálisan megformált kis állatkái.

Úgy belemerült eme elfoglaltságába, észre sem vette, hogy édesapja belépett a szobába, s lassan, hangtalanul közeledett felé. A férfi tekintetében apai büszkeség csillogott, ahogy figyelte lánya tevékenységét.

Ronan kékesfekete haja katonásan fel volt nyírva, smaragdzöld szeme csodálattal tekintett az apró lánykára. Mellkasát elöntötte a melegség, s egyben a tehetetlen keserűség is, ha csak ránézett Silentre.

Bármennyire szerette volna megtenni, nyilvánosan soha nem ölelhette magához gyermekét. Az a következetes és szigorú nevelés ellen való volt. Érzelmeknek ebben a világban, a közösségükben, nem volt helye. Akit heves érzelemnyilvánításon kaptak, azt kizárták.

Valamit, valamiért.

Megjelentek a Guardok, és a Liwithingek szerencsésnek vallották magukat azért, hogy szövetséget kötött velük a fejlett technikával, fegyverzettel és hadsereggel rendelkező nép. Megépült elsőnek a Burok, azaz Altaros. Onnantól a Liwithingek nyugodtan élhettek más népcsoportok zaklatásától és rablásaitól a mutálódott ragadozók támadásaitól mentesen. Kimagasló szintre fejlesztették mentális képességeiket. De az érzelmeiken uralkodniuk kellett, ki kellett zárni magukból. Tökéletes egységgé fejlődtek. Nem volt egyén, csak a csoport. Mindenki egyenként a közösség érdekeit szolgálta, de fordítva már nem így volt. A közösség elhidegült és érzéketlenné vált az őt alkotó és fenntartó egyének felé. A család intézménye ugyan megmaradt, de következetességből. Kisebb egységekre tagolódva, azaz a családokra, a szülőkre osztották a nevelést a kisgyermekkorban azért, hogy jobban oda tudjanak figyelni az utódok fejlődésére.

Ronan csodálta lánya művészi és vizuális érzékét. A szőke több árnyalata is csíkozta a kislány szőke félhosszú haját, ami most hanyagul a szemébe lógott, ahogy belemerült a tevékenységébe. Méz, ezüst és dohány szőke csíkok tették különlegessé hajának színét, amit anyja génjeiből örökölt, de szeme pontosan olyan smaragdzöld volt, mint az apjáé.

Ronan még a lélegzetét is visszafojtotta, ahogy figyelte lánya csodálatos alkotását. A gyurmából egymás után alakultak a fák, bokrok, képzeletbeli kis kupolaházak. Legszívesebben magához ölelte volna a számára legtökéletesebb lényt.

Már-már meg is tette, de ekkor nyílt az ajtó, s határozott léptekkel felesége jelent meg, idősebbik lányukkal. A két lány között korban csupán három év különbség volt, mégis szöges ellentétei voltak egymásnak. Mint jellemben, mint külsőre.

Caro, aki apja ébenfekete haját örökölte, de anyja hihetetlenül fekete szemét, nagyon ígéretes mentális tehetségnek számított. Hibátlan, lágy arcvonása ellenére semmi angyali nem volt benne. Dacos szigorral fúrta tekintetét húga hátába. Ronan egyre határozottabban kezdte érezni a növekvő feszültséget a szobában. Mathea kecses könnyedséggel lépdelt nagyobbik lány mellett.

– Megint csacskaságokra pazarolod a képességed, Silent – fújta lekicsinylőn az anya, hanyagul legyintve.

Silent smaragdzöld írisze lassan fakulni kezdett, üvegessé vált, ahogy tekintetét művére szegezte.

Ronan érzékelte a lányában tomboló érzelmi vihart. Magához ölelte volna a kislányt, hogy megnyugtassa, de nem tehette. Így közelebb lépve hozzá, külső szemlélőnek kimért mozdulatnak tűnt csupán, ahogy Silent vállára tette a kezét. Ám abba benne volt minden szeretete és nyugalmat sugárzott a leányka számára. Ronan érezte, hogy közbelépése hatásos volt.

– Ezek is nagyon jó gyakorlatok! – mondta lelkesen a férfi. – Nagyszerű orvos, vagy építész lehet belőle, ha így bánik az anyaggal.

– Csak lehetne – javította ki a nő Ronant, megköszörülte a torkát, ahogy közelebb lépdelt az asztalhoz, hogy szemügyre vegye ő is a lánya művét. Caro egy centit sem távolodott anyja mellől, követte őt a terepasztalszerű alkotásig.

– Csak több fegyelmet kell tanulnia. Önuralmat! – Mathea végigsimított Silent arcocskáján, de abban a mozdulatban fele annyi érzés sem mutatkozott, mint az apáéban. – Gondold csak el kicsikém, ha hagyod, hogy az érzelmek és az indulatok uralkodjanak rajtad és vezessenek, hogy segítesz másokon? Akkor is meg kell gyógyítanod majd valakit, ha haragszol rá, Silent. Értesz, kicsim?

A kislány rezzenéstelen arccal bólintott.

– Rendben – mondta mosolyogva az anya. – És most gyere és gyakorolj Caroval.

Silent épp csak felpillantott nővérére, aki kivesézőn fúrta szemébe a tekintetét.

Silent gyűlölte az önkéntes kísérleti alany szerepét. Mindig kínzó fejfájás kísérte ezeket az együtt tanulásokat a nővérével, és hiába is panaszolta el anyjának már sokadjára, hogy Caro szándékosan gyötri őt, nem csupán gyakorol. Tudatosan rombolta az agyát, neki pedig hosszú fáradságos időbe telt valahogyan helyre raknia magát.

– Nem vagyok jól, mami – mondta csendesen. – Nem pihenhetnék ma?

– Caronak holnap vizsgája lesz, kicsim. Ennyire nem lehetsz önző! Egy kicsi fáradság, mi egy vizsgához képest? Caro jövője a tét! – magyarázta tudálékosan a nő.

Caro nem is várt tovább. Mozdulata olyan volt, mint egy szerető testvéré, ahogy kézen fogta húgát, aki aztán megadón követte őt a tanulószobába. A mosolya viszont, ami ajka szegletében bujkált, valahogy kárörvendő gonoszságot sugárzott.

Ronan egy darabig követte tekintetével a két lányt, majd felesége felé fordult.

– Silent szenved ezektől, Mathea! Kereshetnénk más valakit, akivel Caro gyakorolhat. Legalább egy időre! Még csak hét éves!

– Silentnek nem árt, ha tanul egy kis felelősségtudatot – vágott vissza a nő.

– Alárendeled Caronak!

– Nem Caronak! – Mathea élénk kézmozdulatokkal kísérte szavait. – Nem teszek különbséget a két gyerek között. Család vagyunk, egy közösség. Silent pedig önző, mert csak olyannal foglalkozik, ami őt érdekli, aminek a közösségre nézve semmi haszna. – Mathea a gyurmavároska felé mutatott. – Meg kell tanulnia a közösséget szolgálnia. Eldöntenie, hogy mentális képességei, hol tudják legjobban a közösségünket, az emberiséget szolgálni.

– Miért gyűlölöd Silentet? – szegezte nyílt őszinteséggel a férfi a feleségének.

– Ezt meg sem hallottam, Ronan! A gyűlölet felfokozott érzelem. Nekem olyan nincs!

– Igen, valóban nincs. Közömbös vagy, hideg, de ez nem következetesség. Nem értem miért nem vagy képes legalább egy kicsit kedvesebb lenni vele? Ő még gyerek! Csak egy kicsiny szeretetre…

– Annyira, mint a húgod? – vágott férje szavába Mathea, állkapcsán megfeszültek az izmok. – No, és lásd mi lett belőle! Nem mondhatod, hogy nem vagyok megértő, mert ha nem csinálom azt, amit, még minket is veszélybe sodorva, akkor a kedves kis Rebeca lázadó árulóként került volna be az emberek tudatába! Van fogalmad arról, mit tettem azért, hogy a húgod tisztességes, majdnem hősi halottként kerüljön ki a történtekből?

Ronan lesütötte a szemét. Persze, hogy tudta, s azt is, hogy más talán nem is lett volna képes ilyen mértékű tudati beavatkozásra tömeges szinten.

Mindenki úgy emlékezett a történtekre, hogy Rebecát a Burkon kívül megtámadták a Fieryk és meggyilkolták. Egy indokkal több lett az emberek számára, hogy a rettegett Fieryket még jobban gyűlöljék és féljék. Ronan és családja pedig elkerülték az inkvizíciót.

***

Silent pislogva nézte a sötétet, a zsebkendővel itatgatta az orrából szivárgó vért. Búgó hangot hallott az agyában, úgy érezte szétrobban a dobhártyája, zúgott a füle. Kába volt, fáradt és tompa, miután Caro gyakorlásképpen mentálisan gyötörte a tudatát. A fáradtság és a kábaság már-már álomba taszította, mikor meghallotta a hangot. Azt a hangot, ami annyiszor segített neki nővére agyturkálásai után helyreállítania magát.

„– Kicsikém!” – suttogta a női hang.

Silent már nem tudta, hogy valóban létezett ez a kísérteties és titokzatos segítő, vagy már csak az ő tudata védekezett így, s kitalált magának egy kapaszkodót. Az anyja hangján szólt, de teljesen más érzéseket sugallt. Ez a hang, gondoskodó volt, aggódó és kitartásra biztató.

„– Kicsikém, figyelj rám! Te erős vagy! Mindenkinél erősebb!”

– Nagyon fáj – suttogta a kislány, könnybe szaladt a szeme, de nem engedte ki. Remegett az ajka, pislogott, kicsi kezében gyűrögette a zsebkendőjét.

„– Lélegezz! Figyeld a légzésed és engedd, hogy a tested kövesse és engedelmeskedjen neki.”

Silent mélyen és lassan kezdett lélegezni, egész mellkasát teleszívta s érezte, ahogy szinte felpumpálódik erővel. Minden lélegzetvétellel egyre erősebbnek érezte magát, s elmúlt a fájdalma.

„– El kell menned!”

– Hová? Innen hová mehetnék? – Silent lebiggyesztette ajkát.

„– Keresd meg, a lázadót!”

– Ki az a lázadó?

„– A sors meg fogja ismételni önmagát! Van egy járat, ami kivezet a burokból. Áss! Menj a szabadság felé, kicsim!”

Silent rövid gondolkodás után olyan lassan ült fel, mintha attól tartott volna, ezt is kifigyeli valaki. Tudta, hogy Caro egy energiavámpír módjára rá volt tapadva, s szinte minden egyes percben, amikor csak tehette, szemmel tartotta őt. Silent viszont az idők során lassan megtanult falat emelni a tudata köré, mindig egyre hosszabb és hosszabb időre. Ekkor tudott magába mélyedni és erősödni.

Maga köré vonta hát mentális pajzsát, lecsúszott az ágyról és elindult a sötét folyosón át. Igazából nem is tudta merre, és mit kell keresnie.

Ahogy szoktatta a szemét a sötéthez, mintha a látszat csalta volna meg, mikor hideg kék, halványan foszforeszkáló fény kezdett kibontakozni a sötétből. Másodpercekig csak pulzálva kavargott előtte, majd lassan kúszva, folyamatosan változtatva az alakját lebegve elindult.

Követni kezdte. Egyre határozottabban haladtak a sötétben. Bár Silenet ide született Altarosba, most mégsem tudta merre jártak, hová vezette a fény. Már a külvárost is elhagyták, s a mesterségesen telepített erdőrészben szedte apró lábait. A szűk barlangnyílásból, ahová a fény vezette, s ahol végül megálltak, halk, félelemesen morajló morgás hallatszott ki. Silent remegve torpant meg, kicsi kezeit ökölbe szorítva morzsolgatta.

A fény eltűnt, s ettől még sötétebb lett. Egy hét éves kislány számára több mint rémisztő volt a helyzet. Legszívesebben felsikoltott volna, de megerősítve bátorságát, megfordult és futásnak eredt abba az irányba amerről jött. Már ameddig eszébe volt az útvonal.

Pánik félelemmel rohangált a félhomályban úszó utcákon, a büntetéstől tartva, amit majd kiszabnak rá, ha észreveszik, hogy megszökött otthonról. A rémült futástól, már kapkodta a levegőt, fulladni kezdett, hányingere lett. Forgott vele minden, elhagyta az ereje is. Azt még érezte, hogy nem a hideg kikövezett útra esett. Valaki elkapta. Átadva magát a sorsának, lehunyta a szemét. Már nem akart mást, csak újra az ágyában lenni. Már az sem érdekelte, ha a szülei megbüntetik.

Mikor újra kinyitotta a szemét, Loyd doktor ült az ágya szélén, a kopasz, kugligolyó feje szinte világított a félhomályban. Kör alakú szemüvege mögül nyájas, tettetett mosollyal nézett rá a nyurga orvos.

– Jól van, kislány – sóhajtott egy nagyot. – Látom már magadnál vagy.

– Mi a fenét kerestél te kinn? – csattant anyja türelmetlen kérdése, ahogy előbbre lépett az ágyához.

– Nem tudom – suttogta Silent, és lesütötte a szemét. – Nem tudom.

– Mondtam, hogy hagyd pihenni! – morogta dühösen Ronan. – Ezt akarod? Egy tudattalan zombi legyen az egyik lányodból, míg a másikat szakmai magasságokba emeled?

Férje kifakadása, és a történtek hatására Mathea mutatott végre valami megbánást. Lesütötte szemét és elfordította a fejét.

– Rendben – fújta a nő. – Ideiglenesen keresünk valami önkéntest Caro mellé. Hidd el, nem hiába gyakorol Silenttel! – magyarázkodott Mathea. – Silent erős, és Caro csak vele tud fejlődni.

– Erős? – Ronan szemöldöke felszaladt, tekintetét a felesége sötét szemébe fúrta. – És mond meddig, ha így folytatjátok?

– Mondtam, nem? Pihenhet. – Mathea lánya ágya mellé lépett, fölé hajolt, és ahogy homlokon csókolta a kislányt, végigsimított az arcán. – Aludj jól! Pihenj kicsim! – suttogta.

Silent szemei egy pillanatra kikerekedtek, aztán melegség járta át. Most olyan volt az anyja hangja, mint ahogy az elméjében szokta olykor hallani segítőként. Még fürdőzött ebben az érzésben, és el is nyomta az események izgalmával együtt az álom.

4

Phoal, egy magas hegy legtetejére épült, falait tökéletesen álcázta a sűrű növényzet, ami szinte benőtte a kolostort, s a közepén magasodó templomot. Minden növénynek rendeltetése volt, amit itt meg lehetett találni. Gyógyító hatású és mérgező egyformán volt közöttük. A legtöbb sehol máshol nem volt honos, és volt, amit itt kereszteztek és termesztettek csak.

A hegy oldalai úgy mutattak, mintha hatalmas medvék faragták volna karmaikkal egyenesre. Különböző állatok éltek a sámánokkal, jósokkal és gyógyítókkal itt, a legnagyobb békességben. Több ilyen toronyszerű hegy magasodott az ég felé aránylag elég közel egymáshoz, amiket vastag kötélből csomózott, és fapadlókkal borított függőhidak kötöttek össze egymással. A magasból szinte útvesztőnek tűnt a sok hegycsúcs, a közöttük himbálódzó kötélhidakkal.

Első látásra a hely megközelíthetetlennek látszott. Sehol egy ösvény, egy felvonó a barázdált függőleges hegyfalakon. A többi magas hegy mindegyikének a tetején szintén volt valamilyen építmény. Sátor, vagy kunyhó, s tábortűz füstje jelezte, hogy lakják azokat.

A magas hegyek lábánál vörös és narancsságra színekben égő sivatag terült el. Hatalmasra nőtt mutálódott rovarok bolyongtak a dűnék között, miközben portyázók kis csoportja botorkált itt-ott, fegyveres kísérőkkel. Phoal, nem csak a kolostort és a templomát foglalta magában, hanem a körülötte lévő többi hegycsúcsot is, a rajta élő daardiákkal.

– Hogy van a fiú? – kérdezte a szikár kis öreg az asztalfőn ülve. A hosszú, alacsony bútordarab körül rajta kívül még négyen ültek, mindegyikük a földön, egy-egy párnán. Kivéve Ahannt és Hurdiant, akik zsákszerű tunikájuk felett állatbőrt viseltek vállukon. Homlokukon és kézfejükön jól kivehető vörös festékkel felvitt motívumok kanyarogtak. Ők ketten sámánok voltak, s vastag, kemény szövött kis szőnyeg volt az ülőalkalmatosságuk.

– Az utolsó méreggel küzd éppen a szervezete – mondta Nugary, a fekete, vékony testű, gyógyító daardia. Bőrét ráncosra cserzette az idő és a hely forró homokkal keveredett levegője. A sok színes lepel sem tudta kövérebbnek láttatni a gyógyítót, amivel többszörösen be volt bugyolálva vékonyka teste. Inkább csak a naptól védte, s jól elfértek a rejtett zsebeiben a szükséges növények előre kikevert, kis fiolákba porciózott adagjai.

– Ha ezen is túl lesz a fiú, nincs az a méreg, ami árthatna neki – jelentette ki határozottan Nugary. Saho elégedett bólintással nyugtázta a gyógyító szavait.

Kilenc év, a mérgek és tudatmódosító növények hatása alatt. Ez a kisgyerekkor jutott sorsául a félvér Rebelnek, akit a daardiak elrejtettek a guradok elől. Még maga a Duar sem tudta mi célból viszi a fiút a magas hegyek védelmébe a daardiakhoz. Ezt a feladatot kapta, és ő maradéktalanul és kérdés nélkül teljesítette.

Alig bontotta le a testéről a kisfiút, Nugary vette őt a gondjaiba. Már akkor éjjel megkapta a legkisebb adagot az első méregből. Azóta, hol jobban és hol rosszabbul volt. Lázasan, sokszor tudatlan állapotban vergődött küzdve az életben maradásért a toronyszoba félhomályában. Ha kapott a szervezete egy-két nap pihenőt, azt a kolostor különböző állatai között töltötte. Nem beszélt. Smaragdzöld szemének tekintete annál kifejezőbb volt. Saho volt az első a daardiak közül, aki észrevette, hogy a fiúcska tudat alatt, mentálisan beszélget az állatokkal, s különös kapcsolat van közöttük.

Saho a két sámán felé fordult.

– Innentől ti veszitek át – mondta.

Ahann és Hurdian szinte egyszerre hajtottak fejet.

– Veszélyes napok lesznek ezek, Saho – szólalt meg Saphyra, aki az egyetlen fiatal nő volt az asztalnál, nemes vonású, kreol bőrű, karcsú. Egy indiai nő szépségével és ruházatával kitűnt a többiek közül.

– Ha elkezded a fiú képességeit felszabadítani, sőt még tanítva őt növelni is azt – fekete, gyöngyként csillogó szemeit aggódón vezette végig az asztal körül ülőkön –, ide fogja vonzani a guardokat. Keresik őt, ezt ti is tudjátok! Tisztában vannak vele ki ő, hiszen a születését is meg akarták akadályozni.

– Akár áldozatok árán is segítenünk kell a fejlődésben – jelentette ki Saho. – Ez a feladatunk. Nem sokat adhatunk neki, de azzal a kevés tudással, ami nekünk van, legalább azzal segítsük.

– Aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog – mondta határozottan Saphyra – Te ne tudnád? A fiú él, és itt van! Szorít az idő, és a neheze még hátra van.

– Mit látsz, Saphyra? – Saho a nőre emelte tekintetét.

– Van egy pont, amitől többet nem adhatsz neki. A benne nyugvó képességeit csak saját maga fedezheti fel és tanulhatja meg irányítani. Még te sem tudod pontosan mire is képes. Hogyan mutathatnád meg neki azt, amiről még te sem tudsz szinte semmit? – kántálta szavait jelentőségteljesen a jósnő.

– Felszínre hozni a képességeit, még segíthetünk neki – makacskodott a bölcs daardia. – Az igazi értékeket pedig meg kell tanítani neki.

Saphyra a fejét ingatta. Tudta ő is, hogy nagy volt rajtuk a felelősség és nagy volt a tét. Egy ilyen erő, mint ami Rebelben szunnyadt, nem volt mindegy melyik oldalt fogja támogatni.

Kopogtak a faragott nehéz faajtón, s a bebocsátást engedélyező szó elhangzása után egy fiatal férfi lépett be. Egyszerű fehér vászonnadrág és ing volt rajta, fejet hajtott a daardiak előtt.

– A fiú felébredt a tudattalan állapotából – jelentette. – Gyenge, de jól van.

***

Rebel sokáig csak nézte a tálcán felsorakoztatott falatokat. Beléivódott, hogy akárhányszor magához tért fájdalmas tudattalan állapotából és enni kapott, vagy azonnal, vagy pár nap múlva újra kínok között vergődve találta magát. Smaragdzöld szemeivel gyanakvón pislogott fel a vele szemben ülő Sahora. A daardia jóságos mosollyal közelebb hajolt hozzá, csapzott, kékesfekete kócos haját kisimította a fiúcska beesett arcából.

– Meggyógyultál, Rebel – mondta. – Végleg! Most már semmitől, soha nem leszel ilyen beteg. Egyél! – biztatta. – Sokat kell erősödnöd!

– Mi bajom volt? – kérdezte Rebel, tekintete fiatal kora ellenére tapasztalatot és gyanakvást sugárzott. Saho szemöldöke felszaladt a meglepetéstől első reakcióként. A fiú eddig soha nem beszélt velük. Már elkönyvelte, hogy talán nem is tud, néma.

– Mérgekkel küzdött a szervezeted – vallotta be Saho. – Nagyon erős vagy, fiam! Most már nincs az a méreg, ami árthat neked.

Rebel lehajtotta fejét, még mindig csak pislogott az étel felé.

– Egyél, aztán rendbe szeded magad. Veszel egy fürdőt…

– Kimehetek a nagymacskákhoz is? – vágott a daardia szavába Rebel, tekintetében lelkesedés csillant. – Játszhatok velük?

Saho bólintott.

– Persze! Sőt! Ahann és Hurdian levisz téged Mohardba.

Rebel szemei elkerekedtek. Mohard, Phoal alatt elterülő vörös sivatag volt, benne a sziklákkal körbevett kicsi oázisával, s annak tiszta vizű tavával.

– Mohardba?

– Nagyon szép hely – biztatta Saho. –, majd meglátod! Gyönyörű, de veszélyes. Szóval, szigorúan szót kell ám fogadnod Ahannak és Hurdiannak.

Rebel buzgón bólogatva, végre közelebb húzta magához az étellel megpakolt tálcát. Ilyen jövőtervek eloszlatták gyanúját, hogy újra kínok között fetrengene majd az elfogyasztott ételtől.

Miután jóllakott, boldogan szaladt az udvarra a lustán heverésző nagymacskák közé. Sorra ölelgette őket, ahogy közéjük vetette magát. A tíz éves fiúcska önfeledt birkózásba kezdett a nagy testű, máshol és más körülmények között veszélyes ragadozókkal. Ugrándozva, futkosva ment le velük a tiszta vizű gyors folyású patakhoz. Sietve dobálta le magáról a beteg izzadságtól nyirkos és büdös ruháit, aztán belevetette magát a friss vízbe.

Saho a kolostor faláról figyelte Rebel önfeledt, felszabadult játékát a nagymacskákkal. Hallotta, hogy társasága közeledett és azt is tudta, Saphyra az.

– Egy Fiery és egy Liwithing gyermeke. Ember és állat keveréke. Magas értelmi és érzelmi intelligencia, elemi erő és a hihetetlen mentális képesség ötvözete – sorolta kántálva, motyogva a jósnő.

– Igen, de sajnos ő az egyetlen – sóhajtott fel a bölcs daardia.

– Ha a sors megismétli önmagát, az események felgyorsulnak.

Saho arcán több érzelem futott át. Homloka gondolkodón ráncba szaladt, majd döbbenten fordult a jósnő felé.

– Azt mondod mások is lesznek?

– A vér sok mindent továbbvisz az utódokra.

– Rebel még gyerek. Messze még, hogy neki utódai legyenek – mosolyogta Saho, s visszafordult az idilli kép felé, ahogy a fiú a nagymacskákkal ugrándozott, játszadozott a vízben.

– A gyermekeknek vannak szüleik, és ezek a szülők is örökölték valakitől a tulajdonságaikat. A változás csírája nem most fakadt, ezt te is tudod. – Saphyra ajkán halvány mosoly jelent meg. – Te magad hozattad ki a haldokló Fieryt a harcból. Segítettél neki, hogy megszülessen! Ha a harcos vezér akkor meghal, meg sem születik Rebel apja.

– Nem én vagyok az egyetlen, aki az eseményeket próbálom terelni. – Saho tekintete sötétté vált.

– Tudom – dünnyögte Saphyra.

– Csak annak a másiknak a szándékát nem tudom – sóhajtott gondterhelten a daardia.

– Én sajnos a személyét sem látom, pedig keresem. – A jósnő figyelmét is vonzotta Rebel és a nagymacskák játéka.

– Azt mondod, a sors megismétli önmagát? – Saho kérdőn felvont szemöldökkel fordult a Saphyra felé. – Lesznek más Fiery és Liwithing párok is?

– A vérvonal egy ipszilont rajzolt ki.

– Ez mit jelent?

– Nem lehet mindent sokkal előbbre látni. Vannak dolgok, amik folyamatukban kapnak értelmet. Egyelőre, csak várni tudunk és figyelni. Figyelni minden apró, jelentéktelennek tűnő eseményre.

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu