A szerző elérhetősége: dr.pruzsinszky@gmail.com

Pruzsinszky Sándor: KITTY

„Mindig gondolj rá: helyetted is van másik. Mindig van másik.”
(A Pályázatírók oktatókönyvéből, 2016)

A bemutató terem üvegfaláról lecsorgott a mézszínű délutáni napfény. Körülpillantottam: vagy százan szorongtunk a kényelmetlen – extra modern ízléskényszerű tervezőre valló – kórház-fehér székeken. Minden szem feszülten meredt a dobogóra, ahol a fehér lepellel letakart alak állt.

– Tisztára, mint egy szoboravatáson! – nevetett fel mellettem Ferenc úr, cégünk, az Unikornis vezetője. (Akit mi, elegáns kíméletlensége miatt, egy tévésorozat hőséről egymás között Zorrónak hívtunk). – Ezek minden új brandnál ezt csinálják…

Lehullt a lepel, a meglepetés moraja zúgott át a termen: egy vonzó alakú és szép arcú nő állt a dobogón, mozdulatlanul, szétterpesztett lábbal és kezekkel, a híres anatómiai Leonardo-pózban a meghívottak előtt.

– Óriási! Mondhatták volna, hogy biorobot! Kész szemfényvesztés! – kiáltotta valaki.

– Ha nem tudnám, hogy műanyagból készült, hát isten bizony, megkívánnám, te nem? – bökött oldalba Zorró – Mondj már valamit, Ábris!

Nem jutott eszembe semmi okos válasz, csak a szájam széle remegett. Bámultam a szép, ovális arcot, a dús szemöldököket, az érzéki ajkat. Az egész alak, a maga panoptikumszerű tökéletességében egy hajdani szerelmemre hasonlított. Megborzongtam: ilyen nincs, lehetetlen, mondtam magamnak, és megpróbáltam elhessegetni a gondolatot – sikertelenül.

Most a nemzeti színű háttérfüggöny mögül előrejött egy vastag szemüveges, erősen kopaszodó, hórihorgas férfi, a nyaka s homloka izzadságtól fénylett.

– Íme, hölgyeim és uraim! A Jövőkutató Hivatal legújabb fejlesztése! Ő a 2100-as év ruhatervező robotja, azonosító neve Kitty – jelentette be a sportversenyekről ismert kikiáltó-hangon. – Hajrá Kitty! Szurkoljunk Kittynek, aki igazán jól sikerült prototípus! Sietek mindjárt hozzátenni – amit önök már nyílván ki is találtak – , hogy valóban biorobotról van szó, a szerkezetet egy emberi testet megjelenítő anyagba burkoltuk… Egy fiktív emberi testbe persze, ami nem zárja ki, hogy a szép Kitty egyes részeit a tervező valóságos emberről másolta, pusztán a célból, hogy a robot jobban beilleszkedhessék a munkafolyamatba… Igen, kérem, ez újdonság, akárcsak az, hogy robotunk kétfunkciós: nemcsak automatikus műveletek végzésére alkalmas, de – hasonlóan a nemrég piacra dobott porszívókhoz és más takarító-automatákhoz – folyamatosan vezérelhető emberi szóval is… Hölgyeim és uraim, kérdezzenek csak bátran, ha valami nem világos…

Csak egy kérdés volt. Egy alacsony, macskabajszú ember azt tudakolta: ha Kitty nőnemű – márpedig a külseje alapján nagyon is vonzó nő –, fennállhat-e nála a munkahelyi szexuális zaklatás? A közönségből sokan nevettek, de a kikiáltó komolyan kezdte magyarázni:

– Hölgyeim és uraim, ezt a kockázatot eleve kizárhatják! Kitty nem emberi lény. Formai tökéletessége – mint már említettem – csupán a kellemetes munkahelyi légkör célját szolgálja…

A hallgatóság diszkréten visszafogott tapssal fejezte ki elégedettségét, és csak néhányan kuncogtak, amikor Kittyt az egyik segéd a hóna alá csapva lehozta az emelvényről: ekkor látszott, hogy formás fenekének közepén elektromos csatlakozó éktelenkedik.

***

Sokáig feküdtünk összebújva. Aztán Veronika, a ruhatervező, nagyot sóhajtva felült az ágyon.

– Már mész? Még ki se világosodott.

– Épp azért megyek. Amíg sötét van.

– Nem kéne úgy sietned.

– Azt akarod, hogy a kézbesítő esetleg meglásson itt nálad? Az állásodba kerülhet!

– Egyszer már ideje lesz színt vallani…

– Észnél vagy, Ábris? Ismered a keretszerződést… Az alkalmazottak között tilos a szexuális kapcsolat…

– Persze hogy ismerem – sóhajtottam. – Én fogalmaztam, mint a cég jogásza…

Vera magára kapta a ruháit, és könnyű léptekkel kisurrant a lépcsőházba. Akár egy őz: épp csak a kapu koccanását hallottam, halkan, mintha csak a hajnali szellő játszana az üveggel.

Elszívtam egy nikotinmentes nyugtató cigarettát (ez a cég alkalmazottainak is engedélyezve volt), és a fal felé fordultam. De két perc után rájöttem, hogy lőttek az alvásnak. Folyvást arra a lányra kellett gondolnom, akinek a külsejét Kitty számára kikölcsönözték.

Annának hívták, Kovacsevics Annának, és nagyon régen volt. Ő két osztállyal feljebb járt s én, a tizenhat éves gimnazista, szerelmes voltam belé. Esetlen, de gyöngéd csókokat váltottunk a kapualjakban, simogattuk egymást elhagyott játszótereken s napról-napra készültünk rá, hogy végre megtörténjen az. Az iskolában persze titkolnunk kellett ezt a kapcsolatot s amikor kitudódott, engem átraktak egy másik osztályba.

Attól kezdve még inkább együtt voltunk, minden délután a budai hegyekben csavarogtunk. Arról álmodoztunk, hogy én híres író leszek, ő meg híres színésznő. Verseket írtam hozzá s ő elszavalta őket. Nem tudtam persze, hogy közben színésznövendékekkel is jár. De azokkal is csak cicázott, egyiket a másikkal játszotta ki, és mindegyiknek más néven mutatkozott be: szóval már serdülőként is igazi díva volt, nagy szerepjátszó…

Végül a szülei, hogy véget vessenek e veszélyes kapcsolatoknak, vidékre vitték. Több levelet is írtam neki, lángoló vallomásokkal, s ő egyikre se válaszolt… Minden nőben őt kerestem: hiába. Aztán egyszer, mikor már kezdtem elfelejteni, az Operettszínház színpadán láttam viszont, itt már Korvinusz Anna volt a neve. Az első sorba vettem jegyet, előadás közben integettem neki, de ő figyelemre se méltatott. Előadás után beszöktem az öltözőjébe. S ő – „gőzöm sincs, ki ez a pasas!” – a rendésszel dobatott ki.

Aztán néhány év múlva a televízióban láttam, egy reklámfilmben. Butácska szöveget énekelt, valami ilyesmit: „Ez a szappan, csodamárka, kényeztesse testét! Kegyetlen az izzadsághoz, ám a bőrhöz gyengéd…” És a szép arcát-mellét valami zöld kenőccsel dörzsölgette – elég gyenge reklám volt, s ő nevetségesen túl is játszotta, mégis csak úgy sugárzott belőle az érzékiség… Így tűnt el előlem, látszólag örökre.

***

Hirtelen forróság önt el, mintha lázas lennék. Ledobom a takarót, felöltözöm. Reggeli közben Kitty technikai ismertetőjét kezdem olvasni, megpróbálom megérteni a szöveget, mely szerint:

Kitty lényegében egy testformájúra alakított bio-nanorobot, amely az elektromágneses energia segítségével működtethető… Ahhoz, hogy a robot reagáljon a parancsszóra, olyan algoritmust kellett kifejleszteni, amely képes megkülönböztetni az utasítást adó hangját a többiekétől… Ezért az utasításra jogosultak hangját be kell kódolni Kitty agyába…

Átvillan bennem: milyen agya lehet Kittynek, aki úgy néz ki, mintha az én Annám lenne? Vezetékek és mágneshuzalok villogó halmaza? Nanorészecskék a kedves, érzéki arc alatt? Összeszorult a szívem s ahogy elindultam a gyárba, csaknem egy autó alá rohantam. A mobilomról meghallgattam a hajnali híreket. A munkaügyi miniszter közleményt adott ki: eszerint ezentúl a robotok munkába állítása, ha ettől a termelés gyorsítása várható, önmagában törvényes felmondási ok lesz...

Odabent, alighogy beléptem a forgóajtón, Zorró üzenete várt: rohanjak az irodájába.

Ismerve főnököm vonzalmát a nagyképű locsogáshoz, ez nem tartott vissza attól, hogy a folyosói automatából, mintegy vigasztalásul, három forró csokoládés kávét is megigyak. (Ezzel túlléptem a keretem, mely a menedzsment tagjainak naponta két kávébónuszt engedélyezett.)

A vörös padlószőnyeggel borított főnöki irodában már ott gubbasztottak az ovális asztal körül a menedzsment tagjai, a szokásos lanyha, pingvinszerű pózban.

– Öt percet késtél – meredt rám Zorró, és feszesre gombolta ünnepélyes lecsó-vörös zakóját. – A pontosság rád is vonatkozik! – tette hozzá, és megigazította a bal mellén díszelgő kormánykitüntetést (mindig kitűzte, ha fontos bejelentésre készült). Az igazgatótanács tagjai csendben gubbasztva, kárörvendőn néztek rám: „ez a fickó, aki a főnök haverja, ez se ugrálhat az égig”.

Zorró rövid, lényegre törő előadásban ismertette a cég anyagi helyzetét, amelyet – a divatiparban tapasztalható szezonális mozgás ellenére – drámainak nevezett.

– Megesszük, amit megtermelünk… ilyen bérköltség mellett, ilyen eszeveszett fizetések mellett, amit ti kaptok, csak az imádságban bízhatunk… Egy hónap múlva bezárhatjuk a boltot, és mindenki mehet, ahova lát! – a cég apokaliptikus összeomlását vizionálva kijelentette, hogy „a gyártási költségek csökkentése mellett csakis a termelési folyamat felgyorsítása mentheti meg munkahelyünket” – és itt pajkosan rám kacsintott, majd váratlanul, patetikus mozdulattal elbődült: – Gondoljatok a családotokra, a szeretőtökre, amikor szavaztok! Szóval tartsa fel a kezét, aki egyetért abban, hogy Kittyre nagy szükségünk van! – s a fehér ingujjas, mandzsettás kezek, egytől-egyig, a levegőbe emelkedtek.

– Helyes. Akkor most lássuk, hogy dolgozik Kitty! – néhányan kuncogtak. – Hol van Veronika? – s a főnök, karon fogva szeretőmet, a műhelybe irányított minket, ahol bámész kíváncsisággal álltuk körbe a már hálózatba kapcsolt Kittyt. Zorro egy tervrajzot lobogtatott.

– Ennek a ruhatervnek te vagy a profilgazdája, ugyebár, Verácska?

– Kétrészes estélyi, sok-sok extrával. Én találtam ki. Két hónapig dolgoztam rajta.

– Akkor most Kitty, csinálj belőle, mondjuk, télikabátot – Zorró megnyomott egy rejtett gombot a robot hátán, mire egy kis üvegcella kinyílt. – Helyezd be a tervrajzot! – Vera behelyezte – Most nyomd meg ezt itt! – Parányi gombocska volt csak, akkora, mint egy anyajegy. Kittyből valami zümmögésféle hallatszott, amely néhány másodperc múlva átment halk dúdolásba. Ökölbe szorult a kezem: felismerni véltem Anna hangját! Aztán a robot kinyitotta a szemét: igen, Anna kék szeme volt az! Végignézett a társaságon, végül rajtam állapodott meg a tekintete. (Mintha azt mondta volna: „megvagy”.) Megborzongtam és Vera mögé húzódtam. De akkor a robot mellén egy kivilágosodó képernyőn megjelent az átszabott ruha rajza… Aztán újra lehunyta a szemét, és a dúdolása is megszűnt.

– Nem egészen két perc kellett neki – mondta büszkén Zorró – Derék kislány, igaz? Még énekel is hozzá…

– Képtelenség – mondtam hirtelen –, lehetetlen! Ez alighanem csak valami reklámfogás.

– Mindjárt megvizsgáljuk – nézett rám szemrehányóan a főnök. – Nyomtassátok ki! Úgy látom, még az anyagszükségletet is kiszámította…

– Persze, hogy reklám – erősködtem. – Ha én most azt mondanám neki…

De Zorró leintett:

– Nyugi, csak tőlem fogad el parancsot. Senki mástól. Mint egy jól nevelt kutya, figyelő módba helyezte önmagát… – nevetett, a kitüntetés ugrált a kövér mellén. – Nem lehet megtéveszteni, minden helyzetben felismeri ő a gazdit! És – láthattátok – egy átlagos dolgozó tizenkétszeresét éri!

Egy pillanatra nagy csend támadt. Én Verát figyeltem: szeretőm sápadt arcán látszott a feszültség, szemében félelem ködlött. Zorró – talán éppen ezért – boldogan mosolygott.

– Hiába akarod megfúrni Kittyt, Ábris… Nála jobb munkaerőt elképzelni se tudok! Örülök, hogy mellette döntöttem. Nem is értem, mi kifogásod lehet ellene?

Erre nem tudtam mit mondani. Kifelé menet, a folyosón Vera kezét szorongattam, mert láttam, hogy ajkát harapdálja a feszültségtől.

Az estét megint együtt töltöttük. De csak feküdtünk az ágyban, nem volt kedvünk szeretkezni se.

– Szerinted hány nap múlva fog kirúgni?

– Honnan veszed ezt? Te vagy itt a legjobb tervező.

Felkeltünk, és lementünk a sarki kocsmába, azzal se törődve, hogy valamelyik kollégával találkozhatunk.

Pirított májat ettünk, Vera kedvencét, s ledöntöttünk hozzá egy-egy üveg ürmöst. Kicsit jobban éreztük magunkat így becsiccsentve. Kóvályogva azon kaptuk magunk, hogy a munkahelyünkön vagyunk, és Kittyt bámuljuk. Ott állt behunyt szemmel az éjszakai őrlámpa kékes fényében, akár egy tengerfenékre süllyedt görög szobor.

– Tetszik neked ez a robotnő? – kérdezte Vera gyanakodva – Úgy bámulod, mintha… – nem hallottam a folytatást , mert Kitty lehunyt szemei mintha egy pillanatra felnyíltak volna...

– Oda nézz, kinyitotta a szemét! – kiáltottam fel, de Vera lehűtött:

– Képzelődsz! Mi van veled? Belehabarodtál egy robotba?

– Ne tréfálj! – próbáltam gyorsan túllenni a dolgon, de ő aggódva kérdezte:

– Ugye, megvédsz ellene, ha kell?

Őellene? Azt képzeled, ő az oka annak, ami történik?

Ostoba kérdés volt, erre rögtön rájöttem, de már késő volt. Vera arca kipirosodott a haragtól.

– Sejtettem, hogy te is be fogsz rezelni. Istenem, milyen beszari alakokkal vagyok körülvéve! – és kiviharzott sisteregve, a lengőajtó háromszor is megpördült utána.

Ottmaradtam kettesben Kittyvel . Nem tudtam a szemem az arcáról levenni, mely az őrlámpa gyér fényében most kísértetiesen sápadtnak tűnt.

Megsimogattam, mert érezni akartam a bőrét: hideg volt, feszes és élettelen. Kicsit megnyugodtam, részegen is: tényleg csak képzelődtem, ez nem lehet az én első szerelmem. Tényleg csak valami hasonmás, műanyagból. Hazabotorkáltam, és belezuhantam ruhástól az ágyba.

Ijesztő álmom volt. A hórihorgas, kopasz kikiáltó, aki Kittyt legelőször bemutatta, fehér orvosi köpenyben ült a számítógép előtt egy fehércsempés teremben, mindenféle műszerek között. Egy másik fehérköpenyes, kigyúrt alak ekkor Annát tolta be, kerekes székre szíjazottan. A lány feje kopaszra nyírva – tisztán fölismertem az arcát, miközben tudtam, hogy részeg vagyok. Az orvosnak látszó kikiáltó ekkor valami tapadókorong-félét illesztett Anna fejére, amelyből antennaszerű drót állt ki. Ezt mondta Annának:

– Ez itt az idősűrítő. Rákapcsoljuk magát, hogy az IQ-ját az elképzelhető legmagasabbra nyomjuk fel. Maga szerencsés ember: megszabadítjuk a haláltól.

– Hisz meghaltam már – mondta erre a lány, alig hallhatóan.

– Legfeljebb a teste – intette le amaz –, mert a tudatát konzerváltuk a legújabb eljárás szerint – ha nem történik valami kataklizma, örök időkre fennmarad.

– Nem akarom! Nem akarom! – kérlelte kétségbe esetten Anna. – Aludni akarok!

– Ez most fájni fog – mondta erre szenvtelenül a kikiáltó. – De aztán soha többé nem fog érezni semmit, micsoda boldogság…

Kihúzott a falból egy hosszú tűt, mely vezetékhez csatlakozott. Beleszúrta Anna nyakába s a lány felordított. Fájdalomkiáltása oly erős volt, hogy az álom határán túl is elkísért.

Erre a kiáltásra ébredtem fel: a saját kiáltásomra.

Másnap Vera és további tizenegy tervező megkapta a felmondólevelét. Azonnali hatállyal. Az indoklás mindenkinél ugyanaz: a vállalat költségkímélő átszervezése.

A képlet a lehető legvilágosabb: Kitty, a zseniális robot tizenkét embert tett feleslegessé. Minden nap, amivel tovább dolgoznának, tizenkét értelmetlen bérkifizetéssel járna.

Tiszta és logikus. Zorró az asztal szélén állt, s ahogy a neveket olvasta, szinte pirulva fordította kissé oldalra a fejét, mintha azt mondaná: „roppant sajnálom, emberek, de mit is tehetnék ilyen verhetetlenül fényes logika ellen?”

Veronika azonban nem jött oda a felmondóleveléért.

– Nem veszem át! – jelentette ki. Majd Kitty felé fordult s úgy vágta oda a robotnak, mintha élne: – Bárcsak robbannál fel a nagy tökéletességedtől! – és kirohant, anélkül, hogy rám nézett volna.

– Mint cégünk jogásza, remélem, tudod a kötelességed! – szólt rám a főnököm vészjóslón.

Bólintottam, és Vera után eredtem. E pillanatban a világ legszomorúbb embere voltam. Hogy magyarázom meg neki, hogy semmit sem tehetek érte? Hogy minden reménytelenül bonyolulttá és ugyanakkor ijesztően egyértelművé vált?

Mikor a lakásához értem, az ajtaja zárva volt. Hiába kopogtam és dörömböltem, nem nyitotta ki.

Engem gyűlöl-e jobban vagy az egész világot? Bárcsak mondana valamit! De ez a néma megvetés a fojtogató magány árnyát vetítette elém.

Vissza kellett mennem az üzembe, Kitty első munkanapjának ünnepélyes kezdetére.

Úgy rendezték el a dolgot, mintha egy új üzemegységet avatnának: egyetlen tervezőasztalt hagytak meg, a Kittyét (hiszen az összes többi feleslegessé vált, a hatalmas csarnokkal egyetemben). Ezt leplezendő, a csarnokot lampionokkal és művirággal díszítették, mint valami Hálaadás-ünnepen. Középen cizellált betűkkel a felirat egy kifeszített molinón: „Isten hozott minálunk, Kitty!”. Kétoldalt jobbról-balról a menedzsment tagjai sorakoztak fel, akár egy temetésen vagy egy különösen fontos futballmeccs előtt, sötét öltönyben, szívűk felett a cég logójával: arany mezőben ágaskodó egyszarvú, görbe karmos mancsában egy papírtekerccsel.

Zorró emelkedett szólásra, a hangja szinte líraian szárnyalt:

– Ugye tisztában vagytok vele, hogy ez a pillanat, amikor Kitty munkába kezd, nem egyszerűen egy tervezővállalat életében meghatározó, hanem egy egész ország számára vízválasztó? Gondoljátok meg: nincsenek többé tervezési hibák, nincs kötbér, nincs késedelem, nincsenek fölösleges költségek!

Pezsgősüveget vett elő, mindenkinek töltött. Magasra emeltük a hosszúnyakú poharainkat. – Kittyre! A világ legjobb munkaerejére! – kiáltotta és a poharak összecsendültek.

Én csak álltam ott, kezemben szorongatva a poharat, esetlenül. Zorró hátba bökött s a fülembe súgta:

– Neked nem szimpatikus, rendben, oké… De azért a jó modorról se feledkezz meg!

Így hát én is ittam Kitty egészségére, miközben Zorró – tenyerét a szép robot fején nyugtatva – ismertette a mai munkapenzumot: bejárató munkanap lesz, ami azt jelenti, hogy Kitty ma visszafogja magát. Csupán a tizenkét tervező egynapi munkáját fogja elvégezni, ennyit és nem többet. „Az Unikornis jelszava mindig is a mérséklet volt.” Azzal benyomta az indítógombot.

Mindenki közelebb lépett Kittyhez, aki kinyitotta kék szemét.

– Betáplálom az első munkafeladatot, most figyeljenek! – fordult a főnök a karéjban bámuló újságírókhoz, és betolt a robot hátán a résbe egy papírt. – Nem fogják elhinni: mindjárt énekelni fog! – Kittyből azonban most halk moraj hallatszott, mely hirtelen fenyegető morgássá erősödött.

– Csak nem terroristát rejtettek el benne? – kérdezte egy jó humorú újságíró, de Kitty megremegett, majd szabályosan felrobbant. Szétspricceltünk, ki-ki futott, amerre látott. A robot teste fekete füstöt eresztve lángolt. A világítás kialudt, és a csarnok füstös homályát az égő műanyagok orrfacsaró bűze töltötte meg. A földön egy koromfekete emberi test hevert.

***

A rendőrség különleges egysége szinte azonnal, még a mentőautó előtt megérkezett. Kordont vontak a füstölgő roncs köré és megállapították, hogy a feketére kormozódott test Zorróval azonos, aki középsúlyos égési sérüléseket szenvedett.

Még ott, a helyszínen felmerült a terrorista merénylet gyanúja.

Mint a sértett vállalat jogászát, bevontak engem is az eljárásba.

Az ilyenkor szokásos keresztkérdésekre: – kiknek állhatott érdekében Kitty elpusztítása? Kit láttam a robot körül sündörögni, és így tovább – rövid, kitérő válaszokat adtam, mindenesetre úgy téve, mintha magam is hinnék a merénylet-elméletben. Nem árulva el gyerekes, bár kézenfekvő gyanúmat: hogy Kitty pusztulása – akinek a testetlen személyiségét, úgymond, az idősűrítő titokzatos eljárásával egy robot műanyag-börtönébe zárták – saját szuverén döntése volt…

Tisztában voltam vele, hogy e feltételezés olyan kérdéseket vet fel, melyeket a menedzsment egyik irányító tagja se engedhetne meg magának – legkevésbé azt a következtetést, hogy robotok sose lesznek öngyilkosok…

A menedzsment minden tagja különben egyetértett abban, hogy minden valószínűség szerint csak rejtett hibáról van szó, anyagfáradtságról vagy hasonlóról, olyasmiről, ami az önjáró porszívótól kezdve az űrrakétáig szinte mindennapos jelenség. Fennen egyetértettem velük, és biztosítottam őket, hogy egy ettől eltérő okmagyarázat abszurd és méltatlan lenne az Unikornis hirnevéhez. (A közvélemény megnyugtatása érdekében a belügyminiszterhez ilyen tartalmú nyílt levelet intéztünk.) Mégis, egyre inkább erősödött bennem a vágy, hogy megosszam valakivel a lelkem mélyén fészkelődő különös gyanút – mely persze nem támaszkodhatott másra, csak egy szenzitív ember rossz idegeire, no meg egy másnapos, részeg álomra...

Kézenfekvő lett volna, ha főnökömnek mondom el, de Zorró messze nem volt abban az állapotban, hogy ezt felfogja. A kórház baleseti sebészetén feküdt, és egész felsőtestével együtt a szája is gézzel volt leragasztva (más időkben szívesen élcelődtem volna azzal, mennyivel szimpatikusabb így ez az ember). Husika, a titkárnője, aki beköltözött vele a kórházba, egy papírlapot vett elő és az orrom elé tolta: Zorró megbízása volt, hogy vegyem át ideiglenesen a cég irányítását!

Ő bólintott, nyöszörögve motyogott valamit a géz alatt, mire kezet fogtunk, és már távoztam is… Ki gondolta volna ezt, csak egy nappal ezelőtt? Én, mint az Unikornis teljhatalmú vezetője.

***

Most tehát begyógyíthatnám azokat a sebeket, amiket Kitty megjelenése okozott, gondoltam, helyreállíthatnám az elbocsátottak tönkretett életét…

Ez a gondolat felvillanyzott, de a valóság hamar lehűtötte. Kiderült, hogy Kitty megvásárlása akkora összegbe került, hogy nemcsak feleslegessé, de egyben évekre lehetetlenné is vált a tizenkét tervező státusa… Azon voltam, hogy megmagyarázom ezt nekik, de az üzem előtt elkeseredett, agresszív tömeg gyűlt össze, betörték a nagy üvegajtót és felgyújtották a kocsimat… Mintha én tehetnék róla, éppen én, akiben ekkora sebet szakított fel ez az esemény!

Ki kellett hívnom a rendőrséget: könnygáz sistergett, gumibotok puffogtak, emberek átkozódtak, mentő- és tűzoltó kocsik vijjogtak alvilági hangokon… Én kábultan álltam a nagy tervezőcsarnok közepén, és Kitty elszenesedett testére bámultam… Arra gondoltam: mekkora erővel képes felbuzogni a múlt, ha a valóság bármi okból megreped! Akkor valami csillogót vettem észre a huzalok és anyagcafatok halmazában. Kiemeltem: Kitty szeme volt az, egy kék üvegszem.

A tenyeremben tartottam: ijesztő volt, mert egyenest rám nézett, akármerre forgattam… Vagy megint csak képzelődtem? Kitty még mindig létezik, hiába semmisült meg? De ez itt mégiscsak egy üvegszem, azok meg csak drótok, huzalok! Belerúgtam a kupacba: mindent gyűlölök benned, ami nem te vagy!

Mert ami te voltál – gondoltam aztán –, az ellenállás, a lázadás, az itt már nincs jelen. Az, valami más vegyértékké alakulva, távozott. És eszembe jutott az az álom. És elhatároztam, hogy csak azért is végleg utána járok a dolognak: ember volt-e Kitty? (Én már csak így neveztem s nem Annának). Ember – egy robot fogságában?

Ezt csak egy módon tehettem meg: bepereltem a Jövőkutató Hivatalt.

A bíróság csak egyetlen tárgyalást tartott.

A Hivatalt egy ifjú, ugyancsak kopaszra nyírt jogászkolléga képviselte. Már messziről lobogtatta a Digitális Ablakok igazolását: a hivatalos fájlok között semmi nyoma sincs annak, hogy Kovacsevics vagy akár Korvinusz Anna nevű személy valaha is megszületett, és a keresetemben írt címen lakott volna.

A másik flegma kopasz, aki a tárgyaláson jelen volt, a hórihorgas kikiáltó. Róla kiderült, hogy kormánybiztos. Most szakértői minőségben szerepelt és előadta, hogy a legújabb felmérések szerint az ember-gép kommunikációban egyre fontosabb szerep jut az érzelmeknek. Ami azt jelenti: bármikor kifejleszthető olyan robot, aki előre bekódolható érzelmeket támaszt az emberekben, anélkül, hogy a homo sapiens bármely tulajdonságát birtokolná.

– A tisztelt kolléga – mondta roppant gúnyosan – úgy látszik, egyébként sem hallott a digitális halhatatlanságról, arról a műveletről, amikor a páciens agyát egy komputerre töltik át. Anélkül, hogy a donor agyállománya akárcsak egyetlen sejtjét is in natura kölcsönadná! Úgybizony! – Itt felpattant az ifjú kolléga, hogy bejelentse: nyilvánvalóan alkalmatlan vagyok az állásom által megkívánt józan mérlegelésre! Ezt alátámasztandó javasolta, hogy vessenek pszichiátriai vizsgálat alá.

– Csatlakozom a javaslathoz – mondta erre hűvösen a kormánybiztos. – Tudtam előre, hogy az ilyen emberszabású robotokkal még sok baj lesz… Túl tökéletesre és szenzitívre sikerültek… Mégis, aki elhiszi róluk, hogy robotnak álcázott emberek, azokkal veszélyes bármit is kezdeni… Azok humanista álproblémáikkal, s a gyenge idegzetükkel csak akadályozni fogják a fejlődést… – Majd így szólt hozzám: – Mint kormánybiztos, mostantól én felügyelem az összes felhasználót… Nem ajánlom, hogy még egyszer betegye a lábát az üzembe… El van bocsátva, megértette? És imádkozhat, hogy a nyomozás a merénylet miatt ne tárjon fel magára is terhelő adatot! Ha nem tudná: maga is a gyanúsítottak között van!

A bíró ezen a ponton berekesztette a tárgyalást, rám lőcsölve az eljárás minden költségét.

Kifelé menet a Hivatal kikiáltóembere vállon veregetett, s azt kérdezte, felülről-lefelé:

– Azt hitted, tudósfejű, okosabb lehetsz a Jövőnél?

***

Nevetés harsant a hátam mögött.

Veronika volt az: ott ült a hallgatóság sorai közt. Úgy kacagott, hogy a könnyei is eleredtek.

Az utcára érve, rám is átragadt a fékezhetetlen röhögés.

Az emberek megütközve bámultak, ahogy harákolva, prüszkölve, Verával egymás hátát veregetve végigkacagjuk a révült félelem ködébe borult várost.

Min is nevettünk? Elsőre azt hittük, saját magunkon.

Pedig inkább azon, hogy egyszerre jöttünk rá: milyen kicsi az ember, ha istent játszik.

De ki tudja mióta, először éreztem magam szabadnak.

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu