A szerző elérhetősége: denescsaba20@yahoo.com

FACEBOOK oldala

A szerző INFORMÁCIÓS oldala

Dénes Csaba Antal: Tűzburok

A felkelő nap vörös derengést bocsátott a sötét, veszélyekkel teli erdőre. A feketébe öltözött fák körül megannyi árnyék suhant, a távolban szárnyak verdesése és motoszkálás zaja tört fel egy domb méretű földkupacból.

A lány nem tudta pontosan, milyen lények fészkelhetnek arra fele, de jelenleg nem látott más kiutat. Utolsó ereje is fogyatkozott a kimerítő hajsza következtében, s üldözői egyre közeledtek. Finoman ívelt arca már régóta falfehér volt, fekete szövet kabátjából és nadrágjából már csak cafatok maradtak a kecses, csábos testen. Tudta, ami nála van, és az elv, amit szolgál értékesebb, mint saját, immár fikarcnyit sem érő élete.

Nem zavarta, hogy karján és lábszárán is mély vágások éktelenkedtek, sem az, hogy a legutóbbi összecsapásban a kardját is elhagyta. Menekülnie kellett. Nyomában Őrzők loholtak, akik nem nézték tetteik helyességét, s a könyörület szót hírből sem ismerték.

Hiszen a parancs, az parancs!

Az üldözött szaladva, hatalmas ugrásokkal közeledett a domb felé. Vörös, vállig érő haja lobogott az erős szélben, smaragdzöld szeme fürkészőn pillantott jobbra-balra. Körülötte az erdő mintha mozgolódni kezdett volna. Bizonyosan jó helyen járt: ha le akarta rázni az egyik veszedelmet, bele kellet vetnie magát a másik közepébe.

Legyen minden úgy, ahogy az istenek megkívánják!

Elérte a dombot. Még ideje sem volt felocsúdni, máris egy hatalmas csáprágó keresztezte útját. Ha ösztönösen nem hajol el előle, gyors ellenfele bizonyosan felkoncolja.

Egy közel három méter magas, és legalább kétszer olyan hosszú vöröshangya tornyosult a törékeny lány fölé. Az óriásrovar a boly egyik őre lehetett, aminek riasztására akár több száz, hasonló termetű társa is előtörhetett a föld alól. Ha ez még nem lett volna éppen elég probléma, a távolban már látszott Vastator, a veszedelmes oroszlán zord alakja, akit az Őrzők Rendje sosem tudott teljes mértékben felügyelni.

Az elhagyatott teremtés arcán mégsem mutatkozott félelem, rendületlenül szaladt el a hangya mellett, be a boly egyik oldalsó bejáratán. Úgy gondolta, senki sem lehet olyan botor, hogy ide is kövesse őt. Még az a rendíthetetlennek tűnő harcos, a megátalkodott Vastator sem.

Pedig az oroszlán folyamatosan a nyomában volt azóta, hogy az a bizonyos eset megtörtént. Azóta, hogy megmentett másokat, akiket később örök barátságába fogadott. Bárcsak most ők is itt lehetnének, és segítő kezet nyújthatnának. Bárcsak...

Teljes sötétség ölelte körül, és hirtelen nekiszaladt valami keménynek. Az ütközés kibillentette a gondolatok és emlékek emelte barikádból, ami által a félelmet és a fájdalmat is ki tudta zárni. Ahogy hátraesett, úgy érezte, mintha minden porcikája külön utakra szeretne térni, mintha sérült végtagjai menten leszakadnának. De nem volt sem idő, sem alkalom gyengének mutatkozni. Egy fájdalmas nyögés kíséretében felpattant, majd jobb kezét a nyakában lógó medálra tette, aminek közepében egy apró rubin halvány fényt kezdett árasztani magából.

Dra el foora – kiáltotta a jól begyakorolt varázsszavakat a lány, mire a rubin belsejéből lángok csaptak elő. A tűz végighaladt az egész testén, nem kis fájdalmat okozva ezáltal. Immár minden alkalom kínszenvedés volt számára, amikor használnia kellett ezt a védelmező varázstárgyat, aminek ereje semmit sem csökkent a megalkotása óta.

Az alagútban nappali fény gyúlt, s megannyi óriáshangya szaladt szerteszét a lángoló veszedelemtől megrémülve. Néhány merészebb rovar azonban megállt a tűzgömbbel szemben, melynek belsejében az elgyengült teremtés próbált talpon maradni.

Tudta, hogy a varázstárgy a használójából merít erőt, ezért a jelenlegi helyzetében mihamarabb ki kellett jutnia a fészekből. Csak így tarthatja meg az ígéretét. Segítenie kell, ahogy egykor őt is segítették. Hiszen a szabadságát, az életét köszönhette nekik, s lelkiismerete és szíve csak akkor lehetett tiszta, ha vissza tudja adni ezt a nemes ajándékot. Megmentették, így őrajta volt a sor, hogy saját életét kockáztatva hálálja ezt meg.

Minden erejét összeszedte, de ez sem bizonyult elegendőnek. Lábaiból szinte minden erő elszökött, utolsó sóhajával csak leguggolni tudott, miközben a körülötte izzó tűz felemésztette maradék ruhájának utolsó foszlányait is.

De most ez volt a legjelentéktelenebb dolog, amiért aggódnia kellett. Csak azért imádkozott, hogy a barátai biztonságban legyenek, s a Félixtől kapott medál nyújtson védelmet addig, amíg ismét erőt meríthet. Mert ha a tűz kialszik, a hangyák eledele lesz, s akkor sok élet pecsételődhet meg.

Ki kell tartania. Ki kell tartania…

Magzati pózba kucorodva ledőlt a puha és nedves földre, szeme lecsukódott, s megrohanták a régmúlt és az elmúlt napok emlékei. Eszméletlen testét körbevette a fény, ami fokozatosan halványodott, s a hatalmas hangyák csoportja egyre népesebb lett körülötte...

***

Eleonóra sosem élt békében, hiszen Wayers világán ez a kiváltság talán még a leggazdagabbakat és a legnagyobb varázstárgy-gyűjteménnyel rendelkezőket sem illeti meg. Hát még azt, aki egy szegény család egyszülött lányaként csak saját szívének erejében, kitartásában és leleményességében bízhatott.

Kiskorában a szüleit a szemei előtt ölték meg, és a kreatúrák kis híján vele is végeztek. Ha Félix nem lép közbe, a lány esélyt sem kapott volna arra, hogy felnőhessen. De a család kertjében élő, magányos tündérmanó azon az estén úgy döntött, hogy megmenti az életét.

Az akkor hét éves lányt egy hatalmas szarvakat viselő lény a falhoz szorította, és arra készült, hogy hosszú, görbe karmaival felvágja a gyermek testét. Félix azonban megérezte, hogy ezt az ártatlan életet érdemes megmenteni, mert a benne rejlő jóság és szeretet egyszer hatalmas dolgokat fog véghezvinni.

Így hát a tündérmanó apró, tíz–tizenöt centiméteres nagysága ellenére hatalmas erőket szabadított fel. Mágikus tűzet bocsátott a szörnyetegekre, akik fájdalmukban elengedték áldozatukat. A lány keményen ért földet. Reszketett a félelemtől, szülei vérét patakokban folyó könnyei mosták le az arcáról. A tündérmanó a lány és a dühösen acsargó szörnyetegek közé repült, majd végső csapást mért a pusztítás szülötteire.

Eleonóra rémülettel nézett a fekete hamuvá égő kreatúrákra, majd tekintete a különös látványt nyújtó tündérmanóra tévedt. Egy apró, zöldes bőrű emberke lebegett előtte, akinek tűhegyes fülei felfelé meredtek, a hátából kiálló csillogó szárnyak szüntelenül verdestek, s dülledt szemei mellé furcsa, de szeretetteljes mosoly társult.

Ettől fogva barátokká és társakká váltak.

Félix nevelte fel, s megtanította arra, hogy miként védje meg magát és maradjon életben nehéz körülmények között is.

Pár év alatt a kis Eleonóra profi tolvajjá vált, amire nem volt büszke, de egy árva lánynak is ennie kellett valamit. Legtöbbször csak pénzt emelt el, és mindig próbált a tehetősebbektől lopni. Jutalma azonban sosem volt több néhány smaragdnál, ami rövid időre elég volt a boldoguláshoz, de egy új élethez kevés. Sosem maradhatott hosszabb ideig egy helyen, de minden álma az volt, hogy egyszer letelepedik és családot alapít. Ehhez azonban több kellett: rubinok, vagy akár egy-két gyémánt.

Tizenhat évesen komoly döntést hozott, ami az egész életét felforgatta. Arra az elhatározásra jutott, hogy varázstárgyakat fog lopni, amiket eladhat az Őrzök Rendjének. Ők nem kérdezősködnek, csak fizetnek. Csupán arra kellett ügyelnie, hogy olyan mágikus eszközöket lopjon el, amiket korábban még nem jegyeztek be az Öröklét Csarnokában.

Szerencséjére Wayersen a varázstárgy-csempészet évezredek óta jól működő üzletnek számított, sokan súlyos összegeket fizettek egy-egy értékes darabért, amiket aztán saját céljaikra használhattak fel, vagy jóval drágábban adhattak túl rajtuk. Az ilyen kapzsi emberek kifosztása nem jelentett lelkiismereti gondot Eleonóra számára, hiszen tolvajtól lopni nem bűn.

A medált még az első ilyen kalandja során szerezte. Egy dúsgazdag gnómhoz tört be Mellandel kikötővárosában. A szóbeszéd szerint a ravasz gnóm annyi embert meglopott már, hogy megérdemelt némi bosszút. Néhány sebhely árán sikerült megszereznie a kincset, amit azonban túl értékesnek talált ahhoz, hogy kiadja a kezéből.

Miután Félix felfedezte használatának mikéntjét, a varázstárgy számtalanszor tett jó szolgálatot. A megfelelő varázsszavak kimondása után a mágikus eszközt működtető aprócska rubin tűzburkot vont a használója köré. A védelem fenntartása komoly erőfeszítésbe került, de a lángok képesek voltak távol tartani Zholron legádázabb teremtményeit is.

A sors furcsa iróniája, hogy a varázstárgy, ami annyiszor mentette meg Eleonóra életét, halálos veszedelmet szabadított a lányra, egy Vastator nevezetű Őrző alakjában. Az oroszlán egy kocsmában lett figyelmes a lány nyakában lógó medálra, az ősi nyelven íródott mintákkal díszített fakeretbe foglalt rubin ékkőre.

A robosztus termetű, rideg tekintetű, jól felfegyverzett emberállat odasétált az egyedül ücsörgő lányhoz, majd egy rövid bemutatkozás után elismerő megjegyzést tett a szépségére. Eleonóra megköszönte a kedvességet, bár sejtette, hogy hátsó szándék lapul mögötte.

Az oroszlán ezután az ékszerről kérdezett, majd a válasz türelmetlen végighallgatása után pár ametisztet ajánlott fel érte. Az elutasítást követően az ár ment egyre feljebb, és Eleonóra úgy érezte, ha nem fogadja el az ajánlatot, pénz helyett egy tőrt kap majd a hátába.

Félix odakint repkedett az ablak előtt, tettre készen. Érezte, hogy a barátja bajban van, de egyelőre nem akart közbeavatkozni. Egy ilyen zsúfolt helyen nem lenne szerencsés feltűnősködnie, hiszen a tündérmanókat előszeretettel vadásszák értékes testrészeikért. Vastator nyakában is egy tündérmanó lábból készült amulett lógott, amitől a szellemek ellen remélt védelmet. Félix egy pillanat alatt dühbe gurult. Mi lenne, ha ők készítenének amuletteket az emberekből vagy az emberállatokból? Mik lennének akkor? Gyilkosok, mészárosok, bűnözők?!

A kocsmában kezdtek elszabadulni az indulatok. Vastator már nem pénzt ajánlott, hanem különböző fenyegetésekkel élt. A börtön után elsorolt néhány válogatott kínzási módot, amit a lány kiérdemel, ha nem adja át neki az ékkövet. Eleonóra nem hagyta magát, és keményen visszaszólt. Az oroszlán ettől dühbe gurult, és megragadta a lányt, a magasba emelte, majd különösebb erőfeszítés nélkül kihajította az ablakon át.

Félix nem várt tovább, hogy társa segítségére siessen, tűzesőt bocsátott az ellenségre. Azonban az Őrzőt védőmágia ölelte körül, így a tündérmanó kísérlete hasztalan volt. Közben Eleonóra feltápászkodott, és a markába fogva Félixet futásnak eredt. Szemtől szemben sem lett volna esélye az oroszlán ellen, mások előtt pedig meggondolatlanság lett volna rátámadni egy Őrzőre. A jutalma valószínűleg a gyors, de nem túl kegyes halál lett volna.

A dühös, harcra kész emberállat nem eredt utánuk azonnal. Így is veszélybe sodorta a Rend hírnevét azzal, hogy ilyen erőszakosan támadt a lányra. Társai előtt, akik megszokták már heves vérmérsékletét, még ki tudta magyarázni magát, de ha mások szeme láttára marcangolja szét a pimasz kis tolvajt, az nem keltett volna jó visszhangot, és komoly büntetésre számíthatott. Egy ilyen magas szintű Őrző számára ez pedig megengedhetetlen.

Vastator felismerte a varázstárgyat, és elhatározta, hogy bármi áron megszerzi azt. Talán a lány nem is sejti, hogy milyen nagy erejű eszköz van a birtokában. Csak azzal az átkozott tündérmanóval kell vigyáznia. De bízott benne, hogy Hirotzel övének ereje, ami korábban megakadályozta, hogy a tündérmanó gyilkos mágiája kárt tegyen benne, továbbra is a segítségére lesz.

***

Eleonóra az életérét futott. Tudta, hogy az Őrző követni fogja, és talán most adott neki egy kis egérutat, de hamarosan a nyomára fog bukkanni. Az emberállatok kifinomult szaglása elől nem könnyű elbújni.

Elgondolkodott azon, hogy a közelben hol talál olyan helyet, ahol az erős szagok elnyomhatják az övét. Eszébe jutott, hogy nemrégiben vándormutatványosok érkeztek a városba, akik rabszolgaságban tartott emberállatokat, trollokat, hegyi gnómokat és számos különleges lényt mutattak be az érdeklődőknek, a tehetősebbek pedig a műsor után jó pénzért kedvükre szórakozhattak a kínálattal. A sokféle lény, amiket ott tartanak és a mérhetetlen mocsok, ami onnan árad talán az oroszlán érzékszerveit is becsapja. Ez az egyetlen esélye!

Sápadtan, kimerülten ért el a hatalmas épületig, ahol régebben emberállat viadalokat tartottak. A bejáratoknál díszesen felöltözött emberek álltak, akik a jegyeket osztogatták. Eleonóra nem ismerte ezt a helyet, de szerencséjére a tündérmanó már járt itt korábban. Félix ismerte azt a bejáratot, amit egy varázstárgy segítségével rejtettek el a kíváncsiskodó szemek elől.

Az épület egyik oldala egy néptelen sikátorra nézett

– Gyere, itt megyünk be! – mutatott a tündérmanó a tömör falra, majd nagyjából mellmagasságban gond nélkül átsiklott rajta.

– Várj meg, Félix! – rebegte Eleonóra, és összeszedve a bátorságát megindult a fal felé. Könnyedén átjutott a túloldalra, és egy széles teremben találta magát, ami leginkább egy istállóra emlékeztetett. Nyolc–tíz szekér sorakozott a fal mentén, melyeken hatalmas fémketrecek kaptak helyet. Mindent átjárt az ürülék-, és az izzadságszag, az egyik sarokban halkan nyöszörgött valaki.

Eleonóra szíve összeszorult. Ahogy körbenézett, mindenütt csak a szenvedést, a megaláztatást látta. Az előtte lévő ketrecben egy macska állt négykézláb, nem volt elég helye ahhoz, hogy felegyenesedjen. A tizenéves lány fehér szőrrel borított meztelen testét friss sebek csúfították, a nyakán egy spirálra emlékeztető billog feketéllett. Ketrece alján félig megrágott, nyers húscafatok hevertek, ami láttán Eleonóra gyomra felfordult.

Eközben Félix egy másik ketrecben rátalált két tündérmanóra. Az apró lények könnyedén kifértek volna két rács között, azonban szárnyaikat összekötözték, kezeiket és lábaikat leláncolták, hogy ne tudjanak elmenekülni

Eleonóra tett pár lépést a macska ketrece felé. A lány nem szólt semmit, de szívszorító pillantása mindent elárult. Egy hang sem csendült, mégis tisztán kivehető volt a bezárt lények segélykiáltása.

– Kivisszük őket innen – súgta határozottan Eleonóra a hűséges tündérmanónak, aki ezzel az elhatározással teljes szívéből egyetértett.

– Van őr a közelben? – kérdezte Eleonóra a macskától, miközben zsebéből előhúzta az álkulcs-készletet.

– Ketten állnak az ajtónál – ahogy kattant a zár, a macska szélsebesen ugrott ki a ketrecből –, de ha nem csapunk zajt, nem jönnek be.

– Hogyan képesek végignézni azt, amit veletek tesznek? – kérdezte Félix elszörnyedve, miközben Eleonóra kinyitotta a többi ketrecet is.

– Ez hosszú történet, ne itt beszéljük meg – szólt a macska halk, de ellentmondást nem tűrő hangon. – Amerre jöttetek, ott biztonságban kimehetünk, nem?

Eleonóra elgondolkodott. Ha az Őrző követte, bizonyára a közelben ólálkodik. Eredetileg úgy tervezte, hogy idebent várja meg, amíg tiszta lesz a levegő, vagy az egyik szekér aljára felkapaszkodva a cirkusszal együtt hagyja el a várost. De meglátva a sanyarú sorsú rabszolgákat, saját problémáját a háttérbe szorítva csak a kimenekítésükre koncentrált.

– Talán – felelte kurtán, miközben arra gondolt, hogy valószínűleg használnia kell majd a medált. – Tudtok harcolni?

– Ha lenne fegyverünk, akkor igen – válaszolt a macska, majd elszégyellte magát. Nem csak fegyvere, de ruhája sem volt, így még az utcára sem mehetett ki.

Az ajtó hirtelen megnyikordult, s a rabok és kiszabadítóik mind megrezzentek. A kis csapat zöme emberállatokból állt, de a két tündérmanón kívül két ember – egy fiatal fiú és lány – is keveredett közéjük. Rajtuk ébenfekete bőrruha volt, talán ebben léphettek fel. Mind a ketten a ketrecek mögé léptek, Eleonóra viszont az ajtóhoz, és előhúzta a kardját.

Egy jámbor tekintetű, fiatal fiú lépett be a terembe. Egyik kezében füstölt sonkát tartott, a másikban pedig egy női ruhát. Meglepődött a kardot rászegező idegen láttán, de félelem nem látszott rajta. Eleonóra fenyegetően a fiú torkához nyomta a kardja hegyét, de eltökéltsége szinte azonnal alábbhagyott. Nem maradt ideje a furcsa érzésen töprengenie, mert a macska hirtelen mellé lépett, és finoman elhúzta a kezét.

– Ő velünk van – búgta, majd miután Eleonóra leengedte a fegyverét, kivette a fiú kezéből a ruhákat, majd öltözni kezdett.

– A nevem Belinor – mutatkozott be a fiú. Miközben körbenézet, tekintete megakadt a macska formás keblein, de a lány ezt azonnal észrevette, és barátságosan mosolyogva elfordult. Belinor zavarában egyből Eleonórára nézett. – Látom megelőztél. Az őrök alszanak, az tény, de ki vagy te, és hogy jutottál be ide?

– Eleonóra vagyok, és ez egy hosszú történet. Ha valóban velünk vagy, akkor előbb segíts eltűnnünk innen, és majd azután cseverészünk!

Miután a macska végzett az öltözködéssel, mélyen meghajolt Eleonóra előtt.

– Elizabet vagyok. Akrobataként kerültem ide, de hamar kiderült, hogy nem csak a mutatványaimmal, de a testemmel is szórakoztatnom kell a vendégeket. Köszönöm, hogy kiszabadítasz erről a szörnyű helyről, az adósod vagyok.

Eleonóra válaszolni akart, de észrevette, hogy Félix segítségével a csapat egy része már átlépett a falba rejtett titkos átjárón. Intett a többieknek, majd egymás után beléptek a falba, ami mögött a szabad élet ígéretét látták.

Azonban Eleonóra rémülten vette tudomásul, hogy a néptelennek hitt sikátorban nem a szabadság várt rájuk, hanem Vastator. Az oroszlán egy pillanatig meglepettnek látszott, de a jelentős túlerő ellenére magabiztosan magasodott a nagyrészt kamaszokból álló csapat fölé. Nem tartott attól, hogy harcban bármelyikük is legyőzhetné őt. Gonosz tekintete megakadt a reszkető Eleonórán.

– Add szépen ide, ami az enyém! – recsegte. – A többiek meg máris fordulhatnak vissza.

Mivel senki sem mozdult a parancsára, tett egy fenyegető lépést a kis társaság felé. A megfélemlített gyerekek egyszerre rezzentek össze, egyedül Belinor tűnt nyugodtnak. A nála legalább két fejjel magasabb oroszlán elé lépett, majd egy apró gyöngyöt vett elő a kabátja zsebéből.

– Tűnjön innen, és hagyjon minket békén – parancsolta határozottan, de Vastator nem figyelt a fiú szavaira, jobban érdekelte a Belinor kezében lévő kicsiny tárgy.

– Mi van nálad, fiú? – kérdezte. – Te is egy varázstárgyat rejtegetsz előlem?

– Ez itt egy Angyalkönny – válaszolta Belinor. – Ha kimondom a varázsszót, egy szempillantás alatt végezhetek magával.

– Azt hiszed, félek tőled? – Vastator fenyegetően előhúzta hatalmas kardját, amelynek pengéjét vörösen lüktető fény vonta körül. – Kettészellek, mielőtt egyet nyikkanhatnál!

Az oroszlán a magasba emelte fegyverét, de mégsem sújtott le a vele. Elbizonytalanodott, amikor a gyöngyre nézett.

– Lehet, hogy sokan félnek szembeszállni egy Őrzővel – mondta Belinor higgadt, de határozott hangon –, de én már többel is végeztem. Mennyen innen, amíg szépen mondom!

Vastator leengedte a kardját, majd hátrálni kezdett.

– Találkozunk mi még! – fenyegetőzött, de hangja nem tűnt magabiztosnak. Sarkon fordult, és sietve magára hagyta az értetlenül álló csapatot.

Belinor vidáman tette zsebre a gyöngyöt.

– Hol szerezted azt az Angyalkönnyet? – kíváncsiskodott Eleonóra, és a többiek is figyelmesen várták a választ.

– Sehonnan – nevetett Belinor. – Ez csak egy értéktelen kis üveggyöngy.

– Ő egy kitaszított – vette át a szót Elizabet. – A magabiztossággal táplálkozik. Így tudott annyiszor bejutni hozzám.

A macska kedvesen mosolygott Belinorra, a fiú viszont kicsit feszültnek tűnt, amiért a lány idegeneknek fecsegte el a titkát.

– Ne aggódj – szólalt meg Félix, aki azonnal megérezte a fiú aggodalmát –, nálunk biztonságban lesz a titkod!

Eleonóra egyetértően bólintott.

– Akkor te bárkivel bármit el tudsz hitetni?

Belinor felnevetett.

– Ha ez ilyen egyszerű lenne, nem Elizabet, hanem a gazdái ugrálnának át tüzes karikákon. – Fülig érő mosolyából ítélve el is képzelte a jelenetet. – Csak a kétségeket tudom növelni másokban.

– Akkor Vastator visszatér?

– Hamar összeszedi magát, és valószínűleg azt is tudni fogja, hogy mit tettem vele – felelte Belinor. Arcáról eltűnt a vidámság. – Vissza fog jönni értünk, de nem hiszem, hogy egyedül.

– Merre megyünk? – szólt közbe váratlanul a feketébe öltözött fiú.

– Bocsánat – lépett mellé az ugyanolyan öltözékbe bújt lány is. – Ő Aurór. Az én nevem Auróra. A testvérem és én szintén kitaszítottak vagyunk.

– Én a félelemmel, Auróra pedig a fájdalommal táplálkozik.

– Azért tartottak fogva minket, hogy enyhítsük a rabszolgák félelmét és fájdalmát. – Auróra szemében kövér könnycseppek jelentek meg. – Egy percig sem kellett éheznünk… a sok szörnyűség, amiket láttunk és amiknek a részesei voltunk lassan mégis az őrületbe kergettek minket.

Hangosan felzokogott, de a testvére szorosan átölelte, és ettől a lány lassan megnyugodott.

Eleonóra mosolyogva lépett oda hozzájuk, és kezét barátságosan Auróra vállára tette.

– Jó csapatot alkothatunk – mondta kedvesen. – Maradjunk együtt, és keressünk egy nyugodt helyet, ahol az Őrzők nem találhatnak ránk.

Mindenki helyeselte ezt a döntést. A két testvér, valamint Elizabet és Belinor kivételével a többi fogoly úgy döntött, hogy saját útját járja. Megköszönték kiszabadítóiknak a segítséget, majd eltűntek az éjszakában. A többiek pedig megbeszélték, hogy merre induljanak.

Eleonóra hosszú évek után végre úgy érezte, tartozik valahova.

– Szálljunk hajóra – javasolta Elizabet. – Minél messzebb megyünk innen, annál jobb.

– A Mydrill-szigeteken elbújhatunk – vetette fel Belinor. – Vannak ott rokonaim, akiknél menedékre lelhetünk.

– Jó ötlet – helyeselt Eleonóra, ahogy mindenki más is –, de itt nem szállhatunk hajóra. Pénzünk sincs, és nem csak az Őrzők, de a fogvatartóitok is keresni fognak minket.

– Akkor menjünk Morionba – szólalt fel Aurór. – Nincs messze innen, és onnan is indulnak hajók. Belinor segítségével akár könnyedén fel is juthatunk egyre.

– Remek ötlet – értett egyet Belinor, aztán sürgetőre fogta. – Viszont indulnunk kell, mert hamarosan felfedezik az eltűnésünket.

***

A távolból egy haragos oroszlán üvöltése hallatszott.

A kis csapat tagjai tudták, hogy az Őrzők közel vannak, és utolérik őket még Morion előtt. Fegyvertelenül kellett szembenézniük velük.

– Figyeljetek – állította meg társait Eleonóra. – Az Őrzők engem akarnak, vagyis a medálomat. Elcsalom őket, addig ti meeee...

A baj hamarabb megérkezett, mint várták. Egy óriási darázs formájában.

Bizonyára az oroszlán üvöltése ijesztette meg a legalább két méteres rovart, ami területe védelmében a betolakodóknak vélt fiatalokra támadt. Fullánkja majdnem Eleonóra hátába fúródott, de a remek ösztönökkel bíró Elizabet villámgyorsan nekiugrott a sárga-fekete csíkos potrohának, és karmait belemélyesztette a szőrös testbe.

Eleonóra egy pillanatig azt sem tudta, mi történik körülötte, de gyorsan felocsúdott, és szélsebesen egy dobótőrt hajított támadója felé. A fegyver a darázs jobb szárnyába fúródott. A fájdalomtól a rovar megrázkódott, Elizabet pedig nem tudta tartani magát, és leesett róla. Belinor azonban figyelt, és könnyedén elkapta a macskalányt.

Félix is kivette részét a harcból. Apró tenyeréből kéken izzó villám tört elő, ami mély vágásokat szántott a darázs puha testén. Auróra és Aurór sem álltak tétlenül. Nekiszaladtak a sebesült rovarnak, és nagyot taszítottak rajta. A darázs egy vaskos fa törzsének csapódott, aminek egyik ága lándzsaként döfte keresztül a testét. Zümmögése azonnal elhalt.

– Ezt nevezem csapatmunkának! – kiáltott fel Eleonóra megkönnyebbülten, de öröme egy pillanat alatt szerte is foszlott, ahogy érezte az ellenség közeledését. – Félix, vidd el őket Morionba. Amint lehet, utánatok megyek, de el kell terelnem a figyelmüket.

– Nem hagylak el! Kiskorod óta ismerlek. Én neveltelek fel. Nem hagylak magadra!

A tündérmanó talán még sosem tűnt ilyen rémültnek.

– Vastator képes védekezni a mágiáddal szemben – felelte Eleonóra, majd a kezébe fogta a kis lényt, és mélyen az apró szemekbe nézett. – Köszönök neked mindent! Ígérem, hogy találkozni fogunk még, de el kell terelnem a figyelmüket rólatok. Az ékkő kell nekik, az a legfontosabb számukra.

– És ha itt hagynád nekik az ékkővet? – vetette fel Belinor. – Akkor nem követnének tovább.

– A többiek talán nem – nézett a távolba zordan Eleonóra. Az ellenség már nagyon közel járt. – De Vastator nem nyugodna, amíg elégtételt nem vesz, amiért átvertük őt.

– Hálásan köszönjük, amit értünk tettél – szólt Elizabet. – Ígérd meg, hogy amint lehet, utánunk jössz!

– Megígérem – felelte könnyeivel küzködve Eleonóra, és magához ölelte a zokogó tündérmanót, majd újdonsült barátaitól is egyenként elköszönt.

– Induljunk – sürgette őket Elizabet, és jó példával elől járva abba az irányba szaladt, amerre Morion városát sejtette.

– Viszlát – suttogta maga elé Eleonóra, ahogy távolba vesző barátait nézte. – Hamarosan találkozunk...

***

Eleonóra még érezte a mágikus tűz melegét, de tudta, hogy a védőburok már megszűnt körülötte. Csak izzó bőre égett fájdalmasan.

– Végre megvagy – dörmögte egy hang diadalittasan a feje fölött.

Eleonóra lassan, félve nyitotta ki a szemét. Vastator ijesztő alakja magasodott fölé.

A barlangot zöld derengés borította be. Az oroszlán mögött három másik Őrző – két ember és egy párduc – állt, akik egy vibráló, zöld energiafal mögül figyelték az áttetsző burok túloldalán izgatottan mozgolódó óriáshangyákat.

Eleonóra fel akart kelni, de Vastator kemény bakancsával visszalökte. A lány testébe éles fájdalom nyílalt. Minden apró mozdulat hatalmas erőfeszítésébe került, még a levegővétel is nehezére esett.

Vastator leguggolt mellé, majd a lány mellkasára térdelt, akinek ettől a tüdejébe szorult a levegő. Az oroszlán a mancsába fogta az medált, amelynek lánca még mindig Eleonóra nyakában volt.

– Mi... iit a... karsz tő... lem? – préselte ki magából a szavakat minden erejét megfeszítve Eleonóra.

Az oroszlán megrázta a fejét.

– Nem lett volna okosabb, ha hagyod, hogy megvegyem tőled? – kérdezte szinte suttogva. Szavai hallatán a párduc érdeklődve fordult felé, de egyelőre nem szólalt meg. – Akarod tudni, miért kell nekem annyira ez a medál? – kérdezte Vastator Eleonórától, aki kétségbeesetten próbálta lelökni magáról az oroszlánt. Az emberállat enyhített a nyomáson, amitől a lány zihálni kezdett.

– Vastator, elég legyen – csendült fel egy mély, határozott női hang. Az egyik embertől származott. Most már mindhárom Őrző az oroszlán felé fordult, és szigorúan néztek társukra. – Fogd az ékkövet, és menjünk innen!

– Túl régóta hagyom, hogy a Tanács kénye-kedve szerint ugráltason – kelt ki magából Vastator, és felpattant, hogy szembenézhessen a többi Őrzővel. Legalább egy fejjel magasodott a többiek fölé, és testi erőben is fölénnyel bírt.

Eleonóra végre fellélegezhetett, de a kimerültségtől továbbra sem bírt mozdulni. A zöld fal ráadásul teljesen körbevonta őket, ami valószínűleg útját állta volna, ha menekülni próbál.

– Higgadj le – nyugtatta fajtársát a párduc, és békítőleg az oroszlán vállára tette a kezét.

– Szabad akarok lenni! – üvöltötte Vastator, és ellökte magától a párduc kezét. – Szabad!

– Szabad vagy – közölte szintelen hangon az embernő. – Bármikor elhagyhatod a Rendet, semmi és senki nem kötelez arra, hogy maradj.

– Bábok vagyunk csupán – suttogta maga elé Vastator. – A Rend addig tologat jobbra-balra bennünket, amíg valaki nem végez velünk. A Tanács tagjai isteneknek hiszik magukat, de joggal... mi tettük azzá őket!

– Elég legyen! – parancsolta az embernő. Valószínűleg ő lehetett a legmagasabb szinten négyük közül. – Add át nekünk az összes varázstárgyad! A Tanács előtt fogsz felelni a pimaszságodért.

Vastator éles fogakkal teli szája gúnyos mosolyra húzódott.

– Már alig várom...

Óvatosan megragadta a kardja markolatát, majd előhúzta a fegyvert, amelynek pengéje épp olyan vörös fénnyel izzott, mint amikor Eleonóra legutóbb látta. Az embernő felé nyújtotta, mintha át akarná adni neki, azonban mielőtt megfoghatta volna, az oroszlán egy villámgyors mozdulattal a nő felé fordította a szikrázó pengét, és markolatig döfte a vékony testbe azt.

A varázsfegyver könnyedén hatolt át a nő barna csuháján, majd a tüdején, végül a háta közepén bukkant ki. Az embernőt valószínűleg semmilyen mágikus védelem nem óvta, de hibájára már későn döbbent rá. Egy hosszú pillanatig üres tekintettel nézett maga elé, majd teste elernyedt, és amikor Vastator kihúzta belőle a fegyverét, élettelenül esett a földre.

A párduc és a másik ember döbbenten néztek a hullára.

Vastator azonban nem gondolkozott, újabb csapásra emelte a kardját. Ezúttal a veszélyesebb ellenfélnek vélt párduct vette célba. Az emberállat késve reagált, így már nem tudott kitérni a penge útjából. A kard akadály nélkül vágta át a párduc ragyogó, aranyszín páncélját, és tőből vágta le a bal karját.

Az emberállat artikulátlan hangon felordított, és a fájdalomtól térdre esett. Vastator diadalmasan állt meg fölötte, hogy végzetes csapást mérjen áldozatára, de hirtelen vakító fény villant, és az oroszlánt oldalba kapta egy sárga energiagömb. Amikor a gömb Vastatorhoz ért, fülsiketítő hangon felrobbant, és méterekre repítette az oroszlánt.

Vastator a zöld falnak ütközött, majd visszapattant róla, és elterült a földön.

A párduc még mindig üvöltött a fájdalomtól, és sokkos állapotban, érthetetlen tekintettel nézett a vállából kiálló csonkra, amiből megállás nélkül ömlött a sötét vér.

Társa, aki a varázsgömböt küldte Vastatorra odarohant hozzá, és megpróbálta talpra rángatni, a párduc azonban nem is figyelt rá. Amíg az ember a párduccal foglalatoskodott, nem vette észre, hogy Vastator összeszedte magát, és készen állt, hogy megbosszulja az alattomos támadást.

Ökölbe szorított kezét a két Őrző felé mutatta, és az egyik gyűrűjéből kékeslila villám tört elő. Eleonóra felsikoltott, de az ember későn nézett fel, és a villám egyenesen a mellkasába vágódott. Az ütközés ereje felkapta a férfit, és a barlang plafonjához csapta. Csont reccsent, és a férfi aléltan zuhant a földre.

Ezalatt Vastator villámgyorsan a párduc mellett termett, és kardja egyetlen csapásával lemetszette annak fájdalomtól eltorzult pofáját. A barlangban visszhangzó üvöltés végre elhalt, és csak az energiafal mögött motoszkáló hangyák hangja hallatszott. A párduc szemei kifolytak, orra, ajkai és az állkapcsa elváltak a koponyájától, az arc nélkül maradt test pedig eldőlt.

Eleonóra rémülten reszketett a látottaktól. Könnyei eláztatták arcát, amikor Vastator lassan, jelentőségteljesen felé fordult.

– Most pedig te következel!

– Mi közöm nekem ehhez? – kérdezte zokogva Eleonóra. A reménytelenség átjárta az egész testét.

– Az ékkő, amit a nyakadban viselsz apró mérete ellenére egy félelmetes varászszer – magyarázta az oroszlán, és közben komótos léptekkel a lány felé indult. – Falvakat, városokat, birodalmakat lehet vele eltörölni egy szemvillanás alatt. A segítségével megölök mindenkit, aki az utamba áll, és új világrendet teremtek!

Eleonóra megrémült Vastator őrült tekintetétől.

– Nem értem. Hiszen az ékkő nem képes ilyesmire.

– Aki elmondta neked a varázstárgyat aktiváló igét, ügyelt arra, hogy ne tehess magadban és a környezetedben komoly kárt. Ez egy védekezésre alkalmas varázstárgy – magyarázta Vastator. – De te csak a saját védelmedre használtad. Ha kiterjeszted a tűzburok hatósugarát, te döntöd el, hogy azon belül mit védesz meg. Minden mást, legyen az élő vagy holt, elemészt a tűz.

A félelem Eleonóra szívébe szúrt. Ha tudná a rendes igét, most elpusztíthatná az Őrzőt, anélkül viszont esélye sincs. Vastator is erre gondolhatott, mert gúnyosan felnevetett.

– Miután végeztem veled – mondta örömittasan –, elmegyek az Öröklét Csarnokába, és szabadjára engedem a Pusztítás Tüzét. Végzek a Tanáccsal, és elveszem az összes varázstárgyat. Én leszek a világ ura, és...

Szónoklatának egy vékony pengéjű tőr vetett végett, ami egyenesen a jobb combjába fúródott. Vastator haragosan felüvöltött, és támadója felé fordult.

Az ember férfi életben maradt, ő küldte útjára a fegyvert. Mögötte a zöld energiafal egy helyen rövid időre megszűnt, és egy kis csapat rohant át a résen. Egy elszánt tekintetű fiú, egy hófehér bundájú macskalány, akinek vállán egy tündérmanó ült, és két ébenfekete ruhába öltözött fiatal, akik a sebesült Őrzőhöz siettek, hogy felsegítsék.

Eleonóra nem akart hinni a szemének, azt hitte, csak a kimerültségtől és a félelemtől képzelődik. De barátai valóban ott álltak. Amíg Vastator vele volt elfoglalva, az óriáshangyákat kikerülve eljutottak a mágikus falig, amit minden bizonnyal az ember férfi működtetett egy varázstárgy segítségével.

Az Őrző, amint visszanyerte eszméletét, azonnal Vastatorra támadt, de törött bordái megakadályozták, hogy tőrével halálos sebet ejtsen. Közben érzékelte a fal túlsó oldalán lévőket, és utolsó erejével arra koncentrált, hogy átengedje őket, mielőtt a hangyák eledelévé válnának.

– Belinor, Elizabet, Félix, Auróra, Aurór... – kiáltotta Eleonóra, de rekedt hangjában nem volt erő. – Meneküljetek!

– Eljöttetek, hogy a kis barátotokkal együtt haljatok meg? – vicsorgott rájuk Vastator, és kihúzta lábából a tőrt, majd a földre hajította a fegyvert. Egy újabb penge indult feléje, de a dobásban nem volt elég erő, ráadásul az oroszlán látta a támadást, így kardjával könnyedén félresöpörte a fegyvert, ami centiméterekre Eleonóra fejétől landolt.

– Tűnj el innen! – kiáltott rá Belinor. Vastator azonban szigorúan nézett rá.

– Ne hidd, hogy ezt még egyszer eljátszhatod velem, fiú – szólt mérgesen. – Tudom, hogy mit tettél velem, te nyomorult elfajzott, de már felkészültem. Te viszont sehova sem menekülhetsz a haragom elől!

Nadrágja zsebéből előhúzott egy smaragdzöld korongot, amit a földre dobott. Szinte abban a pillanatban egy nagyjából két méter átmérőjű, kör alakú erőtér emelkedett ki a földből, ami egészen a plafonig ért, és teljesen elszigetelte a lányt és az emberállatot.

Elizabet odarohant, és az öklével rácsapott a falra, de olyan érzése volt, mintha sziklát ütögetne. Vastator nem foglalkozott vele. Megfordult, és lehajolt Eleonórához, hogy elvegye tőle az ékkövet.

Eleonóra azonban nem hagyta magát. Minden erejét összeszedve ellökte magától az oroszlán mancsát. Vastator felmordult.

– Jólvan, akkor előbb megöllek, aztán veszem el – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Utána pedig végzek a barátaiddal is.

Kardja már lendült is, hogy kioltsa az életét.

Eleonóra behunyta a szemét. Hamarosan mindennek vége. Nyugalom árasztotta el. Ő mindent megtett, ami tőle tellett. A gonoszságnak immár senki sem szabhat határt. Csak azt sajnálta, hogy nem búcsúzhatott el a barátaitól. De legalább együtt halnak meg...

Az ékkő ebben a pillanatban felizzott a mellkasán, és egy női hangot hallott a fejében, amint furcsa, idegen szavakat suttog a sötétben.

Eleonóra ösztönösen kimondta a szavakat, amiket hallott:

Dra el foora stro jasal eydil eggja!

Kinyitotta a szemét, és látta, amint Vastator kardjának hegye szinte már a homlokát érinti. Ebben a pillanatban azonban a fegyver semmivé foszlott, ahogy a rémült tekintetű oroszlán is. Az emberállat egy szemvillanás alatt hamuvá égett felszereléseivel együtt.

Eleonóra testéből fájdalmasan robbant ki a mindent magába ölelő tűzburok, és kíméletlen pusztítást végzett. A lány azonban ezt már nem látta. Látása elhomályosult, és csak a barátai arcát látta maga előtt...

***

Félix rémülten nézte a pusztítást. Mindig is tudta, hogy mekkora hatalom rejlik az ékkőben. Pont emiatt lopatta el Eleonórával, és engedte, hogy a lány használja. Azt gondolta, ez a legbiztonságosabb. De most rájött, hogy féltésével talán annak a halálát okozta, akit kiskora óta óvott és szeretett. Vajon véget ér majd egyszer az ártatlanok pusztulása?

A tűz amilyen hirtelen fellobbant, olyan váratlanul ki is aludt. A barlangban rajtuk kívül nem maradt élő. Az Őrzők és az óriáshangyák mind hamuvá égtek.

A barlang falánál Eleonóra feküdt meztelenül. Nyakában az ékkő rubinja vörösen lüktetett, de már nem jelentett veszélyt. Társai odarohantak hozzá.

– Nem lélegzik! – kiáltotta kétségbeesetten Elizabet. Félix Eleonóra fejéhez repült, és megérintette a lány arcát. Az falfehér volt, de tűzforró, mintha a lángok a testében tovább égtek volna.

A tündérmanó hangos zokogásban tört ki. A többiek sem tudták visszatartani könnyeiket. Szomorúság, elviselhetetlen bánat telepedett rájuk. Mindannyian kibírhatatlan fájdalmat éreztek barátjuk elvesztése miatt.

Auróra enyhíteni akarta társai szenvedését, és magába szívta a körülette lévők fájdalmát. Az érzésből, amivel táplálkozott, viszont túl sokat engedett magába áramlani, és hányingere támadt.

Öklendezni kezdett, szívét összeszorította a bánat, könnyei patakokban folytak. Zokogva borult Eleonóra testére, és érezte, ahogy a túlcsordult érzelmek szinte kirobbannak belőle.

Eleonóra teste megrázkódott, és a lány lassan kinyitotta a szemeit. Barátai láttán határtalan örömet érzett. Erőtlen hangon szólalt meg:

– Szabad vagyok!

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu