A szerző elérhetősége: elin.pilad@gmail.com

A szerző INFORMÁCIÓS oldala

Elin Pilad: A kapuőr

A hold erőtlen fényével igyekezett megvilágítani a Jubledon kapuja előtti, gyér növényzettel benőtt pusztaságot, de próbálkozásainak minduntalan gátat szabtak a feketébe öltözött, szeplőtlen égbolton lomhán lebegő fátyolfelhők.

Loudon Stuve laposakat pislogva, kimerülten állt az őrtoronyban. Csak a hűvös éjszakai levegő tartotta ébren: amikor már majdnem elszenderedett, szemtelenül vörösre csipkedte a férfi arcát.

Loudon Stuve középkorú, alacsony, tömzsi ember volt. Dús, szénszínű szakálla közrefogta pufók arcát: vastag száját, tömpe orrát és mélyen ülő, apró szemeit. Termete és fizimiskája alapján nem lehetett jóképű, délceg katonaként tekinteni rá, és személyisége egy cseppet sem javított az összképen. Egy iszákos, lusta, naplopó ember hírében állt, akit az anyja elküldött otthonról, mert már nem akarta gondját viselni a semmirekellő, közel negyven éves fiának.

Az alig öt méter magas toronyból Loudon messzire ellátott, de az itt-ott kisebb cserjékkel és vékony törzsű fákkal díszített, egyhangú táj bámulása nem jelentett felüdülést a számára. Ahogy a hold egy pillanatra kikukucskált a felhők mögül, sápadt fényénél a férfi egy sebes árny mozgására lett figyelmes alig pár méterre a kaputól. Azonban hiába meresztette a szemeit, nem látott semmit, csak a bokrok mozdulatlan körvonalai rajzolódtak ki a félhomályban, majd a holdat újból eltakarta egy felhő, és minden sötétségbe borult.

Loudon lemondóan legyintett. Biztosan a kimerültségtől képzelődik. Hiszen a múlt esti tivornyát követően már délben szolgálatra kellett jelentkeznie, így nem tudta rendesen kipihenni magát. Így is elkésett, ezért a kapitány a főkapu őrzésére osztotta be.

Ennél hálátlanabb feladat nem is létezik a világon, gondolta Loudon. Lassan három hónapja már, hogy jelentkezett a városi őrségbe. Kényszerből szánta el magát erre a lépésre, mivel édesanyja, aki gyerekkorától egyedül nevelte őt, egy megözvegyült, gazdag úrhoz költözött, ám az idős férfi hallani sem akart arról, hogy a nőt ingyenélő, haszontalan fia is kövesse. Az árván maradt férfi napokig éhezett, és a kocsmában lebzselt, ahol a sört hitelbe kapta a cimboráitól. És az ötletet is, hogy legyen városőr, ami egyszerű munka, mégis jól megfizetik.

A férfi azóta napjában tucatszor is elátkozta az anyját, amiért magára hagyta, és fel kellett adnia addigi kényelmes életét. Lelkiismeret-furdalás nélkül itta el éjjel-nappal dolgozó anyja fizetését, aki egyedülálló szülőként igyekezett elkényeztetni „kicsi fiát”, de amint magának kellett megkeresnie a kenyérre – jobban mondva sörre és pálinkára – valót, erőt vett rajta a lustaság és a kétségbeesés.

Utált dolgozni. Nem kimondottan a városi őrséggel volt problémája (bár a szigorú munkarend eléggé megnehezítette hősünk életét), valószínűleg bármilyen más munkát is rühellt volna.

Az egyetlen felüdülést a társaság jelentette Loudon számára. A városőrök legtöbbje hozzá hasonló piás volt, akik kevéske fizetésüket is a kocsmában itták el munka után. Sokuknak felesége, gyereke volt, akiket etetni, ruháztatni kellett volna, azonban mindannyian jobban szerettek azon versenyezni, hogy melyikük tudja előbb az asztal alá inni a másikat.

Jópofa fickók, nevetett fel Loudon, aztán jobbra fordult és elkomorodott. Persze vannak kivételek…

A kapu túloldalán, a másik őrtoronyban egy szobormereven álló, alacsony férfi bámulta a sötétségbe borult tájat.

Kilta Mei a világ másik végéről, Krohninról érkezett. A hatalmas kiterjedésű szigeten élő népcsoport bár ismerte a közös nyelvet, de az ott élők előszeretettel használták egyedi nyelvezetüket, ami Loudon számára csak hangos csámcsogásnak hangzott. Szerencséjére túl sokszor nem kellett hallania a furcsa beszédet, hiszen az amúgy is szűkszavú, kistermetű ember nem kereste az ő társaságukat. Ha kérdezték, válaszolt, a kiosztott munkát szó nélkül elvégezte, sosem panaszkodott, sosem ellenkezett, ezért senki sem foglalkozott vele.

Loudon Stuve azonban nem olyan ember volt, aki képes egész éjszaka szótlanul álldogálni és a kietlen pusztaságot fürkészni, ahol nem történik soha semmi érdemleges. Ráadásul a semmittevés okozta fáradtság is kezdett elhatalmasodni az agyán, és nagyokat ásítva próbálta ébren tartani magát.

- Hé, Kilta – szólt elfojtott hangon őrtársa felé. Tudta, hogy a csendes éjszakában messzire száll a hangja, ezért nem mert hangoskodni. A krohnini azonban meg se rezzent, továbbra is olyan mozdulatlanul állt, mintha egy kőből faragták volna ki a testét. Bohókás arcának – turcsi orr, széles, hegyes áll, vastag száj, vékony, csíkszerű szem – egyetlen izma sem rendült. Loudon egy kicsit hangosabban próbálkozott. – Hé, pajtás!

Biztosra vette, hogy Kilta hallotta őt, a férfi mégsem reagált.

Talán állva elaludt? De akkor hogy nem dőlt el?

- Figyelj, cimbora – mondta félhangosan –, tudom, hogy hallasz. Rohadt unalmas itt állni ebben a kurva hidegben egész éjszaka. Válthatnánk pár szót, azzal is telik az idő. Amúgy sem ismerjük egymást túlságosan. De ezen lehetne változtatni. Aztán ha összemelegszünk kicsit… na, nem úgy, ahogy gondolod… vagy nem tudom, hogy gondolod… mindegy, a lényeg, hogy ha a kapitány hajnalban megadja a fizetésünket, akár együtt is elihatnánk azt. Tudok egy jó kocsmát a közelben, hitelbe is adnak piát, és neked elárulom… – lejjebb halkította a hangját –, a kocsmáros, Trugon jó barátom, szóval megengedi, hogy néha ingyen is kipróbálhassam azokat a ritka itókákat, amiket messzi földekről csempésznek be. Igaz, te is messziről érkeztél, lehet, hogy ismered is ezeket a különlegességeket. A múltkor például megkóstolhattam egy drubloni amorint! – Nyelvével hangosat csettintett, mintha épp most nyelte volna le a finom nedűt. – Hmm… az aztán a nagyszerű bor. Alig ittam két-három pohárkával belőle, máris szebbnek láttam a jövőmet. Aztán meg…

Mire Loudon igazán belelendült volna a beszédbe, Kilta végre megmozdult. Lassan, kísértetiesen fordította fejét Loudon felé, majd rekedt hangon megszólalt:

- Magyaráz… sok-sok – vontatottan beszélt, mintha keresné a megfelelő szavakat. – Figyelem… lankad. Feladat… őrizni kaput.

Azzal visszafordult a pusztaság felé, és nem szólt többet.

A helyzet rosszabb, mint gondoltam, gondolta Loudon. De nem adta fel, elhatározta, hogy „megpuhítja” a kis krohninit. Ha kell, lyukat beszél a hasába, de reggelre a legjobb barátokként fognak lemászni a tornyaikból. Aztán odalent meglapogatják egymás hátát, és első útjuk a kocsmába vezet majd.

Minden vagyonát eliszom a kis ferdeszeműnek!

- Ne haragudj, pajtás! Igazad van – mondta nyájasan, majd őszinteséget erőltetett a hangjára, és komoran folytatta. – Tudod, én igyekszem jól végezni a munkám, de nekem sem egyszerű az életem. Nem könnyű egyik napról a másikra megváltozni. Mikor megszokod, hogy minden nap finom ételt tesznek eléd, kimossák a hányásfoltos ruháidat, kipucolják a tyúkszaros bakancsod… aztán egyszer csak egyedül maradsz, és nem tudod, hogy mihez kezdj…

Kilta ismét felé fordult.

Loudon terve bevált, sikerült Kilta érzelmeire hatnia. A férfi nagyon messze van a hazájától, nincsen senkije, magányos, vagyis egy megértő barátra van szüksége.

- Neked nincs… család? – kérdezte.

- Van egy anyám, de rá többé nem számíthatok. Elvette az eszét a szerelem és a boldogság, és egyszem fiáról, rólam, teljesen elfeledkezett. Téged vár haza valaki, barátom?

- Én család… halott…

- Oh, sajnálom – Loudon ezúttal valóban őszintén beszélt. – Hogy történt?

- Dzsingshen.

- Mit csámcsogsz megint?! – Loudont felbosszantotta Kilta fura nyelvének hangzása, ezért egy pillanatra elfelejtette, hogy most komoly dolgokról van szó. – Ööö… vagyis… hogy mondod?

- Démon volt… szellem…

- Szellemek csak a mesékben léteznek… - Loudon hangja nem volt határozott, de igyekezett meggyőzni magát, hogy igaza van. Kilta azonban elkeserítette:

- Tévedsz.

- De akkor is… ha – tegyük fel – léteznének, a mendemondák szerint a szellemek nem képesek megölni az élőket.

- Így igaz… én tettem…

- Miii?

Loudon Stuve nem a bátorságáról volt híres, és egy ilyen történet hallatán máris kocsonyaként kezdtek remegni a lábai. Már nem figyelt arra, hogy halkan beszéljen, úgy érezte, menten összeesik.

Kilta azonban higgadtan folytatta, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne, pedig éppen azt ecsetelte – szerény szűkszavúságával –, hogyan végezte ki a családját:

- A szellem… beleszállt… fejembe. Beszélt hozzám… mondta… öljem meg családom… szabadítsam meg őket… a lét kínjától. Én fogtam balta… vágtam bele feleség nyakába… majd kislányba… végül csecsemőt… fojtani meg… puszta kézzel…

A szörnyűségek hallatán Loudon Stuve úgy remegett, mint elszáradt falevél az őszi szélben, ami makacsul kapaszkodik az ágba. Nem akart hinni a fülének. Ő csak barátkozni akart, beszélgetni, erre kiderül a fickóról, hogy egy hidegvérű gyilkos!

És ekkor látta meg másodszor az árnyat.

Ezúttal biztos volt benne, hogy nem képzelődik. Tisztán látta, hogy egy fekete alak mászik fel Kilta tornyának oldalán. Olyan sebesen, akár egy pók, vagy egy…

- Sze… szellem!!! – kiáltotta, és ujjával a lény irányába mutatott.

Kilta a mellvédhez lépett, hogy megnézze, mi ijesztette meg ennyire a társát, azonban az árny ekkora már odaért, és amint a krohnini lenézett, a lény villámgyorsan elkapta a férfi fejét, majd nemes egyszerűséggel letépte azt.

Kilta Mei fej nélküli teste a torony mellvédjébe kapaszkodva rázkódott, ahogy nyakcsonkjából gejzírként tört elő a vére.

Loudon ordítani akart a rémülettől, de annyira berezelt, hogy egy hang sem hagyta el a torkát. Csak némán tátogott, mint a partra sodródott hal, ami érzi végzetét.

A lény felkapaszkodott a mellvéden, és beugrott a toronyba, majd egy könnyed mozdulattal lehajította Kilta testét a városfalon kívülre.

Aztán Loudon felé fordult.

Éjszínű alakja szinte tökéletesen beleolvadt a sötétségbe, homályos kontúrjai humanoid alakot formáztak. Két lába és két karja volt, nyakán pedig egy nagy, gömbölyű fej, amelynek közepén egy sárga szempár világított. Loudon és az árny egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig egymást nézte, majd az éjsötét szörnyeteg a pusztaság felé tekintett.

Loudon lába a földbe (pontosabban deszkába) gyökeredzett. Nem bírt mozdulni, csak a fejét fordította oldalra, hogy lássa, amit a lény is nézett.

A távolban sebesen mozgó árnyak tűntek fel, amik a város felé közeledtek.

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu