A szerző elérhetősége: Rejtett

A szerző INFORMÁCIÓS oldala

Matt Preca: Szabadok Társasága

„A szabadság csupán egy üres szó, melyet te töltesz meg tartalommal.”
/Részlet a Bölcseletek Kötetéből (T.K. 22,8-9)/

- Hé, te! Állj csak meg egy pillanatra!

A szólított – egy csuklyás köpenyt viselő, nyúlánk fiatalember – megtorpant. Lassan visszafordult a sikátorban, hogy szembenézzen az őt megszólítóval.

Az illető nem látszott ijesztőnek, legalábbis első pillantásra nem. Alacsony, kövérkés férfi volt, zsírosan fénylő, kerek ábrázattal. Ruhája gazdagságot és előkelőséget sugárzott. Smaragd válltűvel díszített palástot viselt, apró smaragdkövekkel szegett tunikát, fejére pedig smaragdforgós turbánt tekert. Melle közepéig érő, göndörített, illatos olajjal kent szakállát csillogó akvamarinporral hintette be.

Széles, nyájas mosollyal nézett a fiatalemberre, annak kék szemében azonban gyanakvás villant. A smaragdruhás férfi mögött ugyanis négy jól megtermett fickó állt. Mellvértet és sisakot viseltek, övükben tőr, kezükben lándzsa. Testőrök lehettek? Teljesen elzárták a sikátor keskeny kijáratát.

A fiatalember ekkor hátrapillantott, s azt kellett látnia, a sikátor túlsó végében is ott áll négy marcona alak, szakasztott másai a smaragdruhás férfi mögött silbakolóknak.

A kelepce bezárult: a keskeny téglafalak közül – ahová nem nyílt sem ajtó, sem ablak – nem volt menekvés. A fiatalember miközben visszafordult a smaragdruhás férfi felé, kezét az övén függő kard markolatára csúsztatta.

- Mit akartok tőlem? – kérdezte.

- Téged neveznek Zamírnak, igaz? – faggatózott a smaragdruhás férfi.

- Hát aztán?

- Te vagy a mellandeli nagykereskedő, Nogat R’Ahm fia? – folytatta a hájas alak a kérdezősködést.

- Hát aztán? – ismételte meg a fiatalember.

- Nyilván azért jöttél a városunkba, Werrasba, hogy árut vásárolj apád boltjaiba.

- Talán van eladó holmid?

- Úgy is mondhatjuk. Van egy rabom. Zamírnak hívják, és a mellandeli Nogat R’Ahm nyilván jókora váltságdíjat lesz hajlandó fizetni érte. Fogjátok el!

Az utolsó szavakat már kiáltotta, miközben vaskos ujjával a fiatalemberre mutatott.

Testőrei előrontottak a háta mögül, és a sikátor átellenes feléből is futó lábak dobogása hallatszott. Zamír kirántotta kardját, s csak most mérte fel: a sikátor olyan keskeny, hogy kinyújtott karral, karddal a kezében nem tud megfordulni. Hátát nekivetette a téglafalnak, és jobbjában kardját tartva, baljával egy tőrt vont elő.

Felkészült rá, hogy egyszerre hadakozzon a két irányból rárontó ellenséggel. Azonban bármilyen jó vívó volt is, tudta, hogy nem állhat sokáig ellen, s a helyzete reménytelen. Ekkor azonban valami egészen váratlan dolog történt.

A rohanó páncélosok egyike fájdalmasan felordított, és a nyakához kapott. Torkából vörösen habzón, lüktetve kezdett kilövellni vére. Néhány tántorgó lépés után összerogyott, és társai tétován torpantak meg mellette.

A sikátor végében feltűnt egy újabb csapat, futva közeledtek. Volt közöttük alacsony és magas, karcsú és vaskos, fürge és nehézkes: egy gnóm, egy ember és egy troll. Az ember – vörös hajú, bőrkesztyűt, bőrcsizmát, bőrvértet viselő nő – harsányan kiáltott:

- Rajta, Zamír, vágjad! Vágd le mind!

A fiatalember nem tudta, ki lehet ez a nő, és kik a társai, de épp jókor siettek ide az ő segítségére. Nem törődött tovább a vérző testőrrel meg a többi három páncélossal, az újonnan érkezőkre bízta őket.

Zamír megpördült, és a szemből rárontó másik négy lándzsás páncélosra vetette magát. Kardja fürgén villant, csapást csapás után osztott. Az első martalóc kezéből kiütötte a lándzsát, majd pengéjét az oldalába döfte. A második gazfickónak leszelte lándzsát tartó karját, aztán kardját a fájdalomból üvöltésre nyíló szájba szúrta. A harmadik fegyverest, aki tőrrel próbált feléje vágni, vértje karnyílásán át döfte mellbe.

A negyedik páncélos azonban cselt vetett, s ezt kis híján későn vette észre Zamír. Miközben kardját épp ki akarta húzni a mellbeszúrt fickóból, annak hóna alól egy lándzsahegy döfött felé. A negyedik martalóc eleven pajzsként használta társa halálba ernyedő testét, és remélte, hogy így végzetes sebet ejthet Zamíron.

A fiatalember hátraugrott, ugyanakkor kardját teljes erővel a már halott férfi mellébe döfte, markolatig nyomva a vasat a recsegő bordák közé. Fegyvere így átlyukasztotta a hulla hátát, és belefúródott a mögötte lapuló martalócba. Az felordított a váratlan seb kínjától, és ellökte magától halott társát. Ebben a pillanatban egy dobókés szelte át süvítve a levegőt, és beleállt az utolsó, még élő testőr egyik szemébe. A fickó hörögve rogyott össze, és rángatózva kiszenvedett.

Zamír hátrapillantott. Az őt hátba támadni szándékozó fegyveresek sem éltek már. Az egyikkel dobókés végzett, épp olyan, amilyenből még tucatnyit viselt a vörös hajú nő a vállára szíjazott bőrhevederben. A másik gazfickó a nyakán tépett sebből vérzett el. A harmadiknak egy kétélű harci szekerce hasította be a fejét, valószínűleg a gnóm fegyvere. A negyedik teteme kásává lapítva feküdt a sikátor kövezetén, a troll nyilván egyszerűen agyontaposta.

A nő, aki épp lehajolt, hogy kihúzza dobókését az általa megölt testőr hullájából, most felsikoltott:

- Vigyázz, Zamír!

A fiatalembernek épp csak annyi ideje volt, hogy földre vesse magát. Feje fölött csattanva száguldott el egy drótsudár, utána fűrészes pengeélek csördültek össze.

A kövér, szakállas férfi ahelyett, hogy menekülésre fogta volna a dolgot, támadásba lendült. Tehette, mert ijesztő fegyvere volt: egy korbács, amit karikába tekerve hordott az övkendőjébe tűzve, ám most, hogy kibontotta, látszott, hogy a hosszú drótfonat majdnem a sikátor feléig elér. Végén a hegyekben végződő sudár gyilkosabb volt, mint tucatnyi nyílvessző, fonatába pedig pengéket erősítettek.

Ha a korbács kézre vagy lábra tekeredik, letépheti azt, ha nyak köré, levághatja az áldozat fejét. Gazdája félelmetes ügyességgel kezelte ezt a fegyvert, mely ideális volt itt, a sikátorban. Különleges fegyverének hála senki sem férhetett a gazfickó közelébe, ő viszont mindenkit elérhetett halálos csapásaival.

Ekkor azonban a smaragdruhás háta mögött, a sikátorfal tetején megjelent egy fekete alak: egy emberállat, egy párduc. Nesztelenül, akár az árnyék lopakodott közelebb, egyre közelebb, aztán elrugaszkodott. Ugrás közben teste megfeszült, mancsait kinyújtotta, ujjai végén félelmetes karmok görbültek elő. Rávetette magát a smaragdruhás férfira, akit súlyával és lendületével a földre döntött.

A párduc egy pillanatra elengedte áldozatát, félrevetődött a feléje csapódó korbács elől, ám a következő pillanatban ismét áldozatán volt. Éles karmaival tépte, szájából vicsorgó tépőfogaival harapta a földön fekvőt. Mikor végül talpra állt, az emberállat végtagjai iszamósak voltak áldozata vérétől, fehér fogairól vörös cseppek csurrantak alá. A lábainál heverő hulla szétmarcangolt húskupaca alig emlékeztetett az egykorvolt emberre.

- Jól van, Hodiiff – szólalt meg ekkor a vörös hajú nő –, megtetted, amit akartál. Most gyere, segíts eltakarítani ezt a mocskot!

A párduc nagyot fújt, kiköpött. Nyála vörös permetet fröccsentett a sikátor falára. Aztán lerázta magáról a vért, és valami halk, elégedet hangot hallatott, ami már-már dorombolásnak tűnt.

Könnyedén szökellő léptekkel elszaladt Zamír mellett, anélkül hogy rápillantott volna. Odafutott társaihoz, és segített a trollnak meg a gnómnak kiteríteni egy nagy vászonponyvát, amire aztán elkezdték rápakolni a testőrök hulláit.

A vörös hajú nő hátat fordított Zamírnak, a nyakában lévő lánc hosszúkás ezüstmedalionját babrálta. Talán valami amulett – gondolta a fiatalember. Sokan hordanak effélét, hogy megvédje őket mindenféle rontástól. Zamír nem hitt ezekben a dolgokban, ő csupán a varázseszközök hatalmában hitt – de a nőnek nyilván sokat jelentett ez a holmi. És hát győzött a harcban; győztek valamennyien.

A fiatalember a nőt nézte, és szinte megbabonázta annak szépsége. Fehér arca finom vonású volt, álla apró és kerek, duzzadt ajkai rózsásak, orra kicsi és fitos, szeme ellenben hatalmas, világítóan zöld. A zöld sugarú szempár átható tekintetében Zamír csak habogni tudott:

- Köszönöm… hogy megmentetted… hogy megmentettétek az életemet!

- Aha – felelte a nő, s hátrarázta derekáig omló, rézszín tincseit. – Gyere, segíts megtalálni a pecsétet!

- Miféle pecsétet? – bámult rá Zamír.

- Hát Tegur nagyúrét! – válaszolta a nő. Odament a párduc által szétmarcangolt hullához és vájkálni kezdett a húscafatok közt.

- Hogy néz ki az a pecsétnyomó? – firtatta a fiatalember.

Követte a halotthoz a nőt, de minden önuralmára szüksége volt, hogy utánozza annak mozdulatait.

- A pecsét egy aranyláncon függ. Sárkánycsontból készült – Tegur legalábbis ezt hazudta róla –, kört véstek a közepébe, négy rovátkával a négy oldalán. Na, úgy látom, meg is van!

A nő elégedetten szemlélte a Zamír ujjai közé akadt láncon fityegő csontdarabot, amin alvadt vér sötétlett.

- Hé, Ogrut! – kiáltotta a nő. – Tisztítsd meg a pecsétnyomót!

A troll cammogott oda hozzájuk öles léptekkel. Szemügyre vette a Zamírnál lévő holmit, majd anélkül, hogy elvette volna tőle, ráköpött. A nő még idejében félreszökkent, a fiatalembert azonban csakúgy beterítette a nyál, mint a kezében lévő tárgyat. Utálkozva rázkódott össze, miközben a troll visszabaktatott társaihoz.

- Akaszd a nyakadba!

- Hogy… mit? – nézett a nőre Zamír.

- A pecsétet. Tedd a nyakadba! Tegur nagyúr – bökött a nő a lábuknál heverő véres hullára –, az imént még beszélt veled. Biztosan mások is tudják, hogy ismert téged. Majd azt mondjuk, neked adta a pecsétjét, mert te vagy az új megbízottja. Te fogsz kivezetni bennünket a városból!

- Gyere ide, Hmum! – szólt aztán a nő, társai felé fordulva. – Segíts, hogy Tegurt is oda tudjuk dobni a többiek közé!

A felszólításra ezúttal a gnóm mozdult meg. Fürge ujjakkal lecsatolta az egyik testőr hullájáról a mellvértet, és odakacsázott vele Zamírékhoz. Először letépdeste Tegur ruhájáról a smaragdokat, és eltette az ékköveket. Utána belekotorta a vértbe Tegur szétmarcangolt maradványait, majd visszataszigálta a trollhoz meg a párduchoz, akik ezt is a ponyvára hajították. Ogrut akkor egybehajtogatta, összecsomózta a hatalmas vásznat.

- Indulhatunk! – jelentette ki a nő. Kesztyűs kezét Zamír vállára tette, és nem túl finoman megtaszította a fiatalembert.

- Te haladsz elöl, mi követünk. Ne feledd, Tegur megbízottja vagy, az ő parancsára viszel ki minket a városból. Ha egy városőr megállítana, mindössze ennyit mondj neki, és mutasd fel a nyakadban a pecsétnyomót!

Zamír engedelmesen a menet élére állt.

Majdnem egy hete időzött már Werrasban, a tolvajok és rablók városában, s mostanra épp elege lett ebből a helyből. Tudta merre kell mennie a városkapu felé, és alig várta, hogy végre túljusson rajta. Menet közben azonban meghallotta a párduc lágy dörmögését:

- Mondd, Crashcidia, biztos vagy benne, hogy ez a fickó a mi emberünk? Nem szeretném, ha miatta bukna meg a tervünk!

- Nyugalom, Hodiiff! – hallatszott a nő suttogása. – Láttad, hogy milyen jól vív a fiú. Nála jobbat keresve sem találhatnánk.

- És ha nem akar hozzánk csatlakozni?

- Szabad ember, azt teheti, ami neki tetszik. – S a nő csöndes kuncogással hozzáfűzte. – Ezért gondoskodunk róla, hogy önszántából akarjon segíteni nekünk.

***

Alkonyodni kezdett, mire a menet a városfalba ékelt nagykapu közelébe ért. Crashcidia ekkor megállította Zamírt.

- Mondd csak, fiú, van nálad pénz?

- Tán ki akarsz fosztani? – mérte végig a fiatalember.

- Bolond! Ha azt akarnám, már megtehettem volna! – A nő bosszúsan csóválta fejét. – A kapuőröknek kell fizetned, hogy befogják a szájukat. És a hullaégetőknek is…

Werrasban – mint a legtöbb nagyvárosban – nem voltak temetők. A gyászszertartás után elégették a holttesteket, így biztosítva, hogy a közelben ólálkodó élőhalottak ne fertőzzék meg azokat. A Nagy Háborút követően számos országban vezették be, hogy temetés helyett elhamvasztották a hullákat, miután azok ezerszám ásták elő magukat a föld mélyéről, és iszonyatos népirtást rendeztek, mire sikerült megfékezni rohamukat.

- Van elég akvamarinom és smaragdom. Sőt, még rubin is van nálam – szólt Zamír.

- Csitt, te! Jó hogy nem kürtölöd mindjárt világgá, hogy te vagy Lienadth király álruhában! – Crashcidia gyorsan körülkémlelt, de senki gyanús nem settenkedett körülöttük. Ha érdekelt is valakit a menetük, a troll meg a párduc jelenléte elvette kedvét attól, hogy túl közel kerüljön hozzájuk.

A nő megkönnyebbülten fújt egyet, aztán így szólt Zamírhoz:

- A kapunál az őrparancsnoknak adj egy smaragdot, meg öt akvamarint! Ő majd szétosztja kedve szerint. A hullaégetők vezetőjének fizess tíz akvamarint! És ne feledd, te Tegur nagyúr megbízottja vagy! Ennél többet senkinek sem kell tudnia.

Amikor Zamír a többiekkel a városkapuhoz ért, fényes vértbe öltözött katonák állták útját. Élükön egy aranydíszes páncélt viselő, szakállas alak magasodott, az őrparancsnok.

- Hová ilyen kései időben? – kérdezte, kíváncsian méregetve a csapatot meg a hatalmas batyut, amit a troll vonszolt maga után. – Kik vagytok ti egyáltalán?

- Jómagam Tegur nagyúr megbízottja vagyok – felelte Zamír.

- Csakugyan az lennél? – méregette az őrparancsnok. – Nem emlékszem, hogy valaha láttalak volna. Ami azt illeti, még a nevedet sem tudom.

- Zamír R’Ahmnak hívnak.

- Ó, igen, így már tudom, téged kerestetett Tegur nagyúr. Tehát amiatt kutatott utánad, mert fontos megbízása volt a számodra?

- Így igaz! Láthatod abból is, hogy a nyakamban viselem a pecsétnyomóját.

Azzal Zamír felmutatta a láncon függő, vésett csontdarabot. Az őrparancsnok megbiccentette fejét.

- Természetesen teljesítem Tegur nagyúr megbízottjának óhaját, abban a pillanatban, hogy megtudom, mi az.

- Engedj ki bennünket a városból!

- Most azonnal? Csak azért kérdezem, R’Ahm uram, mert a katonáim épp most készülnek becsukni a városkaput…

Zamír előrelépett, és az őrparancsnok markába nyomott egy smaragdpénzt. Az aranydíszes páncélban feszítő fickó elmosolyodott.

- Természetesen készséggel szólok katonáimnak, hogy hagyják még kicsit nyitva a kaput…

Zamír még öt akvamarint számolt az őrparancsnok kezébe, mire a férfi ábrázatán széles vigyor terült szét.

- Katonáim a legnagyobb örömmel fogják teljesíteni a parancsot!

Zamír ezek után nyomában a leánnyal, az emberállattal, a trollal és a gnómmal, akadálytalanul kisétálhatott a városból.

A kapu döngve csapódott be mögöttük. Werras kőből épült erődfalaitól nem messze vörös tüzek fényében vibrált egy mező, a szél bűzhödt füstöt sodort felőle. Ott volt a város halottainak végső állomása. Amikor Zamír a társaival odaérkezett, hatalmas, magasra rakott máglyákat látott, rajtuk holttestek égtek hamuvá.

A hullaégetők vezetője – feketébe öltözött, termetes férfi, kormos rongydarabbal az arca előtt – nem kérdezett semmit. Amikor Zamír átadott neki tíz akvamarint, a fickó némán az egyik lángoló máglyára bökött, majd egyetlen szó nélkül odébbállt. Ogrut a máglyához húzta súlyos terhét, majd erejét megfeszítve a tűzbe hajította a vászonbugyrot.

A társaság csendben figyelte, amint a lángok belekapnak a ponyvába, és elemésztik azt a benne lévő hullákkal együtt.

- Ezzel hát megvolnánk – nyugtázta Crashcidia a mélységes elégedettség hangján. – Induljunk!

A troll, a párduc meg a gnóm szaporázni kezdték lépteiket a lány után.

Zamír tétovázott. Nem volt biztos abban, hogy a nő felszólítása rá is vonatkozott-e. Ugyanakkor azt sem feledte, hogy nemrégiben Crashcidia és Hodiiff épp arról tárgyaltak, miként vehetnék rá, hogy csatlakozzon hozzájuk.

- Hová mentek? – kiáltotta a fiatalember a többiek után, akik már jócskán eltávolodtak tőle.

- Gyere velünk, és megtudod! – hallatszott Crashcidia válasza a távolból.

Zamír még mindig nem tudta rászánni magát az indulásra. Volt egy feladata, amit becsületbeli küldetésének tartott, és mindenáron végre akarta hajtani.

Crashcidia és csapata pedig mindennek tűnt, csak tisztességesnek nem. Ez a szedett-vedett kompánia habozás nélkül gyilkolt, ha úgy hozta a pillanat, és készséggel lefizetett bárkit, ha kellett – ráadásul másnak a pénzéből. Viszont az ő életét megmentették.

- Várjatok! – kiáltotta a fiatalember, és a többiek után rohant.

Sokáig kellett szaladnia, és mikor utolérte őket, nekiütközött Hodiiffnek. A futás lendülete is tehetett róla, meg az is, hogy az emberállat fekete prémes teste szinte egybeolvadt az éj beálló sötétjével.

A párduc sárgalángú szemei a fiatalemberre villantak, dühödt ingerültségében rávicsorította tépőfogait.

- Nyugalom, Hodiiff – hallatszott Crashcidia hangja –, senki nem akart téged szándékosan bosszantani. Inkább arra gondolj, hogy Tegur nagyúr a méltó helyére került, s hogy reggelre eggyel több kupac kihűlt hamu lesz Werrasban.

A párduc erre macskamód prüsszentett – akár nevetésnek is tűnhetett – és elsétált Zamír mellől.

A fiatalember megkönnyebbülten sóhajtott. Egy ideig ott szaporázta lépteit Ogrut, a troll meg Hmum, a gnóm között, és hogy azok nem szóltak hozzá, ő is hallgatott. Ám egy idő után nem állta tovább, beszélni kezdett:

- Mondjátok csak, kik vagytok ti, miféle csapat? Mit kerestetek Werrasban és miért öltétek meg Tegurt meg az embereit? Mi volt ez az egész egyáltalán? Honnan ismertek engem, és hová visztek?

- Nem viszünk: te jössz velünk… önként! – hangzott Crashcidia válasza. – Ami meg a többi kérdésedet illeti, majd akkor beszélünk róla, ha letáboroztunk. Sötét az éjszaka és sok sötét alak ólálkodik titkon benne. Nem lenne jó, ha kihallgatnák, mit beszélünk, s az végképp rossz lenne, ha a figyelmetlenségünk miatt ránk támadnának. Úgyhogy maradj csöndben, Zamír, és ne szólj, míg erre engedélyt nem kapsz! Kivéve, ha valami nagyon fontos közlendőd van. Megegyeztünk?

- Meg! – vágta rá a fiatalember, és kissé megalázva érezte magát, amiért így kioktatták. Persze a leánynak igaza volt: csupán az ostobák fecsegnek út közben éjszaka. Így hát Zamír némán gyalogolt tovább.

Később, mikor az ég csillagait követve felbukkant a hold, fénye rávetült a dimbes-dombos, félsivatagos, görgetegköves tájra, meg egy barlangnyílás szűk szájadékára.

- Ez az – szólt Crashcidia, és a barlang felé intett. – Ott benn letáborozhatunk.

- Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet! – ellenkezett Zamír, és aggodalmasan tekintett szét a sötétben. – Nem tudhatjuk, hogy Zhorlon miféle teremtményei ólálkodnak a közelben.

- Mi gyakran töltjük az éjszakát a városon kívül. Légy nyugodt, tudjuk, hogy mit csinálunk – jelentette ki a nő, és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.

Crashcidia elsőnek lépett be a barlang száján, a csapat követte, köztük Zamír is.

Ogrut hátramaradt; vállát nekifeszítette egy roppant kőtömbnek, és a görgetegsziklával elzárta a barlang bejáratát. Egy rövid időre koromsötétbe borult minden, de a gnóm kezében máris felvillant a tűzszerszám. Az acél szikrát csapott a kován, felizzott a taplódarabka, majd hamarosan egy kurta fáklya is, amit a barlang földjébe döftek. A troll akkor odacammogott, és leoldotta haskötőjét. Nem pénzt tartott benne, hanem többkötegnyi száraz fűcsutakot.

Hogy nem közönséges tűzrevaló volt, az csupán akkor látszott, mikor pár marékkal a fáklya köré szórt belőle. A fű meggyulladt, hőt is adott, fényt is, ám csak nagyon lassan égett. S alig volt füstje, ráadásul az is illatosnak tűnt, sőt mintha még a barlang levegőjét is felfrissítette volna.

Ogrut elégedett dörmögéssel csomagolta vissza a maradék fűnyalábokat, majd – mint aki jól végezte dolgát – letelepedett és a lángokba bámult. A tűz fénye meg-megcsillant a fülébe fűzött meg a nyakában viselt üveggyöngyökön, és felszikrázott a csuklóit-bokáit díszítő vastag, sárgaréz karikákon.

Hmum eközben Crashcidia segítségével buzgón tüsténkedett. Nyársakat vettek elő a gnóm zsákjából, szárított húst meg vadrépát. A lány a tőrével kezdte felvagdosni az élelmet, Hmum pedig nyársra húzta a szeleteket.

Zamír, mutatva, hogy tudja, mi a tisztesség, belekotort batyujába, és egy cipót meg egy kerek sajtot szedett elő belőle. Crashcidiának nyújtotta, mire a nő rámosolygott, miközben átvette tőle az ételt.

- Az én nyársamra csak húst tegyél, Hmum! – szólalt meg akkor a többieket eddig némán szemlélő emberállat. – Semmi kedvem sült répával tölteni a gyomrom.

- Márpedig kénytelen leszel! – vágott vissza a gnóm. – Nemcsak vadállat vagy, ember is. Aszerint viselkedj!

- Majd épp egy törpe fogja megmondani nekem, mit szokása csinálni egy embernek! – horkant fel dühösen a párduc.

- Ugyan már, Hodiiff! – Crashcidia megállt, csípőre rakta bőrkesztyűs kezeit. – Egész nap csak morogsz és zsörtölődsz. Ahelyett hogy ujjonganál, amiért Tegur nagyurat felültettük egy halotti máglya tetejére!

- Ylinhra nevére, igazat szólsz! Akarnék is én örülni, de valahogy mégse sikerül. Olyan érzésem van, mintha… – Az emberállat elhallgatott, szeme gyanakvón a még mindig tűzbe bámuló Ogrutra villant. A következő pillanatban felpattant, és karmos mancsával hatalmas pofont kevert le a trollnak, majd ráüvöltött:

- Alávaló elfajzott, ezért meglakolsz!

- Hagyd békén, Hodiiff! – sikoltotta Crashcidia, és baljával megragadva félretaszította a vadállati dühhel acsargó párducot. Aztán a lány Ogrut elé állt és ráförmedt:

- Mondd, hogy tehettél ilyet a bajtársaddal, a barátoddal? Nem szégyelled magad?!

- De igen, nagyon – szipákolta a behemót, és ormótlan öklével könnybe lábadt szemeit dörgölte. – Csakhogy éhes voltam. Igazán, rettentőn, kibírhatatlanul éhes! Sajnálom… Borzasztóan sajnálom, hogy ezt csináltam!

Zamír csupán most értette meg az iménti jelenetet. Iszonyodva meredt Ogrutra.

Akit ő mindezidáig közönséges trollnak hitt, valójában kitaszított! Egy azok közül a szörnyetegek közül, akik elszívják mások érzelmeit, és azzal táplálkoznak. Ezt tette Ogrut is: bekebelezte az emberállat jókedvét, megemésztette Hodiiff vidámságát, és a párduc lelkének nem hagyott mást, csak keserű haragot.

A fiatalember hangja egyszerre remegett felháborodástól és megvetéstől, amikor azt mondta:

- Kitaszított, neked itt nincs többé helyed! Takarodj el közülünk, vagy a kardommal kergetlek ki innen!

- Hohó, nem addig van az! Itt te nem parancsolgathatsz! – csattant fel Hmum.

- Úgy bizony, majd mi eldöntjük, mi legyen Ogrut sorsa – morogta Hodiiff. – Neked, ember, ebbe nincs beleszólásod!

- Elég legyen most már! – Crashcidia dühödten toppantott csizmás lábával. – Ami eddig igaz volt, eztán is igaz lesz: közösen döntünk mindenben!

S akkor egy vékonyka sipítás, akár valami visszhang, megismételte:

- Közösen döntünk mindenben!

- Nagyszerű, Ytina, sikerült leleplezned magad – sóhajtotta Crashcidia. – Így már nincs értelme tovább rejtőzködnöd, akár elő is jöhetsz.

Crashcidia a nyakában függő lánc amulettjéhez nyúlt, melyet különös formájú vésetek díszítettek. Kinyitotta a hosszúkás medaliont, és akkor nyilvánvalóvá vált, hogy az valójában egy üreges tok. Belsejében aprócska leányzó lapult, nem nagyobb fél arasznál, de teste tökéletesen formás és arányos volt. Pici kezeit ökölbe szorította, parányi lábával dühösen topogott. Hegyes fülecskéit lesunyta, nagy szemeit kimeresztette. Mintha még sűrű, bokáig érő, zöld hajzata, halványzöld bőre is lángolt volna a haragtól.

- És ha kiderült, hogy én is itt vagyok? – sipákolta, majd cérnaszál mutatóujjával Zamírra bökött. – Legfőbb ideje, hogy ez az öntelt hólyag, ez az… ember felfogja, hol a helye közöttünk! Leghátul!!!

A fiatalembert annyira megdöbbentette a kicsi lény látványa, hogy nem is törődött a sértegetésével.

- Egy tündérmanó! – kiáltotta ámulattól elkerekedett szemmel.

- Úgy ám! S ha most odamegyek hozzád, és megfricskázom az orrodat, engem is ki akarsz majd dobatni, mint szegény Ogrutot?

- Elég lesz, Ytina! – szólalt meg Crashcidia, mire a manólányka apró kezével megragadta az ezüstmedalion födelét, és dühös mozdulattal lecsapva bezárkózott.

- Hát, úgy tűnik, Zamír, mostanra sikerült megismerkedned társaságunk valamennyi tagjával. – Crashcidia halványan elmosolyodott. – Itt az ideje, hogy komolyabban elbeszélgessünk egymással. Gyere, ülj a tüzünkhöz, egyél-igyál velünk, közben pedig megtárgyalhatjuk azokat a dolgokat, amik mindnyájunkat érdekelnek.

***

Zamír a tábortűz mellé telepedett, és miközben a nyársonsültből falatozott, meg néha kortyolt abból a borostömlőből, ami a gnóm úti batyujából került elő, a társaság tagjait szemlélte.

Elsősorban persze Crashcidiát. Tetszett neki a nő finom vonású arca, karcsú, ruganyos, formás testét pedig fölöttébb kívánatosnak találta. A lány zöld szempárja olykor viszonozta Zamír pillantását, ahogy megszemlélte a fiatalember napbarnított, markánsan jóképű arcát, göndörfürtű, dús, szőke haját, izmos, atletikus termetét. A lány tekintetéből viszont nem lehetett vonzalmat kiolvasni – inkább elgondolkodó kíváncsisággal tanulmányozta Zamírt.

A fiatalember a többiekre kevés figyelmet fordított. Ogrutra, a kitaszítottra, ha tehette, rá sem nézett. Hmum, a gnóm se kínált sok látnivalót. Zömök volt és csúf ábrázatú, szemöldöke bozontos, szakálla torzonborz, arcán egymást érték a bibircsókok. Öltözete se mutatott különlegeset, egyszerű bőrruhát viselt, lábán pedig bőrbocskort. A leglátványosabb rajta az a kétélű harci szekerce volt, amit a hátán keresztbefont szíjba fűzve hordott.

Hodiiff, az emberállat feltűnőbb jelenség volt. Alighanem tisztavérű lehetett. Pofája jellegzetesen vadállati: sárgászöld, hosszú pupillájú szemek, háromszögletű orr, keskeny, ajaktalan szájból kivillanó tépőfogak. Ha nyúlánk, izmos testének fekete prémjére fény vetült, kirajzolódtak párducbőrének jellegzetes foltjai. Mindössze egy fehér ágyékkötőt viselt, nyakán pedig bőrből varrt, féldrágakövekkel díszített nyakörvet.

Zamírt fölöttébb érdekelte volna a társaság hatodik tagja, ám a tündérmanóhölgyecske nem volt hajlandó ismét megmutatkozni. Helyette az Ytinát rejtő ezüstamulettet szemlélhette csak a fiatalember, és észre sem vette, mikor kalandozott lejjebb a pillantása Crashcidia medalionjáról oda, ahol a ruhakivágásban árnyékos völgyet rajzolt a nő két gömbölyű melle.

- Ha befejezted a bámulást, és újból elég vér jut az agyadba, talán beszélgethetnénk! – hallatszott Crashcidia hangja.

Zamír elvörösödve kapta félre tekintetét a lány melléről, és azt kellett látnia, hogy Ogrut, Hodiiff és Hmum őt szemlélik vigyorogva. Egyikőjük figyelmét se kerülte el, mennyire megbabonázták a fiatalembert társnőjük bájai.

- Én csupán… khm… arra lennék kíváncsi… – Zamír igyekezett összeszedni gondolatait –, azt szeretném tudni… mit műveltetek a városban… úgy értem, Tegurral.

- Megöltük – hangzott Crashcidia tömör válasza.

- Igen, de miért?

- Mondd, Zamír, mennyi időt töltöttél Werrasban?

- Majd’ egy hetet.

- Hát akkor, gondolom, eleget hallottál Tegur viselt dolgairól. Az elöljáró jó barátja volt, gazdag kereskedő – és egy mocskos féreg! Mindennel üzletelt, amivel csak tudott: élelemmel, ruházattal, fegyverekkel, szajhákkal, bódítószerekkel, rabszolgákkal. Hodiiff, mutasd meg Zamírnak a hegeidet!

Az emberállat egy pillanatig habozott, majd lecsatolta a nyakörvét. Alatta hiányzott a fekete szőrzet, s a bőrön jól látszott egy billog beégett nyoma. Ugyanolyan volt, mint Tegur pecsétjének jele: egy kör, négy irányba szétfutó sugárral.

- Szóval rabszolga vagy – szaladt ki meggondolatlanul Zamír száján a megállapítás.

A párduc fogait villogtatva, dühödten ráacsargott:

- Nem vagyok az! Egyetlen embernek sincs joga engem rabszolgának tartani! Egyetlen embernek se lenne joga rabszolgát tartani!!!

Crashcidia csitítón tette kezét az emberállat vállára.

- Hodiiffnek igaza van, már csak azért is, mert ő valóban nem született rabszolgának. Kölyökkorában jogtalanul sütötték rá a billogot. Ezt Tegur nagyon jól tudta – mivel nem az ő bélyegzője volt az első, ami nyomot hagyott Hodiiff testén.

Crashcidia gyöngéd mozdulattal oldalvást fordította az emberállat fejét, és akkor a bőrön feltűnt még két billog lenyomata. Az egyik egy koponya volt, a másik egy háromárbócos hajó képe.

Zamír bólintott az első láttán; a koponya ábráját jól ismerte. Ez Dyss szabadkikötő-város legnagyobb rabszolga-kereskedőjének, Hogartnak volt a jele. A mellandeliek mélységesen lenézték az olyan félig legális, félig kalózfészek helyeket, amilyen Dyss is volt. A szabadkikötő-városok adófizető településeknek számítottak, és – legalábbis színleg – betartották a királyi meg a kormányzói rendeleteket. Legnagyobb bevételi forrásuk azonban a kalózoktól származott, akik itt adták el összerabolt holmijukat, s itt szórták el a rablásból származó pénzüket.

A mellandeli nagykereskedők, mint például Nogat R’Ahm, rangjukon alulinak tartották volna kapcsolatba kerülni egy Hogart-féle alakkal. Zamír sem ismerte személyesen, annyit azonban tudott róla, hogy törvényes üzletet visz, és kizárólag olyan rabszolgákkal kereskedik, akiknek a szülei is rabszolgák voltak. Most, ahogy Zamír alaposabban szemügyre vette Hodiiff nyakán a heget, egyszerre feltűnt neki valami. A koponya orrnyílásából hiányzott az apró, ám jellegzetes ékítmény, egy csavart karikaforma.

- Hisz ez egy hamis billog! – kiáltott a fiatalember megdöbbenve.

- Bizony az – felelte Crashcidia –, és mi pontosan tudjuk, ki használta, sőt használja ma is. Mert mindmáig rabolnak el szabadnak született emberállatkölyköket, aztán rájuk sütik a hamisított bélyeget. Aki pedig ezt műveli, sokszorosan törvényt szeg. Más nevével visszaélve tesz szabadokat rabszolgává, hatalmas pénzekért a legkegyetlenebb hajcsároknak adja el az „áruját”, s egyre csak gyarapszik a vagyona ártatlanok kínján, sőt halálán! És senki nem lép fel ellene, mivel az illető barátja és bankárja a kormányzónak, hatalmas erődje és zsoldosserege van, ráadásul egy tündérmanó óvja az életét!

Ebben a pillanatban kinyílt a Crashcidia nyakán függő amulett, és az aprócska Ytina vékonyka hangján így kiáltott:

- Shamo nem hibás semmiben! Ő mindent miattam csinál, miközben Quebrynt szolgálja!

Azzal a manólányka keserves sírásra fakadt, halványzöld arcán nagy, ezüstös könnycseppek gördültek végig. Zamír néhány pillanatig nézte a zokogó hölgyecskét, majd batyujába kotort, és elővett egy hímzett keszkenőt. A tündérmanó felé nyújtotta, hogy az leitathassa könnyeit, bár nyilvánvaló volt, hogy Ytina számára túlméretes ez a holmi. A manóleányzó először csodálkozva bámult az elé tartott kendőcskére, majd azt lehelte:

- Jaj de szép palást!

Azzal elvette Zamír kendőjét, szipogva beleburkolózott, majd az amulettből kimászva föltelepedett Crashcidia vállára.

- Éhes vagyok! – jelentette ki azután. – Akad valakinél egy-két zsíros lárva, vagy szaftosra hízott bogár?

A tündérmanóknak nincs kedvesebb ételük a rovaroknál, amiket éles fogacskáikkal tépnek darabokra, és pillanatok alatt fölhabzsolnak. Hodiiff lustán vakarászni kezdte az oldalát, majd mancsát nyújtotta a tündérmanónak, benne három ugrándozó, fekete ízeltlábúval.

- Bolhák! – fintorgott Ytina.

- Sajnálom, mással nem szolgálhatok – mondta a párduc –, ebből viszont akad több is. Ott tanyáznak a lapockám környékén. Ha még éhes lennél, szolgáld ki magad, Ytina.

- Nem, köszönöm, ennyi épp elég lesz – jelentette ki a manóhölgy.

Villámgyorsan kiöltötte hosszú, ragacsos nyelvét, s a párduc markából szájába rántotta vele a bolhákat. Jóízűen, egyszerre ropogtatta el mind.

- Bár Ogrut is beérte volna tőlem ennyivel! – jegyezte meg az emberállat, és szemrehányó pillantást vetett a kitaszítottra.

Az bűnbánóan pislogott.

- Egy kicsit még vissza tudok büfögni a jókedvedből – motyogta.

- Inkább ne! Semmi kedvem a te szádból szagolgatni saját megáporodott örömömet.

- Talán visszatérhetnénk az ennél fontosabb ügyekre – jegyezte meg ekkor Crashcidia, hallható türelmetlenséggel a hangjában.

- Tegurnál tartottunk – mondta Zamír.

- És Quebrynnél! – tette hozzá Hmum.

- Igen – biccentett Crashcidia. – Tegur egy aljas pondró volt, ám ő a kisebb bűnös. Gondoskodott róla, nehogy a dyssi Hogart fülébe jussanak a rabszolgákkal való tisztességtelen üzletelések. Néha megtartott magának egy-egy jobb minőségű rabot, akit aztán felárral továbbadott. Ilyenformán került hozzá Hodiiff is, akinek szerencsére sikerült megszöknie. Nem sokkal ezután találkoztam a párduccal, és együtt határoztuk el, hogy bosszút állunk Teguron, de elsősorban Quebrynen.

Hodiiff nagyokat bólintott, miközben ismét magára csatolta féldrágaköves nyakörvét. Zamír viszont azon töprengett, ki lehet az a Quebryn, és mi oka lehet Chrashcidiának bosszúra? Talán a párduc miatt? Olykor megesik, hogy emberek és emberállatok vonzódni kezdenek egymáshoz, és akkor párjukként tekintenek a másikra. Zamír féltékeny pillantást vetett Hodiiffre, aztán a lányra, ám nem látta rajtuk annak jelét, hogy többek lennének barátoknál és bajtársaknál.

A nő tovább beszélt:

- Később Hodiiff és én másokkal is találkoztunk. Olyanokkal, akiknek elszámolnivalójuk van Quebrynnel. Azonban az az átkozott gazember igencsak ravasz és elővigyázatos. Alaposan megválogatja a katonáit és szolgáit, idegenek pedig nem juthatnak a közelébe – az év egyetlen napjának kivételével. Olyankor ünnepli, hogy a kormányzó neki ajándékozta Llebak várát a körötte lévő nemesi birtokkal. Ilyenkor messzi földről özönlenek a népek; jönnek komédiások és csepűrágók, szórakoztatni a meghívottakat. Kardfogató harcosok érkeznek, hogy megvívjanak Llebak várának örökös bajnokával. És persze táncosnők is megjelennek, mert ők szolgálnak Quebryn legfőbb gyönyörűségére.

- Értem… de ti mégis mihez akartok kezdeni? S főleg mi a szándékotok velem? – firtatta némileg tanácstalanul Zamír.

- Nos… mi egy mutatványos csapat vagyunk – jelentette ki Crashcidia, ajkára azonban gúnyos mosoly ült. – Jómagam táncosnő vagyok, de artistamutatványokban együtt dolgozom Hodiiffel. Az emberállat egyébként ketrecharcos, és Ogrut ellen szokott küzdeni. A troll – mi annak hívjuk őt és nem kitaszítottnak – olykor bohóctréfákat is előad. Hmum bűvész valamint zenész. És most már itt vagy te is!

- Mi… hogy én?! – kapkodott levegő után Zamír.

- Igen – bólintott Crashcidia. – Te vagy a mi kardfogatónk, aki párbajra fogja kihívni Llebak örökös bajnokát.

- Nektek elment az eszetek!

A fiatalember elképedve nézett egyikükről a másikukra, majd pillantása megállapodott Ytinán.

- Kész szerencse, hogy te nem veszel rész ebben az őrültségben – mondta neki.

- Már hogyne vennék! – vágta rá a tündérmanó. – Bohócsegéd vagyok, bűvészinas és kém.

- Képtelenség! – rázta meg a fejét Zamír.

- Úgy gondolod? Hát idenézz!

Azzal a manólány mély levegőt vett, majd – hopp! – a következő pillanatban már nem volt sehol. Egyszerűen eltűnt.

- Te láthatatlanná bírsz válni?? – hebegte a fiatalember.

- Persze! Igaz, legfeljebb fél napig – hallatszott valahonnan a levegőből a manóhölgy csipogása. – De lefogadom, akkor se láttál, amikor beleharaptam Tegur katonájának a nyakába. Pedig így volt; én rágtam szét az üterét, miattam vérzett el!

- A máguskirályok összes orkujára! – nyögött fel Zamír. – Biztos, hogy te tündérmanó vagy és nem Zhorlon valamelyik kreatúrája?

Ekkor a semmiből ismét előtűnt Ytina. Most is ott üldögélt Crashcidia vállán, ám nemrég még zöld arcocskája belekékült a haragba.

- Hogy mersz ilyet mondani nekem? – visította. – Méghogy én kreatúra! Ezt még megkeserülöd!!!

A fiatalember megszeppent. Pontosan tudta, hogy amilyen aprók a tündérmanók, olyan hatalmas a varázserejük. Ha egy ilyen lény bosszút akar állni, semmi sem tarthatja vissza tőle, s furfangban meg kegyetlenségben bízvást versenyre kelhet Zhorlon bármely gonosz teremtményével.

- Ytina, kérlek szépen, bocsáss meg! – vett mély levegőt Zamír. – Sajnálom, amiért így beszéltem veled. Esküszöm, nem akartalak megsérteni!

- Tényleg? És mit mondtál volna akkor, ha sértegetni akarsz? – pattogott a manólány, de arcáról eltűnt a harag kékje. – Na, jó, ez egyszer megbékülök veled, a palást kedvéért, amit nekem ajándékoztál. Viszont legközelebb nem leszek ilyen engedékeny!

- Ytina, hálás lennék, ha hagynád, hogy folytathassam Zamírral a beszélgetést – szólt ekkor Crashcidia.

- Csak tessék! – vágta rá a manóhölgy. – Én egy életre kibeszélgettem magam ezzel a… szépfiúval!

- Tehát – vette vissza a szót a nő –, elég jól kiterveltük, milyen mesével kerülhetünk Quebryn közelébe. Ám ennyi még nem elég, bizalmat is kell ébresztenünk magunk iránt. Ehhez kell Tegur pecsétnyomója. Ő és Quebryn jó barátok, vagy legalábbis üzletfelek. Ha nálunk Tegur pecsétje, azt mondhatjuk, minket küldött ajándék gyanánt Llebak várurának – s ha szükséges, azt a pénzt, ami nálad van, Zamír.

- De honnan tudtatok rólam? – faggatózott a fiatalember. – Úgy értem arról, hogy Werrasban vagyok, és Tegur fogságba akar ejteni? Mert azt lefogadom, nem véletlenül jelentetek meg a sikátorban épp a kellő időben.

Crashcidia vállat vont.

- Nem volt nehéz dolgunk. Werras a tolvajok és rablók városa. Ha egy idegen megjelenik, hamar híre fut, mivel mindenki ki akarja fosztani. S minél gazdagabb az illető, annál valószínűbb, hogy a legnagyobb tolvaj akarja először megsarcolni. Tegurnak szokása volt váltságdíjért elrabolni embereket, biztosak lehettünk benne, hogy te se leszel kivétel. Mindössze követnünk kellett téged, és közbelépni a megfelelő pillanatban.

- Na és mi okotok volt megölni Tegurt? – firtatta Zamír. – Mert azt egy pillanatig sem hiszem, hogy az én kedvemért történt a dolog!

A lány lebiggyesztette ajkát.

- Mondhatnám, hogy ez Hodiiff személyes akciója volt. Rabszolga korában jó néhányszor szántottak végig a bundáján azzal a pengeélű, drótsudarú korbáccsal. Én egyáltalán nem hibáztatom Hodiiffet amiatt, amit tett!

Az emberállat a nőre mosolygott, és most hogy nyájas lett az ábrázata, szinte emberszerűnek, vonzón férfiasnak hatott. Crashcidia viszonozta a mosolyt, aztán tekintetét Zamírra fordította, és ismét hozzá beszélt.

- Az is igaz – folytatta –, hogy bár Tegur halott, ezt még senki sem tudja. Mindenki azt hiszi, hogy egy „megbízott” intézkedik a nevében, így a fickót sokáig nem fogják keresni. Addig biztosan nem, míg mi elintézzük az ügyünket Quebrynnel.

- Mégis miféle alak ez a Quebryn, és nektek milyen ügyetek van vele? – faggatózott a fiatalember.

- Meg akarunk tőle szabadulni, hogy végre mindnyájan szabadok lehessünk! – válaszolta Crashcidia.

***

Zamír kérdőn nézett rá, ám a lány Hmumra pillantott.

- Kezdd te! – biztatta a gnómot.

- Az én történetem nem különösebben hosszú, és nem is rendkívüli – dünnyögte az. – A családom kézműves família. Bútorokat faragtunk, fegyvereket kovácsoltunk, ékszereket készítettünk. A munkánk mindig tetszetős volt és jó minőségű, az emberek szívesen vásároltak tőlünk. Szépen gyarapodtunk, közmegbecsülésnek örvendtünk. Aztán egy nap Llebak várurának nevében hatalmas megrendeléssel keresték fel a családunkat. Mi mindent elkészítettünk úgy, ahogy szoktuk: saját bútorfáinkból, saját nemesfémjeinkkel, saját drágaköveinkből. El is szállítottuk az árut, majd vártuk a fizetséget – hiába. A családunkat kiforgatták a vagyonából, teljesen elszegényedtünk. Volt, aki belehalt a szégyenbe, más elzüllött, kéregetőnek állt vagy rablónak. Én tolvaj lettem, de nem akármilyen! Llebak ura aljas trükkel fosztott ki, s mert másként nem lehet, én hasonlóképp akarom visszaszerezni tőle a vagyonunkat. Aztán végre tisztességes módon, becsületesen dolgozva élhetek, szabadon!

A gnóm elhallgatott, arcán azonban megingathatatlan elszántság tükröződött.

- Ogrut – fordult most Crashcidia a kitaszítotthoz –, mesélj te tovább!

- Az én mamám kitaszított, de a papám igazi troll volt – kezdte a behemót. – Nagyon szerették egymást, és szerettek engem is. Csakhogy szegények voltunk, ezért a papám elment munkát keresni, olyat, amiért jó fizetést kaphat. Sose jött vissza. Így a mamám meg én útra keltünk, hogy megkeressük a papámat. Sokáig kutattunk utána, mígnem megtudtuk, hogy rakodónak állt Dyss kikötőjében. Egy éven át dolgozott ott a Quebryn tulajdonában lévő hajókon. Úgy állapodtak meg, hogy a papám meg a többi troll, akikkel együtt dolgozott, év végén egy összegben kapják meg a járandóságukat. Ám aznap, mikor fizetni kellett volna nekik, elszakadt a rakodókötél, a ládarakomány rázuhant a papámra meg a többiekre, s agyonnyomta őket.

  A mamám belebetegedett ebbe a hírbe, többé már nem akart tudni semmiről. Én azonban találkoztam egy trollal, aki ott volt a rakodók közt, túlélte a balesetet, de egész életére megnyomorodott. Ez a troll elmesélte nekem azt, amit ő több hónappal a szerencsétlenség után tudott meg: a baleset napján Quebryn ott járt a kikötőben, és úgy tett, mintha a kirakodást ellenőrizné, de közben utasítást adott a rakodókötél elvágására! Senki se fizette ki a papám bérét azóta se, kártérítést se kaptunk. Pedig a pénzből sok olyan dolgot tudnánk venni az embereknek, ami jókedvre deríti őket, s akkor én meg a mamám végre teleehetnénk magunkat! Hát ezt akarom én Quebryntől: bosszút a papámért, és szabadulást az éhség nyomorából!

Zamír most, hogy végighallgatta a történetet, már nem találta ellenszenvesnek Ogrutot. Hisz a szegény fickó jó szándékú és nyíltszívű, aki még kitaszított létére is próbál becsületben élni.

- Hodiiff – szólt Crashcidia gyöngéden végigsimítva az emberállat párducprémes vállán –, te következel!

A szólított lehorgasztotta fejét, mintha minden mormogva elejtett szavát keserves mélységből kellene felidéznie:

- Mongrelből, a szabad államból raboltak el kölyökkoromban, s nem csak egyedül engem. Csellel vettek rá, hogy a barátaimmal együtt hagyjuk ott a szülői házunkat. Aztán a tengerparton összefogdostak, hajóra raktak és elszállítottak bennünket. A hajófenékben összezsúfolódva kellett utaznunk. Sokan nem bírták a viszontagságokat, belehaltak az éhezésbe meg a ragályos lázba.

  Minket, kik életben maradtunk, végül Llebak várába szállítottak. Szűk ketrecekbe, karámokba zsúfoltak bennünket, s beleégették a bőrünkbe a rabszolgabélyeget. Utána szétválogattak bennünket. Volt, akit háziszolgának szántak, mást gladiátornak, akadt, akit mezei munkásnak adtak, és olyan is, akit bányába küldtek. Engem gladiátornak akartak kiképezni. Fürge voltam, ügyes, erő dolgában se szorultam hátra. Azonban sosem tanítottak meg karddal vívni, csupán kevésbé veszélyes fegyverekkel, mert megbízhatatlannak tartottak. Igazuk volt: folyton bujtogattam, lázítottam a többieket. Jó néhányszor el is szöktem, de persze felismertek a nyakamra sütött billogról, és mindig visszavittek Quebrynhez. Sokszor korbácsoltak meg, azonban nem bírtak se megtörni, se megfélemlíteni. Gyűlöltem a rabszolgaéletet, szabad akartam lenni! Egy nap aztán Llebak ura ráunt az engedetlenségemre.

Hodiiff hangján érződött, milyen nehezen tudja folytatni a történetét.

- Volt egy lány, egy gepárd, akivel egy faluból valók voltunk. Aznap, amikor visszahurcoltak az egyik szökésemet követően Llebakba, Quebryn nemcsak engem vitetett maga elé, hanem a gepárdlányt is. Mindkettőnket hozzáláncoltak egy-egy oszlophoz. Ezt követően Quebryn kijelentette, hogy mivel képtelen vagyok belátni, mennyi bosszúságot és pénzveszteséget okozok neki, meg fog leckéztetni. Akkor korbácsolni kezdett – de nem engem, hanem a lányt! Ő… kicsi volt még, gyenge, s hiába sikoltozott kegyelemért – hiába könyörögtem én is vele együtt – Quebryn addig ütötte kéjes gyönyörűséggel, míg bele nem halt a verésbe. Ezek után Llebak ura csak ennyit mondott: a későbbiekben ahányszor próbálok elmenekülni, ő annyiszor fogja halálra korbácsolni valamelyik eladhatatlan rabszolgáját. Többé nem kíséreltem meg szökést. Gladiátor lettem, ahogyan Quebryn akarta, és egyre-másra nyertem neki a mérkőzéseket. Rengeteg pénzt keresett rajtam a fogadások révén. Én pedig gyilkoltam, gyilkoltam, olykor térdig gázoltam a hullákban.

  Aztán egy nap nem bírtam tovább! Csak álltam az arénában, s vártam, hogy valamelyik gladiátortársam végre végezzen velem. Megsebeztek… sokszor és sokféleképp, mégis életben maradtam. Quebryn viszont tömérdek pénzt veszített rajtam, és többé nem bízott bennem. A werrasi Tegur azt mondta, átvesz tőle, meggyógyíttat, aztán jó pénzért elad ketrecharcosnak. Nem érdekelt milyen jövőt szánnak nekem, az sem számított, mikor új bélyeget sütöttek a nyakamra. A testem ugyan meggyógyult, de a lelkem halott volt – nem tudta feltámasztani Tegur korbácsa sem. Oszlophoz láncoltak, s vertek aznap is, amikor megláttam Crashcidiát.

  A lány engem nézett a vasrácsos kapun át, aztán rám kiabált: „Tényleg ez a vágyad? Meg akarsz dögleni, hogy a gazdád győzzön?” Olyan volt, mintha ezzel a kiáltással hirtelen életre rázott volna. Még aznap éjjel megszöktem, és addig nem nyugodtam, míg rá nem leltem Crashcidiára. Azóta együtt vagyunk, együtt készülünk a bosszúra! Teguron már betelt a végzete, most Quebryn következik. Pusztulnia kell, s nemcsak miattam! A mai napig rabolnak emberállatkölyköket Mongrelből, hogy Llebakban rájuk süssék a rabszolgaság hamis bélyegét. Én azonban többé nem tűröm és megtorlom, ha a népemből bárkit meg akarnak fosztani a szabadságától!

Az emberállat haragtól szikrázó tekintete csak akkor enyhült meg, amikor szeme találkozott Crashcidia együttérző pillantásával. Aztán a nő fölemelte kezét, és ujjával óvatosan megcirógatta a vállán üldögélő tündérmanót.

- Ytina, kedves, halljuk a te történetedet!

A manólány arcocskáján mély bánat tükröződött, amikor belekezdett a beszédbe:

- Néhány évvel ezelőtt Llebak várának közelében még volt egy szép erdő. Zöld lombos fái szálassá, erőssé nőttek, és balzsamos illatot árasztottak. Ott éltünk a párommal, Shamóval, együtt nemzetségünk minden tagjával. Egy napon emberek jöttek az erdőbe. Ettek, ittak, vigadoztak egy kicsit, utána elmentek. Mi legalábbis azt hittük. Az ételmaradékot otthagyták a földön. Gyümölcs is akadt közte, olyan, amilyet még sosem láttunk. Mindnyájan ettünk belőle, mert édes ízű volt, zamatos, és jókedvünk kerekedett tőle. Végül elaludtunk.

  Nem mindenki ébredt fel, de aki igen, az Llebak várában tért magához; köztük Shamo és én is. Egy olyan vasketrecbe zártak bennünket, melynek bűvös erején nem bírtunk áttörni. Csakhogy nem minden társunk raboskodott velünk a ketrecben. Iszonyatos látványban volt részünk! Rokonainkat Quebryn, a vár ura, saját kezével mészárolta le. Lehasította szárnyaikat, hogy főzetükből ajzószert készítsen magának. Levágta kezüket, lábukat, kivájta szemüket bajelhárító amulettekhez. Hajukat pedig bódítószerekhez használta fel. Hónapokig őrjöngött a várúr azokban a romlott gyönyörökben, melyekhez rokonaink halála juttatta őt. Valahányszor elfogytak kéjszerei, újból és újból meggyilkolt valakit közülünk.

  Aztán egy nap megéreztem, hogy a következő áldozata Shamo lesz. Akkor fájdalmas tettre szántam el magam. Tudtam, Quebryn leginkább attól retteg, hogy az emberei összeesküvést fognak szőni ellene. Így megvallottam a várúrnak, hogy Shamo megérez minden álnokságot, hazugságtól az árulásig. Azért mondtam el ezt, mivel úgy reméltem, ha Quebryn megtudja, miféle képessége van, megkíméli a párom életét. Igazam lett, ám nagy árat fizettem. Llebak ura végzett minden tündérmanóval, rajtam és Shamón kívül. Engem is csupán amiatt hagyott életben, mert a párom megesküdött, ha Quebryn megöl, nem szolgálja őt többé.

  A várúr engedett, de így is borzasztóan bánt velünk. Hogy el ne menekülhessünk, Shamónak és nekem kitépte egy-egy szárnyunkat. A másikat csak azért hagyta meg, mert különben belehaltunk volna a kínba. Én azonban a fogság hosszú ideje alatt megtanultam fél szárnnyal repülni, s kitaláltam, hogyan szökhetnék el. Láthatatlanná váltam, a párom pedig azt kiabálta, sikerült feloldanom a vasketrec bűbáját, így képes voltam elmenekülni. Quebryn épp azt tette, amit reméltem: kinyitotta a ketrec ajtaját és körbetapogatta a belsejét, hátha csak elbújtam valahol.

  Én ekkor láthatatlanul kiröppentem a nyitott ajtón. Shamo nem jöhetett velem, mert ő nem bírt repülni. Quebryn dühöngve zárta vissza a ketrecajtót, és elrohant. Akkor odaszálltam a páromhoz, átöleltem a rácsokon keresztül és megesküdtem neki, hogy visszatérek őt kiszabadítani. Ha pedig már nem találnám életben, őutána halok. – A tündérmanó kitörölt egy ezüstös könnycseppet a szeméből, mielőtt tovább beszélt volna. – Amikor átrepültem Llebak várbirtokán, már nem volt meg a régi erdő, ahol azelőtt laktunk: minden fáját kivágták.

  Hontalanul vándoroltam sokáig, minden és mindenki elől rejtőzve, mígnem találkoztam Crashcidiával. Megéreztem, hogy ő jó ember, s szövetségesem lesz a Quebryn elleni küzdelemben. Társakat is találtunk magunk mellé. És addig fogunk harcolni, míg meg nem szabadítjuk a világot Llebak átkozott urától!

Zamír megrendülten nézett a tündérmanóra. Sokáig holmi akarnok, követelődző hölgyecskének hitte, ám most kiderült, micsoda tragédiákat hordoz csöppnyi életében! Önkéntelenül fejet hajtott Ytina előtt. A manólány azonban nem rá nézett, hanem Crashcidiára, és neki mondta:

- Barátaid immár a te szavaidat kívánják hallani. Kérlek, beszéld el a sorsodat!

A nő hátrasimította vörös hajfürtjeinek tömegét, ragyogó zöld szemével társait fürkészte. Zamírt nézte legtovább, a fiatalember pedig úgy érezte, Crashcidia pillantása felforralja, lángra lobbantja a vérét. A leány azonban végül elfordult tőle, és a tábortűzre szögezte tekintetét.

***

- Gyermek voltam még – kezdte Crashcidia –, amikor a falunkba eljöttek Ylinhra papjai, hogy szolgálólányokat vigyenek a városi templomukba. A szüleim örültek, amikor az áldozóünnepség után házunk ajtaján is ott függött a barkakoszorú, annak jeléül, hogy kiválasztottak. Anyám úgy hitte, boldog életem lesz Ylinhra templomában, apám pedig azt remélte, ha évek múlva letelik a szolgálatom, sok pénzzel fogok hazatérni. Azt senki nem kérdezte meg, vajon én mit szeretnék…

  Ylinhra templomában kezdetben a legalantasabb munkákat bízták rám, ám mert iparkodtam, s zokszó nélkül dolgoztam, később könnyebb és tiszteletreméltóbb feladatokat is kaptam. Amikor aztán serdülni kezdtem, s hirtelen megszépültem, a papok úgy döntöttek, templomi táncosnőt nevelnek belőlem. Kora hajnaltól késő estig tartó tanulással, gyakorlással, sok fáradsággal és fájdalommal jár ez az élet, de én mindent megtettem, amit elvártak tőlem. Elsajátítottam a legnehezebb titkos táncokat is, melyeket csak a belső szentélyben, avatatlan szemektől elzárva lehet előadni.

  A papok végül úgy határoztak, hogy másik két táncosnővel együtt Kreamarionba hoznak, hogy a fővárosban, Mellandelben épült legfőbb templomban: a királyi vár közelében lévő Nagy Templom Ylinhra szentélyében teljesítsünk szolgálatot. Az odafelé vezető úton azonban haramiák támadtak ránk. A papokat leöldösték, engem és társnőimet elhurcoltak Llebak várába. Quebryn raboltatott el bennünket, hogy szórakoztassuk őt a titkos táncokkal – ám ennyivel nem érte be! Az átkozott úgy elégítette ki a kéjvágyát, hogy ajzószereket használva megerőszakolta, aztán megfojtotta a nőket. Első éjszakán az egyik társnőmet gyalázta majd gyilkolta meg, a következő éjszakán a másikat. Quebryn kijelentette, hogy velem végez utoljára, mivel az én halálom fogja leginkább gyönyörködtetni!

  Már felkészültem az elkerülhetetlenre, amikor börtöncellámba bejött a foglárok parancsnoka. Azt mondta, kíván engem, és meg akar kapni, mielőtt Llebak ura kedvét töltené rajtam. Beleegyeztem, hogy önként neki adom magam, ám szabtam egy feltételt: nem a börtöncellában, hanem az ő szobájában kell megtörténnie a dolognak. Erre felvitt magához, levetkőztetett, az ágyába fektetett, rám feküdt – s ekkor ledöftem a tulajdon tőrével. Eltaláltam a szívét, azonnal kiszenvedett. Akkor felöltöztem a ruháiba, magamhoz vettem a fegyvereit, és egyszerűen kisétáltam Llebak várkapuján.

  Csakhogy nem voltam biztonságban. Quebryn hamarosan fölfedezte, mi történt, és utánam eredt az embereivel. Fogalmam sem volt, hogy hol rejtőzhetnék el előlük. Ylinhra temploma nem volt biztonságos, mióta papjait megölték; a falunkba pedig hiába mentem, mert martalócok felprédálták, egyetlen lakosa sem maradt. Sokáig vándoroltam, bujkáltam, és mindenféle alkalmi munkákból tengődtem. Akadt hely, ahová szívesen befogadtak volna, ám sehol sem mertem hosszasan időzni. S Quebryn még így is rám talált!

  A Kőszál-hegység kietlen vidékén szirtfalak közé szorított, bekerített az embereivel. Én pedig csupán egyetlen kiutat találtam: levetettem magam egy mély szakadékba. Llebak ura szitkozódva takarodott el onnan, azt hitte meghaltam. De nem így történt; ahogy zuhanás közben hangosan sikoltozva elátkoztam Quebryn nevét – megragadták a karomat. Odapillantva láttam, csontvázujjak markoltak belém és húznak befelé egy, a sziklafalban tátongó barlangba. Egy élőhalott fogságába estem! Jajongva könyörögtem neki az életemért, mert úgy hittem, nyomban darabokra szaggat. Ám amikor már bent voltam a barlangjában, a rémalak aszott koponyájában felém fordultak a kocsonyás szemgolyók, darabokra tört álkapcsa megmozdult – beszélni kezdett hozzám: „Tedd, amit mondok és életben maradsz.”

  A rettegés és döbbenet egyszerre némított el. Az élőhalottak nem képesek értelmes beszédre: Zhorlon mágiája megfosztja őket akaratuktól, értelmüktől, még a józan szavaktól is. Csupán a testük működik – letépett fejük, levágott végtagjaik is megmozdulnak – pusztán azért, hogy ölhessenek. És most egy élőhalott megmenti az életemet??

  Elborzadva szemlétem szörnyű torzóját. Gerince ketté volt törve: fél kezével egyik lábának bokáját markolta, és valahányszor lépett, alsóteste maga után vonszolta a felsőt. Csontvázáról szinte minden hús lemállott, bőre itt-ott szürkére aszalódva tapadt a féregként vonagló inakra. De a szemében értelem csillogott. Alkut ajánlott nekem: cserébe az életemért a bosszúja eszközeként végeznem kell Quebrynnel. Én is akartam Llebak urának halálát, ezért ígéretet tettem, és mágikus esküvel fogadtam meg, hogy a saját életem árán is elveszem Quebrynét.

  Ezt követően az élőhalott elbeszélte, hogy ki volt ő életében és mi történt vele holta után. Jochrehnnek hívták és magas szintű Őrző volt, mielőtt orvul meggyilkolták. Az Őrzők Tanácsa Beavatottá választotta, utolsó küldetése során egy varázsgyűrűt kellett megszereznie. Egy óriáspók őrizte, nem is vigyázott más varázstárgyra, mert ez a gyűrű egymagában hatalmas kincs volt. Ha bárki élő – legyen akár ember, akár egyébfajbeli – az ujjára húzta, távol tartotta tőle az élőhalottakat. A gyűrűnek volt még egy képessége: a gazdája szolgálatára tudott kényszeríteni egy élőhalottat.

  Jochrehn ezt a varázstárgyat szerezte meg – és még valamit. Miután megölte az óriáspókot, megmártotta tőrét az állat mérgében. Így olyan fegyverhez jutott, amivel elég volt parányi sebet ejteni, mert a méreg mindenképp végzett az áldozattal. Sajnos azonban Jochrehn sikeres küldetéséről Quebryn is értesült. Mivel az Őrző nem ismerte személyesen, Llebak várurának sikerült őt csapdába csalnia. Jochrehn csak annyit látott, hogy fegyveres martalócok ütlegelnek egy nemesembert, és az életét fenyegetik. Színjáték volt az egész: Quebrynre tulajdon katonái „támadtak” saját parancsára. Amikor Jochrehn odarohant, hogy segítsen a nemesnek, Llebak ura egy óvatlan pillanatban elorozta a mérgezett tőrt és az Őrző karjába döfte. A varázsgyűrűt azonban nem sikerült megszereznie, mert Jochrehn áttört a katonák közt, és egy közeli folyó vizébe ugrott. Ott kitépte karjából a tőrt, aztán úszni kezdett, ám a pókméreg hamarosan hatni kezdett és végzett vele. Üldözői nem találtak rá, mert a folyó messzire sodorta, és holtteste csak napok múlva vetődött partra.

  Épp egy csapat élőhalott portyázott arra, Jochrehnt pedig – mivel már halott volt – nem oltalmazta ellenük a gyűrű. Teteme megmozdult, lábra állt, majd megindult a többi élőhalott közt. Kezdetben nem különbözött tőlük: értelem nélkül, gyilkos ösztöntől hajtva menetelt, hogy pusztíthasson. Ám Jochrehn lassan öntudatra ébredt, és attól kezdve keze úgy mozdult, lába arra lépett, amerre akarta. A gyűrű segítette ebben, mivel gazdája szolgálatába kényszeríthetett egy élőhalottat. Jochrehn önmagát tette saját szolgájává: élőhalott teste pedig a gyűrű parancsának engedelmeskedett. A néhai Őrzőt ettől kezdve egyetlen cél vezérelte: az, hogy bosszút állhasson Quebrynen. Megpróbálta otthagyni az élőhalottakat, akik nyomban megtorolták ezt. Rátámadtak, eltörték a gerincét, majd egy szakadékba hajították. Jochrehn azonban nem zuhant le: fél kezével teste alsó felébe kapaszkodott, másik kezével meg egy csenevész bokor gallyaiba, aztán nagy üggyel-bajjal bevonszolta magát egy barlangba. Az élőhalottak nem követték, Jochrehn pedig itt maradt, hisz derékban kettétört testtel képtelen volt beteljesíteni bosszúját. Hosszú időn át várakozott, mígnem a véletlennek köszönhetően a segítségére lehettem.

  A néhai Őrző mindenre megtanított, ami a harchoz kell. Felsőtestét egy sziklának támasztottam, majd egy vastag gallyat használva kardként, végrehajtottam azokat a mozdulatokat, amikre utasított. Gyorsan tanultam, és hamarosan elsajátítottam a kardforgatás csínját-bínját. Kiképzésem után – kérésének megfelelően – elégettem az Őrző testét, majd elindultam Llebak felé. Az életemet köszönhetem Jochrehnnek, tartozom neki annyival, hogy megtartom az ígéretemet. Az esküm is kötelez, hogy ne leljek addig nyugtot, míg Llebak ura él. Quebrynnek meg kell halnia ahhoz, hogy én szabad lehessek!

Zamírt az összes eddig hallott történet közül ez a legutóbbi zaklatta fel leginkább. Egyrészt, mert arról a nőről szólt, akihez a fiatalember erősen vonzódott. Másrész mivel az elbeszélésben szerepelt valami, ami után Zamír már régóta kutatott.

- Mondd, Crashcidia, mi történt Jochrehn varázsgyűrűjével? Elvetted, miután elégetted az Őrző tetemét?

- Eszembe se jutott ilyesmi! – tiltakozott a lány. – Tisztában vagyok vele, hogy egy varázstárgy viselése komoly felelősség, és egy Őrzőnek a küldetése végrehatásához van rá szüksége.

- Tehát otthagytad a gyűrűt Jochrehn barlangjában? Pedig sok pénzt kaphattál volna érte, ha eladod egy Őrzőközpontban. Persze, ha ezt teszed, már értesültem volna róla, hiszen ezt a gyűrűt keresem hónapok óta! Sok helyet bejártam, rengeteget kérdezősködtem utána. Werrasba is azért mentem, hogy a gyűrű nyomára bukkanjak. Te viszont pontosan tudod, hogy hol van. Kérlek, vezess el oda engem, Crashcidia!

- Miért olyan fontos neked az a gyűrű?

- Mert Őrző akarok lenni!

Crashcidia zöld szeme a fiatalemberre villant.

- Ahhoz nem kell Jochrehn gyűrűje. Menj el egy Őrzőközpontba, és kérd a felvételedet! Az egyik Beavatott majd megmondja, mi lesz a feladatod.

- De én nem akarom a munkát legalulról kezdeni! – ellenkezett Zamír. – Ha Jochrehn varázsgyűrűjével a kezemben lépek be az Öröklét Csarnokába, azonnal magasabb szintű Őrzővé tesznek, s komolyabb feladatot bíznak rám.

- A türelem erény. Ha Őrző akarsz lenni, nem árt, ha gyakorlod magad az erényekben – bölcselkedett gúnyosan Crashcidia. – Mi olyan sürgős neked?

- Az, hogy mások számára végre ne csupán az apám fia legyek! – tört ki Zamírból az indulat.

Crashcidia felvonta a szemöldökét.

- Mi bajod az apáddal?

- Semmi. Vagyis hogy ő az, aki. Mellandel egyik leggazdagabb kereskedője. Hála neki, világéletemben volt pénzem, és tehettem, ami tetszett. Csakhogy mégse volt olyan életem, amilyet akartam. Apám azt szerette volna, ha kereskedő leszek, mint ő; ennek viszont még a gondolatát is gyűlöltem. Tudós akartam lenni, mire apám vásárolt nekem egy egész tanodát, oktatóstul. Akkor úgy döntöttem, inkább harcászatot tanulok: kardforgató katona lettem. Erre apám beszerzett egy zsoldos csapatot, hogy a vezérükként kedvemre hadakozhassam, ahol akarok. Ezek után elhatároztam, hogy messzire utazom, bejárom a kontinenseket, óceánokat, hogy új dolgokat fedezzek fel. Apám bérelt nekem egy karavánt és hajókat, hogy kényelemben mehessek. Megváltoztattam a tervem: Őrzővé akarok válni, hogy a gonoszság ellen küzdhessek. Ám ha csak csekély ranghoz jutok, s felszerelést se kapok, apám nyilván küld nekem egy erszény rubinpénzt, hogy megvehessem magamnak a legremekebb vértezetet és fegyvereket.

- Tehát az a bajod, hogy apád gondoskodik rólad és mindenben a kedvedet keresi? – Crashcidia a fejét csóválta, és a többiek is csodálkozva néztek Zamírra.

- Nem erről van szó! – kiáltotta a fiatalember lángba borult arccal. – Szeretem az apámat, s nem akarok hálátlannak tűnni. De muszáj végre megszabadulnom a befolyásától, hogy saját lábamra állhassak. Én akarom irányítani az életemet, hogy a magam erejéből és emberségéből váljak valakivé!

- Értem. Végre önmagad akarsz lenni. – Crashcidia sóhajtott. – Hidd el, ezt a vágyadat igazán megértem, Zamír! Ha a csapattal maradsz, és eljössz Llebak várába, hogy segíts legyőzni Quebrynt, talán teljesül a kívánságod. Az sem elképzelhetetlen, hogy nála találsz varázstárgyakat. Én pedig megígérem, ha Quebryn halott lesz, megmutatom, hol van Jochrehn gyűrűje. Mit szólsz hozzá?

- Azt, hogy veletek tartok! – jelentette ki a fiatalember elszántan.

A nő helyeslőn biccentett, aztán a többiekre nézett.

- Mi a véleményetek? – kérdezte.

- Én nem bánom, ha velünk jön – jelentette ki Hmum, a gnóm. – Egy ügyes kardforgatónak mindig hasznát vesszük.

- Annál is inkább – tette hozzá Hodiiff –, mivel Llebak várának örökös bajnokát csak egy jól képzett és hadászatban jártas harcos képes legyőzni.

- És végre lesz valaki, aki velem bohóckodik – mondta Ogrut széles vigyorral az arcán. – Egyedül mókázni unalmas. Remélem, nevetni fognak majd rajta az emberek!

- Ezen a szépfiún biztosan. Erről én gondoskodom! – A tündérmanó szeme vészjósló vidámsággal csillant meg.

- Nagyszerű! – vette vissza a szót Crashcidia. – Akkor azt ajánlom, feküdjünk le, és aludjuk át azt az időt, ami még hátravan pirkadatig. Holnap majd megbeszéljük a további tennivalókat.

Mindnyájan egyetértettek a javaslatával, és ledőltek pihenni. Zamír azonban még sokáig nem bírt elaludni, s amikor végre elszenderült, Crashcidiával álmodott.

A nő meztelenül táncolt előtte, csupasz teste maga volt az eleven, kísértő érzékiség. A fiatalember borzasztóan kívánta, de valahányszor megpróbálta magához ölelni, Crashcidia mindig kisiklott a karjai közül.

Végül Zamírnak sikerült megragadnia az egyik kezét, ám a lány ujjait csontsoványnak érezte, és mintha az egyiken egy gyűrűt tapintott volna. Crashcidia akkor minden ingerkedő porcikájával a fiatalemberhez simult, és a fülébe suttogott: „Légy szabad!” Utána megrázta Zamír vállát, s az arcába kiáltott: „Ideje felébredned az álmaidból!”

A fiatalember kinyitotta a szemét. A barlang bejárata elől félregördítették a zárókövet, a nyíláson beragyogott a kelő nap fénye. Hodiiff hajolt a fiatalember fölé, a vállát rázogatta, és azt morogta rekedtes párduchangján:

- Hé, Zamír, ébredj fel végre! Ideje indulnunk!

***

Hogy merre van Quebryn vára, azt akkor is könnyen megtudhatták volna, ha a csapatukból néhányan nem jártak volna már Llebakban. A kövecses dombok közül, majd azon túl a tágas, poros rónaságokon át társzekerek, ponyvás kocsik meg lovasok és gyaloglók sokasága tartott egy irányba. Voltak köztük fuvarosok, kereskedők, komédiások. Néhány díszhintó is feltűnt, mely az előkelő meghívottakat szállította. Mindenki a llebaki ünnepségre tartott.

Crashcidiának és barátainak szerencséjük volt. Útközben találkoztak egy mutatványos csoporttal. Kopottas szekerük – egy fedett fülkés kocsi – felborult, és az elé fogott öregecske, kehes ló olyan szerencsétlenül bukott, hogy nyakát szegte. Rövid alkudozás után három smaragdpénzért Zamír megvette a társulat kocsiját, teljes felszerelésével együtt. A mutatványosok ugyancsak örültek, hogy jóval áron fölül sikerült túladniuk a nyomorúságos szekéren. Azon nyomban vissza is fordultak, hogy a holmijukért kapott pénzt elverjék Werrasban.

Ogrut vállalta, hogy saját maga elhúzza a kocsit Llebakig, Crashcidia azonban kímélni akarta a troll erejét. Így, amikor felbukkant egy ménes, és megtudták, hogy az Tegur tulajdona, Zamír a nagyúr pecsétnyomóját felhasználva rekvirált két tüzes, jóvérű lovat. A többiek közben átnézték a mutatványosok felszerelését, és megkérték Hmumot, gondoskodjon a hiányzó dolgok beszerzéséről. A gnóm elkacsázott, majd hamarosan két degeszre tömött zsákot vonszolva tért vissza. Senki sem kérdezte, honnan szerezte a holmikat, hisz mindnyájan tisztában voltak vele, hogy Hmum mestertolvaj.

Míg a társaság az új szerzeményeket próbálgatta, Hmum a mutatványos kocsi oldalára pingált, kopott cifrázatot böngészte. Aztán vaskos mutatóujjával rábökött egy kacskaringós, fekete vonalra.

- Az van idefestve, hogy ERED BRAT’H, vagyis SZABADOK TÁRSASÁGA. A nuuri gnómok céhbetűivel írták, s lefogadom, hogy ez egy áruszállító jármű volt, mielőtt valami tolvajnépség ellopta. Kár volt érte pénzt kiadnunk!

- Az új felszerelésünk viszont ingyen van! – kacsintott Crashcidia a gnómra, aki erre szélesen vigyorogva biccentett.

Ezután Hodiiff kivételével mindnyájan bementek a kocsi fülkéjébe, s átöltöztek. Zamír bánatára Crashcidia egy függöny mögé bújva vetkezett. Amikor előjött, ugyanazt a hosszú szárú bőrkesztyűt és ugyanazt a csizmát viselte, mint eddig, ruháját és vértjét azonban feszes, fehér dresszre cserélte. Zamír olyan nyilvánvaló csodálattal bámulta, hogy Hmum kijelentette, szerinte a fiú egyetlen csókért cserébe hajlandó lenne örök szolgaságot esküdni Crashcidiának.

A nő nevetett, a fiatalember meg a magára kapott bohócjelmez nyakfodrait gyűrögette zavarában. Ogrut is felöltötte a saját bohócmezét, de ez nála mindössze egy kajla fövegből meg egy csörgőkkel teleaggatott fabunkóból állt. Hmum különleges ruhát húzott: az egyik oldalát apró, csillogó kristályok ékítették, míg a másik oldala dísz nélkül maradt. A gnóm még egy fekete félköpenyt is kanyarított a vállára.

- Készen vagytok végre? – hallatszott kintről Hodiiff türelmetlen hangja.

- Óhajodra, párducom! – felelte Crashcidia, s elsőnek ugrott ki a kocsiból. A többiek követték.

Odakinn az emberállat karba font kézzel várakozott. Mikor megjelentek, a párduc egyetlen valakinek szentelte minden figyelmét: Crashcidiának. Odament a lányhoz, körbejárta. Szemének hosszúkás pupillája kitágult, orrcimpái rezegve szívták be a levegőt.

- Jó, nagyon jó – dorombolta.

Egyszer csak a nő háta mögé állt olyan szorosan, hogy testük összeért. A párduc két tenyerét végigcsúsztatta Crashcidia meztelen combjain, majd megmarkolta a csípőjét.

Zamír agyát elöntötte a vér. Féltékenységében már-már nekirontott az emberállatnak, ekkor azonban Crashcidia elkiáltotta magát: „Most!”.

Hodiiff gyors, könnyed mozdulattal feldobta a lányt a levegőbe, aki egy szaltó után két talpára érkezett, a párduc vállain megállva. Aztán a nő a kezét nyújtotta, az emberállat pedig karjait a lány teste köré kulcsolva lassan leengedte a földre Crashcidiát. A gyönyörű mozdulatsor láttán a többiek lelkes tapsban törtek ki, csupán Zamír állt komor arccal, mozdulatlanul.

- Tökéletes! – dünnyögte az emberállat, majd még egy utolsó, tapogatózó öleléssel végigsimított a lány fehér dresszbe bújtatott alakján. – Nem csúszik sehol.

- Neked meg mi bajod van? – kérdezte Crashcidia a sötét ábrázattal ácsorgó Zamírt.

- Szerintem mindjárt eldurran a feje a féltékenységtől – vigyorgott Hmum.

Hodiiff csodálkozó pillantást vetett a fiatalemberre.

- Hát ez nagy ostobaság – mondta neki. – Sokkal jobb akrobata vagyok, mint te, ezt magad is beláthatod. Én sem féltékenykedem, amiért nálam ügyesebben forgatod a kardot.

- Ne búsulj, Zamír! – szólt ekkor a jó szándékú Ogrut. – Meglásd, a mi bohócszámunknak is nagy sikere lesz!

- Az ám, Ogrut! – röhögött Hmum. – Még egy kis gyakorlás, és szinte versenyre kelhetsz Crashcidiával!

Zamír elmorzsolt fogai közt egy szitkot a gnómok kiállhatatlan természetéről, aztán dühösen beült a kocsi fülkéjébe. Hamarosan felbukkant Crashcidia, s odatelepedett a fiatalember mellé.

- Ne törődj Hmummal – mondta. – Néha tényleg otrombán viselkedik, de rendes fickó. A barátom.

- És Hodiiff? Ő is a barátod? – firtatta Zamír.

- Mi más lenne? – válaszolta Crashcidia vállát vonva.

A fiatalember a nő szemébe nézett.

- És én mit jelentek a számodra? Szintén csak egy barátot? Nyilván észrevetted, hogy ennyi nekem nem elég!

A lány viszonozta Zamír pillantását, ám aztán félrefordította a fejét.

- Sajnálom, de bármit is akarsz tőlem, most biztosan nem kaphatod meg.

- Hát akkor mikor? Tudhatod, hogy kívánlak, és ha engednéd magadnak, te is vágynál rám!

- Ennyivel meg én nem érhetem be, Zamír!

- Szerelmet akarsz? Szeretni foglak, ha hagyod, hogy szeresselek!

- Ennek a beszélgetésnek nincs értelme.

Crashcidia felállt, hogy otthagyja a fiatalembert, ő azonban megragadta a lány kesztyűs jobbját.

- Ne tedd ezt, gyönyörűm! – mondta. – Ne tagadd meg magad tőlem!

A nő akkor baljával megfogta Zamír kezét, és olyan erővel szorította meg, hogy a fiatalember tüstént elengedte Crashcidia karját.

- Majd ha Quebryn halott lesz, eldönthetjük, mi legyen kettőnkkel… szépfiú – szólt a lány.

- És addig? – kérdezte Zamír, miközben tétova döbbenettel vette tudomásul Crashcidia szokatlan erejét.

- Addig csakis arra szabad gondolnunk, ami a feladatunk. Llebak urának vesznie kell! S jobb, ha tudod, míg ez be nem következik, soha, egyetlen pillanatra sem leszünk kettesben!

- De nem ám! – Azzal kinyílt a Crashcidia nyakában függő ezüstamulett, melyből Ytina dugta ki zöld fürtös fejecskéjét. – Minden szót hallok a turbékolásotokból, és remekül szórakozom.

- Nagyszerű, hogy ilyen viccesnek találsz bennünket – morogta sértetten Zamír.

- Csupán téged – jelentette ki a tündérmanó, és nyelvet öltött a fiatalemberre. – Olyan otrombán udvarolsz, hogy nálad még Ogrut is finomabb széptevő lenne.

- Elég lesz, Ytina! – rótta meg a hölgyecskét Crashcidia. – Ez a dolog csak Zamírra és rám tartozik. Neked mással kellene foglalkoznod.

- Tudom – sóhajtotta a tündérmanó.

Kimászott a medalionból, felkapaszkodott társnője vállára és leült rá. Aztán két kicsi kezével megmarkolta egyik zöld tincsét, és olyan erővel rántottam meg, hogy a hajcsomó tövestül kiszakadva ottmarad a markában.

- Mit művelsz, Ytina? – kiáltott Zamír döbbenten.

- Erre semmi szükség, Ytina! – szólt sietve Crashcidia. – Elég, ha lenyírjuk a hajadat és…

- A nyírt tündérmanóhajnak feleakkora bódító ereje sincs, mintha tövestül szaggatják ki.

Azzal a manólányka újabb tincset tépett ki fejbőréből.

- Ne folytasd tovább! – kérlelte Crashcidia. – Így örökre megkopaszítanod magad, pedig fölösleges…

- Egyáltalán nem fölösleges! – vágott közbe a hölgyecske. – Tán úgy hiszed, Quebryn nem venné észre a különbséget? Azt akarom, hogy minden aszerint történjen, ahogyan elterveztük, a párom pedig életben maradjon, s kiszabaduljon!

A tündérmanó még egy marékra való hajzatát szakította ki.

- Hős vagy, Ytina – szólt akkor halkan Zamír.

- Nincs ebben semmi hősiesség – felelte a manólány. – Szeretem Shamót, ő pedig nem a hajamba szerelmes. Bármit megtennék a páromért, nemhogy ezt a csekélységet!

Azzal Ytina tovább tépte szépséges, zöld fürtjeit. A két ember némán szemlélte, amint teljesen megkopaszítja magát. Mikor végzett, a hölgyecske két kupacba vette a tincseket, és azt mondta:

- A felét tartsd meg, Crashcidia, a másik feléből adj egy kicsit Ogrutnak, a többi Hmumé. Aztán mindent úgy csináljatok ám, ahogy megbeszéltük!

A manólány figyelte, amint hajzatát két díszes bársonytasakba rejti társnője. Utána visszamászott az amulettbe, de kidugta rajta lekopaszított fejecskéjét, s váratlanul megkérdezte:

- Mondd, Zamír, szerinted így már csúnya vagyok?

- Nem, dehogy – tiltakozott a fiatalember –, te mindenféleképp szép vagy!

- Hát, ha majd itt lesz az ideje, ezt mondd Crashcidiának is! Ez a szöveg bejön minden lánynak. – A hölgyecske elmosolyodott. – Ráadásul Crashcidiára még igaz is!

Azzal a tündérmanó becsukta és magára zárta az amulett fedelét.

***

Már Llebak várának közelében jártak, amikor a társaság beült a szekér fülkéjébe egy utolsó megbeszélésre. Úgy tetszett, mindenki tudja a feladatát, és tisztában vannak a többiekével is. Persze váratlan helyzetek folyvást adódhattak, de itt a találékonyságukon kívül Ytinára is számíthattak. A manólány láthatatlanná válva szándékozott kísérni a csapatot, hogy kémkedjen a várban, és szükség esetén a barátai segítségére siessen. Mielőtt még eltűnt volna, Ytina belelehelt az emberállat, a gnóm és a két ember orrába.

- Így egy egész éjszakán át józanok tudtok maradni, még akkor is, ha a hajamat bódítófüstnek elégetik – mondta a tündérmanó. Majd ujjacskáját figyelmeztetőn fölemelve hozzátette. – Ne feledjétek, mindössze egyetlen éjszakán át maradhat tiszta a tudatotok, úgyhogy iparkodjatok!

A kitaszítottnak nem volt szüksége ilyen védelemre, lévén hogy őt mások öröme táplálta, és épp a jókedvükből kívánt belakmározni.

A Szabadok Társaságának szekere az ünnepség napján, alkonyatkor ért Llebak várához. Hatalmas tömeg fogadta őket és zsúfoltság. A katonai őrség sokakat kívül rekesztett a váron, s úgy tűnt, az ünnepélyen fellépő szereplőket is kiválogatták már.

Tegur pecsétjének viszont hatalma volt. Zamírnak csak fel kellett mutatnia a katonák parancsnoka előtt, és közölni, hogy társulatukat a werrasi nagyúr küldte Quebryn szórakoztatására. A Szabadok Társasága nyomban bebocsátást nyert, ami felháborította a kint rekedt gyülevész csepűrágókat meg komédiásokat, ám a várbeli népség körében sikert aratott.

A menet élén Crashcidia és Hodiiff haladtak. A lányt – aki vörös haját fehér fátyolkendő alá rejtette, és arcát is eltakarta egy fehér selyemdarabbal – lelkesen megéljenezték. Nem csoda. A nő fantasztikus ugrásokat, átfordulásokat mutatott be partnere hátán, vállán, fején landolva, és könnyedén egyensúlyozott a legelképesztőbb pozitúrákban is.

Az emberállatra kevesebb figyelmet fordítottak, legföljebb mint erős, ügyes, jól használható rabszolgát vették számba. Hodiiff nem is vett fel álarcot, mert biztos volt benne, hogy nemcsak ábrázata változott meg az eltelt évek alatt; az itteni emberek, még egykori gazdája sem emlékeznek már rá.

A gnóm tapsot kapott a várbeliektől. Hmum a mutatványos kocsi bakján ülve, egyik lábára akasztva a hajtószárat irányította a lovakat, másik lábán csillogó karikát pörgetett a bokája körül. Jobb kezével színes kendőcskéket rántott elő látszólag a levegőből, baljával meg egy ezüstkürtöt szorított a szájához, hogy fantasztikus dallamokkal szórakoztassa a közönséget.

A menetet Ogrut és Zamír zárták. A fiatalembernek fogalma sem volt, hogyan kellene bohócként szórakoztatnia a nagyérdeműt, de Ytina megoldotta a problémát. Láthatatlanná válva időnként elgáncsolta a fiatalembert, hogy az hasra essen, máskor meg a fenekébe csípett, orrát csavarta, fülét, haját cibálta, és ezzel olyan groteszk mozdulatokra késztette Zamírt, hogy az emberek dőltek a nevetéstől.

Ogrutnak is hahota jutott. A behemót megtévesztően bugyuta arckifejezése, együgyű vigyora, esetlen mozgása derültségre ingerelt mindenkit. Ráadásul valahányszor Ogrut meglendítette csörgős bunkóját, rendszerint saját magát találta el vele. Olykor azért valamelyik embernek is odacsapott, néha akkorát ütött, hogy az illető aléltan csuklott össze. Szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy a pórul járt ájultak mindegyike várbeli tisztségviselő, vagy fontos őrponton álldogáló silbak.

Bár a kapun túljutottak, s áthaladtak a várudvaron is, a Szabadok Társasága mégsem járkálhatott szabadon. Szekerüket megállították, tüzetesen átvizsgálták, és elkobozták minden fegyverüket. A csapat tiltakozott, hisz bajvívójuk volt, aki azért érkezett, hogy megmérkőzzön Llebak örökös bajnokával. Erre azt a felvilágosítást kapták, hogy a harchoz a vár ura biztosít felszerelést. A csoportot ezek után beterelték egy hosszú kőfolyosóra, ahol már tömérdek ember és egyébfajbeli várakozott.

A folyosó végén nagy létszámú őrcsapat állt, és minden érkezőnek eléjük kellett járulnia. A fegyveresek parancsnoka olykor rámutatott valakire, vagy fejével biccentett felé. Az illetőt az őrök nyomban megragadták, kivonszolták, és kintről már csak a szerencsétlen ordítása hallatszott. Az üvöltéshez gyakran társult korbácscsattogás, mintha tolvajt ütlegelnének, olykor azonban kardsuhintás jelezte, hogy a nyomorultat komolyabb bűnben találták vétkesnek.

Amikor Zamír, társait követve az őrség elé lépett, megtudta, hogy a parancsnok mi alapján hozza meg a döntéseket. Egy sötét kőfülkében, vasketrecbe zárva egy aprócska férfi: egy tündérmanó kuporgott. Teljesen kopasz volt, lesoványodott, s görnyedt hátán lankadtan csüngött alá egyetlen szárnya. A manó, fejét föl sem emelve, fásultan azt mondta:

- Nem mehetnek be, mert Quebryn várúr megö…

Crashcidia ekkor előrehajolt, mintha a kis lényt akarná közelebbről megnézni, és a nyakán lévő ezüstmedalion nekikoccant a vasketrec rácsának. A tündérmanó rámeredt az amulettre, majd két apró, zöld kezét szívére szorítva zihálni kezdett.

- Folytasd, Shamo! – csattant fel az őrparancsnok. – Mért nem mehetnek be?

- Ööö… – hebegte a tündérmanó, aztán összeszedve magát így folytatta –, mert Quebryn várúr megharagudna, ha közönséges komédiások módjára vezetnétek színe elé ezt a társulatot.

A manóférfi elhallgatott, mintha egy csak általa hallott hangra figyelne. Utána szinte üdvözült mosollyal így folytatta:

- Ők itt a Szabadok Társasága. Tegur nagyúr hódoló köszöntését és ajándékait hozzák. Az a leghőbb vágyuk, hogy Quebryn várúr elé járulva, érdemei szerint szórakoztassák őt, tudásuk legjavával. Különlegesen tiszteletteljes bánásmódot érdemelnek, és szabad bejárást a díszterembe!

- Értem! – bólintott az őrparancsnok, s miközben katonái tisztelegtek, ő előzékenyen egy boltíves átjáró felé mutatott. – Arra haladjatok tovább! Gondoskodom róla, hogy jó helyetek legyen, ételben-italban se lássatok hiányt. A legelőkelőbb vendégeket fogjátok szórakoztatni, és természetesen a vár urát. Az ünnepség végén busás fizetség lesz a jutalmatok!

Mikor csapatuk továbbment, Zamír vetett egy óvatos pillantást hátrafelé. Azt látta, hogy Shamo a szemét lehunyva a vasketrec rácsához szorítja arcát, és ajka csókra áll. Miután egy csöndes, kihalt folyosóra értek, Zamír megkockáztatta, hogy Crashcidia fülébe suttogjon egy kérdést:

- Mivel vetted rá Shamót, hogy hazudjon?

Crashcidia halk nevetést hallatott.

- A tündérmanó igazat mondott. Mindnyájan szeretnénk, ha Llebak várura végre megkapná tőlünk, ami neki kijár!

- Mégis, mintha Shamo először valami egyebet akart volna mondani. Miért másította meg a szavát?

- Mert elolvasta a medalionomra vésett rúnákat.

- Azok rúnák? Mit jelentenek?

- „Ytinát hordozom.”

Ezt egy vékonyka hang csipogta a levegőbe.

- Örülök, hogy ilyen hamar visszaértél. Minden rendben? – kérdezte Crashcidia.

- Igen – válaszolta a láthatatlan manóhölgy. – Megnyugtattam Shamót, hogy végre jóra fordulnak a dolgok, csókot váltottunk, aztán máris siettem hozzátok. Kezdhetjük a játékot?

- Mi mindnyájan készen állunk – felelte Crashcidia.

- Hát akkor rajta! – mondta a tündérmanó.

A következő pillanatban beléptek egy fáklyákkal megvilágított, tágas csarnokba. Díszruhás nők és férfiak sétálgattak fel-alá, ették az aranytálakra halmozott ételeket, fűszeres, ízesített alkoholt ittak rá, és csoportokba verődve szemlélték a mulattatásukon igyekvő mutatványosokat. Amikor Crashcidiát és társait megpillantották, érdeklődve fordultak feléjük, ám a csapatnak nem volt ideje tudományát bemutatni. Egy kövérkés, bársonyruhás apród toppant elébük, és sipító hangon kiáltozni kezdett:

- Adjatok helyet, hölgyek és urak! Ők itt Quebryn várurat és legnemesebb vendégeit jöttek szórakoztatni. Helyet a Szabad Társulatnak!

- Szabadok Társasága – javította ki Crashcidia.

- Hogyan? Hát persze! – vágta rá az apród, és ahogy csak bírt, iparkodott előre hájas, kurta lábain.

Elvezette őket egy négyszögletes, oszlopos előtérbe, ahonnan néhány ajtó nyílt. Az apród odaintett az egyik felé.

- Ott benn letehetitek a holmitokat. Enni-inni valót is találtok, de ahhoz most még ne nyúljatok! Gyorsan rakodjatok le, s máris jöjjetek! Quebryn várúr nem tűri, hogy megvárakoztassák!

Odabent, a szűkös, félhomályos odúban Hmum lerakta egy sarokba a magával hozott két zsákot. Az egyiket kibontotta, pár holmit ruhájának ujjába és egyéb hasítékokba tömött, aztán a társaság már indult is kifelé. A kövér apród türelmetlenül toporogva várt rájuk, majd amikor megjelentek, szinte futva vezette őket egy hatalmas, kétszárnyú, csukott ajtó felé. Az ott posztoló őrök félreálltak, aztán a nyíló ajtó mögül egy harsány hang így kiáltott:

- A Szabadok Társasága!

A csapat bemasírozott, a nehéz ajtószárnyak döngve csapódtak be mögöttük. A díszterem, ahová bejutottak, nem volt különösebben széles vagy tágas, azonban rendkívüli pompával rendezték be. Aranycifrázatú és aranyos pártájú ametisztoszlopok tartották az akvamarincsillagokkal ékesített, alabástrom és jádekő mozaikokkal rakott mennyezetet. A padlót hatalmas, simára csiszolt porfírlapokból rótták össze. A helyiségben mindenfelé aranycirádás asztalok álltak, rajtuk drágaköves edények étellel-itallal töltve. A falak mentén selyembársony huzatú hencsereken párok ölelkeztek.

A terem közepén, válogatott szépségű rabnőkkel körülvéve, tizenöt smaragddíszes lépcső tetején lévő trónszéken ült egy férfi. Már nem volt fiatal. Egykor fekete haja őszülni kezdett, fejbúbján, halántékán megritkult. Magas homloka barázdált, orcája sápadt, beesett. Éles pillantású szeme mélyen ült árnyékos üregében, ajka pengevékony, kegyetlenségről árulkodó. Arannyal átszőtt, rubinkövekkel szegélyezett tunikát viselt és bíbor köpenypalástot. Két, ékszerekkel díszített, ráncos bőrű, inas karja mozdulatlanul nyugodott a bíborpalást káprázatos kelméjén. Ő volt Quebryn, Llebak várának ura.

- Titeket küldött Tegur ajándékba? – szólalt meg vontatott orrhangon. – Nem mondhatom, hogy különösebben el lennék ragadtatva. Mindegy, ha már itt vagyok, hadd lássak tőletek valamit!

A csapat mozgásba lendült. Bemutattak pár bohóctréfát és bűvésztrükköt meg néhány akrobatamutatványt. A teremben a vendégek felől innen is, onnan is taps és ováció harsant, Llebak várura azonban ajkbiggyesztve szemlélte őket.

- Fogalmam sincs, hogy jutott eszébe Tegurnak ilyen silány népséget ideküldeni! Már csupán az a kérdés, melyikteket korbácsoltassam meg először azért a tömény unalomért, amiben részesítettetek. Tán azt a némbert, aki selyemálarc mögé rejti az ábrázatát. Olyan rút lennél, hogy nem mered magad megmutatni?

- Ellenkezőleg – felelte Crashcidia. – Olyan szép vagyok, hogy a látványom élvezetében csak egy kiválasztott részesülhet!

Quebryn felvonta a szemöldökét.

- Nocsak – mondta –, figyelemre méltó lennél? Az alakod elég formásnak tűnik…

- Tökéletes a testem – jelentette ki a lány. – Igazi táncosnőé nem is lehet másmilyen.

- Táncos vagy? – Llebak várura fölényesen mosolygott. – Tudod, hogy ez a sok rabnő itt körülöttem egytől-egyig az?

- Én mindnél különb vagyok!

Crashcidia olyan magabiztossággal válaszolt, hogy a trónon ülő férfi csodálkozva mérte végig.

- Hát akkor… mutasd a tehetségedet! – szólt.

- Most csupán egy keveset láthatsz belőle, várúr – közölte Crashcidia. – Tudod, a tánchoz méltóképp fel kell öltöznöm, hogy utána annál izgalmasabb legyen, amikor levetkőzöm!

Llebak urának szája egy pillanatra tátva maradt a nő szavai hallatán. Crashcidia intett Hmumnak, mire a gnóm egy kétágú ezüstfurulyát vett elő a köpenye hajtókája mögül. Valami magas, éles hangú melódiát kezdett rajta sípolni, mely szabálytalan volt, mégis ritmusos. Crashcidia két talpát szilárdan megvetette a porfírpadlón, nem mozdult el onnan, még csak lábujjhegyre sem emelkedett, s mégis… Először mintha csupán bokája mozdult volna, majd lábszára, térde, combja, csípője, hasa, háta, melle, karja. Hullámok futottak át alakján, előbb apró, szelíd rezdülések, majd teste hajlatait, gömbölyűségét kiemelő ívek, végül minden porcikáját megfeszítő, extatikus görcsök.

Ez alatt a különös, felkavaró produkció alatt Crashcidia feje mozdulatlan maradt, zölden ragyogó szemének pillantását Llebak várurának tekintetébe fúrta. A férfi izgett-mozgott a trónszéken, mígnem jobb keze elmerült bíborpalástjának redőiben. Úgy tűnt, saját magát kezdi simogatni. Crashcidia abban a pillanatban abbahagyta a táncot, Hmum pedig egy éles, sipító trillával befejezte a zenét.

Quebryn előkapta kezét palástja alól, ám ujjai meg-megrándultak az újrakezdés vágyától.

- Mi az – kérdezte rekedten –, miért nem folytatjátok?

- Quebryn úr – szólt a lány mézédes hangon –, emlékezz vissza, hogy azt mondtam, a tánchoz méltóképp fel kell öltözni. Ha megengeded, így teszek. Közben te és tisztelt barátaid megszemlélhetitek a társaim műsorát. Különösen figyelmedbe ajánlom a két ketrecharcost, az emberállatot és a trollt!

- Jól van, legyen! – vágta rá Llebak ura türelmetlenül. – De iparkodj vissza!

A lány könnyedén meghajolt és kecsesen kifutott a teremből. A várúr ekkor magához intette egyik, díszes páncélba öltözött emberét, testőreinek kapitányát.

- Eredj a nő után és vigyázz rá! Posztolj az ajtaja előtt, és ne hagyd, hogy bárki bármivel zaklassa! De arra is ügyelj, nehogy megszökjön!

A testőrkapitány tisztelgett, sietve indult kifelé, menet közben azonban beleütközött az ajtónál tébláboló Hmumba. A gnóm hajbókolva kért bocsánatot, és közben észrevétlenül elemelte a testőrparancsnok kulcsait, meg parancsnoki pálcáját.

***

Zamír, aki látszólag jelentéktelen mellékszereplőként meghúzódva állt a terem egyik homályos sarkában, egy óvatlan pillanatban átvette Hmumtól a lopott holmit. Tudta, hogy Hodiiff és Ogrut küzdelme élethű lesz: vér fog folyni, s csontok zúzódnak, azonban az ellenfelek ügyelnek arra, hogy ne váljanak harcképtelenné. Hisz fő feladatuk csak a verekedés után következik: ki kell szabadítaniuk a Quebryn fogságában sínylődő, rabszolgasorsra szánt emberállatkölyköket.

Abban a pillanatban, ahogy elkezdődött a harc, Zamír halk susogást hallott a füle mellett. Ytina volt az, aki láthatatlanul körberepült a várban, kikutatta hol és hogyan őrzik a foglyokat, és most mindezt elmondta a fiatalembernek. Zamír dolga volt, hogy tájékoztassa a hallottakról Ogrutot meg Hodiiffet, és segítsen nekik a rabszöktetésben. Miközben a fiatalember Ytina szavaira figyelt, a teremben zajló összecsapást nézte. Nehéz volt elhinnie, hogy a két harcos küzdelme nem halálos párviadal.

Épp Hodiiff támadott. Nekiugrott a trollnak, majd éles karmait beleakasztotta a combjába, s hosszú, véres csíkokat hasított belé. Ogrut felüvöltött a fájdalomtól, és roppant kezét ökölbe szorítva belebokszolt az emberállat oldalába. A párduc összegörnyedt kínjában, miközben végigcsúszott a földön. A troll fölemelte egyik ormótlan lábát, hogy rátaposson ellenfelére, ám Hodiiff félregördült, felpattant, és beleharapott Ogrut karjába. Ezúttal nem elégedett meg annyival, hogy a bőrt felszakítsa, egy húsdarabot is kitépett. Látszott, amint a cafatot véres nyálpermettel együtt kiköpi a szájából.

A nézőközönség őrjöngött a gyönyörűségtől. Legtöbbjük először látott ilyen vad küzdelmet, s akiknek valaha szerencséjük volt gladiátorjátékokat nézni, állították, azok sem különbek ennél. Eszelős fogadásokat kötöttek, vagyonokat tettek fel egyik vagy másik harcos győzelmére – vagy halálára.

Ogrutnak eközben egy váratlanul gyors mozdulattal sikerült megragadnia az emberállat karját. Hodiiff hátraugrott, kitépte magát a szorításból, közben viszont kificamította a vállát. Bal keze tehetetlen bénaságban fityegett az oldala mellett. Nyilván pokoli kínt okozott neki a sérülés, emiatt is véthette el az ugrást. Oldalról akart a troll nyakába harapni, de csak a tarkójába tudott belekapni. Most ott lógott, fehér fogait a húsba mélyesztve, miközben Ogrut jobbra-balra rázta a fejét. A párduc teste tehetetlenül csapódott a levegőben ide-oda.

A troll vaktában tapogatózva hátranyúlt, sikerült megragadnia Hodiiffet, és a falhoz vágta. Szerencsére azonban, az emberállat a lábaival ért először a falhoz, így az erős végtagok rugóként repítették vissza, Ogrut felé. A párduc ugrása ezúttal pontos volt. A troll vállán landolt és tépőfogait a torkába mélyesztette. Ogrut gurgulázva felüvöltött, vére patakokban kezdett folyni.

A troll esetlenül botladozott néhány lépést, aztán teljes erejével nekirohant a falnak. A párduc oldalvást csapódott, s közben hallatszott, hogyan reccsennek és törnek össze csontjai. Teste elernyedt, állkapcsa szétnyílt, lezuhant, végigterült a földön és nem mozdult többé. A troll még állt néhány pillanatig, azután megingott, a padlóra roskadt, feje csattanva vágódott neki a porfírlapoknak. A vér még csorgott a nyakából, ám ez semmiség volt ahhoz képest, amilyen véráradat a szájából kezdett ömleni. Hodiiff nyilván átharapta a torkát, még mielőtt Ogrut összezúzta volna az emberállat testét.

A nézők lélegzete elakadt, némely érzelmesebb hölgy ájuldozott, de hamarosan mámoros öröm lett úrrá a közönségen. Ez volt az igazi, a nagy, talán az évtized viadala – és ők láthatták!

- Él még valamelyikük? – firtatta Llebak várura némi kíváncsisággal.

A testőrök egyik altisztje odaugrott a két földön heverő mellé, sebeiket vizsgálgatta, majd azt mondta:

- Ha még van is bennük lélek, már nem sokáig, uram. Ilyen sérüléseket lehetetlen túlélni.

- Hát, ha valamelyik mégis megúszná, adjatok neki egy zacskó akvamarint! – rendelkezett Quebryn. – Ha mindkettő elpusztulna, küldjetek egy erszénynyi smaragdot Tegurnak. Az ilyen ajándékot illik viszonozni.

Crashcidia ezt a pillanatot választotta, hogy belibbenjen. Különleges ruhát viselt: lenge, fekete fátyolszövet burkolta be alakját, melyre ezüstszálakkal ősi jeleket és mintákat hímeztek. Fekete selyem rejtette haját és arcát, a sötét redők mögül csupán hatalmas, zöld szempárja villogott elő. Mezítláb volt, karcsú bokáit egy-egy csörgettyűs pánt fonta körbe. Két karját azonban majdnem vállig érő, fekete kesztyű takarta, s ezeket is ezüsttel hímzett ábrák díszítették.

Ahogy haladt előre, a ruha könnyű anyaga minden lépéskor testéhez tapadt, utána elvált tőle, pillanatonként mutatva meg tökéletes alakját, majd elrejtve azt a bámuló szemek elől. Quebryn nyilvánvaló tetszéssel figyelte Crashcidia vonulását, aztán megszólította az elé lépő lányt:

- Mit szólsz ahhoz táncosnő, hogy míg távol jártál, a két társad megölte egymást?

A nő vállat vont.

- Akinek az a sorsa, meghal. Akié más, az életben marad – mondta.

- Egy erszény smaragdpénzt ajánlottam fel azért a küzdelemért, amit az imént láttam. Neked, táncosnő, két erszényt adok, ha tetszésemre szolgálsz.

- Iparkodni fogok, Quebryn úr – felelte Crashcidia. – De előbb vitesd ki az emberállatot meg a trollt, mert vérmocskos tetemük csak megzavarná a tökéletes táncelőadást!

Llebak ura fölkacagott csúf, káráló nevetéssel, majd csettintett ujjaival, s a földön heverők felé intett. Testőrei nyomban odaugrottak. Ketten Hodiiff két lábát ragadták meg, három-három katona meg Ogrut ormótlan végtagjait, így vonszolták ki őket a folyosóra.

Zamír követte a menetet, miközben sajnálkozó pillantást vetett a becsapódó ajtóra. Nagyon szerette volna látni Crashcidia táncát, ám most az emberállat és a troll mellett volt a helye. Mikor a katonák izzadva, lihegve letették terhüket a folyosón, Zamír elfintorodott.

- Ez a ronda troll teljesen összevérzi a padlót, a párduc meg büdös, akár egy vadállat. Talán jobb lenne őket kivinni a hátsó udvarra. Ott akkor sem zavarnak senkit, ha kiszenvednek.

A testőrök összenéztek, majd az egyikük azt mondta:

- Igaza van a fickónak!

Így hát fölnyalábolták Hodiiffet, Ogrutot meg utána rángatták, és mindkettőt kilökték a vár hátsó udvarára. Oda, ahonnan egy út vezetett arra a távolabbi térre, ahol a rabszolgaságra szánt emberállatkölyköket őrizték.

Mikor a testőrök visszatakarodtak a várba, Zamír nagyon halkan megszólította mozdulatlanul fekvő két bajtársát.

- Hodiiff, Ogrut! Életben vagytok még?

- Persze hogy életben vagyunk. – A párduc gyors, ruganyos mozdulattal felült. – Pajtás, segíts egy kicsit! Fogd meg a bal kezem és tarts erősen!

Zamír megragadta a kimarjult végtagot. Az emberállat akkor hátradőlt és nagyot rántott a karján. Érződött, ahogy Hodiiff összerándul a kíntól, ám a következő pillanatban kattanás hallatszott, s vállízülete a helyére ugrott.

- Na, így már jobb! – jelentette ki a párduc. – Bármikor ki tudom ficamítani a vállamat vagy a térdemet, de helyrerakni mindig fájdalmas egy kicsit.

Zamír csak bámult ezen a megjegyzésen, aztán megkérdezte:

- Csontod nem tört el?

- Dehogynem! – Még az éj sötétjében is látszott, ahogy az emberállat vigyorra húzódó szájában megvillannak a fehér tépőfogak. – Három bordámat vertem szét a falon. Jó nagyot reccsentek, igaz? Tetszett annak az átkozott úri közönségnek odabent. Na és te hogy vagy, Ogrut cimbora?

- Fájj a nyejjvem! – selypegte a behemót, miközben felült.

- Mi történt a nyelveddel? – tudakolta Zamír.

- Ejjhajjaptam, amikojj a föjjdhöz csaptam a fejjem.

- Mindig így csináljuk – vette vissza a szót Hodiiff. – Ez a nyavalyás Ogrut folyton éhségre panaszkodik, holott olyan vastagon hájas, hogy alig bírok néhány csepp vért fakasztani belőle a fogaimmal! Muszáj, hogy végül megsebezze a nyelvét, különben senki sem hinné el, hogy széttéptem a torkát.

- Elképesztőek voltatok! – állapította meg Zamír. – Tényleg úgy tűnt, mintha belepusztultatok volna a csatába.

- Pedig még nem is lendültünk bele igazán. Túl szűk volt a tér, kevés a hely. – A párduc sóhajtott. – Amikor gladiátor voltam, életre-halálra folyt a küzdelem. Ott nem elégedtek meg látszatsérülésekkel. Ilyen a rabszolgák sorsa: semmit sem ér az életük. Ideje tennünk azért, hogy Quebryn foglyainak ne ez legyen a végzete!

A troll helyeslőn dörmögött és Zamír is egyetértőn bólintott. Aztán a fiatalember levetette a fodros nyakú, bő bohócjelmezt, ami alatt Llebak vártisztjeinek egyenruháját viselte. Hmum lopta ezt is, mint annyi minden egyebet. A kulcscsomót, amit a gnóm Quebryn testőrkapitányától emelt el, Zamír átadta Ogrutnak. Majd kezébe véve a szintén lopott parancsnoki pálcát, a fiatalember gyors, határozott léptekkel vezetni kezdte kétfős csapatát. Ytina információinak hála, pontosan tudták, merre kell menniük.

Itt-ott őrökbe botlottak, akik a Zamír kezében lévő parancsnoki pálca láttán tisztelegtek, és félreálltak az útból. A menet végül egy fáklyákkal megvilágított, nagy térre érkezett: itt raboskodtak az emberállatok kölykei. A négyszögforma terület egyik felét karámok kerítették el, ahol disznó-, gorilla-, medve- és orrszarvúkölykök zsúfolódtak össze. A másik oldalt erős rácsú ketrecek foglalták el, ezekbe zárták be a farkas-, gepárd-, oroszlán- és tigriskölyköket.

A rabokat tucatnyi foglár őrizte. Zamír előszólította a vezetőjüket, aztán parancsnoki pálcáját felmutatva közölte:

- Quebryn várúr parancsára a legértékesebb, gladiátornak szánt emberállatok még ma éjjel kiválogatásra kerülnek. Ez a rabszolga lesz a kiképzőjük, ő végzi a szelekciót – mutatott Hodiiffre. – A troll őrfeladatot lát el, nála vannak a ketrecek kulcsai. Hagyjátok őket nyugodtan dolgozni!

- Úgy lesz! – mondta a foglárok vezetője és ment, hogy az embereit tájékoztassa a hallottakról.

Most, hogy egy pillanatra hármasban maradtak, Hodiiff csendesen odaszólt Zamírnak:

- Siess vissza a várba, mert Crashcidia tánca mindjárt véget ér! Ytina és Hmum segítenek észrevétlenül a díszterembe jutnod.

- Sok szejjencsét! – tette hozzá halkan dörmögve Ogrut.

A fiatalember biccentett a szerencsekívánat hallatán, aztán sarkon fordult, és mint az egy tiszttől várható, határozott, gyors léptekkel indult meg vissza arra, amerről jött.

A fáklyák fénykörén túljutva hátranézett. A troll épp akkor nyitotta ki az egyik ketrec rácsos ajtaját, és durva mozdulattal – ahogy egy rabszolgával szokás bánni – belökte a párducot.

Zamír tudta, mi fog történni. Hodiiff elmondja a raboknak, hogy megszöktetik őket. Ogrut minden ketrec ajtaját nyitva hagyja, így a kölykök a megfelelő pillanatban kitörnek. Sokan vannak, bizonyosan elbírnak majd az őrökkel. Amint kiszabadul az összes emberállat, felkészülnek, hogy a várból is kiszökjenek.

Ezt segítendő, a fiatalembernek még akadt egy kis feladata. Miközben visszafelé tartott, az út mellett posztoló öröknek parancsba adta, hogy engedjék át az erre haladó, gladiátor-kiképzésre induló emberállatokat meg a kíséretüket. Míg az őrök buzgó tisztelgéssel fogadták szavait, Zamír arra gondolt, hogyan fognak összecsuklani, mikor Ogrut egymás után leüti őket.

Ahhoz a helyhez érve, ahol bohócjelmezét hagyta, a fiatalember gyorsan levetette tiszti ruháját, s felöltötte a fodros nyakú jelmezt. A legközelebbi pöcegödörnél a híg trágyába hajította az uniformist, és megvárta, míg a díszes ancúg elsüllyed.

Amikor a várba visszaérve Zamír végigsietett a folyosón, senki sem állította meg. Hogy a Quebryn díszterme előtt posztoló őrök közt észrevétlenül jusson át, arról Ytina gondoskodott. A láthatatlan manólány zúgó, zümmögő hangokat hallatott, közben megharapta hol egyik, hol másik silbak fülét. Miközben a katonák a nem létező bögölyt hessegették és kergették a félhomályos előtérben, Zamír besurrant a kétszárnyú ajtón.

Csupán Crashcidia és Hmum vették észre a visszatértét, s azt is csak a gnóm látta, amikor a fiatalember egy oszlop mögé húzódva padlóra ejtette az őrparancsnok pálcáját.

***

Hmum ezúttal egy soksípú bőrdudán játszott teljes hangerővel, a jelenlévők szeme pedig megbabonázva tapadt a táncoló Crashcidiára. Zamír csupán a legvégét láthatta az előadásnak, azonban így is a hatása alá került. A lány, miközben sebesen forgott saját tengelye körül, a teremben is körbekeringett. Olyan gyors volt a mozgása, hogy testének körvonalai elmosódtak, ezüsttel hímzett fekete ruhás alakja egy forgószél örvényének tűnt.

Ebben a szédítő pörgésben azonban felemelt karjai tisztán kirajzolódtak. Mintha külön táncot mutattak volna be a fekete kesztyűk rejtekében: akár a ringatózó kígyók, összefonódtak, szétváltak, kecses, mégis baljós mozdulatokkal. Aztán a lány egy utolsó, fergeteges pördüléssel Quebryn trónszékének lépcsői előtt termett, térdre vetette magát, és két karját szélesen kitárta Llebak ura felé.

Heves mozdulata, mintegy véletlenül, szétnyitotta elöl a ruháját, s felvillantotta formás kebleit. Fekete fátyol mögül előtűnő, pihegő mellének látványa minden férfiban vágyat ébresztett – Quebryn se volt kivétel. Miközben tágra nyílt szemmel bámult, Llebak urának csontos keze megmoccant, és bekúszott bíborpalástja redői mögé. Ám nem maradt ideje kényeztetni férfiasságát, mert Crashcidia talpra szökkent, mire Hmum dudaszava elhallgatott.

A nő sietősen összevonta ezüsthímes ruháját, majd kihívó tekintetet vetett a trónon ülőre.

- Mint vélekedsz, Llebak ura: megér neked a táncom két kicsi zacskónyi aprót? – kérdezte Crashcidia pimaszkodva.

A teremből innen is, onnan is kuncogás hallatszott, mire Quebryn a homloka szegélyéig elvörösödött. A lány nyilvánvalóan a bolondját járatta vele, és ezt ő még csak meg se torolhatta! Hisz ha ráküldené a testőreit, hogy korbácsolják meg a szemtelenségéért, a távozó vendégek széltében-hosszában elhíresztelnék, hogy Llebak rettegett ura a katonái nélkül képtelen elbánni egy közönséges táncosnővel. Így hát gőgös arcot vágott, s méltóságteljesen azt felelte:

- Smaragdot ígértem neked, ám úgy döntöttem, kegyesebb leszek, mint azt megérdemelnéd!

Szakadó szövet reccsenése hallatszott, és amikor Quebryn keze előkerült bíborpalástja ráncaiból, tunikájának rubinkövekkel díszített, leszakított szegélye volt a markában. A textilcsíkot Crashcidia lába elé hajította, mire a teremben lévő vendégeken az ámulat moraja futott végig. Nem csoda: ennyi rubinból házat, kis birtokot, s hozzá való rabszolgákat is meg lehetett volna venni.

Crashcidia lehajolt, felkapta a földön heverő ruhafoszlányt, és tépdesni kezdte róla a drágaköveket. Aztán a rubinokat a llebaki várúr trónjának lépcsőin kuporgó rabnőknek kezdte dobálni. Amikor minden lány megkapta a maga ékkövét, Crashcidia csengő hangon rájuk parancsolt:

- Menjetek innen, tűnjetek el a várból! A várúr mostantól csakis az enyém!

A meghívottak pusmogva összesúgtak. Quebryn Crashcidiát méregette, majd lassan ferde vigyorra húzta keskeny ajkait.

- Hallottátok a szót, szajhák! Ez a táncosnő egymaga különbül elszórakoztat engem, mit ti együttvéve. Takarodjatok!

A lányok riadtan pattantak fel, és kiszaladtak a teremből. A legtöbben nyilván el se hitték a szerencséjüket: nemcsak a rabszolgasorból szabadultak fel, hanem még kis anyagi kárpótlást is kaptak, amiből újrakezdhették az életüket.

Quebryn akkor magához intette Crashcidiát. A lány fellépdelt néhány lépcsőfokon, azután letérdelt, épp olyan messze, hogy a llebaki várúr ne érhesse el kinyújtott kezével. A férfi, ha bosszankodott is ezen a távolságtartáson, nem adta tanújelét.

- Mi a neved, táncosnő? – kérdezte.

- Berenna – válaszolta Crashcidia.

- Tehát, Berenna – méregette a várúr a lányt. – Sok rabszolgát, és egy egész kis vagyont dobtam ki a szeszélyed miatt. Remélem, meg fogod szolgálni ezt az árat!

- Elégedett leszel Quebryn úr, amint meglátod a táncomat, amit kizárólag neked szánok, és átadom az ajándékomat, amit egyedül számodra tartogatok.

- Hallottátok ezt? – kérdezte Quebryn mélyről feltörő kacagással, miközben körbepillantott a termen. – De időközben mi legyen a vendégeimmel, Berenna?

- Vendégeid és testőreid szórakoztatásáról majd gondoskodik a Szabadok Társaságának fegyverforgatója, aki párviadalra hívja Llebak örökös bajnokát!

A nő bejelentésére most előlépett Zamír, és némán meghajolt. A várúr fitymálva méregette a maskarába bújt alakot.

- Ez lenne a ti bajvívótok? Inkább látszik vásártéri pojácának, mint fegyverforgatónak. De nem bánom, harcoljon, ha tud. És most azonnal távozzon mindenki, hadd mulattasson végre engem az én saját táncosnőm!

- A gnómnak még maradnia kell egy kicsit, hogy előkészítse a termet. Nem közönséges táncot szándékozom bemutatni!

- Uram! – szólt közbe a testőrök kapitánya, aki eddig aggodalmas képpel hallgatta a beszélgetést. – Nem lenne helyes, ha magadra maradnál ezzel a nővel meg a gnómmal. Hogyha van náluk valami, amivel ellened támadhatnak…

- Marha! – förmedt rá a trónon ülő. – Shamo megmondta, hogy Tegur küldöttei, és nincsen rossz szándékuk irányomban. De nem bánom, motozd meg a gnómot, ha akarod.

- És mi legyen a táncosnővel?

- Élvezettel tapogatnád körbe, igaz? Abban a fátyolruhában, amit visel, még egy varrótűt se lehet elrejteni. Nem ajánlom, hogy egy ujjal is hozzányúlj a nőhöz! Mostantól csakis én érinthetem, egész hátralévő életében!

- Ha ilyen bizalmatlan vagy, kapitány – jegyezte meg Crashcidia –, várj itt, amíg a gnóm végez a munkájával! Azonban utána menned kell, mert a táncomat nem a te szemednek szánom!

- Hallottad, kapitány, ehhez tartsd magad! – mordult emberére a várúr, aztán türelmetlenül felcsattant. – Testőrök, takarodjatok! Vigyétek a fegyverforgatót, adjatok rá páncélt, a kezébe meg kardot, aztán hadd csatázzon Llebak bajnokával! Vendégeim, jó szórakozást a bajvíváson, és tűnjetek innen végre!

Erre a nem túl finom felszólításra testőrök és meghívottak egyaránt távoztak a díszteremből. Odakinn némi tanácstalanság mutatkozott, vajon Quebryn javaslata szerint bajvívást nézzenek-e, vagy keressenek maguknak más szórakozást. Ám Zamír tudta mi a teendője: mindenáron le kell kötnie a vendégek figyelmét.

Hodiiff és Ogrut épp a rabszolgákat vezetik a szabadság felé. Hmum hamarosan Ytina segítségére siet, hogy együtt törjék át Shamo rabketrecének rácsait. Crashcidia pedig, miközben táncol, a tündérmanó hajából készült füstölővel elkábítja Quebrynt. Nem szabad, hogy bárki, akár egy ostoba véletlen folytán is megzavarja őket!

A fiatalember ezért nagy hangon kérkedni kezdett: felsorolta hol és hány diadalmas győzelmet aratott, mennyi ellenfelét tette nyomorékká és ölte meg. Persze ez az öndicsőítés csak részben volt igaz, de a jelenlevők érdeklődését fölkeltette. A korábban látott brutális viadalhoz hasonló szórakozást reméltek, így végül meghívottak és testőrök lelkesen kísérték Zamírt a bajvívóteremhez. Itt a fiatalembert egy kis fülkébe vezették a katonák. Ormótlan, nehéz páncélzatot adtak rá, kezébe meg egy silány minőségű, gyenge kardot nyomtak. Zamír hiába kérte, hadd használja saját vértjét és fegyverét, nem kapott rá engedélyt.

A fiatalembert az öltözőfülkéből egy erős, vasrácsos ajtón át a bajvívóterembe lökték, majd lelakatolták az ajtót. Zamír körülnézett. Körben a falak mentén húzódó padsorokon előkelő meghívottak, vártisztek, katonák, alja szolgálónép zsúfolódott össze. Beszéd zsongása töltötte meg a levegőt, itt-ott kiáltás harsant, hogy tudassa, hány akvamarint meg smaragdot tettek Llebak bajnokának győzelmére. Zamírra senki sem fogadott, és a fiatalember hamarosan megértette ennek okát.

Miközben ott állt egy, a nézőtértől vastag rácsokkal elzárt, óriási körketrec szélén, középen megnyílt a padló egyik szelvénye. A mélyből egy emelőszerkezet felcsörlőzte a küzdőtérre Llebak örökös bajnokát.

Zamír elborzadt tekintettel mérte végig. Ellenfele nem ember volt, nem is élő, hús-vér lény, sőt még csak nem is Zhorlon varázslatainak valamely szörnye, hanem egy gépezet.

Ügyes kezű gnómok készíthették, ezüstösen csillogó fémből, ezt a mechanikus szerkezetet. A monstrum formája trollra emlékeztetett, azonban legalább kétszer olyan nagy volt. Feje gömb alakú, két szeme rubinhoz hasonló, világító kő. Igazán rémítőnek a karjai mutatkoztak rajta. Négyet is szereltek rá! Kettő közülük kisebb méretű volt, és emberi kézre hasonlított: öt fürge fémujj a bal oldalon kardot forgatott, a jobb oldal öt ujja pedig egy lándzsát markolt. A másik két roppant méretű kart ellenben szörnyű fegyverekké alakították át. Hatalmas fémtövisekkel ellátott, óriási láncbuzogány lengett egyfelől, túlnan meg lángoló cső meredt előre.

A fémharcos máris támadásba lendült. Tüzet hányó karja Zamírra irányult, és lángnyalábot lövellt felé, egyik kisebb keze pedig a fiatalemberre dobta a lándzsát. A fiút csak gyors reflexei mentették meg a biztos haláltól. Oldalra vetődött, utána nehéz páncéljában végiggurult a padlón, és a szerkezet háta mögé került. A masina, mielőtt követte volna a fiatalembert, lehajolt a földre hullt lándzsáért. Zamír a pillanatnyi szünetet kihasználva talpra állt.

A fémmonstrum már fordult is felé, és ezúttal láncos buzogányával sújtott le rá, de a fiú a padlóra hasalt, és még épp át tudott csusszanni a fémtüskék közt. Aztán amilyen gyorsan csak bírt, felállt, a gépezet mögé futott, és kardját beledöfte az egyik fémláb bokaízületébe. Remélte, hogy ezzel lebénítja a szerkezetet, ám a hitvány fegyver eltört, s a keresztvas fölött mindössze egy hüvelyknyi csonk maradt a fiatalember markában. Ráadásul a masina kardforgató keze feléje suhintott, és eltalálta Zamír vállán a páncélt tartó bőrszíjak egyikét. Az kettéhasadt, a vértezett megereszkedett, még inkább nehezítve a fiatalember mozgását. Zamírnak azonban sürgős volt, hogy cselekedhessen.

Félreugrott a lándzsával rá célzó fémkéz elől, és miközben megint a masina háta mögé került, csonka kardjával átvágta páncéljának másik vállszíját és az egyik oldalszíjat is. A vértezet csörömpölve a földre esett, Zamír pedig könnyedén félreszökkent a feléje lángot szóró kar útjából. Most, hogy a páncél nem nehezedett rá bénító súllyal, a fiú sokkal gyorsabban mozgott, és a szerkezet nem bírta követni tempóját. Ám nem adta fel: hol karddal vágott, hol lándzsával döfött a fiatalember irányába, láncos buzogányát csapta felé vagy tüzet lövellt.

Zamír aggódott, hisz bármilyen fürge is legyen, idővel el fog fáradni, akkor pedig a fémharcos megöli. Hogy a gépezet kardját vagy lándzsáját megszerezze, lehetetlennek tűnt, s egyik sem látszott hatásos eszköznek a monstrum ellen. A fiatalember, miközben elkerülte az óriási buzogány csapását, lekapta fejéről a nehéz fémsisakot, és nekihajította a gépezet hátának. A masina nagyot döndült, valami megcsikordult benne – és Zamír hirtelen rájött, mégis lehet esélye a szerkezet ellen!

Felkapta padlóra hullott sisakját, kikerülte a fémkezek fegyvereit, és a sisakot ismét a gépezet hátához vágta, oda, ahol jókora szegecsek kapcsolták egybe a monstrum burkolatát. A fiú innentől mindössze azzal törődött, hogy kívül jusson a fémharcos fegyvereinek hatókörén, és nagy erővel hajigálja hátához a sisakot. Végre sikerült, amit tervezett: az egyik szegecsfej lepattant, és rés nyílt a masina burkolatán. Nem volt nagy, de mögötte látszott néhány mozgó fémtengely meg pár pörgő fogaskerék.

Zamír fölkapta a földről kardjának csonkját, célzott, s a törött fegyvert a gépezet belsejébe hajította. Csikorgás hallatszott, fémszilánkok hullottak a sérült szerkezetből, és két fogaskerék elakadt. A fémharcos egyik ormótlan lába megroggyant, majd a monstrum recsegve-ropogva végigzuhant a padlón. Lándzsás keze csonkká gyűrődött, összetört, kardot tartó keze könyökből leszakadva a földre esett. Másik két karja azonban még ép maradt, és az egyik lába is mozgott. Kúszva próbált Zamír ellen támadni.

A fiú miközben félreszökkent a láncos buzogány útjából, felkapta a földön heverő lándzsát, és beledöfte a szerkezet hátburkolatának hasadásába. Aztán a lángoló kart kikerülve felvette a fémharcos elejtett kardját, és a fegyvert a gépezetbe szúrta. Újabb csikorgás hallatszott, ismét fémszilánkok záporoztak, és megbénult a szerkezet másik lába is.

A monstrum még mindig nem adta fel a küzdelmet, ám a fiatalember már tudta, hogyan vethet véget a harcnak. Ide-oda ugrált a tehetetlenül vergődő masina hátán, miközben a gépezet hol buzogányával, hol lángot szórva próbálta megölni Zamírt. A fiú azonban folyton félrevetődött vagy lebukott, így a szerkezet saját testét püfölte, horpasztotta, szaggatta buzogánya tüskéivel, s önnön fémjét olvasztotta meg a tűzzel. Nem bírta sokáig. Még rándult egyet-egyet, majd mozdulatlanná vált és rubinfényű szemei kihunytak. A fémharcos megsemmisült, hasznavehetetlen roncskupaccá lett.

***

A nézőközönség egy ideig némán szemlélte ezt a senki által sem várt végkifejletet. Aztán az egyik férfi, aki hatalmas pénzösszeget tett a gépezet bajnoki győzelmére, kifakadt:

- Most mégis mi legyen? Erre a végeredményre senki sem fogadott, mindenki vesztett.

- Ez óriási tévedés! – rikkantotta egy harsány hang.

Hmum mintha a semmiből tűnt volna elő, pedig mindössze annyi történt, hogy a gnóm föllebbentette félköpenyét ruhája csillámdíszes oldaláról.

- Hölgyeim és uraim! – rikoltozta Hmum. – A mai napon fényes győzelem született, aminek hála, Llebaknak új fegyverforgató bajnoka van! S ámbár önök másra fogadtak, mégsem vesztesek! Az ifjú bajnok ugyanis megelégszik annyival, ha az ellene feltett tétekből egyetlen pénzdarabot adományoznak neki – természetesen a legnagyobb értékűt!

Az emberek összenéztek, pusmogtak, majd az egyik nő smaragdot vett elő az erszényéből. Bedobta a ketrec rácsán, példáját pedig követték a többiek. Zamír lába elé ékkőzápor zuhogott. A legtöbb smaragd volt, de akadt közte akvamarin, meg ametiszt is – nyilván közemberektől – meg néhány rubin. A legmeglepőbb az volt, hogy vallási fizetőeszközt, nagyjából négymaréknyi holdkövet is behajítottak.

Miután a pénzesőnek vége szakadt, Hmum ismét kiáltozni kezdett:

- Tisztelt meghívottak, szórakoztatásukról immár én gondoskodom! Sokan úgy tartják, hogy a máguskirályokkal együtt eltűnt a világot uraló bűvös erő, az orku. De akkor mi a magyarázat erre…?

A gnóm a kezével furcsa jelet rajzolt, mire a levegőből virágszirompermet hullott néhány szép hölgyre.

- És erről mit gondolnak? – tette hozzá Hmum, miközben ujjainak intésére pár férfi övéről pénzes erszények potyogtak a padlóra.

- Miként vélekednek erről? – folytatta a gnóm ujjaival pattintva, mire egy bugris csodálkozástól tátva maradt szájából kiröppent egy kismadár.

- Hát ez hogy tetszik? – Hmum meglebbentette köpenyét, mire eltűnt a jelenlévők szeme elől.

- Miféle trükkök voltak ezek? Most meg láthatatlanná vált? Hisz ez lehetetlen!

Az elképedt kiáltás Quebryn testőrkapitányáé volt. Mióta gazdája kiebrudalta, a gnóm pedig előzékenyen visszaadta parancsnoki pálcáját, a gyanakvó tiszt folyvást Hmum nyomában loholt. Most zavartan tekintgetett jobbra-balra, nem sejtve, hol lelje azt, akit eddig követett.

- Hölgyeim és uraim, aki kíváncsi további bűvészmutatványaimra, megtalálhat a nagyteremben! – harsogta valahonnan a gnóm.

A tömeg meglódult, egymás sarkát taposva igyekeztek a mondott irányba. Zamír hamarosan magára maradt, és akkor meghallotta füle mellett Ytina vékonyka hangját.

- Crashcidiának szüksége van rád! Siess a díszterembe, amint tudunk, Shamóval mi is utánad megyünk.

És Zamír rohant.

A díszerem előtt már nem álltak őrök, mivel a földön elterülve kábult álomban hortyogtak. A kétszárnyú ajtó résnyire nyitva volt, s mögüle zöldes színű, édeskés füst szivárgott. Zamír úgy gondolta, ez csakis a bódítószer lehet, amit a tündérmanó hajából nyertek ki. A fiatalember nem érezte kábító hatását, ám őt csakúgy, mint a társait, oltalmazta Ytina lehelete.

Zamír belépett a díszterembe, és az ajtót úgy, ahogyan az imént volt, résnyire nyitva hagyta. Odabent olyan sűrű volt a füst, hogy a fiatalember jó darabig semmi egyebet nem látott, mint homályos, zöld színű gomolygást. Hangokat azonban hallott. Furcsa, elhaló neszeket, zihálást, nyögést.

Zamír homlokát kiverte a verejték. Mit művelhet Llebak ura Crashcidiával? Aztán fülét megütötte valami más zörej is: ritmikus csörgés, fémes csendülés. Némi töprengés után rájött, hogy ez Crashcidia bokacsörgettyűitől eredhet. A lány talán most is táncot lejt a várúr előtt? Zamír megindult a hang felé, azonban megtorpant, mert váratlanul egész közelről hallotta meg Quebryn szavait.

- Elég lesz már, elég! – nyögte a férfi. – Vagy inkább adj még többet, Berenna! Tudod, milyen régóta kellett nélkülöznöm ezt a mámort? Valamikor, míg volt Llebaknak erdeje, benne éltek a tündérmanók. Mindet megkaparintottam és elpusztítottam. A szárnyukból való főzet gyönyört adott a testemnek, hajuk füstje az elmémmel játszadozott. Shamo az utolsó… Minden szál haját kitéptem. Te honnan… honnan jutottál hozzá, Berenna?

A nő nem felelt, csupán csörgettyűi csilingeltek egyre szaporábban és hangosabban.

- Ez a tánc… őrjítő! – hörögte Llebak ura. – Egyszer betörtem Ylinhra templomába. El akartam rabolni a kincseit… Nem a holdkő kellett, hanem… Csakhogy mikor belopóztam a belső szentélybe, megláttam egy lányt. Vörös volt a haja, akár a tűz… Ő táncolt így. Meg akartam kapni… elraboltattam. Az a másik kettő, a két kis szajha, nem számított. Pillanatnyi élvezet, amíg rajtuk feküdtem… pillanatnyi élvezet volt az is, mikor megfojtottam őket. De az a vörös hajú… Micsoda kéj lett volna meggyalázni, utána elpusztítani! Nem hagyta… megölte magát. Azóta se akadtam olyan nőre, mint az… Végre hogy leveszed az álarcodat, Berenna… Te vagy…ő?

Ekkor elhallgatott a lány bokacsörgettyűinek csilingelése, és megszólalt Crashcidia hangja:

- Úgy ám Quebryn! Visszajöttem, hogy megadjam, ami jár neked. Míg a bódítószert szívtad, és a táncomat nézted, folyvást a bűneidről fecsegtél. Arról, hogy mennyi pénzt raboltál össze, hány birtokot kaparintottál meg, milyen sokakat tettél földönfutóvá. Elbeszélted, hogyan erőszakoltad és ölted meg a nőket, miként gyilkoltad le a férfiakat, s tetted rabszolgává a gyerekeket. Ennyi hitványságban töltött év, és ilyen tömérdek gonosztett után tudsz-e szólni legalább egyetlen jócselekedetedről? Nem? Egy sincs?

- Ostoba némber, semmit se tudsz arról, mi a jó! – recsegte a férfi. – Gyere, ülj az ölembe, és tedd a kezembe a nyakad, akkor majd megmutatom, mi esik igazán jól nekem!

- Ha ennyire vágysz utánam, Quebryn – hallatszott Crashcidia gúnyosan évődő hangja –, miért nem jössz ide hozzám és veszed el, ami kell?

- Mivel lábra se bírok állni, úgy elszédített ez az átkozott füst! De ki fogok józanodni, akkor pedig a markomba kaparintalak és megöllek. Ebből a várból nem menekülhetsz el, Berenna… vagy akárhogy is hívjanak. Azt hiszed, még élsz, azonban már halott vagy!

- Hidd, hogy az élő halott, a halott pedig él, de a bosszú utolér!

- Mit fecsegsz? Kiről beszélsz?

- Jochrehnről. Kiváló Őrző volt és jó ember. Te pedig az életére törtél, hogy megszerezd a varázsgyűrűjét. Nem sikerült megkaparintanod, és tudd meg, hogy ez okozza majd a vesztedet! A gyűrű segítette Jochrehnt, és amikor én előled a halálba ugrottam, az Őrző megmentette az életemet. Cserébe pedig megfogadtam, hogy végzek veled. Mondd csak, Llebak ura, nem félsz attól, hogy a bosszú hamarosan beteljesedik?

- Én csak attól féltem, hogy nem bírlak idejében elkapni, és kitekerni a nyakad! De már nem félek tőle!

Crashcidia sikolya hallatszott, Zamír pedig futni kezdett a hang felé. Valami tompa fényű izzást látott, amibe majdnem belerohant, mire rájött, hogy az egy tűzrakás, aminek tetején Ytina haja ontotta magából a füstöt. A fiatalember átugrotta a tüzet, és végre szembekerült Quebryn smaragdlépcsős emelvényével. A trónszéken most is ott ült Llebak ura, karjai között pedig Crashcidia vergődött.

A nő teljesen meztelen volt, nem számítva hosszú szárú, ezüsthímes, fekete kesztyűit, melyek még mindig elrejtették két kezét. A várúr megragadta a nő jobbját, kegyetlenül megcsavarta olyan erővel feszítve hátra, hogy a kesztyű leszakadt Crashcidia karjáról. Gömbölyű válla alatt, felkarjának fehér bőrén sötét folt éktelenkedett: egy véraláfutás, Quebryn brutális szorításának nyoma. A lány alkarjának finom íve megtört, ahogy csuklóját kicsavarva tartotta kínzója. Kecses ujjai görcsösen remegtek a fájdalomtól.

Llebak urát annyira lekötötte Crashcidia gyötrése, hogy nem vette észre a felé rohanó Zamírt. A várúr zihálva elkapta Crashcidia kesztyűs bal kezét, azt is hátrafeszítette.

- Nem tart már sokáig, te szajha! – lihegte. – Általában előbb erőszakolok, aztán ölök, ám a kedvedért ezúttal fordítok a sorrenden! No, mutasd a nyakad, hadd szorítom ki belőled a szuszt!

Zamír felért a trónemelvény utolsó lépcsőjére, és már-már Quebrynre vetette magát, ekkor azonban iszonyodva torpant meg. Crashcidia balja váratlanul kicsusszant a fekete kesztyűből, és megmarkolta Quebryn torkát.

Azt a valamit, ami most Llebak várurát kezdte fojtogatni, Zamír képtelen lett volna kéznek nevezni. Pedig nyilvánvalóan az volt, csakhogy rémítő, elborzasztó förtelem! Crashcidia bal keze válltól könyékig hófehér bőrűnek és tökéletes formájúnak tetszett, alatta viszont…!

A bőr szürkésfeketének látszott, málladozott, hasadékaiban kiszáradt csontok tűntek elő és féregként rángó inak. Az iszonyú kar csontvázujjai hosszú, megsárgult hullakarmokat készültek belemélyeszteni Quebryn torkába. A várúr már nem tartotta fogva Crashcidiát. Két kezével fuldokolva próbálta meglazítani a nyakát markoló ujjak szorítását, de hiába. Szeme kigúvadt, rémülten forgott üregében.

- Érzed már a végzeted, Quebryn? – sziszegte Crashcidia. – Jochrehn rám hagyta a gyűrűjét, amit azóta sem tudtam leszedni az ujjamról. Bosszúja megfertőzött engem is, és nem engedte, hogy eltérjek a célomtól, attól hogy megöljelek. Hosszú és gyötrelmes halált érdemelnél azért a sok szörnyűségért, amit elkövettél, de majd a túlvilágon kínoznak azok a lelkek, akiket te küldtél oda. Pusztulj, te átkozott!

Amint a lány ezt kiáltotta, csontvázujjai végén a hegyes karmok belemélyedtek Quebryn torkába, és a vér sugárban fröccsent szerteszét, majd Crashcidia egy vad mozdulattal letépte a férfi fejét. Néhány pillanatig némán, mereven bámult Quebryn üres tekintetű, fennakadt szemébe, majd a dermedten álló, sápadt Zamírra nézett.

- Gyere – mondta a fiatalembernek –, segíts máglyára vetni Quebryn hulláját! Sose válhasson belőle élőhalott!

Zamír egyetlen szó nélkül segített Crashcidiának elvonszolni, és a tűzre lökni a tetemet. A tündérmanó hajának köszönhetően az apró tűz nem aludt ki, amikor a testet ráhelyezték, hanem belekapott Quebryn köpenyébe, majd rövidesen magasra csaptak a lángok, és émelyítő bűzt eregetve felfalták a megcsonkított testet.

- Hát – szólalt meg Crashcidia, miközben a tűzbe dobta a letépett fejet is –, most már nagyjából ismered az egész történetet. Bocsáss meg, hogy belerángattalak, de szükségem volt a képességeidre.

- A gyűrű mindvégig nálad volt – nézett hitetlenkedve a lányra Zamír. – Miért titkoltad el előlem?

- Neked egy varázstárgyra volt szükséged, nekem pedig rád. Azt akartam, hogy önként velem tarts! De most már teljesen őszinte lehetek.

Levette csontvázujjáról az ékköves varázsgyűrűt, mire bal keze különös módon átváltozott. Eltűntek róla az oszlás jegyei, lefoszlottak a hullakarmok – de eltávozott belőle az erő is. Alkarja petyhüdten, sorvadón csüngött alá.

- Amikor Quebryn elől menekülve a szakadékban ugrottam, Jochrehn úgy mentette meg az életemet, hogy elkapott a kezemnél fogva. – Crashcidia hangja tompán kongott. – Csakhogy az élőhalottakat Zhorlon mágiája pusztításra kényszeríti, és ez alól Jochrehn se volt kivétel. Életben maradtam, nem kellett élőhalottá válnom: ám a karom megbénult és elsorvadt. Az Őrző aztán megesketett a varázsgyűrűjére, hogy végzek Quebrynnel, majd – miután elégettem Jochrehn testét – a gyűrű önmagától az ujjamra csúszott. Varázsa erőt adott a kezemnek, de kényszerített is rá, hogy megtartsam az eskümet. Örülök, hogy végre megszabadulhatok tőle!

Azzal a lány Zamírnak nyújtotta a gyűrűt.

- Tessék, most már a tiéd lehet, kiérdemelted. Ha elviszed az Öröklét Csarnokába, biztosan magasabb szintű Őrzőnek tesznek meg.

A férfi némán átvette a gyűrűt és eltette. Crashcidia egy utolsó pillantást vetett Quebryn hamuvá omló tetemére, majd megindult a kijárat felé. Ekkor azonban erős marok ragadta meg a vállát.

- Hová mégy? – kérdezte Zamír gyengéden.

Crashcidia a fiatalemberre nézett. Kecses formájú jobb kezével végigsimította a sorvadt balt, majd szomorkásan elmosolyodott.

- Mondd, szerinted csúnya vagyok?

Zamír tekintete a lány mezítelen testén kalandozott: a telt melleket nézte, a karcsú derekat, az ívelő csípőt, meg a hosszú combok tövében az árnyékos háromszöget. Legszívesebben nyomban megmutatta volna a nőnek, miként érez vele kapcsolatban! Azonban ekkor eszébe jutott Ytina, a manóhölgyecske tanácsa. A lány szemébe nézett, s azt felelte neki:

- Te mindenféleképpen szép vagy, Crashcidia!

S mert a lány ajkára csupán rebbenő mosoly ült ki, Zamír mély lélegzetet véve hozzátette:

- Az igazság az, hogy most is borzasztóan kívánlak. De kivárom, míg elhiszed, hogy szeretni akarlak!

- Szerintem ezt könnyen el tudod hitetni velem – szólt Crashcidia, aztán átengedte testét a fiatalember ölelésének és csókjainak…

***

Crashcidia épp magára öltötte lenge ruháit, amikor szélesre tárult a díszterem ajtaja. Derűs fény ragyogott be rajta, a hajnali nap rózsapírja. Friss levegő áramlott a terembe, a huzat eloltotta a hamuvá roskadt tűzrakás utolsó zsarátnokát, és kisöpörte a bódító, zöld füstöt.

Az ajtó nyílásában két kicsi alak jelent meg. Elöl a láthatóvá vált Ytina röpködött fél szárnyával, mögötte Shamo lépdelt a padló kövezetén. Nagy erőfeszítéssel cipeltek valamit, aztán odarakták Crashcidia lába elé.

- A bajvívóteremből jövünk – csipogta a manólány. – Megnéztük, milyen tökéletesen megsemmisítette Zamír a gépharcost. Egyetlen ép rész se maradt belőle – ezt kivéve.

A hölgyecske lemutatott a földön heverő, ezüstösen csillogó tárgyra: egy fémkézre.

Zamír nagyon szerette volna tudni, vajon a tündérmanó kezdettől fogva ismerte-e Crashcidia titkát. Azonban nem kérdezett Ytinától semmit, mert biztos volt benne, hogy valami csípős-gunyoros választ kapna tőle.

Crashcidia felvette a szerkezetet padlóról, aztán akár egy kesztyűt, felhúzta a bal kezére. Megmozdultak a fémujjak: először bizonytalanul, akadozva, majd egyre könnyedebben, végül tökéletes összhangban. Crashcidia ekkor felemelte mindkét kezét, és tenyerébe fogva Zamír arcát, szájon csókolta a fiatalembert. Zamír ezután szorosan magához ölelte Crashcidiát.

- Ez igazán tetszik! – mondta Ytina vidáman, és Shamo szélesen elmosolyodott.

Mindnyájan elkomolyodtak, amikor Crashcidia beszámolt róla, hogyan végzett Quebrynnel, ám ismét derűssé vált a hangulat, amint Ytina a barátaikról kezdett mesélni:

- Hmum először összeszedte és ládákba rakta a bajvívóteremben szétszórt pénzt. Utána megkereste a kincstárat, és felcipelte onnan az összes pénzes ládát. A kincsből kárpótolni fogja a Quebryn által kisemmizetteket – legalábbis ezt állítja. Megtalálta a hamis rabszolgabillogokat is. Azt mondta, átadja őket Hogartnak, és az értük kapott pénzből meg az itt szerzett vagyonból újra megnyitja a családja műhelyét. Ami Hodiiffet illeti, miután az életben maradt llebaki várkatonákat lefegyverezték, és részint elkergették, részint ketrecbe zárták, most együtt tobzódik az emberállatkölykökkel. Ilyennek még sose láttam! Táncol és viháncol, hagyja, hogy a kölykök rajta ugrabugráljanak, s arról fecseg, mi mindent fog tenni, ha visszatér velük együtt Mongrelbe. Ogrut pedig… Mivel Hmum bűvészkedés közben elaltatta a vendégeket tündérmanó bódítószerrel, mindenkinek boldog és vidám álmai vannak. Ogrut ott mászkál az alvók közt, s falja a jókedvüket. Már degeszre zabálta magát, úgyhogy illatos, rózsaszín felhőcskéket böfög!

***

Ilyen eseményeket követően indult útnak Llebakból a Szabadok Társasága. Elöl három jókora, ponyvás társzekér haladt, mindben egy-egy nagy pénzes láda és húszegynehány emberállatkölyök. A hajtók – Hodiiff, Ogrut és Hmum – meg a bakon utazó Ytina és Shamo, egymásnak kiáltoztak vagy vidám nótákat énekeltek.

A menetet a mutatványos kocsi zárta. Fülkéjében két kisebb ládikó volt azzal a pénzzel, amit Zamír a llebaki bajvíváson nyert. Crashcidia a bakon ült, mellette pedig Zamír, aki folyvást ölelte, cirógatta, s ha csak módja nyílt rá, csókolta a lányt.

Crashcidia váratlanul megállította a kocsit. A társzekerek továbbdöcögtek a széles országúton, hamarosan beértek néhány magas, kövecses domb mögé, ahol eltűntek szem elől. Zamír utánuk bámult.

- Hová mennek? – kérdezte Crashcidiát.

- Dyssbe – felelte az. – Hmum elmegy Hogarthoz a pénzéért, mielőtt megnyitná a műhelyét. Ogrut megkeresi a mamáját. Több tincs is van nála Ytina hajából, és ha azt elfüstöli az embereknek, hosszú ideig nem kell éhezniük. Hodiiff áthajózik az emberállatkölykökkel Mongrelbe. Ytina és Shamo pedig Klingonba tartanak, hogy az ottani erdőségekben éljenek ezentúl.

- Tehát a Szabadok Társasága feloszlik, elhagyják a tagjai – dünnyögte Zamír.

- Azért szabadok, hogy a maguk kedve és akarata szerint tegyenek – vágta rá a lány.

- És mi miért nem megyünk a többiek után?

- Hogy mi? – Crashcidia zöld szeme a fiatalemberre villant. – Nekünk, kettőnknek Nuurban van dolgunk. El kell vinnünk a kocsijukat az ottani gnómoknak, elvégre az ő céhüktől lopták.

- Nem hiszem, hogy a gnómok különösebben foglalkoznának a kocsival.

- Szerintem meg nagyon is érdeklődni fognak iránta! – ellenkezett a lány, ám amiatt nem tiltakozott, hogy ruhája alá becsusszant Zamír simogató keze.

Nuur felé haladva a táj nyájas arcát mutatta: szelíd, selymes füvű dombok, zöldellő ligeterdők, apró tavacskák. Senki nem tartóztatta fel őket az úton, a pár mégis sokszor megállt, hogy elhúzódjanak valami kies, zavartalan helyre. Zamír ugyanis gyakorta érezte szükségét, hogy bizonyítsa Crashcidiának, milyen nagyon vágyik rá, s mennyire szereti. Ami pedig a nőt illet, nos, ő is szeretett bizonyosságot szerezni…

Nuurba érkezve kiderült, hogy a mutatványos kocsit illetően mindkettőjüknek igaza volt. A gnómok kevés figyelmet szenteltek a szekér külsejének, annál inkább érdekelte őket a belseje – pontosabban az ott lévő két ládácska. A bennük tartott pénzért cserébe új, testre szabott páncélzatot és tökéletes fegyverzetet készítettek Zamírnak. Crashcidia fémvértet, két rövidpengéjű kardot és egy sorozat új dobókést kapott. A nő továbbá vásárolt magának fél tucat különféle hosszú szárú kesztyűt.

- Fölösleges lenne mindenkinek tudnia – magyarázta Zamírnak a lány –, hogy az egyik kezemmel nem csupán cirógatni és fegyvert forgatni tudok, de csontot zúzni is!

A pár még eltöltött néhány napot Nuurban élvezve a város vidám életét meg egymás társaságát. Aztán Crashcidia kijelentette:

- Ideje útnak indulni!

A fiatalember meglepődve pillantott rá.

- Mégis hová? – kérdezte.

- Az attól függ – válaszolta a nő. – Ha jól emlékszem, nemrég még minden vágyad az volt, hogy Őrzőnek állj. A gnómok remek hadfelszereléssel láttak el, ráadásul megszerezted Jochrehn varázsgyűrűjét is. Nuurtól kétnapi járóföldre van egy Őrzőközpont, ahonnan el lehet jutni az Öröklét Csarnokába. Neked minden esélyed megvan rá, hogy azonnal magasabb szintre kerülj. Ami pedig engem illet, jó vértem és fegyvereim vannak, tehát én is nekivághatok.

Zamír lelkesen bólogatott a lány szavai hallatán. Eddig eszébe se jutott, hogy így is lehetne: Crashcidia és ő együtt lépnek be az Őrzők közé. A lány jó képességű, ügyes fegyverforgató, méltó társ egy olyan képzett harcos számára, mint Zamír R’Ahm. A fiatalember egészen elmerült a fényes jövőről szőtt ábrándokban, miközben Crashcidiát követve kisétált Nuur városkapuján.

Akkor a lány átölelte, hosszan csókolta Zamírt, akit megint csak elborított a vágy és a szerelem, amit a nő iránt érzett. Mikor a csók véget ért, Crashcidia a fiúra mosolygott.

- Boldog voltam veled! – mondta neki, majd a távolban kéklő hegyek felé mutatott. – Az Őrzőközpont arra van.

S a nő megindult az ellenkező irányba.

- Hé, várj! – kiáltotta a fiatalember. – Te nem akarsz velem jönni? De hát én azt hittem, hogy mi együtt… Hiszen szeretjük egymást! És remek csapat vagyunk!

- Az lehet – felelte Crashcidia –, viszont ennyi nekem nem elég. Egész életemben azt kellett csinálnom, amit mások parancsoltak vagy elvártak tőlem. A szüleim, Ylinhra papjai, Jochrehn… s még hányan, akikről te egyáltalán nem tudsz! Most először azt tehetem, amit akarok, és eszemben sincs újból valaki más döntésének engedelmeskedni! Szabadnak lenni, ez volt a vágyam – s végre szabad vagyok!

- Engem pedig megtagadsz, ellöksz magadtól? – fakadt ki keserűen Zamír.

A nő zöld szemének pillantása ellágyult.

- Ilyet én nem mondtam – nézett a fiatalemberre –, csupán mostantól a magam útját járom. Viszont azt nem tiltom meg senkinek, hogyha úgy tartja kedve, csatlakozzon hozzám. Te is szabadon határozhatsz, Zamír!

A nő ajka körül puha mosoly játszott, ám nem szólt többet, csak elindult könnyű, ruganyos lépteivel. A fiatalember utána pillantott, aztán az ellenkező irányba tekintett, a távoli, kék hegyek felé. Akarta Crashcidiát, s Őrzővé akart lenni. El kellett fogadnia azonban, hogy nem teljesülhet minden vágya – viszont szabadon dönthetett.

És Zamír nekivágott a maga választotta útnak…

Írta: Plesovszki Hajnalka
Közreműködött: Samu István

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu