A szerző elérhetősége: Rejtett

A szerző INFORMÁCIÓS oldala

Molnár Gergő: A szabadság ára

Az ébredő nap álmos sugarai bágyadt derengésbe vonták a csendesen szunnyadó város néptelen utcáit. Előző nap ünnepség volt, patakokban folyt a jóféle bor és hajnalig ropták a táncos léptű ifjak. Egy ilyen mulatság utáni nap reggelén ugyan ki akarna korán kelni? Az isteneket sértenék meg általa, hát maradtak inkább ágyaikban, puha dunyhák közt rejtőzve, megpróbálván elkerülni a másnaposság démonával való túlzottan korai találkozást.

Sajnos azonban nem mindenki volt ilyen szerencsés…

Andan gazdag város volt. Lakosai zöme jólétben élte életét, a kiváltságosok pedig – mint szinte a világ minden civilizáltabb pontján – itt is szerették megmutatni, milyen vagyonnal rendelkeznek.

A drága ruhák viselése és különleges étkek fogyasztása mellett pedig a legjobb lehetőséget javaik fitogtatására az impozáns paloták építtetése jelentette. A régi városrészek ódon kastélyai, melyek sokáig kivételes helyzetben voltak az építészeti látnivalókra éhes utazók szemében, hirtelen új kihívással szembesültek: az új keletű elit tagjai számára immár szűkössé vált régi negyedek mellett megjelenő új, úri városrészben gombamód kezdtek kinőni a földből a nagy nemesi házak, paloták.

Karcsú tornyaik meredeken törtek az ég felé, tetőcserepeik a szivárvány valamennyi színében ragyogva verték vissza a nap kíváncsi sugarait, és hatalmas kovácsoltvas kapuik mellett cicomás ruhába öltözött őrök vigyázták uraik nyugalmát.

Ezek az építkezések rengeteg munkást igényeltek, akiknek a zöme rabszolgaként dolgozott. Már korábban is rendkívül sanyarú volt az emberállatok sorsa a városban, azonban a nagy építkezések megkezdése óta ez tovább romlott. Ezreket tartottak kegyetlen körülmények között, velük végeztetve minden olyan alantas és veszélyes munkát, amire embert aligha találhattak volna – főleg nem éhbérért.

Hiába akadtak olyanok a városi tanácsban, akik kiálltak az emberállatok jogaiért – követelve a rabszolgaság eltörlését, valamint az emberekével egyenlő bánásmódot –, küzdelmüket nem koronázta siker.

A többség gúnyos mosollyal ajkán figyelte ezt a szélmalomharcot, sőt, nem átallottak még olyan gonosz pletykákat is terjeszteni, hogy az elnyomottak eme dicső védelmezői valójában csak azért álltak ki a rabszolgaság ellen, mert ők a kezdetekkor kimaradtak ebből a busásan jövedelmező üzletből, most pedig már nincs esélyük egyenlő feltételek mellett részesülni annak hasznából. Minden jó érzésű ember tudta, hogy ez hazugság, azonban a hangos többség nagyon is érdekelt volt a jelenlegi helyzet fenntartásában, ezért bármit megtettek volna ellenfeleik lejáratására.

Az emberállatokat az adottságaiknak megfelelően osztották be a különböző feladatokra. Az építkezések erőt próbáló részét főként medvék és bivalyok végezték, míg az égbe nyúló épületeken gyíkok dolgoztak, hiszen kevesen vetekedhettek az ő falmászó tudományukkal.

Közéjük tartozott Szshra’tar is. Az ifjú gyík rabszolgaként született, hiszen szülei is azok voltak – így neki sem volt esélye jobb életre. Ügyessége és intelligenciája révén már gyerekkorában kitűnt kortársai közül, de kiemelkedő képességeinek nem vehette hasznát, urai ugyanis csak alantas munkákat végeztettek vele nap nap után.

Amikor Andanban kitört az építkezési láz, Szshra’tar gazdája, Gavra, az előkelő polgárság soraiba tartozó Emito család feje is azonnal szűkösnek kezdte érezni korábbi családi fészküket, ezért kastélyának bővítését tűzte ki célul. Amint elkészültek a tervek, egy percig sem gondolkozott el azon, hogy munkásokat béreljen fel – rabszolgáit használta fel erre a célra.

Az emberállatok nyomorúságos élete ezáltal még rosszabbra fordult, de semmit sem tehettek uruk döntése ellen. Mint korábban őseiknek, nekik is le kellett nyelniük a megaláztatás keserű kenyerét, és az egyszer talán jobbra forduló sorsukban reménykedve, összeszorított fogakkal engedelmeskedni.

Szshra’tar sokáig hitt abban, hogy esze és rátermettsége révén talán kitörhet béklyói szorításából, és ura meglátva benne a tehetséget, egyszer talán felszabadítja, de ahogy telt az idő, rá kellet döbbennie, hogy valószínűleg soha nem jön el az a nap, amelyre várt.

Sokszor gondolt a szökés lehetőségére, de tudta jól, hogy nem sok esélye lenne a sikerre. Segítség nélkül szinte szemernyi sem.

Az egyetlen dolog, ami megmaradt számára, az a remény és a hit kicsinyke lángjának őrzése volt. Ez a láng azonban évről évre apróbb és erőtlenebb lett. Tudta jól, hogy egyszer el fog jönni az a nap, amikor a láng helyén már csak parazsat fog találni, mely halvány, szinte észrevehetetlen fényével még utoljára állít emléket a szabad akarat és a szárnyaló vágyak elmúlt dicsőségének.

***

A mai nap is pontosan olyan volt, mint a többi.

Kora hajnalban mocskos és zsúfolt celláik vasrácsait acélbotjával végigzörgetve ébresztette őket felügyelőjük. Az elhízott, piperkőc módjára öltözködő ember láthatólag életcéljának tekintette, hogy ne csak pusztán irányítsa, de állandó félelemben is tartsa a rabszolgákat. Apró malacszemeiben gúny és kegyetlenség fénye csillant, amikor jóleső érzéssel riasztotta fel álmukból a rábízott szerencsétleneket.

Szshra’tar számára a legnagyobb kínokat nem is elnyomói jelentették – ahhoz már hozzászokott régen – hanem saját társai megtörtsége.

Legtöbbjükben nem hogy láng, vagy parázs, de igazi öntudat is alig-alig pislákolt már. Szinte lélek és akarat nélküli bábok módjára élték életüket, miközben üres tekintetükbe egyedül élelemosztáskor költözött némi élet. Ez az egy dolog volt, amitől igazán félt: nehogy hozzájuk hasonlóvá váljon idővel – annál még a halált is jobb választásnak érezte.

Régóta gondolkozott már ezen. Eldöntötte, hogy amint közel kerül ehhez az állapothoz, amiben a többiek vannak, akkor inkább elkövet valami komoly vétséget, amivel kiprovokálja, hogy elnyomói halállal büntessék. Azonban még nem jött el ez az idő, és nem tudhatta, hogy hamarosan olyan események láncolata veszi kezdetét, amire még legvérmesebb álmaiban sem számíthatott.

Reggeli élelemadagjuk elfogyasztása után beállt a többiek közé a sorba, várva, hogy őreik megérkezzenek, és kíséretükben kivonulhassanak az építkezés helyszínére. Az őrzésükkel megbízott katonák hamarosan álmos tekintettel, fegyverüket unottan lóbálva sétáltak ki barakkjaikból, hogy a rabszolgák sorát közrefogva elinduljanak úti céljuk felé.

Szshra’tar már számtalan alkalommal tette meg a rövidke utat korábban, de még mindig érdeklődő tekintettel nézelődött, hiszen ezeket az alkalmakat leszámítva nem volt lehetősége látni a várost. A szabad emberekre is kíváncsian tekintett, és bár a legtöbbjükön elutasítást, gúnyt vagy éppen félelmet vélt felfedezni, amikor ránéztek, azért találkozhatott időről-időre kedves és sajnálkozó tekintetű emberekkel is.

Keveset tudott a világról, azzal mégis pontosan tisztában volt, hogy fajtársaihoz hasonlóan az egyéb fajok gyermekeit, így az embereket sem szabad egy kalap alá venni, közöttük is egyaránt vannak jók és rosszak.

Néha ismerős arcokat is felfedezhetett kényszerű sétái során, főleg az út menti boltok áruit éppen pultjaikra kipakolni igyekvő kereskedők személyében. Ám egy héttel ezelőtt – ha rabságban eltompult időérzéke nem csalta meg – felfedezett egy ismeretlent is az arcok erdejében. Ebben nem lett volna semmi rendkívüli egy ekkora város esetében, de ez a diszkrét öltözéket viselő ember egész idő alatt, amíg továbbhaladva be nem fordultak egy másik utcába, őt figyelte átható tekintettel.

A tekintetében nem látott sem gonoszságot, sem pedig szánakozást, inkább kíváncsiságot és valami olyat, amit nem igazán tudott elhelyezni az általa ismert érzelmek sorában.

A lélekölő munkával teli nap estélyén, amikor cellájában álomra hajtotta fáradtságtól elnehezült fejét, gyorsan el is felejtette a furcsa tekintetű ismeretlent. Egészen a következő nap reggeléig, amikor útjának egy egészen más szakaszán ismét felismerte őt.

Innentől kezdve minden nap látta a férfit, és minden alkalommal máshol. Egyszer egy árus portékáit nézegetve pillantotta meg, máskor pedig a főtéren őgyelgő emberek között, és a ruházata is napról napra eltért a korábbitól. Most már egészen biztos volt benne, hogy valamit akar tőle az az ember.

Furcsa módon ez a rejtélyes ügy fellelkesítette, hiszen az unalmas mindennapok szürkeségében végre történt valami rendkívüli, ami kimozdította a monoton egyhangúságból.

De mit akarhat tőle az ismeretlen?

Talán korábban az építkezés közelében járt, és látva, ahogy a veszéllyel dacolva, figyelemfelkeltő ügyességgel közlekedik a szinte teljesen sima falakon, saját rabszolgájának akarja őt?

Ez a lehetőség nem vonzotta különösebben, hiszen így egy lépéssel sem került volna közelebb a szabadsághoz, csupán más lett volna ura és parancsolója neve. A megérzése azonban azt súgta, hogy nem erről van szó, hanem valami egészen más rejlik a háttérben.

De vajon mi lehet az?

Ahogy az elmúlt hét során minden nap, a férfi ismét felbukkant, de a korábbiaktól eltérően már csupán akkor, amikor Szshra’tar a munka végeztével visszatért társaival a szállásukhoz.

A külső udvarba vezető kapun haladtak át, amikor észrevette az idegent, aki éppen a disznóképű felügyelőjükkel tárgyalt valamiről. Bármennyire is kíváncsi lett volna rá, miről beszélnek olyan elmélyülten, nem állhatott meg, a sornak haladnia kellett a rabszolgák lakrészét rejtő épülettömb irányába. Azonban azt még látta, amikor az ismeretlen férfi egy kis erszényt csúsztatott Amoro kezébe, amit a felügyelő egy gyors mozdulattal buggyos nadrágja méretes zsebeinek egyikébe süllyesztett, majd mindketten lopva felé pillantottak.

Szíve hirtelen hatalmasat dobbant, és úgy érezte, megszokott nyugalma ellenére kiugrik a helyéről izgalmában. Most már biztosan tudta, hogy az élete hamarosan meg fog változni.

Nem is kellett csalódnia. Amikor társait követve belépett volna a cellájába, az egyik őr megállította, és fokhagymaszagú leheletét a világra szabadítva ráböffentett.

– Várj csak, gyíkarcú! Ma éjszaka máshol alszol, kell a helyed egy új szolgának.

Ezt követően az őr egy másik folyosó árnyékba vesző végén nyíló, szűk helyiségbe kísérte, és kívülről rázárva az ajtót magára hagyta.

Az ablaktalan szobában teljesen sötét volt, Szshra’tar számára azonban ez nem jelentett problémát. Különleges látásának köszönhetően a sötétben is remekül tájékozódott. A bűzös, levegőtlen helyiség kongott az ürességtől, így asztal vagy szék híján Szshra’tar kénytelen volt a földre ülni.

Egyre kevésbé értette, mi történik vele. Karjaival átölelte a térdét, és hátát a nyirkos, hideg falnak vetve megpróbálta megnyugtatni háborgó lelkét. Néhány szívdobbanásnyi idő elteltével kopogó léptek zaját, majd kulcsok csörrenését hallotta. A rozsdás zár fájdalmas csikorgással adta meg magát, engedve, hogy szélesre tárják az ajtót.

A kintről beszűrődő halvány fények által megvilágított résben az ismeretlen férfi állt.

Egy pillanatig érdeklődve tekintettek egymásra, majd az idegen óvatos mozdulattal behúzva maga mögött az ajtót, belépett. A kezében tartott aprócska fáklya imbolygó fénye mellett végre jobban is szemügyre vehette Szshra’tar azt a férfit, aki már egy hete megfoghatatlan szellemként kísértette életét.

Látogatója most is elegáns öltözéket viselt. Fűzöld köpenyének színe összhangban volt fodros ujjú ingével és finom szövetből készült testhezálló szabású nadrágjával. Ékszert nem viselt, a nyakában szíjon lógó, amuletthez hasonló, rúnadíszes drágakövet leszámítva.

Megjelenése erőt sugárzott, és bár ránézésre semmi kellemetlen nem volt benne, az őt körüllengő furcsa rejtélyesség mégis óvatos meghátrálásra késztethette az embert. Magas és karcsú alakja mellé egy harcos ruganyos járása társult, arcát pedig metszően kék szemei mellett ápolt kis kecskeszakálla tette karakteressé.

– Nem is sejted, miért jöttem el hozzád, igaz? – kérdezte kellemesen mély hangján.

– Nem, de azt tudom, hogy valamiért fontos lehetek a számodra – felelte a gyík. – Minden nap láttalak, amint engem figyeltél.

A férfi lassan elmosolyodott.

– Örülök, hogy ilyen eszes vagy. Nem sok társadról mondható ez el. Valóban felfigyeltem, khm… mondjuk úgy, kivételes adottságaidra.

– Ez más gyíkokra is igaz lehet…

- Valóban – kapta feleletül –, azonban benned még megvan az, ami legtöbbjükből hiányzik. Páratlan ügyességed és gyorsaságod mellé kíváncsiság és kellően erős hit is társul. Ez az, ami miatt rád van szükségem. Fogadjunk, hogy gyakran álmodsz még a szabadságról. Nincs igazam? – kérdezte a férfi kissé félrehajtott fejjel.

Egy hosszú pillanatig csönd honolt a helyiségben, mielőtt Szshra’tar megszólalt volna.

– De igen, szoktam álmodni róla. De miért érdekel ez téged?

– Mert én megadhatom neked, amire vágysz – felelte.

– Csak azért, mert a saját meglátásod szerint kivételesnek tartasz?

– Óh, nem, természetesen ennél azért többről van szó. Ismered a Droguz testvérei nevű szervezetet?

A gyíkember lassan felállt, és közben folyamatosan a látogatója szemébe nézett. Mielőtt megszólalt volna, hosszan kutatott emlékei között, míg felsejlett előtte az imént hallott név.

– Az őröket hallottam már róluk beszélni egymás közt. Egy tolvaj klánról van szó, igaz? – kérdezte.

– Nos, lényegében igen. De én inkább úgy fogalmaznék, hogy különleges feladatokat hajtanak végre busás összegekért cserébe. Óh, és ami a legfontosabb: Droguz testvérei között nem számít a faji hovatartozásod, egyedül az, hogy a szakterületeden kellően jó legyél, és ezáltal a klán hasznára válj. Én magam is közéjük tartozom már jó néhány éve, és az egyik feladatom az, hogy rátermett, jó képességű tagokat toborozzak a klán számára, akár a leglehetetlenebb helyeken is. Rád is így bukkantam. Módomban áll szabadságot kínálni neked, ha cserébe belépsz a klánba, és vállalod a kiképzés nehézségeit.

Szshra’tar számára egy percig sem volt kérdéses a döntés. Végre szabad lehet, elhagyhatja ezt a rossz emlékű helyet és különleges, izgalmas életet élhet.

– Elfogadom az ajánlatodat! – mondta. – Viszont elárulnád a nevedet?

Látogatója rövid töprengést követően széles vigyorra húzta száját.

– Rogon. Szólíts csak így, illetve, ha velem tartasz, onnantól kezdve mester az engem megillető megszólítás.

– Rendben, Rogon mester – válaszolta lelkesen a gyík. – Részemről bármikor indulhatunk.

– Oh, hó-hó, várj csak egy kicsit, ifjú és lelkes barátom! Azért ez nem ennyire egyszerű. Tekintsd úgy, hogy megkapod első próbafeladatodat. Ha elfogadod és sikerrel teljesíted, akkor követhetsz és megkapod mindazt, amit ígértem.

– És mi lenne a feladat…?

– Ebben a városban te aligha járkálhatsz feltűnésmentesen, főként nem egyedül, szabad akaratodból. Ahhoz, hogy átjuss a külső fal kapuinak egyikén, szükséged lesz egy kis segítségre – miközben ezt mondta, óvatosan kezébe vette amulettjét.

– Látod ezt a követ? Ez egy varázstárgy, amit ha a nyakadba akasztasz, bárki, aki rád tekint, embernek fog látni, így nyugodtan közlekedhetsz. De mivel így túl könnyű lenne a dolgod, ezt a követ elviszem és otthagyom az építkezés területén a toronyban, ahol könnyen megtalálod. De! Csakis ma estétől holnap hajnalig lesz ott, így nem várhatsz addig, amíg amúgy is odamennél. A sötétség leple alatt kell odajutnod valahogy. Hogy hogyan oldod meg, az a te dolgod. Mindenesetre ösztönzésül az amulett szíját itt hagyom nálad, hátha segít kihozni belőled az eddig számodra is rejtett képességeidet… - mondta Rogon, miközben cinkos kacsintás kíséretében a sarokba hajította a szíjat, majd zsebre vágta a mágikus követ.

– A döntés a tiéd. A kilátástalan rabszolgaság mellett döntesz, vagy rálépsz a számodra kijelölt útra? Bármilyen nehéz is legyen az a bizonyos első lépés, fél napod van, utána vagy találkozunk, vagy örökre itt ragadsz! Mennyit ér meg neked a szabadság? – Egy finom biccentést követően lassan kihátrált a szobából, rázárva annak ajtaját a csendben tűnődő gyíkra.

Szshra’tar egy rövid ideig némán meredt maga elé a kőből faragott szobrok néma mozdulatlanságában, majd döntésre jutott.

Rögtön tudta, mit vár tőle Rogon, de azt is, hogy valóban nem lesz több esélye. Lassú léptekkel a sarokhoz sétált, majd felemelve a földről a szíjat, visszament a korhadó faajtóhoz és öklével teljes erőből rácsapott.

Hirtelen olyan nyugalom szállta meg testét és lelkét, melyhez foghatót még sohasem érzett korábban.

A szabadságnak ára van, de ő készen állt rá, hogy ezt megfizesse…

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu