A szerző elérhetősége: s.karina98@gmail.com

A szerző INFORMÁCIÓS oldala

Sándor Karina: A Pusztulás Hava

PROLÓGUS

A félelem, a túlélés és a halál orrfacsaró bűze borította a föld alatti járatokat. A rácsok mögött sötétbe burkolózott alakok bújtak meg. A kín és a fájdalom volt mindennapi betevőjük, amiért cserébe a józan eszükkel fizettek.

De mit tehettek volna? Rabszolgának születtek, megfosztva a szabadság titokzatos, felemelő érzésétől. Játékszerekként vergődték végig napjaikat annak tudatában, hogy ez a sors, amelyet igazságtalanul rájuk mértek.

Hogy másképp is alakulhatott volna az életük?

Nem tudták pontosan, hogy miben lenne más. Csupán hallomások voltak, vagy ábrándképek, melyek néha napján meglátogatták az ott sínylődőket. Ha ezek az álmok néha nem is tűntek valódinak, azonban egy dolognak teljes mértékig a tudatában voltak: egy játékon múlt az életük.

1. RÓKA

Szabad emberállatként jöttem a világra. Öt testvérem után hatodikként csöppentem népes családunkba, és cserfes, életvidám természetemmel az első perctől én lettem mindenki „kis kedvence”. Boldogságban, szeretetben telt a gyerekkorom, ám hamar meg kellett tapasztalnom az élet árnyoldalát is.

Egyik pillanatról a másikra, egyesével hullottak el a szeretteim, mint falevelek a kiszáradt fa korhadó ágairól. Végül egyedül maradtam, és a gyász lassan apró, ócska cafatokra szaggatta ártatlan gyermeki lelkem.

Mint kiderült emberi mohóság volt az oka árvaságomnak. De voltak olyan kegyesek, hogy magukhoz vettek, és a rabszolgájukként örömüket lelték bennem.

Törékeny teremtés voltam, és bár tizenkét évesen megtapasztaltam már az erdő változását, a szél fújását, a vadászat fortélyát, de valamire még nem voltam felkészülve: az emberre, mely fogságba kényszerített. Forró billogjával, mely lyukat éget szőrbe és bőrbe egyaránt, elvágta szabadságom fonalát. Legalábbis úgy gondolta, hogy megteheti, de én bebizonyítottam neki, hogy aki szabadnak születettet, az nem tűri, hogy láncon tartsák.

Szökési kísérleteim eddig még nem jártak sikerrel, és ennek árát saját bőrömön kellett megtapasztalnom. Ennek ellenére elszántan kitartok, s talán ez is az oka annak, hogy most ide kerültem.

Az alvadt vér mindent átitató szaga terjengett a levegőben. A párás folyosót betöltötte a tébolyultak érthetetlen motyogása, és a megkeseredettek nyöszörgése, ahogy a megváltó halál után sóvárogtak. Minden rács mögött egy emberállat próbálta összegyűjteni az erejét a következő összecsapásra.

Az ember számára nem volt elegendő az a vérontás, amely az Emberek Korának hajnalán ment végbe. A tizenkettedik évezredben, a város csatornáiban emberállatok százai gyilkolták egymást halálra csupán azért, hogy gazdáik számára jövedelmet hozzanak. A fényes Vaalea föld alatti járatai vértől vöröslő viadalok sötét titkait őrizték.

***

– Talpra, korcs! Te következel.

Fénytelen cellám hűvös nyugalmát börtönőröm érdes hangja törte meg. A kezében tartott fáklya tüze csekély világossággal ruházta fel a sötétség oltalmazó leplébe burkolózott zárkámat. Számomra ez a csöpp fény is olyan érzést keltett, mintha szembeállítottak volna a nappal – nincs, ami eltakarjon, megvédjen, mert a fény kíméletlenül minden részletet megvilágít az emberállaton. Lévén pedig, hogy róka vagyok, kinek az éjszaka az otthona, ez különös, éles fájdalommal járt. Én a holdra vágytam, mert az hozza el egy nap a szabadságom.

A halvány derengésben szemügyre vettem az őr hegekkel díszített, gömbölyded arcát, melyet foghíjas önelégült mosolya tett igazán fenyegetővé. Miközben végigsétáltunk a mocsoktól bűzlő csatornában, szorosan a nyomomban lépdelt, s amint egy pillanatra nőtt a kettőnk közti távolság, egy erős rántással a láncon megoldotta a problémát. Jelen helyzetben képtelen lettem volna megtámadni – hisz’ a bokámtól a nyakamig láncokkal voltam megbéklyózva –, és ezt ő is nagyon jól tudta. Az igazi célja az erőfitogtatás, a felsőbbrendűség kinyilvánítása volt. S többek között a játékszerek tudtára adni, hogy ma egy újabb sorstársunk élete közeledik a vége felé.

A nyertes pedig tovább halad az önpusztítás kínnal szegélyezett és vérrel borított sanyarú útján. Mintha nem lennénk tudatában, hogy a halál táncát járjuk minden egyes összecsapásnál.

Feleslegesek a börtönőrök efféle színjátékai. Emberállatok lévén az érzékszerveink sokkalta kifinomultabbak az emberekéhez képest, így az elején megtanultuk, hogyan párosítsuk össze a fogvatartóink viselkedését az érzéseikkel. Ezek után már könnyedén tudtunk olvasni bennük. Ezért sem lepődtem meg, hogy ma én kaptam meghívást a keringőre.

2. KROKODIL

A küzdőtérhez érve megszabadítottak a láncoktól, és az arénába löktek.

Ahogy eddig minden alkalommal, most is csuklyák mögé rejtőző rabszolgatartók százai foglaltak körben helyet. Az aggodalom legapróbb jelei nélkül várták az összecsapást, hisz’ mi történhetne velük? Három méter magas fal és az abból felfelé futó szögesdrót magasodott a küzdőtér fölé, mint egy kupola.

Ám ez a biztonság csupán látszat.

A falak öregek, akárcsak a kalitka rácsai. Egy megfelelő erejű támadás könnyedén ledöntené az aréna falait.

Néhány évvel ezelőtt már próbára lett téve a védelem, és csúfosan megbukott.

Egy krokodil vívott vérre menő harcot egy orrszarvúval. Ez utóbbi alfaj gyakran megfordult a küzdőtéren, míg ellenfele ritkaságnak számított. A rabszolgatartók is mohó kíváncsisággal figyelték, elvégre nem mindennapi látványt nyújtott. Büszkén képviselte fajtáját és annak férfi harcosait. Ereje és leleményessége egyedülálló volt, így nem meglepő, hogy a ranglistán az előkelő első helyet tudhatta a magáénak. Itt léte alatt végig veretlen maradt, és kitűnő volt a magatartása is – vagyis sosem próbálkozott szökési kísérlettel.

Egészen addig a napig…

Röviddel idekerülésem után találkoztam vele. Bald a kínzókamra felé vonszolt, és a sokadik szökési kísérletem után azon tanakodott, hogy miképp tudná kioltani hitem utolsó kis szikráját, amivel marionett bábuvá változtathatna. Nem mintha nem lettek volna ösztönzőek a kínzási módszerei, de nem voltam hajlandó feladni önmagam.

Sok éve cipeltem már családom elvesztésének fájdalmas emlékét magamban, és a bosszút, ami megadja az elégtételt. Ezért addig a napig bármivel is próbálkozott, nem tudott megtörni. Hiszen, ha egy nőt az összes lehetséges módon megkínoznak, már nem igen tudnak újat mutatni neki.

Legalábbis azt hittem…

Van egy dolog, ami minden emberállatban mély nyomot hagy: ha egy másik emberállat kínozza meg őt. Hiába küldtük a halál torkába nap mint nap fajtársainkat, és vöröslött vértől a mancsunk, patánk – az egy teljesen más helyzet volt. Akkor és ott, a millió fájdalmat látott négy fal között azért találkozhattunk, mert Bald példát akart mutatni az emberállatokkal, akik látszólag egymás teljes ellentettei voltak.

Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Bár igaz, hogy amíg én, a gyenge rókanő a ranglista végén foglaltam helyet, addig Viha, a krokodilférfi a dobogó legfelső fokáról nézett le rám. Azok a fakó aranyszemek…

Pontosan tudtam, hogy mit érez, nem kellettek szavak. Egy sorson osztoztunk, csak másképp viseltük. Mintha a fejemben hallottam volna rekedt, mégis gyenge hangját: Az idő a kulcs. Elrejti a fájdalmat, gyógyítja a sebet, de a heget meghagyja örök emlékeztetőül. S eközben ellenségeink figyelme egyre csak tompul, míg a miénk élesedik.

Ezek a szavak visszhangoztak elmémben mindaddig, amíg a csontjaim ropogása, akár egy dallam üteme, abba nem maradt. Mire Bald végre úgy döntött, hogy végeztünk, eltört néhány bordám, és a bal karom élettelenül lógott a testem mellett, de a fájdalom mellett kaptam aznap még valamit. Egy tanácsot, amely végigkísért az utána következő három éven, és a reményt, hogy kiszabadulok innen.

Viha évekig várt csendben türtőztetve magát, és kiszolgáltatottan, de végül elérkezett az ideje – azon a végzetes éjszakán az aréna falai összeomlottak. A szerkezeten rés keletkezett, és többé nem volt határ rab és ember között. Nem volt pajzs, ami megvédje ezeket az eltorzult emberi lényeket. A pánik egy pillanat alatt lett úrrá a tömegen.

Semmi szervezettség, tisztesség, vagy önkontroll. Egymást taposva próbáltak túljutni a másikon. Nem számított semmi, csak a saját életük. Minden ember önmagáért felel, s önmagát részesíti előnyben. A másik iránt táplált érzéseiket könnyen eldobják, hagyják, hogy a feledés homályába vesszenek, hisz’ nekik csupán a saját önző életük számít, semmi több. A többi mind hazugság és ámítás, ezt jól tudom…

Viha kihasználta ezt a kaotikus helyzetet, és belevetette magát a hömpölygő emberi árba, mely messze sodorta innét. Mindez évekkel ezelőtt történt, de a mai napig nem feledem.

Most pedig ideje lenne több figyelmet szentelnem az ellenfelemnek, ugyanis nem számítottam rá, hogy a ranglista hatodik helyezettjével állítanak szembe. Valószínűleg Osvedt, a gazdám megelégelte, hogy a középmezőnyben vergődöm évek óta, és az sem utolsó szempont, hogyha most nyerek, akkor rengeteg rubin hullik az ölébe.

Pff, számító emberek…

3. A HARC

A tömeg feszült figyelemmel kísérte Nopeával vívott harcomat.

A tigris tökéletes ragadozó volt, fajtájának kifejlett hím példánya. Vörösesbarna bundája megkopott az elmúlt évek küzdelmei során, akárcsak egykor élénk feketén csillogó csíkjai. Ruhája takarásában több kisebb-nagyobb sérülés bújt meg. Nem mintha rejtegetnie kellett volna azokat, hisz’ mindnyájunkat ékesítettek efféle ékszerek, mégis úgy éreztem, hogy nem szívesen mutatja meg bárkinek, főleg nem nekem, az ellenfelének.

Tudtam jól, hogy mind sebezhetőek vagyunk, hisz’ erről szólt ez a játék: életről és halálról. Mindnyájan rettegtünk a tudattól, hogy egy nap Vaalea sötét, feledésbe vesző múltjához tartozunk majd. Én is és Nopea is. E téren nem különböztünk. Az erőnléti viszonyok terén viszont annál inkább.

Látszott rajta, hogy sok támogatója akadt: teste jól táplált, erőtől duzzadó, nem kellett sokat nélkülöznie, míg az én vékonyka testem eltörpült mellette. Igaz, hogy az utóbbi időben sikerült megtartanom a súlyom, és némi izomra is tettem szert, de ez ebben a helyzetben nem sokat ért.

Ha győztesen szeretnék kikerülni ebből a vérengző ketrecből, akkor az eszemre kell hallgatnom. Nopea egy tigris, így nyilvánvalóan gyors és láthatólag ereje teljében van, melyet az adrenalin is nagy mértékben növel. Már csak az a kérdés, hogy várakozó természetű, vagy félre dobja az ösztöneit, és nyíltan támad rám? Gyorsan ki kell találnom valami taktikát, mert nem húzhatjuk sokáig ezt a macska egér játékot. Kerülgetjük egymást, mint macska a forró kását, de ha nem történik valami, akkor a játékmesterek beleavatkoznak, és utána kénytelen leszek az ő keringőjük szerint lépdelni. Végül Nopea magára vállalja a kezdeményező szerepét. Nyilván csak egy gyenge rókalányt lát bennem, így talán a védelmére nem figyel majd eléggé.

A tigris egy pillanat alatt szelte át a kettőnk közti távolságot és éles, ölésre teremtett karmaival lecsapott rám. Sikerült kitérnem az útjából, mégis éreztem, hogy valami meleg folyt végig a nyakamon, melynek élénk színe kirítt kopott, vörös bundámból.

Úgy emlékszem, gyermekkoromban mindig olyan szép, élettel teli színe volt, mint a vérnek, s most alig hasonlít rá.

Tisztában voltam vele, hogy Nopea gyors, de nem számítottam ilyen éles és kifinomult reflexekre. Igazság szerint nem sok esélyem volt arra, hogy a saját lábamon hagyjam el az arénát. De meglepetések mindig előfordulhatnak: Nopeanak is ugyanannyi esélye volt veszíteni, mint nekem győzni. Ebből a szemszögből pedig nem is volt annyira lehangoló a helyzetem.

A teremben terjengő légkör viszont annál inkább.

Szemmel láthatólag Nopeát feldühítette, hogy nem tudott egyetlen csapással végezni velem. A közönség is egyre izgatottabbá vált, morajlásukat hangos kiabálások és csörömpölések zaja váltotta fel. A feszültség egyre nőtt. Az adrenalin úgy tombolt a testemben, mintha bármelyik pillanatban képes lett volna kitörni onnan. Szinte hallottam, ahogy azt ordítja, hogy: ,,MOST!” ,,MOST!” ,,MOST!”.

Tekintetem egy pillanatra összekapcsolódott Nopeáéval, akinek zöld szeme dühről és rendíthetetlen elszántságról tanúskodott. Éreztem, ahogy a tarkómon néhány szőrszál a feszültségtől felfelé ágaskodik. Tudta, hogy őt nézem, pillantását egy percre sem szakította el az enyémtől.

Valami kezdett lassan eluralkodni a termen. A közönség zaja egyre tompább lett, míg végül teljesen elhalkult. Az aréna falai elmosódtak. Csak ketten voltunk, egymással szemben egy vérre menő halálos küzdelemben. Nem számított már semmi, csak a túlélés iránti vágyunk, mely arra sarkallt, hogy élve kerüljünk ki innét - legyen bármekkora is az ára.

Mancsai hangtalanul érintik a talajt, minden egyes lépéssel egyre közelebb és közelebb ér hozzám. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal közeledik felém, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Eközben én mozdulatlanul várok, a távolság csökkenésével érzékszerveink egyre élesebbé válnak, egyre inkább az állati felünk veszi birtokába testünket.

Csupán három méter távolságra vagyunk egymástól. Ordít a csend. Ekkor Nopea elrugaszkodik hátulsó mancsairól, és felém repül, úgy érzem, mintha a világ lelassulna körülöttem. Menekülésre, vagy kitérésre nincs idő, nincs lehetőség. Érzem, ahogy testének tömege rám nehezül, s hátammal a földnek csapódom. Azonban még van köztünk annyi hely, hogy a lábaimat kettőnk közé húzzam, s egy erős rúgással mellbe taszítsam. A lendület magával sodor mindkettőnket, s helyzetünk száznyolcvan fokos fordulatot vesz. Kihasználom zavarodottságát, és tűhegyes karmaimat a nyakába mélyesztem. A halál hívó szavára eszmélve Nopea egy utolsó próbálkozást kísérelt meg, hogy magával rántson. Esetleg az én életemet ajánlotta volna fel az övéért cserébe?

Valószínűleg ilyen gondolatok keringtek a fejében, amikor végigszántott karmaival a mellkasomon. A fájdalom villámként hasított a testembe. Vér borított mindkettőnket, s a kín égette testünk. Torkunkból egyszerre hangzott fel eltorzult ordításunk. A csend megtört. Zihálva rogytam ellenfelem élettelen, mégis meleg teste mellé. A mindent betöltő, éles hangok kavalkádja özönvízként zúdult rám. Túl harsány volt, túl erőltetett és követelőző. A zajos méhkasként felbolydult tömegben szavakkal, késsel, és ököllel támadtak egymásra. Az egész olyan tébolyult hatást keltett, mintha nem csupán a győzelmem váltott volna ki ekkora őrületet…

… Mintha történt volna még valami, de képtelen voltam észrevenni, mi az. Érzékszerveim egyre tompultak a vérveszteségtől, de ami valójában elvonta a figyelmem, az a mellettem fekvő élettelen test volt. Nopea valóban meghalt, s megszabadult ettől a mocskos világtól, de én életben maradtam. Éltem, és mégis haldokoltam. Lelkem porszemmé őrölt darabkái halott ellenfeleim vérében égtek. Egy újabb fajtársam életével fizettem az enyémért.

,,Mindennek eljön egyszer az ideje Naisella, még a szabadulásod napjáé is” – visszhangoztak fejemben Viha szavai. Mégis milyen szabadság lesz az?

Gondolataim azonban elfolytak, akár egy sebes folyó, s vele együtt a körülöttem lévő világ is. Messziről elfojtott kiáltások és hangos robbanások hangjai jutottak el a fülemig, de jelentésükkel nem sokat törődtem. A mindent körbeölelő sötétség békét ígérő hangja hívogatott.

4. A TERV

Tiszta, kellemes illat csiklandozta az orrom, és valami puhán feküdtem. Egy másodpercig átsuhant az agyamon, hogy talán én is meghaltam Nopeával együtt, majd hirtelen éles fájdalom nyílalt a mellkasomba.

Ez jó. Ezek szerint még az élők táborát gyarapítom.

Ahogy a köd lassan eloszlott a tudatomról, mozgást érzékeltem magam körül. Résnyire nyitottam a szemem, hogy felmérjem a helyzetemet. Halvány fényárban úszó teremben találtam magam, sok más emberállat társaságában. Mindnyájan ágyakon feküdtek, s körülöttük mindenféle lények nyüzsögtek, akik véres kötéseket cseréltek, gyógynövényekkel mászkáltnak vagy éppen ételt osztottak. A légkör viszonylag nyugodt volt, szinte kellemes, teljesen eltért a csatornáétól.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy hasított keresztül elmémen a tudat, hogy nem ott vagyok. Kiszabadultam Vaalea sötét, föld alatti világából. A kérdés csupán az, hogy hová kerültem?

Mivel nem igazán figyelt rám senki, úgy döntöttem, kicsit körbe szimatolok. Bár lehet, hogy a sérülésemnek jót tett volna még némi pihenés, nem törődtem sajgó mellkasommal. Elhúztam a függönyt, és felvettem a ruhákat, amik az ágy mellett lévő székre voltak készítve: egy egyszerű, fekete nadrágot, és a hozzá tartozó fehér inget.

Mielőtt azonban belevághattam volna a felfedezőútba, hirtelen valaki elrántotta a függönyt, és mosolygós szemével elismerően végigmért.

– Tudod, ha egy barát tanácsot ad, azt nem árt megfogadni – mondta rekedtes hangon, s közben játékos mosoly bujkált a szája sarkában.

– Nos, kettőnk kapcsolatát barátságnak is lehet nevezni, habár alig váltottunk néhány szót egymással. – Nem tudtam elhinni, hogy oly’ sok év után ismét találkoztam vele. A szívem megtelt boldogsággal és örömmel, s tényleg nem beszéltünk egymással sokat, de mégis különleges kapcsolat alakult ki közöttünk.

– Jaj, Naisella, hagyd már ezt az úri, mézes-mázos szöveget. Igazán leszokhattál volna róla az utóbbi három évben.

Viccet csinált a tekervényes szóhasználatomból, ami annyira hozzám tartozott, mint az életem. Ez az egyetlen jó dolog, ami akkor ragadt rám, amikor Osvedtet szolgáltam.

– Gondoltam, ha már a játékmesterek sem tudják visszafogni magukat, akkor legalább egy valaki legyen a csatornában, aki képes értelmes mondatokba foglalni a gondolatait.

Erre aztán felszaladt a szemöldöke, nem ilyen válaszra számított.

– Jó, a te dolgod, de itt próbáld meg visszafogni magad. Az egyenes beszédet szeretjük, és nem mindenki értené meg a te bonyolult lelki világodat.

Ezúttal nekem szaladt fel a szemöldököm. Miből gondolta, hogy még van lelkem? Tény, hogy maradt még bennem valami, de arról inkább jobb nem beszélni.

– Rendben, felfogtam. Örömmel látom, hogy sikeres volt a szökésed. – Az évekkel ezelőtti szabadulására gondoltam. Mivel sosem került elő a holtteste, reménykedtem benne, hogy túlélte, s nagyon sokat jelentett számomra, hogy személyesen is láthattam.

– Nem volt könnyű, azt elhiheted. De élek és virulok. Te viszont majdnem meghaltál! – förmedt rám indulatosan. A kezdeti megilletődöttség után azonban leperegtek rólam a szavai.

– De nem haltam meg… – vágtam vissza, s még folytattam volna tovább, de Viha nem hagyta, hogy beszéljek.

– Igen, mert még időben támadtuk meg a csatornát. Mi lett volna, ha egy héttel később megyünk? – Nem igazán értettem felháborodása okát, de azt tudtam, hogy másodszor mentette meg az életemet. – Azt hittem megértetted az idő fontosságát, de…

Most rajtam volt a sor, hogy közbevágjak:

– Nagyon is megértettem. A szavaidnak köszönhetően maradtam eddig életben – szóltam vissza kissé indulatosan.

– Nekem nem úgy tűnt, mintha életben akartál volna maradni. – Kétkedő hangja egyre ingerültebbé tett. És mi ez a testtartás? Keresztbe font kar, oldalra döntött fej. Legszívesebben nekihajítottam volna valamit annak a pikkelyes bőrének. – Most meg miért húzod így fel az orrod? – kérdezte.

– Nekem ebből elegem van! Most ébredtem fel egy halálra menő küzdelem után. Azt sem tudom, hogy hol vagyok, és mi történt velem. Te pedig hirtelen felbukkansz, és úgy viselkedsz velem, mintha barátok lennénk, miközben csak egyszer találkoztunk, és akkor is… – fenyegetőnek szánt hangom elhalkult. – Nagyon jól tudod, hogy mi történt akkor. Most pedig fogom magam, és elmegyek. Végre szabad vagyok! – Ekkor tudatosult bennem igazán ennek a szónak a jelentése. Szabadság. Nincs többé küzdőtér, nincs több harc és vérontás… – Igen, szabad. A saját életemet fogom élni. Többé nem leszek senkinek a játékszere! A hátralévő életemet szeretném nyugodtan, békében leélni! – Az utolsó mondatom hallatán szomorúság csillant Viha szemében. Ösztönösen éreztem, hogy ez csak rosszat jelenthet. Tudtam, hogy az általam elképzelt jövőkép lassacskán darabjaira fog hullani. Nem akartam elfogadni, de tudnom kellett, hogy mi az, ami gátat szab ennek. – Mondd ki, hadd halljam, miért nem tehetem meg mindezt?

Tekintetem belefúrtam az övébe. Vártam, azonban csak néma hallgatás volt a válasz. A csendet egy köhintés törte meg. Amikor a hang irányába fordultam, egy apró gnómmal találtam szembe magam. Közel egy méter magas volt, kerekded arcát sűrű, fekete szakáll keretezte. Fehér inget és kantáros, barna nadrágot viselt. Hatalmas pocakja láttán eltűnődtem, hogyan fér ennyi étel egy ilyen kis lénybe?

– Bár nagyon mulatságosnak tartom – mondta vékony hangon –, hogy sikerült olyan helyzetbe hoznod Vihát, hogy szóhoz sem jut, de úgy gondolom, jobb lenne ezt a beszélgetést máshol folytatni. – A sebesült emberállatok felé intett.

A Vihával folytatott heves vita közben teljesen kizártam a gyógyítók és a betegek jelenlétét. A gnómnak igaza volt, jobb lesz ezt a beszélgetést máshol folytatni, de a válaszaimról semmiképp nem mondok le.

***

Hármasban nekivágtunk egy folyosónak, amely több felé is szerteágazott. Az épület falai többek között fából és agyagból készültek, valamint meglepően világosak voltak. Útközben összefutottunk néhány emberállattal, gnómmal, emberrel, és kinézve az egyik ablakon mintha egy troll körvonalait láttam volna.

Pár perc séta után megálltunk egy ajtó előtt, ami semmiben sem különbözött a többitől. Fából készült, szokványos ajtó volt, mégis úgy éreztem, hogy nem egy hétköznapi szobát rejt magában. Amint beléptünk, egy hatalmas teremben találtam magam, aminek a közepén egy széles asztal helyezkedett el.

Az asztal mellé nyolc szék volt odakészítve, melyek egy részén különböző fajba tartozó teremtmények foglaltak helyet. Éppen egy heves társalgás közepén tartottak, ami csak akkor csendesült el, amikor észrevettek engem.

Sokszor végigmértek már az életem során, de ez most teljesen más érzés volt. Kopott bundám egy részét takarta frissen szerzett ruhám, azonban a mancsaimat és a farkamat nem tudtam elrejteni. Zavarban voltam, pedig több ezer pillantását tudtám már magamon. Mégis, ahogy a három lény végigmért, úgy éreztem, mintha épp a lelkemet tanulmányoznák.

– Figyelem! – Viha egy pillanat alatt magára vonta mindenki tekintetét. – Ő itt Naisella, akiről már meséltem. – Ekkor felém fordult, majd rábökött az asztal jobb oldalán ülő emberre. – Az ő neve Hiljanen, a mellette ülő lány pedig a kedvese, Ihme. Mindketten orkulok.

A kijelentés nagyon meglepett, bár próbáltam olyan arcot mutatni a többiek felé, mintha ebben nem találnék semmi különöset.

– Örvendek. – A két fiatal viszonozta a köszönést.

Viha kíváncsian fürkészte az arcomat, de csupán egy bólintással jeleztem, hogy folytathatja tovább. Csendben kivárom ennek a végét.

– Ő Lintu – mutatott egy sasra. Az emberállatok eme ritka alfajával még sosem találkoztam azelőtt. Hatalmas szárnyait szorosan az oldalához fogta. Éles csőre pengeként világított a szobában, a karmairól nem is beszélve – könnyedén képes lett volna bármelyikünket egy pillanat alatt megölni. Egy apró biccentéssel jeleztem felé, hogy tudomást vettem róla, és észben tartom a nevét. Már csak egy személynek nem voltam tisztában a kilétével, ő pedig a gnóm volt, aki a bemutatkozás alatt egy nagy sóhaj kíséretében felhúzta magát a Lintu melletti székbe. – Végül pedig bemutatom a csapat eszét – mutatott rá Viha. – Ő Fiksu.

A gnóm halvány mosolyt villantott felém, miközben biccentettem neki.

– Ez mind nagyszerű – fordultam Viha felé –, de elmondanád végre, hogy miért nem élhetem a hátralévő életemet nyugalomban és szabadon?

Viha még mindig nem mondott semmit, az asztal felől viszont egy hitetlenkedő és szánakozó hang hallatszott. Nem törődtem vele. Az egyik ember volt az, aki még csak szavakba sem öntötte a gondolatait, csak egy ,,Pff” tellett tőle.

– Nem értem, Viha, miért akarod, hogy ő is csatlakozzon hozzánk? Mi hasznunkra lehet a tudása? – Ó, végül sikerült Hiljanennek megszólalnia. El sem tudom képzelni, hogy mekkora erőfeszítésébe telhetett szegénynek.

– Naisella sokáig élt elzárva a külvilágtól, így nem tehet róla, hogy nem tudja, mi folyik jelenleg Wayersen – kelt a védelmemre Viha. Nem mintha szükségem lett volna rá, de igaza volt, valóban nem tudtam, hogy mi folyik a felszínen. Napjaim minden percét a túlélés töltötte ki. Nem igazán gondolkodtam azon, hogy mi történik a külvilágban. Amikor még szabadon éltem, akkor sem történt semmi különös, ezért furcsának tűnt, hogy néhány év leforgása alatt, amíg a tömlöcben sínylődtem a világ tényleg akkora változáson ment volna át? Ezt hamarosan megtudom… – Ami pedig téged illet – Viha most felém fordult, és rám nézett azzal a megrovó tekintetével –, ne vonj le elhamarkodott következtetést Hiljanennel kapcsolatban. Éles a nyelve, ennyi az egész, majd meglátod, hogyha egy kicsit jobban megismered. – Amire semmi esély. Ezt Viha is kiolvashatta a tekintetemből, mert utána hanyagul legyintett egyet. – Azt hiszem, most már ideje lenne választ adnom a kérdéseidre.

– Hallgatlak.

– Az utóbbi pár évben felborult a világunk megszokott egyensúlya. Zholron teremtményei rendkívüli mértékben szaporodnak, és egyre gyakrabban, egyre nagyobb létszámban bukkannak fel. Egy ideig az Őrzők Rendje sikeresen visszaszorította őket, mára azonban éppen hogy csak képesek kezelni a helyzetet. A káosz és a pusztulás egyre jobban eluralkodik az országon is, ezért volt lehetőségünk betörni az arénába, és kiszabadítani titeket onnan. És szerencsére sok erős harcost is szereztünk.

Egyre kevésbé éreztem úgy, hogy ezt végig akarom hallgatni. Az pedig, hogy Viha a fajtársaink legyilkolásával szerzett tudásunkat akarja felhasználni, végképp nem tetszett.

– Ha azt hiszed, hogy bármelyikünk önszántából beáll az Őrzők Rendjébe, akkor nagyon könnyen elfeledted a csatornában töltött éveket.

A hangom keményen és ridegen csengett. Semmi érzelem és kíméletesség nem volt benne. Láttam Viha arcán, hogy megbántották a szavaim, de az eddig hallottakból másra nem tudtam következtetni.

– Meg sem fordult a fejemben ilyesmi! – rivallt rám Viha. – Ha pedig, képes vagy azt feltételezni, hogy elfeledtem az ott töltött éveket, elgondolkodom azon, hogy Bald mennyire kerítette hatalmába a lelkedet.

Egyik csapás a másik után. Döntetlenre álltunk. Mind a ketten ott rúgtunk a másikba, ahol az a legjobban fájt neki. Egy darabig csendben figyeltünk, mint amikor az ellenfelek felmérik egymást az arénában. Az első lépés mindig a legnehezebb.

– Tudod jól, hogy nem kell hozzá Bald, hogy tönkre tegyék a lelked… - Ezúttal halkan szóltam, nem volt értelme itt vitába bonyolódni. Valamint Viha is teljes mértékben megértette a szavaim jelentését. Bald csak még jobban széttépte a cafatokban lévő lelkünket, de nem ő mérte rá az első ütést. Azok mi voltunk, minden egyes alkalommal, amikor győztesként kullogtunk vissza a cellánkba.

– Igen, tudom. – Szinte alig hallottam a szavait. Láttam, hogyan emelkedik a mellkasa, miközben egy nagy lélegzetet vett, majd ott folytatta a mondandóját, ahol abbahagyta. – Amit valójában közölni szerettem volna veled, hogyha nem állítjuk meg ezeket a túlvilági lényeket, akkor egy újabb Nagy Háború fog kitörni, és nem hiszem, hogy ezúttal a mesebeli sárkányok majd megmentenek minket.

Az egész csak mese volt… vagy mégsem? Egykor valóban megtörtént mindez, és ha most újra bekövetkezik, akkor az a világunk végét jelentheti.

– De mégis mit akarsz ez ellen tenni? – Az elmondottak alapján lennie kellett egy tervnek, ami talán őrültségnek fog hangzani, de biztosan megpróbálja majd véghezvinni. Ehhez pedig a teremben lévők segítségét kéri, különben nem lennének itt.

– Visszahozom a mágiát – jelentette ki Viha határozottan. Mély levegőt vettem, és vártam. Vártam, hogy mondjon még valamit, bármit! Csak hazudtolja meg az előző szavait. Nem akartam a tanúja lenni annak, hogy a férfi, akire felnéztem, és akinek az életemet köszönhetem, megtébolyodik. - Nem őrültem meg, tudom jól, hogy mit beszélek. – Kérlelve nézett rám nagy krokodilszemeivel.

– Rendben, hallgatlak. Meséld el, hogy miképp tervezed visszahozni a mágiát, ami, ha jól tudom, több ezer évvel ezelőtt eltűnt a világunkból a máguskirályokkal együtt?

Valóban kíváncsi voltam a válaszára.

– Rengeteg kutatást végeztem, amiben Fiksu nagy segítségemre volt – intett a krokodil a kis gnóm felé, aki a beszélgetés közben kerített magának egy csirkecombot, és azt rágcsálta éppen. – A lényeg, hogy több szempontból is megvizsgáltuk a mágia eltűnésének körülményeit, és rengeteg információt gyűjtöttünk össze. Végül mindig ugyanarra az eredményre jutottunk. – Itt tartott némi szünetet a hatás kedvéért, de nem igazán nyűgözött le. – Progh’natua.

Várakozva nézett rám. Nem akarta az összes részlelet elárulni, azt várta, hogy én magam rakjam össze a kirakós darabkáit.

– Progh’natua az a kontinens, ahová Zholron teremtményeinek nagy részét elzárták – mondtam ki az egyetlen dolgot, ami ezzel a névvel kapcsolatban az eszembe jutott.

– Pontosan – bólogatott nagy hévvel Viha. – És mi akadályozza meg a mai napig ezeket a szörnyeket abban, hogy elmenjenek a szigetről?

– Gondolom a tenger, nem igazán emlékszem a történet eme részére. Édesanyám mesélte még gyermekkoromban, az pedig nem most volt.

Mivel Viha nem kapott tőlem kielégítő választ, így kénytelen volt folytatni a mondandóját.

– A sárkányok egy energia burokkal vették körbe a szigetet, majd utána el is tűntek. A burok pedig a mai napig nem enged senkit se be, se ki a szigetről.

A történet fonalát ekkor Fiksu vette át.

– Gondolj csak bele. – A szék karfájára támaszkodva kezdte kifejteni a gondolatait. – Elvileg a mágia teljesen megszűnt létezni a világunkban. Ennek ellenére a mai napig születnek orkulok – Hiljanenre és Ihmára mutatott –, léteznek varázstárgyak, amelyeket az Őrzők Rendje oly’ követelőzőn tud a magáénak, valamint ott van Progh’natua szigete, amit egy varázsburok vesz körül. Ez mind azt bizonyítja a számunkra, hogy a mágia nem tűnt el, csak meg kell találni azt a helyet, ahol összpontosul.

Olyan mélyen nézett a szemembe, mintha ebből értenem kéne, hogy mire akar kilyukadni. Szerettem volna úgy tenni, mintha fogalmam sem lenne róla, de ez nem volt igaz.

– Tehát arra céloztok, hogy a mágia most Progh’natua körül koncentrálódik? –Körbenéztem a társaságon, és mind helyeslően bólogattak, Hiljanen még egy elismerő mosolyt is megeresztett. – És hogyan akarjátok Zholron teremtményei ellen használni ezt a mágiát?

– Ez a mi dolgunk lesz – közölte nagyképűen Hiljanen, és Ihmára kacsintott. A lány félszeg mosollyal viszonozta a gesztust.

– De mi lesz, ha véletlenül megszüntetitek a burkot, és a bebörtönzött lények a világra özönlenek? – nem tudtam elhinni, hogy a kis csapat tagjai ennyire bíznak magukban.

– Hosszú út áll még előttünk – tette hatalmas kezét a vállamra Viha. – De ha te is segítesz, akkor előbb-utóbb választ kapunk a kérdésekre, és elérjük a célunkat.

Viha szavai kicsit megnyugtattak, de roppantul örültem, hogy a következő néhány órát ismerkedéssel töltöttük, így nem kellett többet hallanom erről a világmegváltó tervről. Az orkulok miatt kicsit feszélyezve éreztem magam, mivel az emberek kevés pozitív érzelmet váltanak ki belőlem – de annál kellemesebb volt Lintu és Fiksu társasága.

A nap végén Viha a szobámba kísért, és a sérülésem felől érdeklődött. Ki kellett cserélni a kötést, de egyébként jól voltam, mindig is gyorsan gyógyultak a sebeim. Láttam rajta, hogy szeretne még mondani valamit. Nem akarta, hogy őrültnek gondoljam.

Viha a barátom volt, kétszer is megmentette az életem, tartoztam neki annyival, hogy higgyek neki.

EPILÓGUS

Egy éve, amikor biztosítottam Vihát, hogy velük tartok az úton, nem erre számítottam. A második Nagy Háború eljövetele már mindenki rémálmában kísértett. Nem volt olyan hely a világon, ahová ne kúszott volna be a félelem és a halál.

Annak a néhány békés napnak az emléke, amiket Vihával együtt tölthettem, már csak az én fejemben élt. Mintha nem is lett volna valóság, csak egy álom.

Ebben a káosz uralta világban sokszor ébredtem olyan érzéssel, mintha még mindig a cellámban sínylődnék. Hisz’ a féktelen öldöklés folytatódott tovább, s a légkör semmiben sem különbözött az arénáétól. Ez is csupán egy nagy játékasztal volt valaki számára. Egy nagyobb, hatalmasabb kéz irányított minket.

A sors úgy hozta, hogy elszakított minket egymástól. Ennek ellenére tovább haladtam az általad eltervezett úton, s végül eljutottam Progh’natua kietlen partjaihoz. S, hogy mit találtam ott?

Semmit.

Hát mondd, Viha, hol van a mágia, ami megmenti majd a világot? S hol vagy most te, hogy mindezt a szemedbe mondhassam? Hol vagytok Fiksu, Lintu, Ihma és Hiljanen?

Viha! Hol van az a híres időd, ami mindent a megfelelő pillanatban helyrehoz?

Nincs már az sem. Eltűntetek, mint a tél legelső hópelyhe. S én itt maradtam a semmi közepén.

Egyedül.

A mű szerzői jogi védelem alatt áll, ezért annak részeinek vagy egészének terjesztése, haszonszerzés céljából történő felhasználása a szerző engedélye nélkül tilos. Más esetekben az írás egyes része vagy egésze eredeti formájában megőrizve, a forrás megjelölésével terjeszthető.

© 2017 www.wayersfantasy.hu