Bán Mór: Az ezeréves háború

Magyar megjelenés: 2000. (Cherubion)

Sorozat: Osiris-könyvek 67.

Al-sorozat: Nomádkirály-ciklus 1.

Ezer évvel a csaknem mindent elpusztító végítélet után a Kárpátok közt középkori szintre süllyedt királyságok, fejedelemségek küzdenek egymással a területért és a hatalomért. Mindegyik fölött áll azonban a Hor-papok titokzatos szövetsége, melyek földöntúli hatalma akadályozza az emberiség újabb aranykorának eljövetelét.

Dunavában, Pannónia legerősebb királyságában titkos szervezkedés indult a Hor-papok ellen. Thangar kán, az ország nádora egy renegát Hor-pap társaságában a birodalom fővárosába tart, hogy hazatérve kirobbantsa végre a harcot az idegen elnyomók ellen. Útközben éri őt a hír, hogy ellenségeik tudomást szereztek az összeesküvésről, és irdatlan keleti seregeket uszítottak Pannóniára. Az ezeréves háború legpusztítóbb szakasza veszi kezdetét, a vérszláv hordák, a Hor-papok hatalma ellen...

OLVASS BELE

PROLÓGUS

1

Az égalja vöröslő ködben derengett azon az éjszakán. Az őrtoronyból, ahová a magányos ormosi katona nem sokkal sötétedés után felkapaszkodott, jól lehetett látni a távoli lángfalakat. Máskor a sűrű éjszakában a közeli szoros vonalait is csak sejtelmes árnyékok jelezték; a hegyek között kanyargó ösvényt pedig – melyet nehéz társzekerek vasalt kerekei és az évről-évre felkerekedő ungi lovasok harci ménjeinek patái szélesítettek úttá – szürkület után már a legélesebb szemű strázsa sem látta. Most mindez tisztán, tűzfényben derengett a messzeségből.

A fából ácsolt őrállás magasából a tűzvész miatt azon az éjszakán jól kivehető volt a hegyek ölelte völgy, de a magasba szökő ormok lábainál az erdőségből kinövő erőd is. Amott pedig, a kiszélesedő síkon, a távoli folyóig tölgyesek, mezők váltogatták egymást, abban az érintetlenségben, amiben az Alföldről felvándorló, hazát kereső telepesek találták a vidéket századokkal előbb.

Hogy a völgy most nyugtalan, rőt köpenybe burkolózott, azt nemcsak a tűzvész okozta. A karpográdi erődítmény falain, az őrtoronnyal csaknem egyvonalban fáklyák lobogtak, megvilágítva a vár fokára tűzött vörös-fehér harci lobogót.

A nyúlánk fenyőerdő közepébe emelt őrtoronyig nem ért el ugyan a hang, de a magányos ormosi őrszem anélkül is tudta, hogy a csapóhidakon egészen hajnalig dübörögnek majd a vár előtti mezőre kivontatott harci szerkezetek kerekei, s a táborba rendelt könnyűvértű gyalogosok csizmái. A parancs szerint reggelre az egész hegyi sereg a Kárpátok gerincén kellett, hogy táborozzon.

A durván összetákolt torony mellvédje fölött az ellenkező irányba fordulva az őrszem most az ormosi herceg parányi jobbágyfalvait vette szemügyre. A kunyhók nádfedelei szürkület óta lángoltak, bíbor hátterükből élesen kiemelve a karpográdi erődítés hosszan elnyúló, külső sáncait. A várparasztok már szürkületkor elmenekültek nyomorúságos otthonaikból, hiszen a herceg parancsára a Tiszáig minden földet kiürítettek, csak a várrendszer őrserege maradt a helyén. A menekülők felgyújtottak, amit csak értek; házakat, raktárakat, a Tiszába futó patakok hídjait, de még a Borzsova körüli erdőséget is. Azóta csaknem az egész völgy lángolt.

A vlachiai háború óta nem történt ilyesmi, s a vacogva toporgó őr csak sejtette, hogy ezúttal mi okozza a riadalmat tartomány-szerte.

2

A vész a hegyeken túlról közeledett. Ahonnan a telente lezúduló vad szelek elárasztották az egész folyóvölgyet, ahonnan a podóniai kalmárok egyre szegényesebb portékával érkeztek a borlói-hágón át, s ahonnan a herceg szláv felderítői mind nyugtalanítóbb hírekkel tértek vissza.

Minden rossz a hegyen túlról érkezett az országba. A járvány, az éhínség éppúgy, mint a háború. Tudta ezt mindenki, újszülöttől a fogatlan vénemberig. Két napja, amikor a pár fős szláv felderítőcsapat mocskosan, szakadt ruhában felbukkant a hegyoldal rengetegéből, senki sem sejtette, hogy a hír, amit a csúcsokon túlról hoztak, rosszabb minden eddiginél.

Vraj herceg órákon át faggatta a fáradt szlávokat Karpográdban, s amikor elbocsátotta őket, oly sápadt volt, mint még soha. Néhány percig szótlanul ült a trónteremben, aztán hívatta a futárlovasokat. Óra sem telt bele, a küldöncök vágtatva vitték a hírt az erődrendszer többi várába, a herceg parancsával egyetemben.

A csapatok kapkodva gyülekeztek. A Karpográd komor udvarára összekürtölt vértesek rosszat sejtető suttogásából az ijedt várnép csak annyit csípett el, hogy ellenség közeledik a hegyeken túlról.

Ellenség...

A katonák rosszkedvűen találgattak gyülekezés közben, az erőd udvarán; talán a Podóniát zaklató kránorusz törzsek merészkedtek idáig? Vagy a Kras’ Gora-i bojárok gyűjtöttek össze rablósereget a közeli rengetegből, a bujkáló, félállati sorba süllyedt martalócokból? Vagy – a szakállas isten ne adja – a Kraslavh előtti pusztavidék teremtményei verődtek farkascsordába, s most végigpusztítva a kinti szláv falvakat, zsírosabb zsákmányra áhítoznak?

Az ormosi harcosok megszokták már a szakadatlan határharcot; a most közeledő ellenség híre mégis nyugtalanította őket. Mert ha legalább tudnák, mi ellen mennek, mire készüljenek? Hisz’ más harcmodor kell a fehérszlávok ellen, megint más a rusz rablócsapatok szétszórására, s megint más az eltorzult erdei népek felkoncolása végett. A mostani támadókról azonban Vraj hercegen kívül senki nem tudott még semmit. A herceg pedig bezárkózott szobájába.

A harcosok rossz kedvét csak fokozta, hogy a környező falvakat felgyújtatták; mintha uruk tudta volna, hogy az erős karpográdi sereg nem képes megállítani a közelgőket. Ebben az esetben viszont... a biztos pusztulásba küldik őket?

Nem jó, ha a katonát bizonytalanságban tartják. A vértesek morgolódva készültek, hisz’ a parancs értelmében éjfél előtt zászlót kellett bontaniuk, és a Borlói-hágónál hadrendbe állniuk, odafönn a hegyekben. A hadnagyok bizakodva adták ki utasításaikat: bárki is vonul a határok ellen, kellő harcállásból, a legmagasabb bércekről fogadják őket.

3

A vártól mérföldnyire álló toronyban az őrszem felpillantott a faváz csonka oszlopain túlra, ahol a Hold szikrázó jéggömbje függött a hegyvidék fölött. Aztán megcsóválta fejét:

– Hiába küldöd ezüst hálódat az erdőre – mormolta maga elé –, idelent minden vörösben izzik ma éjszaka, nem ezüstben! És ez nem jó jel! A szakállas istenre mondom, nem jó jel!

Lándzsáját szorosan megmarkolva lépkedett tovább a torony palánkja mentén, fázósan csapkodva törzsét, s figyelte a rengeteget. Tudta, milyen nehéz egyedül átvirrasztani idekint az éjszakát a toronyban. De nem irigyelte azokat a harcosokat sem, akik nemsokára elindulnak a rőt fényben játszó fenyves oltalma alatt, felfelé a hegyen.

4

A gerincre vezető ösvényt nappal sem szívesen használták, s most éjnek idején a Borlói-hágó árnyai között valóságos lidércnyomásnak tűnt a menetelés. A meredek kaptatón ziháló katonák ennek ellenére igyekeztek az erőltetett menet közben is tartani a szabályszerű kardtávot soraik között.

A vérteken a fáklyafény is kísértettáncot járt. A sokat látott harcosok egyre idegesebben pislogtak körbe az áthatolhatatlan rengeteget fürkészve. Parancsnokaik, az osztagok élén haladó hadnagyok tajtékozva harsogták utasításaikat hátra, jóval hangosabban, mint ahogy azt bármi is indokolta volna. De nem csaptak be senkit, főképp nem a veteránokat, akik pontosan tudták, hogy a katona csak akkor harsog így, ha részeg. Vagy ha fél.

Azok az ormosi gyalogosok, akik sok-sok összecsapásban edződtek harcossá a Karpográd körül vívott ütközetekben, a Tisza felső folyásának harcmezőin, s akik gondos kiképzésüknek megfelelően habozás és félelem nélkül rontottak bármilyen ellenséges seregre, most bizonytalan lábakkal kapaszkodtak a hágó csapásain. Hetedik érzékük, mely eddig soha nem hagyta cserben őket, rendkívüli veszélyre figyelmeztette valamennyiüket.

Az elővéd néhány fős csapata, kiegészülve három prémkabátos, bőrcsizmás szláv felderítővel, óvatosan törte fel a gazverte ösvényt a menetoszlop előtt. A szlávok azonban szinte percenként megtorpantak, és sűrű keresztvetések közepette Svjatovidot szólongatták, akinek nevét pedig nem szívesen vették szájukra éjjel. A halkan szitkozódó lándzsás várkatonák minduntalan továbbnoszogatták őket. A hegygerincig még órás erőltetett menet várt rájuk a sötét, kihalt ösvény mentén. Ráadásul míg elfoglalhatták harcállásaikat a hegyteteji tisztásokon, még számos, betemetett fémkapu mellett kellett elhaladniuk, olyan árkokat kerülgetve, melyek vastag moha- és gaztakarója alatt évszázadok óta eltemetett különös építmények lapultak, tele titokzatos tárgyakkal, miket a Hor-papok oly különös előszeretettel gyűjtöttek össze az illetéktelen tekintetek elől.

S végül, a gerinchez közel, az égbe nyúló, különös kőből emelt boltívek alatt is át kellett még surranniuk, mert megkerülni őket ezúttal nem volt idejük. A megátkozott lelkek ösvényein remegett a lábuk. A tisztek felhagytak a kiáltozással, kardjuk markolatát szorongatva pislogtak előre, ahol a szlávok törték az utat. A magasba emelt fáklyák fénye izzadtságcseppeken csillogott, s mert reszkető kezek tartották a csonkokat, reszketeg árnyak másztak körülöttük az áthatolhatatlannak tűnő erdőfalra is. A zihálás és a fáklyasercegés nemsokára kísérteties ritmusba elegyedett. Mintha Hor-papok mormolását hallották volna a fenyegető rengeteg sötétségfala mögül. Amikor az elöl haladók megtorpantak, s lélegzetüket visszafogva füleltek, saját zihálásuk torz visszhangját hallották a fákon túlról, s mintha a sercegés is abból az irányból érkezett volna.

Már csaknem elérték a tetőt, amikor a szláv felderítők újra megtorpantak. Egy pillanatra tágra nyílt szemekkel hallgatóztak, majd szó nélkül elhajigálták fejszéiket, s eltűntek a sűrűben. A csapat vezető hadnagya cifrát káromkodott, mert arra sem maradt ideje, hogy lándzsáját utánuk hajítsa. De a következő pillanatban már el is felejtette a felderítőket...

Mintha szárnyak suhogása kelt volna a csúcson túlról. Ám ahogy felpillantottak, nem látták az irdatlan madarat. Nem látták, s nem a sötétség miatt. A hegygerinc túlsó oldaláról minden eddiginél erősebb bíbor, s vörös fényár hullámzott felfelé, egy pillanatra élesen megvilágítva a fenyőfák hajladozó törzsét, az ágakon reszkető millió tűlevél táncát. Valami felmordult odalent, a talpuk alatt, akár egy felébresztett, kitörni kész tűzhányó, s megremegett a föld. Aztán a szárnysuhogás felerősödött. Már az arcukban vélték érezni a tollak keltette szelet: a fák lombja hajladozott, susogott, ahogy a túloldalról a vörös fény forrása méltóságteljesen a hegytető fölé emelkedett.

És az oromi harcosok sorra térdre rogytak...

5

Az őr – bár a hideg már minden tagját átjárta – hálát adott a szakállas istennek, hogy nem kell a kivonuló ormosi seregben menetelnie azokon az ösvényeken. Karpográdban alig párszáz katona maradt reggelig, mikorra Vraj herceg Ungból felparancsolt lovasainak meg kell érkeznie. Akkorra a sereg bizonyára elfoglalja már állásait odafönn a Kárpátok magasában, s addigra talán a váltás is megérkezik a magányos őrtoronyba.

Rá pedig várni fog egy meleg zug a konyhán, s bizonnyal egy csupor forralt méhbor is jut a fáradt strázsának. Csakhogy jó pár óra, nagyon sok idő van odáig!... Fáradtan nekidőlt a mellvédnek.

Egy pillanatra behunyta szemét, megpróbálta maga elé képzelni az örömteli pillanatot, de egy jeges szélfuvallat magához térítette.

Körbepillantott a sötétben. Először mintha a hegyek karéja moccant volna lassan. A következő pillanatban ismét megmerevedett minden. Az erőd felől sercegő fáklyák bűzét hozta a szél, a falakról fegyvercsörgést, szitkozódást.

Az őr megdörzsölte szemét. Elmosódott körvonalú foltok váltak ki a sötét háttérből és araszolva ereszkedtek a völgy felé. Irdatlan tömeg hullámzott alá, egyre erősödő, nyugtalanító morajlással. Mintha az egész bérc készülne leomlani.

Nehéz belefúrni a tekintetet a sötétségbe, de az őr szeme éles, mint a sólymoké. Igen, nincs már teljes sötét arra sem, tisztán látni a részleteket a hegyoldalon. Apró csillanások. Tompa fényfoltok. A Tisza vize ilyen a holdfényben, amikor alattomos örvények barázdálják felszínét. Itt is fénytörés hullámzik a hegyoldalban: a hold fémen úszik, ezernyi hideg fémen.

Hallani: rongyokba bugyolált lábak sokasága döng a felázott ereszkedőkön, a dúslevelű fákkal sűrűn benőtt hegyoldalon. Lefelé jönnek mind. Sebesen, az éjszaka leplébe burkolózva, gyors halált hozva.

Ez nem álom... Az őr dermedt tagokkal nyúl a kürtért, de a következő pillanatban a hegyen túlról vörös fénypászták szöknek az égre. A bíbor derengés forrása lassan emelkedik felfelé, míg el nem hagyja a legmagasabb sziklát is. A hirtelen támadt nappali világosságot mintha a megsebzett Nap vére hullatná a Kárpátokra; a fák alatt most már a térdre boruló ormosi harcosok is jól látszanak. Eldobálják dárdáikat, tekintetüket reszketve a levegőben úszó, vörös vitorlás gályákra szegezik, melyek már a fejűk fölött lebegnek, majd megtorpannak, lassan forognak körbe odafönn. Mintha a vitorlák maguk is perzselő lángból volnának, s ahogy beléjük köt a szél, tűzveres szikrák csapnak ki belőlük, izzó ostorként hasítva a sötétségbe. A gályák teste maga a jégbe dermedt folyékony fém. Masszív, idegen kéz formálta döfőorr mered az égbe elöl, kecses oldalívek húzódnak a tat felé kétoldalt. A levegőt fekete evezők hasítják sebesen, ahogy a gályák átsiklanak az ormokon.

A vörös fénytenger elborít mindent, s széles pászmáit a karpográdi tornyokra veti.

6

Az ormosi őr megpróbálta csillapítani remegését, de a levegő remegett tovább, mintha átvenné az ereiben lüktető jeges rázkódást. Valami odalent a cölöpökhöz dörgölőzött, tisztán hallatszott a bőr és a fa találkozásának semmi mással össze nem téveszthető neszezése.

Kivonta tőrét, és áthajolt a korláton. De a hang nem onnan jött. A következő pillanatban már a túloldali faoszlopok reccsentek a súly alatt. A tőrrel előrenyúlva átsietett a másik palánkhoz. De a halk sóhaj most mintha felülről érkezett volna. Vagy valahonnan oldalirányból? Bármi is volt az, oly gyorsnak kellett lennie, mint a suhanó gyilokpenge.

Ahogy a torony középső cölöpje felé hátrált, az őr szeme sarkából még egyszer utoljára a hegyoldalon hullámzó alaktalan tömegre pillantott, s látta: a vörös fényt okádó gályák lassan az erőd felé indulnak a völgyben. Aztán figyelmét már teljes egészében az a valami kötötte le, ami alig hallhatóan araszolt a padlózat deszkái alatt. Kiegyenesedett, markában görcsösen megrándult a tőr markolata. Érezte, az a valami nem bujkál már sokáig. Nem kell bujkálnia, mert közelre ért... közvetlenül mögé.

Tudta, kiáltani kellene, talán az erőd falain sürgölődő harcosok meghallanák figyelmeztetését. Aztán rádöbbent, senki sem foglalkozna vele, hiszen a vörös gályák már Karpográd fölött lebegtek, nyomukban pedig a hegyoldalból lezúduló idegen harcosok özönlöttek a falak felé.

A félelem elszorította torkát, és elgyengítette megfeszülő izmait. A valami közelebb lépett hozzá, már az arcában érezte a dögletes bűzt, s hallotta az ocsmány hörgést is, ahogy a teremtmény levegőt vett a hideg éjszakában. Amikor – talán utolsó reflexként – megpördült, csak egy árnyékot látott: óriási, bűzlő árnyékot. Aztán alattomos pengesuhanás hallatszott. A fém sebes félkörívet szelt a csöndbe, miközben átmetszette az őr torkát. Szeme kitágult, tekintete megdermedt, már nem hallotta padlóra hulló tőre csattanását.

Hajnalban senki sem kel már át a hágón. Senki sem várja az ellenséget fegyverben, vasban. Elkéstek. Az ellenség itt van, betört a Kárpátokon...

S a hegyoldalon megállás nélkül özönlik az erőd felé.

© 2017 www.wayersfantasy.hu