R. A. Salvatore: A vadász éjszakája

Magyar megjelenés: 2015. (Delta Vision)

Sorozat: Vándorok könyve 1.

Eredeti cím: Night of the Hunter (2014.)

Miután a Csarnok Vándorai ismét egyesültek, Drizzt Do’Urden úgy vélte, hogy végre sikerült kilépnie a sötétségből.

A sötétség azonban nem engedi könnyen áldozatát. A Démonháló mélyén Lolth istennő, a hazugságok és az árnyékok Úrnője hevesen tombol dühében. Istennője akaratának engedelmeskedve Quenthel Baenre nagyasszonyanya oly nagyszabású tervet dolgoz ki Drizzt érzelmi és lelki megtörésére, amely alapjaiban rengeti meg Menzoberranzan Uralkodó Tanácsát. Miután az orgyilkos Artemis Entrerit a drow-k ismét elhurcolják Mélysötétbe, elátkozza Drizzt nevét, de nem feledheti, hogy hajdani ellensége mit tett érte. Drizzt, a csavargó drow a halálnál is nehezebb sorstól akar megmenteni egy régi barátot, és ezért a sötétség mélyére kell vezetnie a Vándorok újonnan egyesülő csapatát, egészen Gauntlgrym gyomráig, ahol élőholtak kísértenek, ahol a sötételfek új várost alapítottak és ahol bármiféle veszedelem előfordulhat.

OLVASS BELE

Előszó

Rengeteg vér.

Mindent beborít.

Nem tudott szabadulni tőle, bárhová vitte is az útja. Bemocskolta különleges, ezüstös árnyalatú bőrét, amely kevert származásáról, elf és drow örökségéről árulkodott. Még az álmaiban is kísértette, nem múlt el éjszaka, hogy ne látta volna. Véres lábnyomokat hagyott a friss, fehér hóban. Ott csillogott borotvaéles kardjának élén – igen, a fegyver mindig a vérre emlékeztette.

Khazid’hea, az érző penge fényes éle állandóan a vér vörös színét verte vissza.

Ezerszer döfte bele ezt a kardot a fivére szívébe. Álmában hallotta fájdalmas sikoltozását, ébredéskor ezek a hangok töltötték ki a gondolatait. Khazid’hea mohó élvezettel hallgatta e kellemes muzsikát.

A fivére, Teirflin akarta leszúrni őt álmában, méghozzá ezzel a karddal, az ő kardjával. De gyorsabb volt nála.

És jobb harcos.

Sokkal értékesebbnek bizonyult nála.

Könnyedén hatolt be a penge a mellkasába, átszúrta a bőrt, szétszaggatta az izmokat, sőt még a csontokat is kettéhasította. Utat talált magának a dobogó szívhez, élvezettel fúrt bele mély lyukat, hogy szabadon folyhasson belőle az édes, éltető, vörös színű nedű.

Doum’wielle nem tudta lemosni a vért a kezéről, de ott abban a pillanatban, amikor rabul ejtette a kard, és apja lágy, suttogó szavait hallotta a fülében, nem is akarta lemosni azt a vért az ujjairól.

Teirflin halálsikolya talán valóban kellemes muzsikaszó volt.

***

Kettő, mutatta a drow feltartott ujjaival, majd átváltott furfangos fajtájának kifinomult, néma jelbeszédére. Lopakodjatok – közölte.

A nemes Tsabrak Xorlarrin, Menzoberranzan harmadik házának varázslója alaposan megfontolta következő lépését. Rosszul érezte magát, nem szeretett ilyen messzire elkóborolni Menzoberranzantól, sem Q’Xorlarrintól, az új drow várostól, amelyet a családja alapított a törpék ősi otthonában, Gauntlgrym mély bányáiban. Sejtette, hogy Zeerith nagyasszony miért éppen őt küldte ki erre a távoli felderítő útra: el akarta távolítani a fia, Ravel közeléből, aki a legfőbb és legádázabb vetélytársának számított.

És ez az ádáz vetélytárs most fölébe kerekedett, ezt el kellett ismernie. Ravelnek sikerült behatolnia a törpék ősi otthonába, majd megszerezni azt, tündérfényként ragyogott, dicsőséget szerzett a Xorlarrin-háznak, amely ismét fényesen tündökölt – ráadásul egy Baenre társaságában tette mindezt, a páratlanul nagyhatalmú klán áldásával. Q’Xorlarrin már nemcsak ködös álom volt csupán, hamarosan megépül és valósággá válik, és Ravel elévülhetetlen szerepet játszott ennek a nagyszerű tettnek az elérésében.

Kecsesen mozgatta az ujjait a levegőben, lényegre törő és félreérthetetlen jelentést kért a felderítőktől. Miután korábban kiküldte őket, visszament arra a helyre, ahol Berellip, Ravel nővére várakozott. A kísérete körében tartózkodott egy kisméretű, természetes csarnokban, nem messze a föld alatt kanyargó folyótól, amely idáig vezette őket, de azonnal kiszúrta őt. Berellip Xorlarrint könnyű észrevenni, folyton harsány és gőgös, távol tartja magától az alacsonyabb rendű férfiakat, és kizárólag két fiatal, női kísérője szólíthatta meg őt.

Tsabrak keresztülvágott a kisméretű helyiségen, és elküldte onnan a két kísérőt.

– Megtaláltad őket? – kérdezte a papnő.

A férfi bólintott.

– Ketten vannak. A mélyebben lévő járatokban.

– Orkok?

A varázsló vállat vont.

– Még nem tudjuk, csendesebbek, mint az orkok. Talán agyafúrt goblinok.

– Én orrfacsaró ork bűzt érzek mindenhol – fintorgott Berellip, és undorodva grimaszolt.

A férfi ismét csak vállat vont. Azért jöttek éppen ide, az Ezüstgyepűk északi nyúlványai alatt futó járatokba, hogy orkokkal találkozzanak, méghozzá jó sokkal. Joggal számíthattak rá, hiszen Sokvesszős Obould király birodalma terült el a fejük felett.

– A gúny hírnökének vélem önelégült mosolyod – mordult rá a papnő, és már nyúlt is kígyófejű korbácsának nyeléért.

– Bocsáss meg, papnő – kért elnézést, és alázatosan meghajolt. Mindenki tudta, hogy Berellip különösen nagy erőszeretettel használja félelmetes korbácsát, és élvezettel uszítja rá a férfiakra a kígyófejeket, hogy a húsokat tépjék. – Csak azon morfondíroztam, hogy egy goblin törzs megfelelő zsákmány lenne-e, amikor visszatérünk O’Xorlarrinba.

– Te még mindig azt hiszed, azért jöttünk, hogy foglyokat ejtsünk és rabszolgákat gyűjtsünk?

– Részben – felelte őszintén a varázsló. – De más okai is lehetnek annak, hogy most egy időre félreállítottak. Azt ugyanakkor nem értem, hogy téged miért küldtek el éppen most, amikor ekkora a felbolydulás és ismét dicsfény övezi a Xorlarrin-házat.

– Azért, mert Zeerith nagyasszony így határozott – sziszegte a papnő összeszorított fogai közt.

Tsabrak ismét bólintott. Csupán ennyit kellett hallania, ennél részletesebb válasz úgysem illette volna meg. A papnő gondosan ügyelt rá, hogy rejtve maradjanak a gondolatai, ez mindig is jellemző volt rá, ezért be kellett érnie ennyivel. Számos alkalommal beszélgettek a küldetésük céljáról és értelméről, és a papnő több alkalommal is megnyílt előtte, előfordult, hogy nyíltan bírálta Zeerith nagyasszony döntéseit. Máskor azonban, akár már a következő napon, hajlamos volt elfelejteni ezeket a beszélgetéseket, konok módon úgy tett, mintha meg sem történtek volna, de ez is hozzátartozott Berellip Xorlarrin személyiségéhez.

– Nem csupán Zeerith nagyasszonyon múlt, hogy ide küldtek minket, méghozzá egy ilyen összetételű felderítő csapattal – mondta ki bátran a véleményét a férfi.

– Ezt nem tudhatod.

– Kétszáz éve ismerem Gromph Baenre ősmágust, biztos, hogy az ő keze van a dologban.

Berellip szorosan összeszorította a száját, és úgy felelt. Alig lehetett hallani a hangját.

– A Baenre család keze mindenhová elér – egyértelműen Tiago Baenre-re utalt, Ravel hivatalos kísérőjére, akit az első ház rendelt mellé, hogy szemmel tartsa, miközben behatolnak és meghódítják Gauntlgrymet. A küldetés első napjaiban Berellip többször is panaszkodott a piperkőc, fennhéjázó ifjú nemes harcos miatt, egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy mennyire megveti őt.

A varázslót ez természetesen nem érte meglepetésként. Jól ismerte Tiagót, tudta róla, hogy előszeretettel lépi át az egyszerű férfiak számára húzott határvonalat, kihasználva a Baenre-ház erejét és tekintélyét. Védettnek, érinthetetlennek érezte magát, amit maradéktalanul ki is használt, Menzoberranzan kisebb házai hosszú feljegyzéseket vezettek viselt dolgairól. Ráadásul a pletykák szerint hamarosan nőül veszi Saribel Xorlarrint, aki nem elég, hogy Berellip húga, minden tekintetben elmaradt tőle, ő mégis őt választotta. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a testvérét sem tartja többre, mint az ifjú Baenre harcost.

– Ugyan mit akarhat tőlünk az ősmágus idekint? – kérdezte a papnő önelégült felsőbbrendűsége ellenére is. – Miért bírná rá Zeerith nagyasszonyt, hogy küldje el az egyik magas rangú papnőjét és az egyik varázslóját rabszolgákat befogni?

– Többről van itt szó – vélte a férfi erős, magabiztos hangon. Következő szavaival egy korábbi beszélgetésre emlékeztette őt. – A Pókkirálynő jó szemmel nézi a küldetésünket, korábban legalábbis ezt állítottad.

Visszafojtott lélegzettel várta, hogy Berellip lesújtson rá a kígyófejű korbáccsal, de örömmel nyugtázta, hogy ez nem következik be, sőt a papnő elmélyülten bólogatott.

– Igen, valami nagy dolog van kialakulóban – motyogta. – Zeerith nagyasszony majd tudatja velünk, ha úgy látja, hogy eljött az ideje.

– Vagy ha az ősmágus gondolja úgy, hogy eljött az ideje – tette hozzá vakmerően a varázsló, és a papnő szeme haragosan villant.

Sosem örült még annyira a felderítők felbukkanásának, mint abban a pillanatban. Rohanva rontottak be a földalatti csarnokba, megzavarva a beszélgetést.

– Nem goblinok – jelentette az egyikük izgatottan.

– Drow-k – mondta a másik.

– Drow-k? – kapta fel a fejét Berellip, és kérdőn pillantott a varázslóra. Egyikük sem tudott drow településről a közelben.

Talán hamarosan megtudjuk a választ – jelelte a varázsló az unokatestvérének. Gondosan ügyelt rá, hogy a két felderítő ne láthassa az ujjait, sem a többiek, akik még a közelben tartózkodtak.

***

A két könnyed léptű alak egy földalatti hegy sziklaszirtjének peremén ücsörgött, nagyjából félúton a csúcs felé. Víz tört elő a fejük felett lévő alagút szájából, és gyűlt össze az alant hullámzó sötét felszínű tóban. A hervatag zuzmók alig bocsátottak ki fényt, a magasban lévő, veszedelmesen keskeny kiszögellésen alig fértek el egymás mellett, ennek ellenére egyikük sem fészkelődött, nem zavarta őket a környezetük.

– Miért kell egyáltalán megmásznunk ezt a sziklát? – kérdezte Doum’wielle, a két elf közül a fiatalabb. Lassú, öreges mozdulatokkal húzta fel a kötelet. Hangosan kellett beszélnie, hogy túlkiabálja a vízesés robajlását és a tóba csapódó víz zúgását. Az idősebb elf kényelmetlenül vonta össze a szemöldökét, azt kívánta, bárcsak megtanította volna a lányának a drow-k kifinomult és felettébb hasznos jelbeszédét. – Azt hittem, az a cél, hogy leereszkedjünk Mélysötéten keresztül – tette hozzá gúnyos hangon.

A sötétebb bőrű drow férfi föld alatt növő gombát tartott a kezében, beleharapott, majd fintorogva fordította félre a fejét.

– Ezen az útvonalon hagytam el az otthonomat – felelte magától értetődően.

A félig drow, félig holdelf lány enyhén előredőlt, áthajolva a kiszögellés peremén, lendületesen meglóbálta a kötél kampós végét, és felkészült a dobásra. Váratlanul megakasztotta a mozdulatot, és hitetlenkedő pillantást vetett az útitársára.

– Az száz évvel ezelőtt volt. Hogy emlékezhetsz rá, hogy melyik úton haladtál? – kérdezte.

A férfi ledobta a gomba maradékát a mélybe, majd óvatosan felállt. Fertelmes sebek éktelenkedtek a lábán.

Beletörölte a kezét a nadrágjába, majd válaszolt:

– Tudtam, hogy egyszer visszatérek.

A félvér lány még egyszer megpörgette a kötelet, és útjára engedte a kampót, a fejük felett tátongó sötét bejárati nyílás irányába.

– Ezért aztán nem hagytam, hogy elfelejtsem – tette hozzá a férfi, a lány pedig megrángatta a kötél végét, hogy ellenőrizze, rendesen megakadt-e a kampó.

– Jónak tűnik – vélte, és mászni kezdett.

Az apja büszkén nézte lentről. A csípőjén ringó kardra pillantott, amely egykoron az övé volt: Khazid’hea a Kaszaboló, a nagyhatalmú, érző fegyver, amely őrületbe kergeti a gyenge harcosokat, akik nem elég erősek ahhoz, hogy forgassák. A lánya azonban a vérszomjas penge fölé kerekedett, ami nem kis teljesítmény, ezt saját, kínkeserves tapasztalatából tudta.

Doum’wielle még félúton sem járt, amikor ő is felugrott az erős kötélre, melyet elf kezek sodortak, és sebesen mászni kezdett utána, izmos karja gyorsan járt. A lánya felért a járat szájához, felhúzta magát, és begurult a sötétbe. Hasra fordult, és apja felé nyújtotta a karját, aki megfogta, felhúzta magát, és ő is bemászott az alagútba.

A lány mondott neki valamit, de nem hallotta. Másra figyelt. Csatasorban közeledett az ellenség, előrenyújtott karral. Nyílpuskát tartottak a kezükben.

***

A vízeséssel szemközt lévő alagút szájában állt, amelyet nemrég hagyott el a különös páros. A sötétbe húzódott, és végignézte, ahogy felmásznak a földalatti tó fölé nyúló meredek sziklafalon. Könnyedén rájuk talált és kivételes varázstudományának hála egészen közelről követhette őket. Teli szájjal vigyorgott (noha ezt a láthatatlanság mágikus álcája alatt nem lehetett látni), ugyanis teljesen biztos volt benne, hogy ismeri ezt az önfejű drow-t.

Mit tesz vajon Berellip, amikor megtudja, hogy ez a férfi nem más, mint Menzoberranzan második házának, a Xorlarrin-ház legnagyobb vetélytársának egykoron kedvelt és kivételezett fia?

– Csak körültekintően, boszorkány – suttogta, de a hangját elnyomta a zuhatag dübörgése. Rövid figyelmeztető üzenetet küldhetett volna Berellip lesben álló csapatának, és már nyitotta is a száját a varázslathoz, de végül meggondolta magát, és csak figyelt tovább.

Még szélesebben mosolygott, már-már kacagott, amikor női sikolyt hallott és fény villant a szemközti járat sötét bejáratában.

Tsabrak Xorlarrin elővigyázatosságból a sziklafal lábához ment, kiválasztott két rögzítő pontot, két álló cseppkövet, és belekezdett a varázslatba.

***

A heves szikrázás és sistergés hangja még a vízesés robajlását is túlszárnyalta. Doum’wielle villámló fallal állta el a halálos pontossággal közeledő nyílpuskalövedékek útját. Megtört a lendületük, és ártalmatlanul hullottak a sötét járat padlójára.

– Ide mellém! – kiáltotta az apjának, de nem volt rá szükség, mert a veterán harcos már mozgásba is lendült, és odasiklott hozzá, szorosan a falhoz lapulva. Természetesen ő is azonnal felmérte a helyzetet, és esze ágában sem volt úgy harcolni a rájuk törő ellenséggel, hogy közben ott tátong a szakadék a háta mögött.

A férfi mindkét kardját előhúzta, a lány azt az egyet, amely az oldalán ringott.

Nem tarthatott két fegyvert, mert Khazid’hea nem tűrt meg társat maga mellett, nem osztozott a diadalban, egyedül akarta kiszívni az áldozatok vérét, az utolsó cseppig.

Három drow férfi úszott be a látóterükbe teljesen váratlanul, a sebesen robogó folyóval a hátuk mögött. Tökéletes összhangban mozogtak: az egyik a talajon kúszott, a másik a levegőben szökellt, a harmadik pedig fürgén cikázott, hogy védhesse a társait. Mind a hárman két-két kardot tartottak a kezükben. A földön kúszó harcos talpra szökkent, keresztbe fektette a pengéit egymáson, és feltolta velük ellenfele fegyvereit a feje fölé.

A levegőben szökkenő drow bukfencet vetett, és még le sem ért a földre, de már döfött is. Egyik kardjával a férfit, a másikkal a lányt vette célba. A harmadik, futva rohamozó oldalról érkezett, és rárontott Doum’wielle-re, akinek így egyszerre két kard ellen kellett védekeznie, és kis híján meg is sebezték az arcát.

– Nem kell a vérontás! – kiáltotta az apja, de nem tudta eldönteni, hogy az ellenségre akart-e ráparancsolni, vagy őt próbálta meg féken tartani. Ha ez utóbbi volt a célja, akkor feleslegesen erőlködött, hiszen a kardja szomjazott a vérre, sőt követelte azt… bárkinek vagy bárminek a vérében szívesen megmártózott. Erős oldalirányú csapással söpörte félre ellenfele mindkét kardját. Kölcsönösen átpörgették a fegyvereiket a másik pengéje felett, és egyszerre szúrtak.

Doum’wielle nem tudott hátrálni, a folyosó oldalfala útját állta, de a saját döfése hátrakényszerítette a drow harcost, így a szúrása nem érte el őt. Egy az egy elleni harcban, szemtől szemben küzdve, Khazid’heával a markában könnyedén győzne ellene, bármilyen képzett és tapasztalt harcos is legyen. Efelől semmi kétsége sem volt.

De nem csak egy ellenféllel kellett szembenéznie, ahogy az apjának sem. A középső harcos egymástól függetlenül forgatta a pengéit, hárított majd támadott, hol jobbra, hol balra szúrt, felváltva foglalva le apa és lánya figyelmét.

Ne! – visította Khazid’hea a fejében, amikor megérezte, hogy mire készül.

Az érző kard akarata ezúttal azonban nem érvényesülhetett, hiszen a gazdája mozdulatait a kényszer vezette, és nem a szabad választás. Az ifjú, félvér csatamágus egyenesen szúrt a karddal, majd oldalra rántotta a fegyvert, hogy hárítson egy vízszintes csapást a középső harcos irányából, végül ismét egyenesen döfött, hátrébb kényszerítve ellenfelét.

Tökéletesen időzített. Amikor a férfi hátraszökkent, szabadjára engedte az előkészített varázslat erejét, és hátrataszította őt. A harcos tehetetlenül csúszott bele a háta mögött sebesen rohanó folyóba. Ordítva átkozódott, hevesen rúgkapált, de elragadta az áramlat, elsodorta a társaitól, és átvetette őt a szikla peremén.

– Ne! – kiáltotta a lány apja, de egészen más okból, mint az imént Khazid’hea. Az érző kard azért ordított, mert a gazdája mágiát használt, ő pedig kizárólag magának akarta a diadalt, vágyott a vér ízére. Az apja azonban azért kiáltott rá, mert úgy vélte, hogy még mindig nem késő békés úton rendezni a félreértést, még mindig látott reményt a tárgyalásra – minél több idő telt el, annál nevetségesebbnek találta apja elképzelését. Khazid’hea gúnyolódó méltatlankodása váltotta ki belőle ezt a gondolatot.

A másik két harcos folytatta a harcot, és már a nyakán is voltak. Azt tervezte, hogy apja irányába tereli a közelebbi drow-t, lehetőleg úgy, hogy összeütközzön a társával, kölcsönösen akadályozva egymás mozgását.

Ezúttal azonban a férfi bizonyult gyorsabbnak. Miközben Doum’wielle előreszökkenve döfött, magasra ugrott a levegőben, fel a penge fölé, és megérintette a köpenye nyakkötőjébe tűzött melltűt, házának jelvényét. Az ékszerbe zárt mágikus erő kiszabadult, a férfi pedig fennmaradt a levegőben, sőt szép lassan átszállt a földalatti folyó túloldalára.

A lány üldözőbe akarta venni, Khazid’hea azonban eltérítette őt, és a harmadik drow harcos irányába húzta, aki ádáz csatát vívott az apjával. A kard megérezte, hogy a férfi sebezhetővé vált.

A harcos oldalra fordulva fogadta a lány rohamát, és részben hárította a döfést. De csak részben. Az ördögi Khazid’hea utat talált magának a védelmén, könnyedén szúrta át a remekbeszabott drow láncinget, és mohón harapott bele puha húsába. A drow a kín iszonyatos grimaszával az arcán vetődött hátra, és repült le a szirtről. Egy pillanatig ott lebegett az alagút szájában, majd lezuhant a mélybe.

Apa és lánya szorosan egymás mellé állt, és úgy néztek farkasszemet a további négy drow harcossal, akik egy vonalban álltak előttük. Köztük volt az is, aki az imént átlebegett a folyó felett. Mind a négyen nyílpuskát tartottak a kezükben, és egyenesen rájuk szegezték.

– Most pedig meghalunk – mondta az idős férfi érzelemmentes hangon. Beletörődött a sorsukba, nem tehetett ellene semmit.

– Elég! – mágiával átitatott hang dörrent az ellenséges harcosok vonala mögül, és hangosan visszhangzott a földalatti járatban. Aki Menzoberranzanban nevelkedik, az bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között gondolkodás nélkül aláveti magát az efféle parancsnak, hiszen a dörgő hang egy nőtől származott.

A harcosok vonala megnyílt, hogy utat adjanak a selymes anyagú, fekete köpenybe öltözött nőnek. Finom, pók alakú jelek és rajzolatok borították a díszes öltözetet. Doum’wielle nem ismerte a drow kultúrát, nem közöttük nevelkedett, csak az apja történeteire és meséire hagyatkozhatott, de még ő is tisztában volt azoknak a jelképeknek a jelentésével. Ez a drow asszony Lolth istennő papnője, méghozzá igen magas rangú, éppen ezért nagyhatalmú.

Ez abból is azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy négyágú korbácsot tartott a kezében, amin az eleven kígyófejek izgatottan tekergőztek a levegőben, csak a parancsra vártak, hogy támadhassanak.

– Kik vagytok, és mit akartok tőlünk? – kérdezte a lány drow nyelven, amit még az apja tanított meg neki.

– Ó, igen, mutatkozzunk be – szólalt meg az apja is. – Korábban is elárultam volna a nevem, de a harcosaid azonnal ránk támadtak, levegővételnyi időnk sem maradt.

A kígyófejek hangosan sziszegtek, hűen tükrözve gazdájuk fellobbanó haragját.

– Hogy merészelsz ilyen arcátlanul szólni egy papnőhöz?! – förmedt rá.

Doum’wielle döbbenten nézte, ahogy az apja meghunyászkodva tesz egy lépést hátrafelé. Az idős férfi korábban alábecsülte a rangját, és most, hogy nyilvánvalóvá vált a hatalma, eddigi magabiztossága elillant.

– Bocsáss meg, kérlek – mondta, és alázatosan meghajolt. – A nevem…

– Tos’un Armgo, a Barrison Del’Armgo-házból – fejezte be helyette a lánya. – Én pedig Doum’wielle Armgo vagyok, ugyanabból a házból – tett egy lépést előre, mágikus kardját harcra készen tartotta maga elé. Khazid’hea mindent átharapó éle vörösen, mohón, vérre szomjasan csillogott.

– Elkísértek minket Menzoberranzanba – közölte a papnővel és kíséretével. – Ott csatlakozunk a családomhoz.

Nem tudta eldönteni, hogy az előtte álló fenséges papnő lenyűgözve néz vissza rá, vagy csak mulat rajta.

– Ó, a Barrison Del’Armgo-ház gyermekei, ezen a vidéken nem Menzoberranzan törvényei érvényesek – csitította a lányt szenvtelen hangon.

Szóval csak mulatott rajtam, döntötte el Doum’wielle, és ez bizony nem sok jót ígért a számukra.

– Q’Xorlarrin városa azonban szívesen lát titeket – folytatta a papnő. Tos’un jól hallhatóan sóhajtott, amit a lánya a megkönnyebbülés megnyilvánulásának tudott be. Legalábbis ebben bízott.

– Q’Xorlarrin? – kérdezte a férfi. – A Xorlarrin-ház várost alapított? – A lányához fordult, és suttogva folytatta: – Drága Doe, úgy tűnik, hogy új életünk még izgalmasabb lesz, mint terveztem és reméltem.

– Igen, a Xorlarrin-ház várost épített – felelte a papnő. – Valaha a harmadik ház volt Menzoberranzanban, mára azonban nagyra nőtt. Nagyobbra, mint a második ház, az teljesen bizonyos.

Doum’wielle észrevette, hogy a mondat végére apja minden reménye szertefoszlott. Beesett az arca.

– Tos’un Armgo! – férfihang dörrent a hátuk mögött. Apa és lánya egyszerre fordult meg. Drow férfi lebegett a levegőben a földalatti járat szájánál. Doum’wielle keze azonnal lendült, talán hogy mágikus csapást mérjen rá, de az apja megfogta a karját, és leszorította. Kiolvasta a szeméből, hogy lemondott a harcról, egyértelműen úgy véli, hogy az ellenség hatalmas túlerőben van.

– Tsabrak? – kérdezte tétován.

A lebegő varázsló nevetve hajolt meg, ami meglehetősen nevetséges látványt nyújtott ott a levegőben lógva.

– Barát? – kérdezte Doum’wielle reményteli, suttogó hangon.

– A drow-knak nincsenek barátaik – súgta vissza a férfi.

– Nincsenek bizony – bólogatott Tsabrak Xorlarrin. – Én mégis hatalmas szolgálatot tettem nektek, minden bizonnyal megóvtalak az azonnali kivégzéstől – intett a férfinak és a lányának, hogy lépjenek közelebb. Megkockáztattak néhány óvatos lépést, és lenéztek a mélybe a sziklaszirt pereméről. A két drow harcos, akiket csata közben letaszítottak, széles mágikus pókhálóba gabalyodva ringatóztak a nedvesen csillogó talaj felett.

– Az istennő csak nemrég ajándékozta meg a kuzinomat, Zeerith nagyasszony legidősebb lányát a korbácsa negyedik kígyófejével a szolgálataiért cserébe, hogy azzal hajtsa végre az ítéleteket Lolth nevében. Úgy vélem, ég a vágytól, hogy lássa, mekkora erő lakozik abban a kígyófejben. Berellip nem az a típus, aki tétlenül tűri, hogy Xorlarrin harcosokat öljenek meg a jelenlétében.

– Akkor talán nem kellene lesből ráuszítania őket a Barrison Del’Armgo-ház gyermekeire! – csattant fel Doum’wielle, hercegnőket is megszégyenítő, parancsoló modorban. Tos’un riadt tekintettel, leesett állal mozdult, hogy elhallgattassa a lányát, aki valóban elnémult, és nem acsarkodott tovább.

De nem önszántából hallgatott, a papnő ostora haragosan csattant, és négy mohón sziszegő, eleven kígyófej mart a hátába arcátlansága büntetéseként.

Khazid’hea tombolva ordított, hogy azonnal torolják meg ezt a sértést, de az erős kígyóméreg rögtön hatott, és Doum’wielle térdre rogyott. Az izmai görcsbe rándultak az iszonyatos kíntól.

Ezzel kezdetét vette a nevelése.

Első rész

Együtt a sötétben

Valóban képesek vagyunk a változásra?

Meg sem tudom számolni, hány alkalommal tettem fel ezt a kérdést magamnak az elmúlt évtizedek alatt – szívbe markoló érzés volt újra találkozni Artemis Entrerivel, aki élt és virult, egy évszázadnyi haladékot kapott az élettől.

Közösen jártuk a világot, együtt kalandoztunk, még bíztam is benne; ez tán azt jelenti, hogy hinni kezdtem, hogy „megváltozott”?

Nem valószínű. Most, hogy ismét elváltak útjaink, és értékeltem a helyzetünket, nem fedeztem fel alapvető különbséget a között a férfi között, akivel együtt harcoltam Mithrill Csarnok Alvárosában, amikor még a szürke törpék kezén volt, és a között, akit Calimportig üldöztem, amikor elrabolta Regist. Ő végül is ugyanaz az ember maradt, ahogy én is ugyanaz a drow maradtam.

Bárki képes tanulni és fejlődni, és ezért másképp viselkedik az adott élethelyzetben, mint korábban – ezt a reményt táplálom mások iránt, sőt önmagam iránt, és még a különböző társadalmak iránt is. Tán nem az a tapasztalatszerzés értelme, hogy jobb döntéseket hozzunk, hogy leküzdjük az ösztöneinket és megtaláljuk a helyes utat? Ebben az értelemben Artemis Entreri is megváltozott, már nem a tőr az első gondolata, már nem harccal akar megoldani mindent, noha továbbra is halálos pontossággal forgatja a pengét, ha rákényszerül. Ha azonban megvizsgáljuk, hogy mi lakozik a szívében, ugyanazt a férfit találjuk, aki mindig is volt.

Tudom, hogy ez rám vonatkoztatva is igaz, noha utólag visszapillantva le kell szögezni, hogy merőben más utat jártam be az elmúlt néhány évben, mint életem jelentős részében. El kell ismernem, a sötétség elragadta a szívemet. Oly sok kedves, jó barátot veszítettem el, hogy a remény is odalett velük, és ezért a könnyebbik utat választottam – de szinte minden egyes nap megfogadtam, hogy ez nem tarthat örökké, hogy Drizzt Do’Urdennek másik ösvényre kell lépnie.

Alapvetően azonban nem változtam meg, ezért mikor szembesültem a sötét út rideg valóságával, és elérkezett a döntés ideje, nem tudtam továbbmenni rajta.

Nem mondhatom, hogy Dahlia, Entreri és a többiek hiányoznak. Nem ver hevesebben a szívem, ha rájuk gondolok, nem suttognak hangok a fejemben, hogy kerekedjek fel és keressem meg őket – noha nem biztos, hogy akkor is ugyanígy gondolkodtam és cselekedtem volna, ha nem térnek vissza azok a barátaim, akik mindig is a legközelebb álltak hozzám az életben! Mégis hogy sajnálkozhatnék amiatt, hogy Dahliával elváltak egymástól az útjaink, amikor a következő útelágazást követően egyenesen Catti-brie karjaiba rohantam?

Most pedig itt állok ismét a Csarnok Vándorainak társaságában, a legigazabb és legkedvesebb barátaim körében, kiknél jobbat kívánni sem lehet, s kiknél jobbat soha nem is ismertem. Megváltoztak vajon? Milyen hatással lehetett rájuk a halál birodalmában tett utazás, ahonnan visszatértek, és maga a hosszú vándorút? Új szokásokat vettek fel tán, új értékrend szerint élnek, amelyek csalódást okoznak majd, ha ismét közelebb kerülök hozzájuk?

Valós félelem ez, de próbálom kirekeszteni magamból.

Úgy vélem, hogy senki sem képes alapvető változásokra. Catti-brie melengető ölelése az egyik legfőbb és legbiztatóbb bizonyítéka ennek. Sokszor láttam Regis csintalan mosolyát korábban, amin még a fura bajusz és a hetyke kecskeszakáll sem változtatott. És ha felidézem Bruenor öblös hangú kurjantását, amikor Kelvin Halmán, a csillagos égbolt alatt megpillantotta Wulfgart… igen, az a régi Bruenor volt, aki konok és elnyűhetetlen.

Ugyanakkor azt is el kell ismernem, hogy az első együtt töltött napok alatt változást véltem felfedezni Wulfgar lépteiben. Olyan könnyedséget láttam rajta, amit korábban egyszer sem, és állandó mosoly ült az arcán, amit meglepőnek és különösnek találtam, hiszen korábban azt mesélték, csak vonakodva hagyta el Iruladún mágikus erdejét, hogy ismét csatlakozzon a halandók világához.

De ő ettől még Wulfgar, Beornegar büszke fia, ez egészen bizonyos. Megvilágosodásra lelt, noha el nem tudom képzelni, hogy miként. Felszabadult a lelke és ettől kivirult. Nem nyomja nehéz súly a vállát. Fesztelenül, kötöttségek nélkül, boldogan tekint a világra, élete hatalmas kalandjának tartja a sorstól nyert új esélyt, az ajándékba kapott időt, és én csakis becsülni tudom ezért!

Visszatértek. Ismét együtt vagyunk – mi, a Csarnok Vándorai. Már nem vagyunk ugyanolyanok, mint egykor, de továbbra is közösek a céljaink, kölcsönösek az érzéseink, ezért az egymás iránti bizalmunk töretlen és megingathatatlan.

Mindennél jobban örülök ennek!

Különös, sőt meg kell valljam, meglepő módon nem tekintek sajnálattal az elmúlt néhány év kalandozásaira, hiszen zavaros és rémisztő, ugyanakkor nagyszerű utazás volt. Úgy vélem, hogy sokat tanultam a Dahlia és különösképpen az Entreri oldalán eltöltött idő alatt. Cinikusan szemléltem a világot, de ettől nem zuhantam vissza a múltba, nem uralkodott el rajtam menzoberranzani gyerekkorom komor hangulata, nem kebelezett be a sötétség. Sőt mi több, megtanultam, hogy nem lehetünk könnyelműek, mert a döntéseinknek súlyos következményei lehetnek, és megszabadultam a cinizmustól, még azelőtt, hogy tudtam volna, hogy milyen sors vár rám Bruenor Fokán.

Nem vagyok olyan önző, hogy azt képzeljem, hogy az engem körülvevő világot kifejezetten nekem teremtették! Időnként azonban önző módon viselkedünk, ez az élet velejárója, és most, egy pillanat erejéig hagyom, hogy elsodorjon az ár, és csak magammal foglalkozzak: személyes ajándéknak tekintem a Csarnok Vándorainak újraegyesülését. Nevezhetjük bárhogy az isteneket és az istennőket, beszélhetünk sorsról, véletlenek egybeeséséről, előre kijelölt útról – mindez nem számít. Ebben az esetben én a különleges igazságszolgáltatásban hiszek.

Tisztában vagyok vele, hogy ez ostoba és önző kijelentés.

De nagyon jó érzés.

Drizzt Do’Urden

Első fejezet

A harcedzett Baenre nagyasszonyanya

Amikor Quenthel Baenre nagyasszonyanya az esti imádságra tartott, még minden úgy tűnt, hogy ez is csak olyan nap lesz, mint a többi. A levegőben úszó, pókháló mintával díszített fekete köpeny fenségesen ringott méltóságteljes alakja körül. Határozott léptekkel vágott át a Baenre-ház kápolnájának főfolyosóján, maga mögött hagyva az oldalsó, kisebb oltároknál imádkozó alacsonyabb rangú papnőket. A legcsekélyebb szellő is megrezegtette a csodálatos köpeny pókfonalakban végződő alját, amitől a nagyasszonyanya körvonala elmosódottá vált, mintha légies, másvilági alakot öltött volna.

Egyetlen még élő testvére, Sos’Umptu, a ház első papnője és a kápolna vezetője aznap este előbb ért oda az imádságra. Arccal lefelé nyúlt ki a padlón, a térdeit szorosan összezárta, a karját a feje elé nyújtotta az oltár irányába. Quenthel összevont szemöldökkel nézte őt, a vezető papnők nem veszik fel ezt a fajta könyörgő, bocsánatkérő testhelyzetet a hétköznapi imádságok alkalmával. Sőt, ami azt illeti, az ő rangjában csak a legritkább esetben hunyászkodnak meg ennyire.

A nagyasszonyanya közelebb ment hozzá, hogy hallja a kántálását. A testvére valóban bocsánatért könyörgött, méghozzá úgy tűnt, hogy meglehetősen elkeseredett hangon. Rövid ideig hallgatta, hátha elcsíp egy-egy árulkodó szót, amiből kiderül, hogy miért esdekel bocsánatért, de semmi érdekes nem ütötte meg a fülét.

– Kedves nővérem – szólította meg, miután Sos’Umptu végre abbahagyta a kántálást, és kiszakadt a lázas, átszellemült állapotból.

Az első papnő felemelte a fejét, és hátrafordult.

– Könyörögj! – suttogta feszülten kattogó hangon. – Azonnal!

Quenthel ösztönösen a korbácsáért nyúlt, hogy lesújtson rá az arcátlansága miatt. Mégis hogy merészel ilyen hangon szólni hozzá, őt senki sem utasíthatja semmire. Mozduló kezének ujjbegyei hozzáértek a korbács állandóan tekergő, eleven kígyófejeihez. Alaposan meglepődött, amikor megragadta a fegyver nyelét, és még K’Sothra, az öt kígyó közül a legvérszomjasabb is arra figyelmeztette, hogy visszakozzon, és ne sújtson le a testvérére – nem is emlékezett rá, hogy K’Sothra mikor adott olyan tanácsot, hogy ne korbácsolja meg a vétkest.

Hallgass rá, sziszegte Hsiv, a tanácsadó kígyó.

Sos’Umptu ájtatossága őszinte, értett egyet Yngoth.

A kígyók tanácsának engedve meggondolta magát, hiszen a testvére kizárólag óriási horderejű események hatására viselkedne tiszteletlenül vele. Sos’Umptu sok mindenben hasonlított elhunyt nővérükre, Trielre, aki mindig kimért volt és visszafogott, mindig mindent számításba vett.

A nagyasszonyanya kisimította köpenye ráncait a háta mögött, majd térdre ereszkedett az első papnő mellett, előrenyújtotta a karját és hozzáérintette a homlokát a talajhoz.

Azonnal meghallotta a sikoltozást, sőt inkább a metsző visítást: a démonok szabálytalan és rendezetlen hangzavarát. Maga Lolth úrnő is magából kikelve, dühösen ordított.

Valami nagy bajnak kellett történnie.

Quenthel próbálta rendezni a gondolatait, és számba venni a lehetőségeket. Öt éve ért véget a Mágiavész, azóta tartott a világ rendjének átalakulása, és ezért a bizonytalanság légköre lengte be a várost, ahogy a Toril egészét is, még mindig nem látták tisztán a folyamatokat. Ugyanakkor úgy vélte, hogy jól helyt álltak és jól teljesítettek ebben az időszakban. Menzoberranzan harmadik háza, a Xorlarrin-ház – a Baenre-ház támogatását élvezve –, erős helyőrséget alakított ki a törpék egykori otthonában, Gauntlgrymben, és hamarosan el is keresztelik Q’Xorlarrinnak. Új életet leheltek a hatalmas, ősi kohóba, amelyet nem csekélyebb lény táplált, mint egy tűzből és lángból született ősfenevad. Csorbíthatatlan élű, erős mágiával átitatott fegyvereket kezdtek kovácsolni, és Menzoberranzanba szállítani. Az új testvérváros idővel olyan biztonságossá vált, hogy már maga Zeerith Xorlarrin nagyasszonyanya is megkezdte az előkészületeket az átköltözéshez, és arra készült, hogy megkéri Menzoberranzan Uralkodó Tanácsát, engedélyezze, hogy Q’Xorlarrin névre kereszteljék az új települést, és teljes egészében átköltöztesse folyamatosan erősödő házát.

A Xorlarrin-ház kiválása és helyettesítése a tanácsban természetesen számos problémát vetett fel. A nyolc legerősebb uralkodó ház alatt lévők ilyen esetekben mindig esélyt láttak a felemelkedésre, véres versengés vette kezdetét, de úgy ítélte meg, hogy mindent tökéletesen kézben tart.

A Bregan D’aerthe is virágkorát élte, a kereskedelem megélénkült Menzoberranzan és a külvilág között. A zsoldos banda Kimmuriel és Jarlaxle vezetésével szép fokozatosan átvette az irányítást a felszíni Luskan felett, méghozzá titokban, csendben, nehogy felkeltsék a környező birodalmak figyelmét, vagy magukra haragítsák az uralkodókat, különös tekintettel a roppant erős és hatalmas Vízmélyvárára.

A nagyasszonyanya megrázta a fejét. Menzoberranzanban minden szempontból ragyogó állapotok uralkodtak, kiválóan vezette a várost. A vad ordítozást ezek szerint valami másnak kellett kiváltania. Próbálta kiterjeszteni a tudatát, és Menzoberranzan határain túlra nyúlni.

Azonnal dühödt sikoly harsant a fejében. Most már semmi kétség, hogy Lolth dühe egy bizonyos dologra vagy eseményre összpontosult – méghozzá olyasmire, amihez a Baenre-háznak, de legalábbis Menzoberranzannak is köze van. Sokáig hallgatta és tűrte a telepatikus szidalmakat, majd térdre emelkedett a földről, és intett a testvérének is, hogy kövesse a példáját.

Sos’Umptu zavartan, értetlenül rázogatta a fejét, a nagyasszonyanyához hasonlóan ő sem tudta mire vélni a fejleményeket.

Mi Lolth haragjának oka? – kérdezte Quenthel a drow-k kifinomult jelbeszédén keresztül, az ujjai fürgén táncoltak a levegőben.

A testvére tehetetlenül rázta meg a fejét.

Quenthel nagyasszonyanya a főoltár mögött lógó, driderszerű alakot mintázó háttérfüggönyre nézett. A nyolc óriási póklábat felhajtogatták, mintha guggolna, a női test és fej pedig magát a gyönyörű Lolth úrnőt idézte. Becsukta a szemét, és ismét alázatosan levetette magát a földre, hogy tovább füleljen.

A zavarodott ordibálás azonban nem szolgált világos magyarázattal.

Szép lassan ismét feltérdelt, a korábbihoz hasonló értetlenség ült ki az arcára, és ezúttal már aggodalom csillant a tekintetében. Karba fonta a kezét a mellkasa előtt, majd lassan hintázni kezdett előre-hátra, magasabb rendű útmutatásra várva. Érző fegyverére csúsztatta a kezét, de a kígyófejek némák maradtak, tőlük szokatlan módon meg se moccantak.

Végül felemelte a kezét, és némán jelzett a testvérének. Menj el az Arach-Tinilithbe, és hívd ide Myrineylt!

– Nővérem? – kérdezett vissza Sos’Umptu fennhangon. Az Arach-Tinilith a legnagyobb a három drow akadémia közül, melyeket a Tier Breche-ben alakítottak ki. Itt nevelték a papnőket és ez helyezkedett el a hierarchia csúcsán, a harcosok, a Melee-Magthere és a fiatal, ígéretes varázslók iskolája, a Sorcere felett.

Quenthel haragos pillantást küldött a testvére irányába.

Vissza kellene térnem a Quarvelsharessbe – felelték Sos’Umptu táncoló ujjai Menzoberranzan nagy, nyilvános katedrálisára utalva, melynek megalapításában hatalmas szerepet játszott, és ahol ő töltötte be a főpapnői tisztséget. – Csak azért választottam a Baenre-kápolnát, hogy ne késsem le az esti imádságot.

A nagyasszonyanya arra következtetett a válaszból, hogy a testvére úgy véli, ez a felettébb különös esemény túlmutat a Baenre-házon, és egész Menzoberranzant érinti, ami talán igaz is volt, de ő nem engedhette meg magának, hogy a házuk bármilyen módon is veszélybe kerüljön, ezt nem kockáztathatta meg.

Nem! – villant Quenthel keze. A Sos’Umptu arcára kiülő nyilvánvaló csalódottság elsősorban annak szólt, hogy utasították rá, haladéktalanul siessen az Arach-Tinilithbe, és nem annak, hogy késve érkezik vissza a hőn imádott katedrálisba. Egyáltalán nem ápolt baráti viszonyt a nagyasszonyanya legidősebb lányával, Myrineyllel! A tanulmányai végén járt már, és megkezdődtek az izgatott találgatások a két papnő versengésével kapcsolatban a Baenre-ház első papnői és egyben az egész drow város egyik legjobban irigyelt tisztségéért.

Együtt kell működnöd Myrineyllel! – közölte a nagyasszonyanya némán, majd hangosan folytatta:

– Idézzetek meg egy yochlolt, méghozzá itt, ebben a templomban. Hallani fogjuk Lolth úrnő hívó szavát, és kellőképpen válaszolunk.

A nagyasszonyanya hangja végigdübörgött a kápolnán, az ott imádkozó papnők felemelték a fejüket, többen fel is álltak. A yochlol idézés komoly feladatnak és megmérettetésnek számított, és a jelenlevők közül sokan még nem is látták Lolth szolgáit.

A nagyasszonyanya végighordozta a tekintetét az alacsonyabb rangú papnőkön, akik kikerekedő szemmel, izgatottan, várakozón néztek össze.

– Hívd össze a Baenre-ház papnőinek felét, hogy szemtanúi legyenek az idézésnek – rendelkezett Quenthel, miközben felállt a földről. – És versengjenek érte, hogy jelen lehessenek.

Kecses mozdulattal a háta mögé libbentette pókhálószerű köpenyének alját, majd királynői testtartással vonult végig a folyosón és ki a kápolnából. Maga volt a megtestesült erő és magabiztosság.

Belül azonban vadul cikáztak a gondolatai, még mindig hallotta Lolth sikoltó hangját a fejében. Valaki, valahol hibát vétett, méghozzá nem is akármekkorát, márpedig Lolth ítélete mindig szigorú, a büntetése könyörtelen.

Megfordult a fejében, hogy ő is részt vehetne az idézésen, de gyorsan elvetette a gondolatot. Ő végül is a Baenre-ház nagyasszonyanyja, Menzoberranzannak, Lolth városának megkérdőjelezhetetlen vezetője. Ő nem fordul tanácsért és útmutatásért yochlolokhoz, és csakis egyvalakinek a hívását fogadná el, ha arra kerülne sor. Arról nem is beszélve, hogy a főpapnők kizárólag vész esetén idézhetik meg az istennő szolgáit, és jelenleg még nem lehetett biztos benne, hogy valóban ilyen súlyos a helyzet. Ha kiderül, hogy melléfogtak, és még jobban magukra haragítják a Pókkirálynőt, akkor jobb, ha ő nincs az idézők között!

Úgy döntött, hogy inkább meglátogat valaki mást, akiről úgy tudta, hogy az egyetlen másik élő testvére, Menzoberranzan ősmágusát, Gromph Baenre-t, és kideríti, hogy ő mit tud az eseményekről.

***

A Baenre-ház rangidős férfitagja, a legendás Yvonnel első gyermeke számított egész Menzoberranzan legidősebb lakosának, és egyértelműen ő töltötte be a leghosszabb ideje a város ősmágusi tisztségét, olyannyira, hogy a szolgálata nemhogy csak a Mágiavész, hanem a Zűrzavarok Kora előtt kezdődött. Méghozzá évszázadokkal korábban! Egyértelműen úgy tartották róla, hogy kivételes alkalmazkodóképességének köszönheti, hogy ennyi ideig hatalmon tudott maradni. Noha vitán felül állt, hogy ősmágusként ő a város legbefolyásosabb férfitagja, és ő rendelkezik a legnagyobb szabadsággal, tudta, hogy hol a helye, hogy a kivívott és hosszan őrzött rangja ellenére ő mégis csak egy közönséges drow férfi.

Ebben a tekintetben az összes nagyasszonyanya, sőt az összes főpapnő társadalmi rangban felette állt. Ők közelebb álltak Lolth istennőhöz, márpedig a Pókkirálynő uralkodott minden és mindenki felett.

Sok alacsonyabb rangú papnő próbálta igazolni ezt a tételt a hosszú évszázadok során.

Mind holtan végezték.

Még maga Quenthel Baenre, a nagyasszonyanya is halkan, udvariasan kopogott Gromph magánlakosztályának ajtaján. Ha a férfi a varázslók akadémiáján található otthonában tartózkodott volna, akkor jóval parancsolóbban és erőszakosabban lépett volna fel, de itt a Baenre-ház otthonában semmi szükség sem volt a külső látszat fenntartására. A két testvér tökéletesen megértette egymást. Szükségük volt a másikra céljaik elérése érdekében, de ezt leszámítva nem különösebben szívelték egymást.

A vén varázsló azonnal felállt, és meghajolt a nagyasszonyanya előtt tisztelete jeleként, amikor belépett a helyiségbe.

– Váratlan látogatás – mondta a férfi, hiszen alig érintkeztek egymással, általában csak akkor értekeztek, amikor a nagyasszonyanya hivatalos ügyben magához hívatta őt.

Quenthel becsukta az ajtót, majd intett a fivérének, hogy leülhet. Az ősmágus észrevette, hogy a testvére tőle szokatlan módon idegesen viselkedik, ezért ravaszul mosolygott rá.

– Történt valami? – kérdezte.

A nagyasszonyanya leült a férfival szemben a széles asztal túloldalán, amelyet összetekert és széthajtogatott pergamenek borítottak, legalább százüvegcsényi különböző tintával körülöttük.

– Mesélj nekem a Mágiavészről – kérte tőle.

– Véget ért, hála az isteneknek! – felelte a varázsló könnyed vállrándítás kíséretében. – A mágia olyan, amilyen mindig is volt, a Szövet újjáalakult, méghozzá dicsőségesen.

Quenthel érdeklődve nézegette őt.

– Dicsőségesen? – kérdezte. Különösnek találta a szóhasználatot, főleg annak ismeretében, hogy miként viselkedik általában a fivére.

A varázsló hanyag vállrándítással hárította el a kíváncsiskodó kérdést, mintha semmi jelentősége sem lenne a megjegyzésének. Figyelembe véve Lolth úrnő legutóbbi lépéseit, a jelenlegi helyzet egyelőre nem aggasztotta. Most az egyszer Menzoberranzan férfi varázslói kerültek előtérbe, elsőbbséget élveztek az Arach-Tinilith alapvetően magasabb rendűnek számító tanítványaival szemben. Természetesen tisztában volt vele, hogy a Pókkirálynő nem sokáig tűri meg ezt a felsőbbrendűséget, de elhatározta, hogy ameddig tart, addig teljes mértékben kihasználja.

A nagyasszonyanya résnyire szűkült szemmel nézett vissza rá, ő pedig magában mosolygott, hisz tudta, hogy az isteni játszmák iránt mutatott látszólagos közönye mennyire bosszantja őt.

– A Pókkirálynő dühös – közölte vele a papnő.

– Ő mindig dühös – felelte a férfi. – Különben nem lehetne démon királynőnek nevezni!

– Gunyoros szavaid nem merülnek feledésbe, és kijutnak ebből a szobából! – figyelmeztette őt a nagyasszonyanya.

Gromph ismét vállat vont, és ismét el kellett fojtania feltörő mosolyát, sőt kacaját. Az egyikük hamarosan lerántja a leplet a Pókkirálynő egyik titkáról, és Quenthel legnagyobb meglepetésére nem ő lesz az.

– Azt hiszed, hogy a dühe összefüggésben áll a Szövettel és a Mágiavész véget érésével? – Csak azért tette fel a kérdést, mert nem tudott ellenállni a kísértésnek. Maga elé képzelte Quenthel arckifejezését, amikor feltárja előtte az igazságot, és alig tudta visszafogni magát, hogy ne törjön ki harsány, gúnyos kacajban. – Öt éve történt, ami egy istennő szemszögéből nézve csekélyke idő, de akkor is…

– Ne gúnyold őt! – szisszent rá a nagyasszonyanya.

– Eszemben sincs. Csak próbálom megfejteni a…

– Az istennő dühös, és úgy tűnik, hogy a haragja céltalan, egyfajta torz üvöltés, eszeveszett, féktelen ordítás.

– Veszített – közölte Gromph tárgyilagosan, és ezúttal, már nem bírta megállni, hogy ne nevessen a papnő fenyegető tekintetén.

– Nem erről van szó – szögezte le Quenthel határozott hangon.

– Kedves húgom…

– Nagyasszonyanya! – förmedt rá a papnő metsző hangon.

– Tán attól félsz, hogy a Pókkirálynő haragszik rád? – folytatta a varázsló zavartalanul.

Quenthel kényelmesen hátradőlt a székében, és a semmibe révedő tekintettel rágta meg testvére szavait, jóval hosszabban gondolkodott, mint Gromph várta – oly hosszan, hogy az ősmágus visszatért korábbi munkájához, és folytatta az új pergamen körmölését.

– Ránk – bökte ki végül a papnő nagy sokára. Gromph felemelte a fejét, és kíváncsi tekintettel nézett rá.

– Ránk? Mármint a Baenre-házra?

– Talán Menzoberranzanra – legyintett a nagyasszonyanya, az idegesség miatt elvesztette a türelmét. – Megbíztam Sos’Umptut és a lányomat, hogy idézzenek meg egy yochlolt, hátha egyértelmű válaszokat kaphatunk tőle – tájékoztatta a fivérét.

– Ez esetben áruld el nekem, kedves húgom – karba fonta a kezét maga előtt az asztalon, és ridegen pillantott a papnőre. Szándékosan használta ezt a tiszteletlen, lealacsonyító megszólítást –, miért jöttél ide és zavartál meg a munkámban?

– A Szövet, a Mágiavész – beszéd közben folyamatosan kalimpált a karjával.

– Nem ez az oka – csóválta a fejét az idős ősmágus. – Miért jöttél, Quenthel? Szerintem azért, mert félsz.

– Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? – háborodott fel a nagyasszonyanya.

– Miért ne mernék, kedves húgom?

Quenthel felugrott a székéből, amely messzire repült a háta mögé. Villámokat szórt a tekintete, és mérget a nyelve, miközben ismét kijavította a fivérét.

– Nagyasszonyanya!

– Igen – hagyta rá Gromph. – Menzoberranzan nagyasszonyanyja. – Felállt, egyenesen a testvére szemébe nézett, ugyanolyan kemény, rezzenéstelen tekintettel, mint ő. – Ezt sose feledd!

– Úgy tűnik, te vagy az, aki…

Az ősmágus félbeszakította, és befejezte a gondolatát:

– És ennek megfelelően viselkedj.

A papnő szeme ismét haragosan villant, széttárta majd összezárta a tenyerét, mintha varázslásra készülne, de gyorsan úrrá lett az érzelmein.

Gromph elégedetten bólintott, és közben halkan kuncogott.

– Ha a Pókkirálynő valóban haragszik rád, és te gyengeséget mutatsz, akkor gyorsan utolér a végzeted! – figyelmeztette. – A fenti világ, és az alsó is háborog, Lolth úrnő épphogy csak elkezdte szövögetni a terveit, és most semmiféle gyengeséget nem tűr meg.

– Menzoberranzan virágzik az irányításom alatt!

– Valóban?

– A Xorlarrin-ház letelepedett Gauntlgrymben. Újra beindították az ősi kohót, és a kovácsremekek Menzoberranzan javát szolgálják! – hadarta Quenthel.

– És a Barrison Del’Armgo-ház? – kérdezte az ősmágus ravaszul. – Vajon ők is úgy látják, hogy a Xorlarrin-ház törekvései Quenthel nagyasszonyanya hatalmát erősítik, vagy inkább új, számukra kecsegtető lehetőséget látnak benne, méghozzá itt a Pókok Városában? Végül is eltávolítottál egy ellenséget az útjukból, vagy nem?

– Ez az ellenség itt van a közelben, Zeerith nagyasszony még a városban tartózkodik – védekezett Quenthel.

– És mi lesz akkor, amikor elhagyja a várost, és megürül itt a helye?

– Nem lesznek túlságosan messze tőlünk.

– És ha Mez’Barris Armgo nagyasszony jobb ajánlatot tesz neki, mint te?

Quenthel komótosan visszaült a helyére, és alaposan végiggondolta ezt a veszélyes és rémisztő lehetőséget. Ismét hosszú idő telt el, mire felemelte a fejét, és a még mindig fölötte ácsorgó ősmágusra nézett.

– Légy erős, kedves húgom – szólalt meg a férfi lágy hangon. – Még azt sem tudjuk, hogy mi váltotta ki Lolth úrnő… tomboló dühét. Talán valóban nagy haragra gerjedt valami miatt, ami az istenek birodalmában történt, és semmi köze sincs hozzánk, ezért majd lecsillapodik. Talán egyáltalán nem rád, vagy a Baenre-házra, vagy Menzoberranzanra dühös. Ugyan ki igazodik el az istenek dolgaiban?

Quenthel reménykedve bólogatott.

– Mostanra már biztosan megidézték a yochlolt – jegyezte meg, majd felállt, és az ajtó felé fordult. – Menjünk, és keressük meg azokat a válaszokat.

– Menj csak – legyintett az ősmágus. Ő már úgyis tudta, amit tudnia kellett. – Nekem még dolgom van… egész nap itt maradok, sőt holnap is, ha szükség lenne rám – ajánlotta fel.

Úgy tűnt, hogy a nagyasszonyanya megelégszik ennyivel, így további szó nélkül távozott. Gromph állva maradt, megvárta, amíg becsukódik mögötte az ajtó, végül mély sóhaj kíséretében ereszkedett le a székére.

Neki nem kellett a yochlol tanácsa ahhoz, hogy kiderítse az igazságot. Egy másik, még nálánál is ősibb forrásból tudta meg, hogy mi váltotta ki Lolth fokozatosan növekvő dühét, hogy miért haragszik a Pókkirálynő Menzoberranzan városára.

Tudta, hogy a testvére hamarosan visszatér hozzá, és egyáltalán nem örül majd annak az utazásnak, amire küldeni akarja őt.

***

A yochlol vizenyős, egyszerre cuppogó és karcos hangja tökéletesen illett a külleméhez: leginkább félig olvadt gyertyaviaszgömbre hasonlított, számos tekergőző csáppal kiegészülve, hogy még borzalmasabb látványt nyújtson.

– Megszólítottatok, de nem vagytok erősek – mondta az isteni szolga szemmel láthatóan dühösen.

Sos’Umptu és Myrineyl idegesen néztek össze.

– Csak a Pókkirálynő kedvében akarunk járni – felelte Sos’Umptu tiszteletteljes és alázatos hangon.

– Ő az erőt kedveli – jegyezte meg a démoni teremtmény.

A válasz mindkét papnőt alaposan meglepte, ugyanis nem használt semmilyen „káoszra” utaló szót vagy kifejezést, márpedig Lolth úrnőt a káosz éltette, abban érezte igazán jól magát, abban uralkodott.

A nyúlós massza lassan oldalra fordult, és közben egészen elvékonyodott a teste. A tekergőző csápok összezsugorodtak, majd karokká és lábakká álltak össze. A démoni teremtmény alakot váltott, és fenséges, mezítelen drow nő külsejét öltötte fel. Fanyar mosollyal az ajkán lépett oda Myrineyl elé, felemelte a kezét, és gyengéden megsimogatta az arcát és az állát.

– Talán félsz, Quenthel nagyasszonyanya leánya? – kérdezte a drow alakot öltött démoni teremtmény.

Myrineyl láthatóan remegett, és nagyot nyelt, mielőtt válaszolt.

– Érezzük, hogy az istennő szenved, vagy aggódik valami miatt – szólt közbe Sos’Umptu de a yochlol felemelte a karját, belé fojtva a szót. Egyetlen pillanatra sem vette le átható tekintetét a fiatalabb drow-ról. A szolgalény lejjebb csúsztatta az ujjait, megcirógatta Myrineyl állát, majd kitapogatta a torkát.

A fiatal papnő rémülten nézett idősebb társára. Noha Sos’Umptu nem különösebben szerette őt, most mégis felemelte a kezét, és az „erő” jelét mutatta karcsú ujjaival.

Ennyi elég is volt neki, összeszedte magát, és határozottan megrázta a fejét.

– Mi a Baenre-ház vagyunk. Ha Lolth úrnőnek szüksége van ránk, akkor a rendelkezésére állunk – közölte eltökélten.

– De hisz remegsz az érintésemtől – vágott vissza a yochlol. – Félsz tán? Vagy undorodsz tőlem?

Sos’Umptu visszafojtott lélegzettel várta a választ. Jól tudta, hogy mi vár ifjú rokonára, ha rosszul válaszol: Lolth szolgája magával rántja a Démonhálóba, ahol örökké tartó kegyetlen kínzás vár rá.

Myrineyl azonban csak mosolygott, majd váratlanul előrehajolt, és szenvedélyesen megcsókolta a mezítelen drow asszony álcáját viselő démoni teremtményt.

Az első papnő elégedetten bólogatott, és magában megdicsérte a fiatalabb társát bátor alakításáért.

Némi idő elteltével a két papnő egymás oldalán sietett végig a Baenre családi ház folyosóin és termein, hogy minél előbb jelentést tehessenek a nagyasszonyanyának. Vajmi keveset tudtak meg a szolgalénytől, de nem is számítottak másra, az efféle beszélgetések általában ilyen véget érnek.

– Miért? – kérdezte Myrineyl halkan.

Nem kellett ennél bővebben kifejtenie, hogy mire gondol. Sos’Umptu könnyedén a yochlol kezére játszhatta volna őt, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon tőle – annál is inkább, mert Menzoberranzanban mindenki tisztában volt vele, hogy Sos’Umptu Baenre semmire sem vágyik jobban, csak hogy eltakarítsa az útból Quenthel nagyasszonyanya veszélyes és nagyravágyó lányát.

– Azt hiszed, hogy ez egy próbatétel volt? – kérdezte az idősebb papnő.

Myrineyl megállt, és hosszasan merengett a szavakon.

– Azt hiszed, hogy az istennő szolgáját a te bátorságod érdekelte? – folytatta az első papnő megvető mordulás kíséretében. – A tapasztalatlanság vagy az ostobaság vezérel téged? Vagy talán az arrogancia? Az nagyon is Quenthel lányára vallana.

Myrineyl nem felelt, rezzenéstelen arccal nézett az idősebb papnőre, le lehetett olvasni az arcáról, hogy a sértés szavait csócsálja, és a megfelelő visszavágáson gondolkodik.

– Hogy mersz ily tiszteletlenül szólni a nagyasszonyanyáról? – kérdezte, ahogy azt várni lehetett.

– Engem állított próba elé – magyarázta az első papnő, és ismét útnak indult. Sebesen kapkodta a lábát, fiatal társának igyekeznie kellett, hogy tartsa vele a lépést. – És tágabb értelemben az egész Baenre-házat.

Az ifjú papnő, aki az imént heves csókot váltott a drow álcát viselő, csápos, olvadt gyertyaviaszra emlékeztető démoni teremtménnyel, enyhén meghökkent arckifejezést öltött.

– Ha egy yochlol alakot vált és drow teste ölt, akkor a drow szemén keresztül látja a világot? – kérdezte tőle Sos’Umptu.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy a szolgalény végig engem tartott szemmel, miközben veled szemben állt, ostoba – magyarázta az idős papnő megvető hangon. – Ő is ugyanolyan jól látta az „erő” jelét, amit mutattam, mint te, és ez volt az egész próbatétel lényege. Valami hatalmas rossz történt. A Pókkirálynő zaklatott, és azt kéri tőlünk, hogy legyünk erősek.

– Egységesek – lehelte maga elé Myrineyl. – Egységesek, amit a Baenre-ház két nemes papnője a legkevésbé sem képes megadni neki. – Myrineyl szeme kikerekedett.

– Tán azt hitted, hogy a Baenre-ház főpapnőjének és Quenthel nagyasszonyanya lányának versengése észrevétlen marad? – kérdezte Sos’Umptu.

– Az Arach-Tinilithben maradok, és tovább szolgálom Minolin Fey úrnőt – felelte a fiatal papnő ártatlanul.

– Sosem léphetsz Minolin helyébe – vágott vissza az első papnő ravaszul. – Sem a Melarn-házi Ardulrae helyébe, mint a szent szövegek nagyasszonya. Ezzel a két tisztséggel a nagyasszonyanya, az anyád két rivális házat is kiszolgál, két ellenséges háznak is a kedvében jár, akikkel nem akar összetűzésbe kerülni ezekben a veszedelmes időkben, amit a Xorlarrin-ház távozása idézett elő. De ezt te is tudod.

A korábbi ártatlan arckifejezés eltűnt Myrineyl arcáról, és a fiatal papnő gőgös testtartást vett fel.

– Most egységre van szükség – folytatta az első papnő zavartalanul –, a Pókkirálynő ezt várja tőlünk – alaposan meglepődött a saját szavain, amikor elhagyták a száját, ahogy a fiatal Myrineyl is, mert csak ennyit kérdezett:

– Miért?

Az első papnő vállat vont és nagyot sóhajtott. Nem tudta a választ. A démoni teremtmény meglehetősen keveset árult el nekik, a legígéretesebbnek tűnő megjegyzése is felettébb homályosra sikeredett: „Az Örökkévaló értené.”

Ekkora már odaértek Quenthel nagyasszonyanya ajtajához. Myrineyl felemelte a kezét, hogy bekopogjon, de az első papnő szigorú pillantása meghátrálásra késztette.

– Az egység megköveteli, hogy mindenki maradjon a rangját megillető helyen, kedvesem – intette rendre Sos’Umptu, így hát ő kopogott be az ajtón, ő felelt a nagyasszonyanya hangjára, és ő lépett be elsőként Quenthel lakosztályába.

***

Az ősmágus elégedetten mosolygott, amikor kivágódott az ajtó, és Quenthel nagyasszonyanya viharzott be a szobába.

– Gúnyolódik rajtam! – dühöngött. Odament a székhez, amelyben korábban ült, de nem huppant le rá, inkább jó nagyot rúgott bele, amitől messzire szállt. – Az Örökkévaló értené! Ezt suttogta a szolgalény Sos’Umptunak és Myrineylnek. Az Örökkévaló! Az anyánk érteni fogja, de Quenthel nagyasszonyanya sajnos nem!

Gromph érezte, hogy gúnyos kuncogása ott abban a pillanatba nem helyénvaló, és nem számíthat érte semmi jóra, mégsem tudta megállni. Az Örökkévaló nem más, mint Yvonnel, az anyjuk, a legnagyobb hatalmú nagyasszonyanya Menzoberranzan történelmében, aki ezer évig uralkodott.

– Most pedig te gúnyolódsz rajtam?! – füstölgött tovább. – Tán Yvonnel előtt is mernél így beszélni?

– Természetesen nem – felelte az idős ősmágus. – Ő megölne érte.

– De Quenthel nem tud megölni, igaz? Ezt akarod mondani? – A nagyasszonyanya szemöldöke összerándult, és haragosan meredt rá.

– Te nem ölsz meg engem, akár képes vagy rá, akár nem – felelte a férfi, miközben lassan, óvatosan felállt a helyéről.

– Miért vagy annyira biztos ebben?

– Mert tudom, hogy a testvérem mindig okosan cselekszik – felelte, miközben a helyiség bal oldali falához lépett. Kinyitotta az ott található nagyméretű szekrény ajtaját, feltárva a polcokon sorakozó különböző tárgyakat: tekercseket – rengeteg tekercset! –, ládikókat, zsákokat és egy termetes vasdobozt. Kimondott néhány varázsszót, megtáncoltatta az ujjait a levegőben, és a következő pillanatban egy csillogó, lebegő korong jelent meg mellette. Levette a vasdobozt a polcról, és ráhelyezte a korongra.

– Csak azért merek gúnyolódni veled, mert én tudom a választ a talányra, amely nem hagy nyugodni téged – magyarázta, miközben visszafordult a nagyasszonyanya felé.

– Ebben a dobozban van? – kérdezte Quenthel, és az említett tárgyra mutatott. Az ősmágus minden eddiginél szélesebben vigyorgott.

– Nagyon régóta várok már erre a pillanatra, kedves húgom – felelte Gromph kitérően.

– Nagyasszonyanya! – javította ki a papnő erélyes hangon.

– Pontosan. Azok az idők már elmúltak, hogy feltétlen tisztelettel beszéljenek veled.

Quenthel megtántorodott, a székéhez botorkált, és lerogyott rá. Felnézett az ősmágusra.

– Mit tudsz? – kérdezte. – Miért dühös a Pókkirálynő?

– Azt nem tudom – felelte a férfi. – Legalábbis nem pontosan. De mivel a szolgalény az anyánkat említette, úgy vélem, hogy kideríthetem… kideríthetjük. – Ismét halkan kuncogott. – Illetve tudom, hogyan derítheted ki. A jó szerencse ott ólálkodik Mélysötét járataiban, nem messze Menzoberranzantól. A jó szerencse, és egy ősi értelem, amely még Yvonnelnél is sokkal öregebb.

Quenthel hosszan, szigorúan meredt rá.

– Mennyi ideig akarsz még talányokban beszélni? – kérdezte.

Az ősmágus átvágott a szobán a papnő háta mögött, és odaállt egy másik szekrény elé. Kinyitotta az ajtaját, megmutatva a plafonig érő tükröt. Becsukta a szemét, és elmormolta egy újabb varázslat igéit, ezúttal hosszabban, mint az imént, bonyolult jeleket rajzolva a levegőbe. A drow férfi és a szoba képe előbb elsötétült a tükörben, majd teljesen eltűnt.

– Gyere – szólt hátra a válla felett, és odanyújtotta a kezét a papnőnek. A lebegő korong, rajta a vasdobozzal, odasiklott a férfi mellé.

– Oda be? – kérdezte gyanakvón.

– Természetesen – biccentett az ősmágus.

– Hová vezet? – kérdezte Quenthel követelőző hangon, de azért megfogta fivére kinyújtott kezét. A lebegő korong is velük tartott. Az ősmágus kiejtett egy varázsszót, és a mágikus átjáró azonnal megvilágította Mélysötét egyik járatát.

– A városon kívül vagyunk? – kérdezte a papnő bizonytalan hangon. Tekintve, hogy ő számított Lolth istennő legfőbb szószólójának Menzoberranzanban, népes kíséret és őrizet nélkül nem hagyhatta el a várost.

– Nem kell aggódnod, nagyasszonyanya – felelte Gromph, ezúttal a neki kijáró, megfelelő megszólítást használva, aminek meg is lett a kellő hatása. A papnő elégedetten bólintott.

– Teljesen véletlenül felfedeztem itt egy régi barátot. Vagy hívjam inkább régi ismerősnek? Majd eldöntöd – magyarázta a férfi. – Noha most már inkább úgy vélem, hogy ez nem véletlen volt, sokkal inkább isteni útmutatás eredménye.

– Újabb talányok? – grimaszolt a nagyasszonyanya.

– Itt minden talányos, még számomra is – hazudta, hisz tisztában volt vele, hogy maga Lolth istennő vezette el őt ide, méghozzá jól meghatározott céllal.

– De én nem vagyok nagyasszonyanya, ezért a mi kedves ismerősünk nem fedi fel előttem a titkait – tette hozzá.

Quenthel felelni készült, de az ősmágus ekkor felemelte a varázspálcáját, kinyújtotta a karját és belemutatott az egyik oldalfolyosó sötétjébe. Életre hívta a pálca mágikus erejét, és fénylő pontot teremtett a távolban, amely gyöngyszemekkel elzárt barlang bejáratát fedte fel előttük.

Gromph tétovázás nélkül indult el az irányába, a nagyasszonyanyával és a lebegő koronggal az oldalán.

A papnő azonnal megtorpant, amikor háromujjú kéz nyúlt ki a gyöngyök mögül, hogy széthúzza a függönyt.

Ocsmány, kétlábú alak lépett elő mögüle, duzzadt fejének csápjai izgatottan tekeregtek a levegőben

– Agyszívó! – szisszent fel a nagyasszonyanya.

– Egy régi barát – egészítette ki az ősmágus.

A papnő kihúzta magát, és kihívóan nézte a közeledő teremtményt. A varázsló szemmel láthatóan élvezte a nagyasszonyanya undorát: az agyszívók visszataszító lények, természetesen, de ez az egyed kifejezetten ocsmány volt, számos régi sérülés csúfította el agyvelőre emlékeztető duzzadt fejét, amely lebenyként lógott bal válla fölött.

– Methil! – suttogta Quenthel, majd megismételte, ezúttal jóval hangosabban. – Methil El-Viddenvelp!

– Szóval emlékszel rá! – mondta elismerően az ősmágus.

Természetesen emlékezett rá – aki Yvonnel nagyasszonyanya uralkodásának utolsó évtizedeiben már szolgálta a Baenre-házat, az nem feledhette el ezt a teremtményt. Ő volt a nagyasszonyanya titkos tanácsadója, gondolatolvasó képességének hála könnyedén fel tudta fedni az ellenségek és a barátok vágyait, titkos terveit és egyéb érzéseit. Főleg azután vette nagy hasznát a szolgálatainak, hogy beletaszította a különleges képességekkel rendelkező Oblodra-házat a Karom-hasadékba a Zűrzavarok Korában, megsemmisítve őket ezzel, és így alig maradt pszionikus képességgel rendelkező drow a városban.

– De ő meghalt a Mithrill Csarnok elleni harcban – suttogta a papnő.

– Ahogy te is – emlékeztette rá az ősmágus. – És tévedsz. A mi kedves barátunk nem halt meg, hála a test… hála a Bregan D’aerthe erőfeszítéseinek.

– Kimmuriel – jegyezte meg Quenthel elmélyülten bólogatva. Gromph magában hálálkodott, amiért még időben kijavította magát, és a nagyasszonyanyának eszébe jutott Kimmuriel Oblodra, a bukott ház túlélőjének neve, aki közismerten közeli barátságban állt az agyszívók közösségével, és nem mellékesen ő volt a híres-hírhedt zsoldosbanda egyik vezetője.

Ami azt illeti, Kimmuriel részt sem vett a súlyosan sebesült agyszívó életének megmentésében, ami a testvérük, Jarlaxle nevéhez fűződött. De ezt a nagyasszonyanyának nem kellett tudnia… azt pedig főleg nem, hogy Jarlaxle-t milyen kapocs fűzi hozzájuk!

– Mióta tudsz az agyszívó létezéséről? – kérdezte a papnő gyanakvó hangon.

Gromph úgy nézett rá, mintha nem értené, hogy mire gondol.

– Azóta, amióta te is… – kezdte a választ.

– Mióta tudod, hogy idekint tartózkodik? – szakította félbe a nagyasszonyanya.

– Néhány hónapja – felelte az ősmágus, de válasz közben már meg is gondolta magát, talán már évek is eltelhettek, amióta felfedezte a teremtményt.

– És nem gondoltad, hogy értesítened kellene róla?

Az ősmágus ismét úgy pillantott rá, mintha nem értene semmit.

– Te is fel akarod használni őt, ahogy Yvonnel is tette korábban? – kérdezte, majd gyorsan folytatta, mielőtt még Quenthel felelhetett volna. – Nem teheted! Ez a teremtmény súlyosan sérült, biztosíthatlak róla, és csak fájdalmat okozna neked, nem vennéd semmi hasznát.

Quenthel váratlanul felemelte a kezét és tenyérrel előre kinyújtotta, hogy útját állja az agyszívónak, aki időközben kellemetlenül közel merészkedett hozzájuk. Kiejtett egy varázsszót a nagyobb hatás kedvéért.

– Állj!

Az efféle egyszerű varázslatok alapvetően nem hatnának egy ekkora mentális erővel rendelkező lényre, de a Quenthel nagyasszonyanya által kiejtett szó nem hétköznapi erőt hordozott. A Methil El-Viddenvelp nevű agyszívó azonnal megtorpant, ami egyértelműen alátámasztotta, hogy bizony alaposan csökkent a mentális ereje.

– Akkor miért vagyunk itt? – kérdezte a papnő az ősmágustól türelmetlen hangon.

– Mert Yvonnel értené – felelte, és a lebegő korongon lévő vasdobozra pillantott. Elhúzta felette a tenyerét, a fedél pedig magától felnyílt. – Nézz bele!

Quenthel felszisszent, amikor belepillantott a dobozba. Aszott, középen kettéhasított majd valahogy újra összeillesztett koponyát látott benne. Azonnal felismerte, hiszen rég halott anyja volt az!

– Mi folyik itt? – kérdezte, és megrökönyödve hátrált el a lebegő korongtól. – Hogy merészelsz efféle szentségtelen…

– Csak megőriztem – szólt közbe Gromph.

– Hogy… jutottál hozzá?

– A Bregan D’aerthe segítségével, természetesen. Azokéval, akik Methil életét is megmentették.

– Ez egyszerűen elfogadhatatlan!

– Úgy érted, hogy Yvonnel felélesztése? – Quenthel hangja érezhetően remegett, amin az ősmágus nem is csodálkozott, hiszen ha ez történne, akkor a jelenlegi nagyasszonyanya hatalma és tekintélye alaposan megcsappanna.

A férfi megrázta a fejét.

– Rég halott anyánk már nem alkalmas rá, a mágia ereje, amely oly sok évszázadon keresztül életben tartotta őt, elenyészett. Ha visszahoznánk őt az élők sorába, csak elsorvadna és összetöpörödne, azonnal ismét meghalna.

– Akkor miért kell a feje? – kérdezte a papnő. Összeszedte a bátorságát, közelebb lépett a vasdobozhoz, és újabb pillantást vetett a rémisztő, kettéhasított koponyára.

– Először is mert különleges ereklye – felelte az ősmágus. – Hányszor panaszkodtál már a különleges gyűjteményem miatt az évek folyamán?

– Ez még a te ferde hajlamaidhoz képest is visszataszító! – felelte Quenthel reccsenő hangon.

Az idős férfi mosolyogva vont vállat.

– Talán valóban igazad van, de… – biccentett és közben álla mozgatásával jelezte a nagyasszonyanyának, hogy forduljon meg. Az agyszívó izgatottan fészkelődött, egész testében remegett, és undorító nyál csurgott a szájából és folyt végig fehér köpenyén.

A papnő mérgesen fordult vissza a fivéréhez, és metsző pillantást vetett rá.

– Magyarázatot! – követelte Quenthel. – Mi ez a gyalázatos…

– Úgy tűnik, hogy nem csupán halott anyánk fejét sikerült megőriznem – felelte Gromph hanyagul. – Ahogy azt Kimmuriel Oblodrától, a Bregan D’aerthe vezetőjétől megtudtam, aki természetesen az agyszívóktól hallotta, az agy bizonyos mintázatot mutat, apró összeköttetések és kapcsolatok biztosítják az emlékek megmaradását – magyarázat közben kinyújtotta a karját, a lebegő korong pedig odaúszott Methilhez, aki ettől még izgatottabbá vált, a csápjai vadul tekergőztek a levegőben.

– Ne merészeljétek! – szólt rá a nagyasszonyanya mindkettőjükre.

– Már többször megtettem – felelte az ősmágus –, a te javadat szolgálva, természetesen – tette hozzá.

A papnő szeme haragosan, fenyegetően villant.

– A Pókkirálynő tud róla – folytatta Gromph. – Az Arach-Tinilith úrnője legalábbis ezt állította, amikor beszéltem vele.

A nagyasszonyanya dühösen nyúlt méltán rettegett korbácsáért, de mind az öt kígyófej egyszerre sziszegett, jobb belátásra bírva őt. Remegett a dühtől, nagyon is jól ismerte ugyanis a testvére bizalmasát, de amennyire tudta, összeszedte magát, és összeszorított fogak között sziszegte:

– Minolin Feyt előbb avattad be, mint engem? – kérdezte.

– Lolth parancsára – érkezett a letaglózó, megsemmisítő válasz.

Quenthel felsikoltott, grimaszba ránduló arccal pördült meg a tengelye körül, majd hátrált egy lépést, amikor észrevette, hogy Methil a vasdoboz fölé hajol, beleereszti a csápjait, és minden bizonnyal behatol Yvonnel Baenre nagyasszonyanya koponyájába!

– Természetesen nem avattam be a titkokba Minolint – folytatta Gromph könnyed hangon –, csak homályos utalásokat tettem.

– A Baenre-ház fölé helyezted a Fey-Branche-házat?!

– Az Arach-Tinilith úrnőjének véleményét kértem egy olyan ügyben, ami felettébb nagyjelentőségű a Pókkirálynő számára. Minolin Fey tisztában van vele, hogy az árulása nem a Baenre-ház, hanem közvetlenül a Pókkirálynő ellen irányulna. Értsd meg, nagyasszonyanya, hogy a Pókkirálynő nem dühös rám. Sőt mi több, abból, amit az istennő szolgája Sos’Umptunak és Myrineylnek mondott, biztos vagyok benne, hogy Lolth egész idő alatt erre várt, ő maga hagyta jóvá, sőt ő maga rendezte így az eseményeket. És ami azt illeti, ez mind miattad van, kedves húgom.

Quenthel szeme ismét haragosan villant.

– Minolin Fey gyenge – csikorgatta a fogát. – A leghatalmasabb rend bolondja, oly ostoba, hogy a saját tudatlanságát sem veszi észre.

– Igen, de nézz tiszteletlen tettem mögé, és lásd meg az igazságot – mondta az ősmágus félelem nélkül. – Hogy értékeled az uralmadat, mint Menzoberranzan nagyasszonyanyja?

– Hogy merészelsz ilyen kérdést feltenni nekem? – fakadt ki a papnő.

– Én vagyok az ősmágus. A testvéred vagyok. A szövetségesed.

– A város virágzik! – dohogott a papnő. – Nekem köszönhetően Gauntlgrym felé terjeszkedünk!

– Engem akarsz meggyőzni, vagy inkább saját magadat? – kérdezte Gromph ravaszul, mindketten tisztában voltak az igazsággal. Hatalmas horderejű események vették kezdetüket a Mágiavész elmúlása óta, és tudta, hogy Lolth istennő is mozgásba lendült a misztikus mágia birodalmában, és mégis, Menzoberranzan lakosai pusztán külső szemlélőkként követték figyelemmel a történéseket.

A felületes szemlélődő továbbra is azt láthatta, hogy a Baenre-ház ugyanolyan erősen uralkodik Menzoberranzan felett, mint mindig a történelem folyamán, de a család nemesei tudták az igazságot. A Xorlarrin-ház, a város harmadik számú, és egyben az egyik legnagyobb mágikus hatalommal rendelkező házának elköltözése azzal fenyegetett, hogy felborul a rend és az egyensúly. Ez az esemény talán esélyt adhat Mez’Barris Armgo, a Barrison Del’Armgo-ház nagyasszonya számára a felemelkedéshez, és végre megszerezheti magának Yvonnel és később Quenthel régóta hőn áhított rangját.

A látszat ellenére az ősmágus és a papnő is tisztában volt vele, hogy Menzoberranzan nyílt hatalmi háború szélére sodródott.

– A barátunk készen áll – közölte Gromph.

Quenthel kíváncsi pillantást vetett rá, majd miután megértette a célzást, kikerekedett szemmel fordult meg és nézett a pontosan mögötte ácsorgó agyszívóra. Azonnal hátrébb akart lépni onnan, de az ősmágus megelőzte őt, és egy villámgyorsan elmondott varázslattal megbénította – egy egyszerű varázslattal, amelynek nem kellett volna fogást találnia Menzoberranzan nagyasszonyanyján.

Hacsak nem maga Lolth istennő tette ezt lehetővé, döbbent rá a papnő rémülten, kővé dermedve.

Minden erejét megfeszítve küzdött az álnok mágia ellen, de semmit sem tehetett. Methil El-Viddenvelp kígyóként tekergőző csápjai kinyúltak, gyengéden megérintették a bőrét a nyakán majd az arcán, végül bekúsztak az orrlyukaiba.

A teljes megbotránkozás, majd az elemi erejű harag maszkja ült ki a nagyasszonyanya arcára. Gromph még soha életében nem látta őt ennyire dühösnek. Tisztában volt vele, hogy ha sikerülne kiszabadulnia a varázslat fogságából, akkor gondolkodás nélkül rávetné magát, válogatás nélkül vetve be fizikai erőt és pusztító mágiát, hogy megbüntesse és ízekre szedje őt. Szabadjára eresztené az ötágú, kígyófejű korbácsot, ráuszítaná őket, hagyná, hogy beléfecskendezzék kínzó mérgüket, hogy marcangolják a húsát és lakmározzanak a belső szerveiből.

Ha sikerülne kiszabadulnia a varázslat fogságából!

De nem tudott, mert maga Lolth úrnő állította őt ez elé a fájdalmas és megalázó próbatétel elé, és Gromph tökéletesen biztos volt benne, hogy ha mindez véget ér, akkor a nagyasszonyanya köszönetet mond majd neki a kíméletlen büntetés helyett.

Egyelőre azonban el kellett tűrnie, hogy az agyszívó behatol az elméjébe, vissza kellett tartani mindent elsöprő, tomboló dühét és elviselni az iszonyatos, kínzó fájdalmat.

Tán sosem sikoltott úgy életében! Rémülten állt ott, és sosem tapasztalt, ismeretlen mélységű és eredetű kínt kellett kiállnia, miközben az agyszívó a dolgát végezte. Quenthel nagyasszonyanya fájdalmas sikolyai visszaverődtek Mélysötét járatainak falairól, és messzire szálltak

© 2017 www.wayersfantasy.hu