Dale Avery: A renegát

Magyar megjelenés: 1999. (Valhalla)

A P.sz. 3690. esztendőben, a Taba El Ibarában küszöbön áll a Manifesztációs Háború: Amhe-Ramun, a már-már elfeledett amund isten újra testet ölt, hogy sarka alá hajtsa a Délvidék - majd egész Ynev - népeit. Kránnak és Pyarronnak, érdekeik látszólagos azonossága ellenére azonban még saját harcukat is meg kell vívniuk...

OLVASS BELE

1 El Dzsiah

A férfi, bár hallatlan mágikus hatalmakat szolgált, teveháton kelt át a sivatagon.

Ifjabb korában talán fekete árnyként, az éj leple alatt surran be a városba, de az eltelt évek alatt megtanulta a leckét: gyanús, ha valaki nem hagy nyomokat maga után. Nos, a férfi gondoskodott a nyomokról. Az Al abadanai térkapun érkezett a Taba el Ibarába, s még aznap összevert két zsebtolvajt, a felbőszített klán bérgyilkosait pedig a fogadó második emeleti ablakán hajította ki. Ettől fogva a klán elől menekült, át a sivatagon, egészen Madab el Sobira városkapujáig - mármint a látszat szerint.

A dzsad kereskedők együtt keltek a nappal. A városfalhoz tapasztott karavánszerájba betűzött az éles fény, a teveszőr pokrócba burkolózó emberek álmosan mozgolódtak. Éjszakai fagytól elgémberedett tagjaik idővel felengedtek; megindult a társalgás és hamarosan felharsant az első kacaj is.. A karavánkísérők markukban érezték bérük hátralékát; a kereskedők a várható hasznot latolgatták. Sokan közülük régóta ismerték egymást, mások a hosszú sivatagi úton barátkoztak össze. A sarokban gubbasztó férfit egyikük sem látta korábban; Al Abadanában csapódott a karavánhoz, az udvarias formaságokat leszámítva senkihez nem szólt.

A dzsadok felcihelődtek, s amint a teljes napkorong a homokdűnék fölé emelkedett az őrség kitárta a városkaput. A karaván felbomlott, a kereskedők egyenként vezették tevéiket és embereiket az adószedők elé. Az őrség megszemlélte a portékát, az adószedők kimérték a kalmárokra az áruadót, beszedték a kapupénzt.

Fegyver nem csörrent, csak aranyrúpiák.

A férfit is megállították. Az őr gyanakvón mérte végig, mert bár ruházata és külseje dzsadnak hazudta, ragyogó kék szeme távoli országokat idézett. A mélysivatagi szik-viharok idején ölt ilyen árnyalatot az ég - az őr az idegen szeméből is vihar ígéretét vélte kiolvasni.

- Melyik kereskedőhöz tartozol? - mordult rá.

A megszólított felpillantott, gyülekező fellegek árnyékolták be tekintetét. Ynev számtalan vidékét bejárta már, mindenütt tökéletesen idomult a helyi szokásokhoz. Amióta kiképzése befejeződött, gyakorta élt idegen földön. Élt és túlélt; nem zavartatta magát ezúttal sem.

- Magányos vándor vagyok - morogta kifogástalan dzsad kiejtéssel.

Az őrt nyugtalanította a férfi tekintete, mégis felbátorodott, mikor alaposabb vizsgálat után sem látott fegyvert nála. Ingerelte az idegen titokzatos mosolya.

- Átvizsgálom a csomagodat! - vágta ki kárörvendőn, elég hangosan ahhoz, hogy közel álló társai is hallják. Mind félbehagyták munkájukat, és köréjük gyűltek.

A férfi tudta mi következik - ó, hogyne tudta volna! -, de nem volt ellenére a fordulat. Körülpillantott. A kapu mellett hosszú vályogbástyák nőttek ki a városfalból, szorosan közrefogva az utat, mely alattuk futott a homoktengerből a számtalan düledező viskó közé. A mesterséges kanyont most eltorlaszolták a ki- és befelé igyekvő karavánok; a kereskedők az adószedőkkel, a karavánkísérők a katonákkal vitáztak. A kiáltásra mindannyian elhallgattak, a kék szemű férfire meredtek.

Vihar előtti volt a csend. Az idegen törte meg:

- Nem fogod átvizsgálni a csomagomat.

Hangja nyugodt maradt, de mintha távoli égzengés morajlott volna benne.

A katona arcán megfeszült a napégette bőr, kezében meglendült a lándzsa... aztán kihullott belőle. Az idegen támadása még a fegyverforgatókat is meglepte, holott a vihar előszelét érezve keze rezdülését lesték. A keze nem rezdült: homlokával zúzta be az őr orrát. Az megtántorodott, térdre rogyott, vérét mohón nyelte a homok.

A férfi lecsapott a gazdátlan lándzsára; a hosszú fegyver követhetetlen rajzolatokat írt a levegőbe, miközben a közelebb merészkedő katonák vérző orral, törött tagokkal tántorodtak hátra. Amikor többé senki nem merészelte átlépni a láthatatlan határvonalat, a lándzsa megállapodott, s a férfi szemében is elült a förgeteg.

A kereskedők és karavánkísérők utat nyitottak számára, s ő elsétált a város felé. Az őr, aki korábban megszólította, most utána bámult, theubja ujjával orra vérét törölgette. Suttogva ismételte a dzsad szót:

- El Dzsiah, el Dzsiah...

A sivatagi vihar, mely mindent elsöpör.

Döbbent társai az emír bosszúját emlegették, mozdulni azonban nem mert egyikük sem: csak egy rongyos koldus és egy vízárus - az uralkodó két besúgója - szegődött a távolodó idegen nyomába.

***

Madab el Sobira pompáját Ynev-szerte énekekbe foglalják a dalnokok, ám azt már kevesen tudják, hogy a város a gazdagságát nem szorgos kézműveseinek, nem hírhedt rabszolgapiacának, de még csak nem is a karavánokra kirótt áruadónak, hanem egy titokzatos fűszerkeveréknek köszönheti.

Al Bahra-kahrem vagy Haláltánc, népszerű nevén a Fű: harci kábítószer, amit nagyban vásárol a messzi Krán. Összetétele és elkészítése szigorú titok, egy zsák porrá szárított Fű ugyanannyi ezüstöt ér. A lepárló és szárító műhelyeket az emír személyes testőrei - a hírhedt Fekete Skorpiók - vigyázzák, s a mesés haszon java is a Palota kincstárába áramlik.

A város utcáit járó idegen nyomát sem látta pompának és Fekete Skorpiónak. A kereskedőnegyed nem különbözött a más városokban megszokottól: karavánszerájok, raktárak, tőzsdeházak sorakoztak itt a legszegényebbektől a leghivalkodóbbakig. Az utcákon por, tevék és koldusok, a homokszín vályogfalak mögött patakokkal ékes kertek. Ponyvák árnyékában megbúvó teázók, szerájok a dzsad feketeleves szerelmeseinek, kábítószereket kínáló álomházak az elvágyakozóknak. Hangzavar. Zűrzavar.

A férfi lassan haladt, meg-megállt - nem azért harcolt, hogy aztán nyomát veszítsék. Szeme sarkából ellenőrizte követőit, ha elkallódni látszottak, türelmesen bevárta őket. Sokan róják az utcákat ilyentájt. Akire napnyugta előtt teendő vár, a nappal kel, akár a karavánozók. Az aranykorong gyorsan emelkedik errefelé, sugarai perzselő hőt hoznak; a sarukba befolyó homok az elviselhetetlenségig hevül, még a puha bőrcsizmákon át is hólyagosra égeti a talpat. Az árnyékok összezsugorodnak, a levegő szárazzá, remegővé válik, már-már belélegezhetetlenné lesz. Ember és állat a vályogházak hűvösébe húzódik; az utcák kiürülnek, a teaházak megtelnek, a bazár fedett sikátorain mozdulni sem lehet a tömegtől...

A férfi egy szeráj felé furakodott a kora reggeli forgalomban. A teraszon hosszan nézelődött, nehogy követői szem elől tévesszék.

Az épület földszintjén előkelő teaház terpeszkedett; a Taba el Ibarában oly ritka és drága fából ácsolt padlóval, asztalkákkal, tevebőr zsámolyokkal, és hímzett szőnyegekkel a falakon. A levegőben illatszer párája lebegett, a helyiség közepén márvány medencében víz csordogált. A korai órán kevesen ültek idebent: útra induló kereskedők majszolták reggeli, cukortól csöpögő süteményüket, tehetős polgárok kortyolták a feketelevest. A medence káváján könnyűléptű táncosnő billegett - kissé még álmatagon.

A tulajdonos felfigyelt a belépő férfira - füle már hallotta a súlyos ezüstök csendülését. Az elképzelt hang hurik dalaként vonzotta az idegen felé.

- Mit kívánsz, szahib? - fuvolázta maga is. Nem tévesztette meg a férfi rongyos, elkoszolódott theubja. A sivatag - külsőre - koldussá változtatja a legkülönb urat is.

- Egy szobát napnyugtáig.

A tulajdonos az emeleti szobák felé vezette vendégét. A táncosnő utánuk fordult, megcsodálta a férfi szálfa termetét, különös szemének ragyogását, dzsadoknál szokatlan; finoman metszett orrát. Mások félvérnek gondolták volna, de az ő férfiismerő pillantása az emáme és a kendő alatt is felfedezte a külvilági származást.

A küszöb mögött dús-puha szőnyegek borították a szoba padlóját. Az ablak árnyékvetőjét keskeny lécekből fonták; a napsugarak csak fénycsíkokra szabdalva jutottak át köztük, élénksárga pöttyökkel hintve be a szemközti falat, a mintás ágytakarót és a selyemvánkosokat. A szeráj tulajdonosa büszkén mutatott végig a fényűző berendezésen.

A vendég - sejtvén, hogy távozása jóval viharosabb lesz érkezésénél - apró aranyrúpiát ejtett a dzsad tenyerébe. A göcsörtös, barna ujjak úgy zárultak össze az érme felett, akár oroszlán fogsora a zsákmány gyenge torkán; s az értékes falat hamarosan el is tűnt a feneketlen bendőben, a gyöngyökkel varrott erszényben. A tulajdonos utóbb illemtudón visszafordult; súlyos léptei alatt panaszosan sírt a lépcső.

A férfi még a küszöbön lerúgta poros csizmáját, s mezítláb lépett a drága szőnyegekre. Kibújt az átizzadt theubból, mellé hajította az emámét és a száját elfedő kendőt - egy fali fülkében öblös réztál, s egy kancsó víz várta. Midőn arcáról lemosta az út mocskát, és haja nedvesfekete, hullámos tincsekben tapadt a vállára, szeme már vidáman, felhőtlenül ragyogott.

Akár a nyári égbolt a messzi Shadon felett. Feltámadt benne a vágy, hogy kitárja az ablakot és, nedves sörényét rázva beleüvöltsön a sivatagi reggelbe, akár az Ibara rettegett oroszlánja. Hadd rezzenjenek össze a városlakó emberek, akiket éppoly könnyedén összezúzhatna egyetlen ütésével, akár a mélysivatag sárgabundájú ura. De nem kiáltott - bohó ifjúkorában talán megtette volna -, csak végigheveredett a kereveten és hagyta, hogy átjárja a szabadság és tétlenség érzése, mely oly ritkán adatik meg a magafajtának.

Várt.

A napsugarak kockás mintát festettek mezítelen felsőtestére, lassan és melegen kúsztak arcától az ágyéka felé, miként a jó szerető csókjai. A férfi a homokszín mennyezet apró egyenetlenségeit nézte; mintha a sivatag hegyeit és völgyeit látná madártávlatból, az al Abadanát el Sobirától elválasztó utat.

Eddig minden a terve szerint alakult, s ez jó ómen a folytatáshoz is. Nem telik bele fél óra - a hasizma legfelső domborulatát melengető fényfolt a köldökéhez ér majd -, mikor a karavánszeráj pállott csendjét harsány rikoltások törik meg, fegyverek csördülnek, a medence káváján egyensúlyozó táncosnő a vízbe botlik, s riadt tekintetével követi a lépcsőn felrohanó feketeruhás harcosokat, a rettegett Fekete Skorpiókat.

Addig marad a csend, a merengés, az elmélkedés.

***

A fekete, puha bőrcsizmába bújtatott lábak csendesebben mozogtak, mint gondolta volna. A teaházban nem harsantak kiáltások, a huri nem sikoltott riadtan - erős kéz karolta hátulról és tapasztotta be a száját -, s a máskor macskákat utánzó lépcső sem nyikordult.

Pedig a nesztelenül mozgó lábak gazdái már a szoba ajtaja előtt csoportosultak.

A vendég mellkasára már árnyék vetült, csak a hasát érték a beszüremlő sápsugarak; melegük nyomán verejtékgyöngyök futottak az izmok dombjai között. A dombok csomókba rándultak, ahogy a férfi teste ugráshoz feszült.

Megérkeztek! Hiába lopakodtak nesztelen, hiába merítettek erőt a bennük izzó, felszított gyűlöletből, az indulat árulójukká is lett; a férfi kifinomult érzékei számára gyilokvágyuk sötét szobában lobogó gyertyalángként világított.

Midőn a keretet is elragadva beszakították az ajtót, s akár a sivatag a megrogyott homokfogók mögé, megállíthatatlanul a szobába nyomultak, a vendég lepördült az ágyról.

Hosszú haja kibomlott emámeként verdeste vállát, a szikár izmok, mint megannyi fémsodrony, feszültek a barna bőr alatt. Szemének kékjét tomboló vihar sötétítette el, amint farkasmosollyal támadóira meredt.

A Fekete Skorpiók támadását megakasztotta a döbbenet. Megtorpantak, tanácstalanul pislogtak öreg mameluk kapitányukra.

Csak az ifjú Raszib nem fékezte meg támadását, ahogyan indulatait sem fékezte soha. Mit sem törődve elmaradó társaival, egymaga rontott az idegenre. Ruganyos mozgása, a sobirai iskola gladiátorait is megszégyenítő termete minden küzdelemben meghozta számára a győzelmet; ügyessége láttán - mellyel alsófogásból felsőbe pörgette ujjai között a dzsambiát - a bolond is megmondta volna, jobb kitérni az útjából.

De a kék szemű férfit nem bolondok tanították a harc fortélyaira.

Az egyetlen alkalmas pillanatban, mikor a támadó már elrugaszkodott a földtől, de még nem ért ugrása végpontjára, mikor a kurta, görbe tőr az egyik biztos fogásból a másik felé pörgött, nos, ekkor közelebb hajolt, s magához rántotta az óriást. Hanyatt zuhantában erős rúgással átsegítette maga felett, ki a szoba egyetlen ablakán.

Az ifjú Raszib még az emelet magasságában repült, az árnyékvető pozdorjái között, mikor az idegen már talpra szökkent.

Az öreg mameluk kapitány sziklakemény vonásain fájdalmas rángás futott át az udvarról felhallatszó csörömpölés hallatán. Sebtében elhadart parancsszavára emberei szétszóródtak, fél karéjban falhoz szorítva az ellenfelet. Fekete theubot viseltek mindannyian, derekukon a dzsambia dísztelen, széles bárövével - a kurta, olajban edzett pengéken az avatott szem nyomban felismerhette, vérontásra készültek; s nem díszfegyvernek.

A rabszolgasorból kiemelt, kölyökkoruk óta kíméletlen kiképzésnek kitett férfiak gondos válogatás során kerültek az emír orgyilkos-testőrségébe; kivétel nélkül legalább egy fejjel magasodtak az átlag dzsad fölé. Szikár izmaik erejéről, s eltorzult lelkük kegyetlenségéről legendákat zengtek szerte a Taba el Ibarában.

Vérvörös kendőből csavartak emámét a fejükre, az emír tetoválómesterei pedig fekete tintával festettek skorpiót alkarjuk bőre alá. A letörölhetetlen bélyeget ettől fogva életük végéig viselték, jelképeként a hűségnek, mely éppúgy a sírig kísérte őket.

A férfi elégedetten nyugtázta, hogy a Skorpiók - ezúttal - helyes taktikát választottak. Testük, kezük hajladozott, akár bambusz az enyhe szellőben. A dzsambia lágy hullámokat és köríveket írt a levegőbe: előre lendült, hátra siklott, alsófogásból felsőbe, védekező tartásból támadóba pördült... de soha, egyetlen pillanatra sem állapodott meg. Az örökös mozgásban nem lehetett megjósolni, milyen cselre készülnek éppen - egyszerre mindegyiküket képtelenség volt szemmel tartani. Hajladozva, táncolva igyekeztek belopni a távolságot, türelmesen fárasztva ellenfelüket, alattomosan lesvén, mikor hibázik, hogy akkor mérges kígyóként csapjanak le.

Nem az izmok, az idegek tusája ez. Nem hiába született Kránban a mondás: a küzdelmet mindig azelőtt veszíted el, hogy ellenfeled megindítaná a halálos támadást.

Az idegen fojtott mosollyal vette tudomásul, hogy megszorították. Patthelyzet alakult ki, kényes egyensúly, akárcsak Krán és Pyarron évezredes sakkjátszmájában. A Skorpiók nem jöhettek közelebb büntetlenül, arra pedig hiába vártak, hogy a férfi hibázzék. Karjai szélmalom táncot jártak, hamarabb meghiúsítva ellenfelei támadását, minthogy azok rászánták volna magukat. Homlokán törtfényű gyöngyszemekként csillogtak a verejtékcseppek, mégis, szemében felszakadozni látszottak a haragos fellegek, utat engedve a derű elővillanó fénysugarának.

Az öreg mameluk kapitány fejében nyugtalanító gondolat motoszkált, akár éjjelente a barakkok sarkában neszező rágcsálók; ahányszor lámpást gyújtott, hogy tetten érje őket, elillantak, mintha sosem lettek volna, hogy az újból beköszöntő sötétben ismét megzavarják álmát. A sejtelem is ekként bujkált előle, ködös gyanúként tudata hátterében maradva. Felismerhetetlenül és megfoghatatlanul.

- Vissza! - horkantott még bizonytalanul, ám az elhatározás meghozta a felismerést is: már tudni vélte, kicsoda a titokzatos idegen.

A Skorpiók rendezetten hátráltak, egyikük sem dermedt mozdulatlanná vagy ugrott hátra hirtelen. Lassan, de határozottan araszoltak távolabb magányos ellenfelüktől. Összevillanó tekintetükben értetlenség ült, ám a feltétlen engedelmesség a kiképzés évei alatt lényük elválaszthatatlan részévé szervült: vérükké vált, zsigereikbe ivódott.

A férfi leeresztette karjait. Szája szegletében halvány mosoly bujkált, ferdén metszett szemében végképp eloszlottak a fellegek. Tekintetét végigfuttatta a szikár-vad arcokon, a tőrök feketére edzett acélján, a mameluk kapitány erek hálózta alkarján. A skorpió rajza mellett - csaták, szolgálati évek és minden bizonnyal sikeres gyilkosságok elismeréseként - tetovált érdemjelek sorakoztak, betöltve a teljes rendelkezésre álló bőrfelületet.

- Ki vagy te? - kérdezte tagoltan az öreg testőr, de tekintete elárulta, maga is sejti a választ.

A férfi törtpecsétű tekercset húzott elő, szótlanul átnyújtotta. A behúzott ablakon perzselően forró szellő szökött a szobába, idebenn mégis, mintha megfagyott volna a levegő. A tekercs rejthetett ravasz lőfegyvert, varázshatalmú holmit, mégsem mozdult senki; az idegen hosszú pillanatokig állt kinyújtott karral, mígnem a kapitány parancsszót vakkantott, s az egyik Skorpió óvatosan a tekercsért nyúlt. A dermedt csendben száraz pálmalevélként reccsent a kigöngyölt papiros, a cirkalmas, dzsadbetűs írás alján tiszteletet parancsolón terpeszkedett az emír kézjegye. A testőr féltő áhítattal, olvasatlanul adta tovább a levelet.

Az öreg mameluk egyetlen pillantást vetett a papírra, ennyiből is tudta, sejtelme beigazolódott. Mélyre hajolt az idegen előtt, hangsúlyában tisztelet csendült.

- Galradzsa hozott el Sobirába, szahib; türelmetlenül vártuk érkezted. Dicső szövetségesünk, a messzi Krán küldötte szívesen látott vendég nálunk. Mi több, rólad azt beszélik, a tanítómesterünk leszel.

2 Veszedelmes portéka

Az ismeretlen leánykereskedőt sokan irigyelték nem mindennapi portékája miatt. A kalmár szívének nem kis gyönyörűségére szolgált e dolog, ám mivel a sóvár tekintetek között szép számmal akadt haragosan villanó is, nyolc marcona zsoldossal őriztette magát, s kincseit.

Az el Hamedből el Sobirába vezető sivatagi úton ezek a karavánon belül is külön csapatot alkottak, senkit nem engedtek gazdájuk és a mesés áru közelébe. Fürkész tekintetük lankadatlan figyelemmel villogott, kezük soha nem tévedt egy tenyérnél messzebb az övükbe tűzött mezítelen handzsár markolatától. Ha megpihentek, védelmező gyűrűt alkotva ültek a homokba, hátukat egymás, vizsla tekintetüket a többi dzsad felé fordítva, éjjelente pedig külön őrséget szerveztek, két óránként párosával váltva egymást.

A leánykereskedő - foglalkozását meghazudtolóan jóságos ábrázatú, élete delelőjén túljutott férfiú - rendkívüli óvatossággal járt el. Zöldfülű céhtársai bosszantóan körülményesnek nevezték volna, tán ki is nevetik feleslegesnek látszó többletkiadásai miatt, ám ők soha nem mondhattak még magukénak ily csodás portékát.

A két lány valóban gyönyörű volt. Akár az álom, melyet a karavánkísérők és tevehajcsárok éjjelente velük álmodtak, vagy az az ötezer rúpia, amennyire a leánykereskedő tartotta őket. Mindenki azt leste, mikor villan elő a kendők mögül meseszép arcuk, s vágyakozva hallgatták, ahogy karcsú bokájukon a szférák zenéjét csilingelik az aranyláncok.

Külhonból származtak mindketten - s ez értéküket tízszeresre növelte -, bár úgy különböztek egymástól, ahogyan az ártatlanság különbözhet a szemérmetlenségtől, avagy a hűvös szépség a csábító bujaságtól.

Egyikük vékony volt, s bár az utazó-csador elrejtette a mohó tekintetek elől, minden bizonnyal légiesen könnyed. A legtisztább zafír tisztaságát bitorló ártatlan-kék szemek, a kendő alól elővillanó fakószőke tincsek, csuklóján az alabástrom bőr, mind pyarroni származást sejtettek. Törékenynek látszott, akár a porcelán és kifinomultnak, mint a rocmundi csipke.

A másik maga volt a tűz: forró és igéző. Dús, fekete haja rakoncátlan hullámokban buggyant elő a kendő alól, telt ajkain szemérmetlen mosoly játszott. Ereiben gorviki ősök nyughatatlan vére zubogott - kétségtelenül hevesebben, mint más halandókban.

A karaván, bármennyire is sürgette a leánykereskedő, nem érte el napnyugtáig el Sobira falait. Magasan járt már a Vörös Hold, mire a vízszagot szimatoló tevék bőgve beügettek a városfal lábánál terpeszkedő táborhelyre. Az ismerősök hangos kurjantásokkal üdvözölték egymást, mások haragos vagy éppen irigy pillantást váltottak. A leánykereskedő és csapata, szokás szerint félrehúzódott. A városfal tövében, széltől és haramiáktól védett helyen kerestek éjszakai vackot.

A két rableány - négy katona gyűrűjében - rövid sétával mozgatta meg tevegelésben elgémberedett tagjait. Bármerre haladtak a földön gubbasztó, pokrócokba burkolózó dzsadok között, ámuló tekintetek kísérték minden léptüket. Elvégre nem akármilyen léptek ringatták a formás csípőket - könnyed ritmusuk láttán sokak szeme előtt felderengett a teaházakban táncoló hurik képe, fülükben felcsendült a quanum zenéje, a húrok pengő jajongó dala. Holott csak a bokaláncok csilingeltek halkan a süppedős homokban is kecsesen mozduló lábakon.

Az Éjközép közeledtével a városfal menti tábor végre elcsendesedett.

A sátorponyvák lágyan hullámzottak az enyhe szélben, hosszú, imbolygó árnyékokkal festve meg a göröngyösre járt homokot. Az égen hidegen szikrázott az Igraim Azeb csillaga, mintha maga is beledermedt volna a csendes, fagyos éjszakába. A tábor szélén gubbasztó őrök lassanként elszenderedtek. Ugyan mi baj érné a karavánt a város szomszédságában?

Ébren talán felfigyeltek volna néhány szokatlanul rezdülő árnyékra, a homok halk ropogására a surranó talpak alatt. Talán megpillantották volna a dűnék közt cikázó árnyakat, a mezítelen pengéken a csillagfény kurta csillanását. Ébren talán megélték volna a másnap reggelt.

Míg a homok felitta az őrök kiömlött vérét, a támadók behatoltak a táborba. Eggyé váltak a sátrak árnyékával, széllel szemben közeledtek a tevékhez. Susogó szavukra az állatok megnyugodtak, s ők tovább settenkedtek a leánykereskedő sátra felé.

A zsoldosok ezen az éjszakán is éberen vigyázták gazdájuk álmát. Ketten a kalmár, ketten a rabnők sátra előtt őrködtek, míg társaik a harmadik ponyva alatt horkoltak. Figyelték az éjszakát és figyelték egymást: egyiküket sem érhette baj anélkül, hogy a többiek fel ne lármázzák a tábort.

Ám a titokzatos támadók ott lapultak a közelükben jó néhány sivatagi éjszaka óta, kiismerve szokásaikat, szemük minden rebbenését. Tudták, mikor éberek, s mikor küzdenek fojtogató álommal; mikor merednek pattanásig feszülő idegekkel a sötétbe, s mikor hunyják le néhány pillanatnyi pihenésként a szemüket. Eljátszottak velük éjszakákon át: gyanús neszeket adtak, hogy lássák, miként reagálnak, kitapasztalták látásuk és hallásuk határait. Ezen az éjszakán elérkezett az idő, hogy gyakorlati előnyökre váltsák elméleti ismereteiket.

Oly közel kúsztak, amennyire még észrevétlenül tehették, s mikor a katonák figyelme lankadni látszott, egyetlen hosszú ugrással rájuk vetették magukat.

Három dzsambia hegye biztos utat talált a szívbe, ám a negyedik tévútra siklott. A megsebzett zsoldos a haldoklók emberfeletti erejével taszította le magáról támadóját, hörögve talpra kászálódott, s talán még ordításra is futja erejéből, ha nem pillantja meg ellenfelét.

A holdfény vörös ragyogásba vonta az idegen harcost. A kék theub és a jellegzetes módon arc elé tekert emáme a halálfélelemnél is erősebb rettenetet lopott a katona szívébe; apáról-fiúra öröklődő ősi iszonyatot, mely a vándorló törzsek legkegyetlenebbikét, az el Fayumit övezte. A zsoldos kiejtette kezéből a lándzsát; fájdalmát feledve futásnak eredt, ám a fayumi harcos két szökkenéssel beérte, s egyetlen biztos döféssel leterítette. Ekkorra holtan hevert már derékalja véres takarói között a leánykereskedő, s a másik négy zsoldos is.

A portyát vezető fayumi szikár-vad arcán ábrándos mosoly derengett fel. Az ifjú herceg, a mérhetetlen hatalmú fayumi sejk legkedvesebb fia elégedett lesz a zsákmánnyal. A két külhoni huri a legmesésebb ajándék, amit az épphogy felserdült ifjú kaphat... És az ifjúból egyszer sejk lesz, aki hálával emlékezik az ajándékot átadó harcosra.

Maga köré intette embereit, a tucatnyi tapasztalt fegyverforgatót. Immár semmi nem állíthatta meg őket. Ha a rabnők idő előtt fel is riadnak, ha sikolyukkal fel is verik a tábort, mire a karaván emberei felcihelődnek, a fayumi harcosok már messze járnak. Ha netán mégsem, akkor kivágják magukat, tovább öregbítve törzsük rettegett hírnevét.

Egymaga lépett a hurik sátrába; az ifjú herceg új ágyasainak fedetlen combja, válla nem kívánatos látvány az alacsony rangú harcosoknak. Magában azért titkon reménykedett, hogy az alvó leányokról félrecsúszott takaró talán fedetlenül hagyja testük más, izgalmasabb tájait is.

Odabent drága illatszerek bódító párája és selyemkendőkkel letakart lámpások sejtelmes fénye fogadta. A fekete hajú rabnő a sátor közepén állt. Arcát nem takarta kendő, buja testét is csak szemérmetlen hanyagsággal összefogott takaró fedte el. Ezen is rés nyílt hamarosan; aranyláncokkal ékített, karcsú boka tűnt elő, majd teljes hosszában kitárult, földre csusszant a pokróc. A huri gyönyörű testét többé nem fedte más, mint lenge szoknyácska, s két zsebkendőnyi selyem.

A fayumi harcos ekkor értette meg, hogy a külhoni rabnő szabadítóként fogadja őt. Mikor az ékszerek övezte kar hívogatón kinyúlt felé, boldogan szédelgett közelebb; a lágy tánclépések nyomán felhangzó csilingelésre pedig szélesen elmosolyodott.

A következő pillanatban villanó kardpenge szélesítette tovább mosolyát, s ő sebzetten tántorodott hátra. Még látta a bal felé suhanó, majd visszaforduló pengét, még felfogta; mekkorát hibázott, amikor nem törődött a nő mindvégig takarásban maradó másik kezével... aztán lecsapott rá a halál.

A lámpaselymekre freccsenő bíbor cseppek baljós árnyakkal töltötték meg a helyiséget.

A gorviki rabnő arcán gúnyos fintor futott át, fejvadászkardjának véres pengéjét a földön heverő fayumi theubjába törölte.

- Az ostobák ostoba módon halnak - vetette oda sarokban ücsörgő társnőjének.

A pyarroni lány lerúgta magáról a takarót - az ölében két fejvadászkard feküdt -, s unott ragadozó módjára a bejárathoz sétált. Egykedvű nyugalommal kérdezte:

- És most, testvérem? Most megöljük mind?

A gorviki gyakorlott mozdulattal copfba hurkolta a haját. Támadásakor ügyelt rá, hogy ne fröccsenjen fedetlen bőrére a dzsad vére, most gyors pillantással ellenőrizte magát. Kiérezte társnője hangjából a rosszallást, s ez felhorgasztotta benne a népére jellemző dacot:

- Te talán kíméletesebb lettél volna, testvérem! - Suttogott, de az egyidejűleg elküldött mentális üzenet hangosan csattant a pyarroni elméjében.

A keskeny, vértelen ajkakon mosoly villant; akár egy hattyúszárny fehér rebbenése. A fakó-kék szemek változatlan közönnyel lesték a függöny rezdülését.

- Ha rám hallgatsz, amikor az első éjszakán felfedeztük őket, sok ember életben maradt volna.

A fekete hajú nőnek már nyelve hegyén táncolt a válasz, amikor rádöbbent, a másik éppoly jól tudja, bármit tesznek korábban, idő előtt lelepleződnek. Az egyetlen jó megoldást választották, s a pyarroni csak háborgó lelkiismeretét igyekszik megnyugtatni. A maga gorviki módján segíteni próbált:

- Néhány veszett, gyilkos kutya lemészárolta egymást, más nem történt! - szögezte le rendíthetetlen meggyőződéssel, miközben utánozhatatlan könnyedséggel belebújt az utazó-csadorba. Mindkét fejvadászkardot a ruha ujjaiba csúsztatta, s telt ajkain magabiztos mosollyal nézett társnőjére.

- Mehetünk!

Nem vajúdtak a tervezgetéssel, az együtt töltött évtizedek összecsiszolták már minden mozdulatukat. Amikor kilépnek, a fayumi harcosok ártalmatlan rabnőket látnak majd bennük. A látszat persze nem tart tovább néhány röpke pillanatnál, ám annyi épp elegendő lesz.

A gorviki lány ment előre, igéző mosolyát jobbra, kardja acélját balra villantva - az egyik fayumi elvigyorodott, a másik meghalt. Mindeközben a pyarroni lány elsiklott mellette, két kardja szélsebes vágásaival három harcost küldött az Istenek Oázisába.

A Vörös Hold ekkor süllyedt a látóhatár alá, kilobbanó fénye áthatolhatatlan sötétséget örökített a tájra. Éjközép. A két fejvadászlány utoljára körben álló ellenfeleik döbbent ábrázatát látta.

Most!, rikoltott fel Szellemnyelven a gorviki. Most, vagy soha!

De a szőke nem lendült támadásba, mi több, hátrált, hogy háta továbbra is társnője hátának feszüljék. .

Várj! - Gondolata ostorcsapásként csattant a másik elméjében, haragos fintort csalva szája szegletébe.

Az utolsó lehetőség... a meglepetés!, tiltakozott a fekete, de a kettőjüket összefűző mentális fonál megfeszült, olyan erősen láncolva őt a jóval hatalmasabb mentál-képességekkel rendelkező pyarronihoz, mintha valóságos kötél volna. A láthatatlan béklyó homlokáról a nyakára siklott, hogy szükség esetén erőszakkal tartsa vissza.

Parttalan, hamisítatlan gorviki düh öntötte el. Társnője ritkán folyamodott efféle, nyílt erőszakhoz vele szemben - ha bárki más próbálkozott volna ilyesmivel, félelmetes kardja egyetlen villanásával örökre elmetszi a béklyót és a vakmerő mentalista torkát. Az együtt töltött hosszú évek azonban még őt, a fékezhetetlen gorvikit is megtanították a türelemre. Az átélt ezer veszedelem során bebizonyosodott, társa soha nem veszti el a fejét, és úgy ismeri őt, akár ő saját magát... talán még annál is jobban.

Így hát megtorpant, háta enyhe nyomásával jelezte, hogy marad. Kifürkészhetetlen sötétben álltak a fagyos sobirai éjszakában; csak a csillagok ragyogtak felettük. Távoli fényük gyengének bizonyult, hogy árnyakat fessen az Ibara homokjára.

- Elmennek - suttogta a pyarroni, a lélegzetnél is halkabban. Mikor hátában érezte társa izmainak feszülését, hozzáfűzte még: - Hagyd! Így lesz a legjobb: a zsoldosok meghaltak, a rabnőket elhurcolták. Más álcát kell keresnünk, ezt a színjátékot nem játszhatjuk tovább. Az összes kísérőnk meghalt.

Jókora darabot kihasított a sátorponyvából, fürgén betekerte kardjait. Feszítőkötélből vállszíjat rögtönzött a batyura, és a nyakába vetette.

- Átmászunk a falon, csak a városban tűnhetünk el nyomtalanul. - Szokott határozottságával beszélt. - A mesénk már nem állja meg a helyét. Felkeressük az ékszerészt, hogy új tervet készítsünk.

A felriadt karavánosok neszezésétől kísérve csendben és láthatatlanul hagyták el a tábort. Mire a Kék Hold bűvös máglyája fellobbant a dűnék felett, a két lány már avatott kézzel átalakította ruházatát. Hosszú hajukat rövidre kötötték az emáme alatt, arcukat vizes homokkal mocskos-barnára maszatolták.

Nem meseszép, külhoni rabszolganők voltak immár, hanem szutykos dzsad suhancok, akik holmijukat sovány batyuban hordják, tolvajéletük éjszakáit az utca porában töltik el. Kóborolt ezekből elég el Sobira utcáin, kettővel több aligha tűnik fel bárkinek is.

Az egyik támfal árnyékában veselkedtek neki a magas városfalnak. Nem használtak kötelet vagy mászókarmokat, ujjaik hegyével kapaszkodtak a homokkő repedéseibe, talpuk támaszt lelt a legapróbb egyenetlenségen is. Egy rablánynak nem lehetett mocskos a ruhája és sebes a keze, de egy tolvajnál már nem keltett feltűnést.

A leereszkedés nehezebbnek ígérkezett. Lépcsőt nem is kerestek - ott mindig áll őr -, a biztonságos ugráshoz pedig túl magasnak ítélték a falat. Összeszorították hát a fogukat, újra véresre horzsolták ujjaikat, s csak félútról vetődtek a mélybe.

A nyomornegyedben értek földet, agyagból tapasztott, árnyékvető fonatokból ácsolt nyomorúságos kalyibák között. A nyitott vagy sosemvolt ajtók mögül áporodott bűz és egyenetlen horkolás szüremlett ki felhőtlen álmot itt csak az ópium vagy a még olcsóbb bódítószerek ígértek. A bambuszkarókon rongyos ruhák lengtek, kísérteties árnyakat fialva; a két fejvadászlány esküdni mert volna, az árnyak némelyike hús-vér teremtmény. Balsejtelmeiknek végül a pyarroni adott hangot.

- Éjjel nem mehetünk az ékszerészhez, kivárjuk a hajnalt. De nem itt!

Maguk is eggyé váltak az árnyékokkal, beleolvadtak az éjszaka csendjébe. Mivel kiképzésükkor erre is hangsúlyt fektettek, nem pillantotta meg őket senki.

A Kereskedő Negyed határában találtak éjszakai vackot. A tágas, törmelékkel telehintett térség raktár lehetett egykor, de már csak falának csonkjai álltak. A romok közt veszedelmes kígyófajzatok lestek prédára - ám aki óvatosan járt közöttük, nem háborgatva nyugalmukat, azt sosem marták meg. Jobbra egy karavánszeráj ablaktalan tűzfala magasodott, balra sivár magtár. Az egykori bejárat előtt kövezett terecske terpeszkedett - túloldalán fallal övezett rózsakert, s előkelő teaház -, míg a beomlott hátsó fal keskeny, poros utcácskára nyílt.

Tökéletes éjszakai szállás két rongyokba öltözött, maszatos tolvajnak. A tér felé egészen a teaházig akadálytalanul belátják a terepet, s a hátsó romok felől sem közelítheti meg őket észrevétlenül senki. Bármerről jön a veszély, a másik irányban nyitva áll a menekülés útja.

Az elporladt homokkő puha derékaljat kínált, a Kék Hold fénye bársonyos takarót. Akik korábban látták a két gyönyörű rabnőt, igencsak elcsodálkoztak volna, ha megpillantják őket itt, amint a selyemvánkosok kényelme helyett a porban hajtják álomra fejüket. Pedig mennyivel többre becsülték ők az út porát - a hétköznapi ember, kinek ereiben nem a kalandozók nyughatatlan vére kering, fel nem foghatja, miért.

***

A Madab el Sobira utcáin cirkáló őrjáratok értették a dolgukat; vezetőik - járőr-szolgálatban megöregedett veteránok - zöldfülű koruk óta egyazon városnegyed utcáit járták nap, nap után. Nem csupán ismerték a területükre eső búvóhelyeket, de tisztában voltak azok előnyeivel és hátrányaival is; régen kimunkálták már megközelítésük módozatait, az ott rejtőzködők nyakoncsípéséhez szükséges taktikát. Saját felségterületükön valóságos hadvezérek voltak, éjszakáról-éjszakára végrehajtottak tucatnyi hadműveletet. A helyi tolvajklán gazfickói persze sosem akadtak horogra, messze elkerülték a mindennapos rajtaütések helyszíneit, de mindig akadt néhány tájékozatlan idegen, aki búvóhelynek vélte az üres kelepcéket.

Mielőtt a rózsakert menti térre érkezett volna, az őrjárat két részre vált. Az egyik csapat a hátsó utca felől közelítette meg a romos raktárházat, a másik átvágott a téren; nem számolgatták az idő múlását, pontosan tudták, hogy egyszerre érkeznek meg.

A gorviki lány riadt hamarabb. Nem a távoli hangok ébresztették, hanem kifinomult veszélyérzete. Óvatosan kilesett a romok közül, megpillantotta a csatárláncban közeledő katonákat. Tekintete űzött vadéhoz hasonlón villant a hátsó fal felé: ott is katonák árnyai bukdácsoltak a romokon. Ekkor már társnője is mellette könyökölt.

- Várjunk! - suttogta a pyarroni. - Ha suhancnak hisznek, talán futni hagynak.

A gorviki arcán elszántság tükröződött.

- Ha mégsem, mind meghalnak.

Ezzel visszafeküdtek a porba, s alvást színleltek; ám kezük a batyuk közelében nyugodott, s éles érzékeikkel lankadatlanul figyeltek.

A veterán őrparancsnok szesztől rekedt hangon mordult, szavait korántsem az irodalmi-dzsad szófordulataival cicomázva. A két lány eljátszotta a riadtan ébredő kölyköt, s a pyarroni kifogástalan kiejtéssel válaszolt.

- Kegyelmezz, jóuram! Elcsapott tevehajcsárok vagyunk, nincs pénzünk a drága karavánszerájokra.

Nyolc katona fogta közre őket, hosszú lándzsájukat egyenest a torkukra szegezve.

A veterán - merő óvatosságból - két lépéssel messzebbről vezette a rajtaütést; mély ráncok szántotta arcán a jóindulatnak nyoma sem látszott. Torkából baljós morgásként törtek fel a szavak.

- Hazudik a szemed!

A pyarroni szeme valóban kéken ragyogott, ékkőként világolva maszatos arcában. Ha akadt is olykor efféle ritka jószág a született dzsadok között, nyomban gyanakvást keltett.

- Anyám külhoni rabnő volt - magyarázta a lány, de a lelke mélyén sejtette, már veszítettek.

A durván csattanó parancs bizonyságul szolgált:

- Talpra!

Felkászálódtak, erősen markolva batyuikat. A Kék Hold égi útja végén járt, a romok közt csoportosuló emberek nyúlánk árnyékokat vetettek a földre. A hirtelen csendben csak a törmelékek roppanása hallatszott.

- Velünk jöttök! - határozott az őrparancsnok. Hangja reccsent, akár a derékba tört pálma.

Ezúttal a pyarroni lány kezdte. Batyuja a szakadó vászon sikolyával bomlott ki, s két acélszárnyú halálmadár, két gorviki stílusú fejvadászkard röppent rejtekéből a sobirai éjszakába. Mire a katonák felocsúdtak meglepetésükből, a suhancnak öltözött fejvadászlány átsiklott közöttük, és végzett a veteránnal.

A gorviki a keresztmarkolatnál fogta kardjait, lendületes piruettlépésekkel forgott önmaga körül; az alkarjára szorított pengék a felbosszantott kobra fürgeségével csaptak ki jobbra és balra. Nem hárítottak, csak belemartak a támadásba lendülők csuklójába, a közelebb lépők térdébe; nem ejtettek halálos sebet, csak fájdalmas, mély vágásokat a sérülékeny porcokon és nélkülözhetetlen inakon.

Rövid küzdelem volt.

Ahogyan a katonák mozgása mind bizonytalanabbá vált, úgy lettek az apró vágások egyre veszedelmesebbé. Először lemetszett ujjak hullottak a homokba, s hamarosan nyolc, átvágott torkú halott.

Az Ibarában ritkán látható harcmodorban egyedül a pyarroni lány ismerte fel a gorviki klánok híres Kobratáncát, a két fejvadászkard forgatásának magasiskoláját. Szerette volna elejét venni a küzdelem végén felharsanó rikoltásnak, de pontosan tudta, hiába is próbálkozna; a kiáltás része a táncnak, ősi tradíció, mely kirobbantja a kardforgatót a révületből. Hosszan és elnyújtottan szállt a kiáltás a sobirai éjszakában, sok békésen szendergő dzsad kereskedőt és környéken cirkáló őrjáratot riasztva fel.

A két suhanc sietve odébbállt. Hajnalhasadtáig kurta órájuk maradt, s az ékszerész a város távoli pontján, a Bazárban lakott. Hallgatagon, fázósan baktattak a néptelen utcákon. Noha nem mondták ki, kétségekkel birkóztak: a küldetés kudarca kísértette őket.

Tökéletes álcával indultak útnak; a két hurit az ékszerész bejuttatta volna az emír palotájába. A szervezet, amelynek dolgoztak, minden részletre kiterjedően előkészítette útjukat. A fayumi rablók támadása szétzilálta a tervet, kharei szerkezetbe férkőzött homokszem gyanánt megtorpanásra kényszeríttette az egész gépezetet. Az újraindítás töméntelen tervezést s időt követelt volna, ráadásul a két lány a szükséges szakértelemmel sem rendelkezett. Ügynökök voltak - tökéletesen képzett, mégis egyszerű végrehajtók.

Mire a kelő nap felszikrázott a Taba el Ibara felett, elérték a Bazárt.

El Sobira leghatalmasabb terén kezdődött; hajnal hasadtával itt gyülekeztek az útnak induló karavánok.

Teveürülék, veríték és kókuszolaj szaga lebegett felette, az állatok bőgése és a dzsadok kiáltozása messze zsongó morajjá olvadt. Körben előkelő, emeletes szerájok magasodtak, a tér közepén zubogó szökőkutat ellepte a fürdőző gyermekek és szomjas állatok serege.

A tér lejtett, innenső oldaláról rálátás nyílt a Bazárra: a városnegyednyi terület egybefüggő, fedett épületegyüttesnek látszott, szélesebb utcák vízmosásnak tetsző árkaival. Holott a Bazár ezer meg ezer vályogból s nádfonatból eszkábált kalyiba hangyabolyszerű szövevénye, melyet megszámlálhatatlan szeszélyesen kanyargó, egymás köré csavarodó sikátor szabdal. Mesterséges dzsungel, ahol az idegen gyorsan eltéved, ahol csak a tér-tisztásokon pillanthatja meg az eget. A lombkoronát a sikátorok fölé teregetett pálmalevelek, foszlott szőnyegek, takarók helyettesítik, megteremtve az őserdő egybefüggő félhomályát. Kora délelőttől napnyugtáig a nádfedelek alá költözik az üzleti élet; a parányi boltokban minden megvásárolható... s ami nem, azt estére megszerzik. A keskeny utcákon tömeg tolong, a portékát mustrálja, alkudozik, gyakorta inkább szórakozásból, semmint szükségből. A Bazárt a nagy, közös dzsad játék két őseleme szülte: alku és kereskedelem.

A Bazár élete már kora hajnalban elkezdődött. A kereskedők áruikat rakodták az utcán felállított asztalokra, a lefektetett gyékényekre, s köteleket feszítettek ki a sikátorok felett, hogy azokra is felaggathassák holmijaikat. Az éjszaka sivár, nyomornegyedre emlékeztető terület lassanként kiszínesedett, akár a nap első sugaraira kiviruló virágágyások a Palota kertjében.

A néptelen utcákon a két lány gyorsan haladt célja felé, s habár kerülték a feltűnést, követőktől tartva minduntalan hátra pillantgattak.

Az ékszerész műhelye parányi terecskére nyílt. A mesterséges tisztáson - a Bazárban ritka jelenség - a nap sugarai elérték a földet, s csaknem szabályos fény-ötszöget festettek a tér közepére. Keskeny, fedett sikátorok torkolltak ide az ötvösök és az aranyművesek utcája felől.

Alaposan körbekémleltek, mielőtt beléptek az üzletbe.

Az ajtót behajtható nádfonat helyettesítette, a padlón színes gyékényszőnyeg feküdt - tisztasága a gazda figyelmét dicsérte. A falak mellett súlyos vasládák sorakoztak, feltehetően ékszereket és drágaságokat zárva gyomrukba. Ahogy a két suhancnak öltözött ügynök belépett, csengő figyelmeztette a műhelyben szorgoskodó tulajdonost - a gorviki lány mozdulata nyomán könnyed hangja rekedt kolompolásba fúlt.

A műhelyajtóban felbukkanó tömzsi, korosodó dzsad gyanakvó tekintettel mérte végig az érkezőket. Midőn a fejük búbjától a talpukig, majd onnan visszafelé újból gondosan szemügyre vette őket, egyszerre több dolgot is cselekedett. Gondterhelten összeráncolta homlokát, baljával merengőn végigsimított ápolt kecskeszakállán, jobbjával pedig irdatlan jatagánt húzott elő a pult alól.

A két tolvajforma idegen nem tűnt riadtnak.

- Mit akartok? - csattant fel az ékszerész. - Rendszeres adót fizetek a tolvajklánnak, s mint az udvar beszállítója, kitűnőek a kapcsolataim a Palotával. Jobb, ha odébbálltok! - azzal fenyegetően meglengette a jatagánt.

A kék szemű kölyök - különös jelenség - az alkalomhoz korántsem illő módon, versidézettel felelt. Az ékszerész egyik kedves költeményének sorai csendültek fel, pallérozott udvari hanghordozással.

Az öreg dzsad szemei elkerekedtek - erre számított a legkevésbé -, mindazonáltal született cselszövőként reagált: folytatta a félbe maradt sorokat. Midőn szavalata végére ért, a kék szemű tolvaj leoldotta fejéről az emámét; hosszú, szőke tincsek omlottak a vállára.

- Légy üdvözölve, ékszerész uram! - Szavait előírásos meghajlással kísérte. - Aseyra ügynök vagyok a Pyarroni Titkosszolgálattól, ő pedig - mutatott társnőjére - Vierre ügynök, a testőröm.

A boltos sután visszacsúsztatta helyére rémítő fegyverét.

- Galradzsa hozott benneteket a boltomba - hajolt meg válaszul, de amikor felegyenesedett, tűnődőn ingatta fejét. - Ámbár félek, mégsem Ő mutatta néktek az utat, különben nem állnátok előttem rongyokban. - Elsötétült a tekintete, ismét a jatagán után nyúlt. - Nem követtek benneteket?!

Vierre már-már dühösen horkant, ám az örökkön higgadt Ascyra megelőzte.

- Az utcák üresek, nem járt a nyomunkban senki. - Pillantása az ajtó felé rebbent. - Ha bezárod a boltot, ékszerész uram, elmondom utunk történetét.

***

Fertályóra múltán kiürült teáscsészék mellett ültek a műhely hűvösében. Az ékszerész töltött, a díszes kanna tompán csendült az asztal rézlapján.

- Ej - sóhajtotta -, az istenek tudják, mennyi munkámba került érkezésetek előkészítése, s mint mondod, mindez hiábavaló volt. - Keze idegesen játszott feltúrt szakállával. - Szintúgy csak az istenek tudhatják, mert én ugyan nem, mit vár tőlem Pyarron.

Ascyra ügynök mosolya, a patak könnyed fodra. A finom célzás dzsad észjárásra vallott, ám ő megértette - hogy is ne értette volna meg?

- Jó uram, hidd el nekem, Pyarron bízik benned! Hogy nem tájékoztatott utunk célja felől, csak annyit jelent, maga sem ismeri azt. Mint sejted már, a Titkosszolgálat szokatlan módszerekkel dolgozik... nincs másként ezúttal sem.

Vierre lomha macskamozdulattal tápászkodott fel a zsámolyról, a műhelyajtóhoz sétált. Úgy állt ott szakadt suhanc-gúnyájában, gorviki fejvadászkardokkal, mintha az a világ légtermészetesebb dolga volna.

Amíg testőre elfoglalta őrhelyét, a szőke pyarroni kortyolt az édes dzsad teából. Az ital émelyítette fakóbb ízekhez szokott gyomrát, arcán mégis mennyei elégedettség ömlött el. Elismerőn bólintott az öreg dzsad felé, üresen tette le a csészét.

- Dreina papjai sugallatot kaptak az istennőtől: Madab el Sobira jelentős események színtere lesz a jövendő hónapban. Az istenek üzenetei ködösek ugyan, ám sosem hazudnak... a Titkosszolgálat számtalan hasonló esetben járt már el. Minket efféle feladatokra képeztek ki.

A boltos értőn bólogatott, ám arcjátéka leleplezte tanácstalanságát - a pyarroni hagyta, hadd birkózzon meg maga a büszkeségével. Az öreg végül megadóan széttárta karját.

- De mit tehetek én?

Neki kellett kimondania, így kívánta a Szolgálat kódexe. Elvégre nagyobb áldozatot hoz, mint amire szerződött.

- Sokat tehetsz, ékszerész uram, miként sokat tettél eddig is. - Ascyra arcán őszinte köszönet tükröződött. - Elsőként kifürkésszük utunk célját. Az események folytán mi nem juthatunk be időben a Palotába, rád hárul hát a felderítő szerepe. Hírekre van szükségünk.

A szőke lány gondterhelt ráncokat várt, töprengő hümmögést - ehelyett az idős dzsad arcán boldog mosoly ragyogott fel. Abban a minutumban megkedvelte az öreget.

© 2017 www.wayersfantasy.hu