Cassern S. Goto: Ébredés

Magyar megjelenés: 2009. (Szukits)

Sorozat: A háború hajnala (2.)

Világ: WARHAMMER40000

Eredeti cím: Dawn of War: Ascension (2005.)

A Vérholló űrgárdista rend versenyt fut az idővel, hogy megóvja egyik toborzóvilágát a pusztulástól. Úgy tűnik, ismét az eldákkal kell megmérkőzniük, de ahogy a helyi régészeti ásatások egyre több leletet hoznak a felszínre, lassan nyilvánvalóvá válik, hogy egy sokkal halálosabb és ősibb ellenséggel is szembe kell nézniük. Ha nem sikerül időben a végére járniuk a sivatag mélyére temetett titoknak, az egész rendszert elnyelhetik a háború lángjai...

OLVASS BELE

A 41. évezredet írjuk.

A Császár már több mint tízezer éve ül mozdulatlanul a Terra Arany Trónusán. Az istenek akaratából Ő az emberiség ura, s világok milliói fölött uralkodik légiói sokaságával.

Oly sok éve már alig több mint egy rothadó héj, amit a Technológia Sötét Korának gépezetei tartanak életben. Ő a Birodalom istene, a Rettenet Ura, akinek minden nap ezernyi lelket áldoznak, hogy az erejükkel táplálják, s így soha ne enyésszen el.

S Ő, az örökké élő, örökké virrasztó Császár még ebben a sem nem élő, sem nem holt állapotában is az emberiségre vigyáz. Akaratának kivetülése, a fáklyaként izzó Astronomican mutatja az utat az emberiségnek a valós űr mögött lapuló hipertéren át, mely összeköti az emberlakta világok millióit. A hipertéren, melyet démonok laknak, s melynek örökké változó ösvényeit véráztatta, rettentő csataterek szegélyezik. Ezeken a harctereken, ezeken a világokon végeláthatatlan seregek indulnak csatába a nevében, s ezeket legfélelmetesebb harcosai, az Adeptus Astartes csatatestvérei, az űrgárdisták vezetik. A nyomukban a Birodalmi Gárda seregei járnak, s őket az emberlakta bolygók milicistái, a kíméletlen, árgus szemekkel figyelő Inkvizíció és az Adaptus Mechanikus technopapjai követik. De legyenek bármilyen sokan is, a vészt, mely az emberiségre les, s melynek hálóját eretnekek, mutánsok s még náluk is rettentőbb dolgok szövik, aligha tarthatják örökké távol.

Ilyen időkben élni azt jelenti, hogy az ember egy a végtelen milliárdok arctalan tömegében.

Azt jelenti, hogy az ember a valaha létezett legvéresebb, legkegyetlenebb rezsimben él.

Az itt következő történet egy ezeknek az időknek a krónikái közül. Oly sokat felejtettünk, mi, emberek! Elfeledtük a technikát és a tudományokat, és sok olyat, amire már senki nem emlékszik, és soha többé nem is fog.

Nem létezik már sem a fejlődés, sem a megértés ígérete, mert ebben a jövőben nem létezik már más, csupán háború. A csillagok közt nincs már béke, csupán öldöklés, sötétség, hideg és a vérre szomjazó, kegyetlen istenek kacaja.

PROLÓGUS

„Minden újabb kezdet úgy vész a múlt homályába, mint ahogy a gondolatok fakulnak emlékekké. A valóság felszínén lebegnek, s hol fel–, hol pedig letűnnek, mintha mindez csupán egy szunnyadó elme akarata szerint történne.

Egy régi kezdet egyik pillanatról a másikra, minden előjel és figyelmeztetés nélkül – vagy ha volt is előjel, az oly illékony lehetett, mint egy szemvillanás alatt lehulló kométa – bukkanhat elő a feledés homályából. A sötétből ismét ki a fényre.

Kevesen akadnak, akik felfogják a tovatűnő pillanatok táncát, valamint a bennük lapuló örvények mélységét, még kevesebben vannak, akiknek a lelke megjárta annak a végtelen mélységnek a hullámgyűrűit, mely a kezdet és a vég kísérteteit öklendezi a világba.

Ezen kevesek a legjobbak, s egyben a legrosszabbak mindannyiunk közül, mert a végtelen idő egyetlen pillanatra sem marad rejtve előttük. S még ők sem mindig dönthetnek afelől szabadon, hogy a végtelen mélység melyik hullámgyűrűjét s mely látomásait válasszák.

A jövő nem különbözik a múlttól, hisz nem több mint egy olyan kezdet, mely még nem érkezett el.

Még ott lebeg az idő végtelen óceánjában, anyagtalan látomásokkal töltve meg a létezés láthatatlan síkjait.

Egy pillanat, míg megszületik, de máris a vihar ígéretét hordozza. Olyan, akár az égbolton gyülekező felhők, melyek arra figyelmezetik a tengerészt, hogy ideje mihamarabb elérnie a partot, vagy lehorgonyoznia, és felkészülnie a közeledő ítéletidőre.

Azonban nem minden bárányfelhőből kerekedik pusztító vihar, és nem is minden tengerész fürkészi az eget.

A jövő ezernyi kezdetből születik, s ezeknek is megvolt egykoron a saját kezdete – és így tovább, vissza egészen a Kezdet-ig, ami előtt nem volt semmi, s a jövő sem volt több mint egy távoli, fényes lobbanás. Nem egy időpont vagy esemény volt, hanem egy hasadék, mely az univerzum végtelen szövedékén nyílt. Ezen át kapcsolódott össze az anyagi világegyetem és a túloldalon található végtelen, itt érintkeztek, s itt elegyedtek. A hasadék előtt nem volt semmi, csak sötétség – vagy talán éppen fény –, s ebből született maga a valóság.

A Régiek oly időkről meséltek, melyben a Kezdet után egy Ősi Ellenség tűnt föl. A lángoló csillagok szívéből bukkantak elő – ezer és ezer csillagéból –, s ők maguk is a csillagok életet jelentő fényét falták föl. Ezek a lények már az anyagi univerzum szülöttei, s mivel megtanulták, hogyan hajtsák rabigába a csillagok erejét, ők voltak a világegyetem urai. A hatalom s az uralom azonban nem szükségszerűen jár kéz a kézben, s a Régiek az immatérium csillogó hullámain csaptak össze az Ősi Ellenséggel.

Oly forrásokból merítették iszonyatos erejüket, melyekről a csillagistenségek mit sem tudtak, s melyek vad, örvénylő mélyén démonok és istenek szunnyadtak.

Hallottam olyan legendákat, melyek arról szóltak, hogy a démonok ekkortájt bukkantak föl. A vér és az élet illatát követték az útjukon, mely során a feneketlen mélységből a létbe küzdötték magukat. S azt is hallottam, hogy ekkortájt már léteztek eldák – sokkal ősibbek magánál Asurmennél is –, s ott éltek, ahol a Régiek egy torzkő hegyű, drágaköves lándzsával egymáshoz erősítették a két világegyetemet.

Itt éltek, ahol az erők fodrozódó hullámai táplálták őket.

A Régiek megküzdöttek hát az Ősi Ellenséggel a háború e hajnalán, s annak minden ravaszkodása ellenére sem zárult be a kapu a két világegyetem között. Ezen keresztül érnek el minket mind a mai napig a saját örökkévalóságunk visszhangjai és ígéretei, s ezen át csörgedezik – menthetetlenül összevegyülve – a remény és a kárhozat.

A Fekete Könyvtár legmélyebb bugyraiba temetve – elrejtve korunk fiatalabb népei és az ostobák szeme elől – pihennek az eldák legősibb feljegyzései. A legelső és legféltettebb kötetek, amiket a harlekinek gondjára bíztunk. Olyan írások, melyek magánál a legendás könyvtárnál is régebbiek.

Egyesek szerint ezek az időtlen szövegek talán még a Régiek lenyomatát is magukon viselik.

Én magam láttam őket, és valóban páratlanok.

A Fekete Könyvtár a világok közötti rettentő hasadékot behálózó hipertér-alagutakban van elrejtve, s úgy lebeg az immatérium hullámain, akár egy Pazar gálya, mely a fénypászmákkal szabdalt sötétséget járja. Ha az Ősi Ellenség valaha is visszatérne, hogy egy napon bevégezze a Művét, akkor befoltoznák a hasadékot, a könyvtár egy szempillantás alatt kifakulna a létezésből, s Asuryan gyermekei mindörökre el lennének vágva életerejük forrásától. S ahogy az univerzum emlékeit őrző hely megszűnne létezni, vele együtt szűnnénk meg mi is.

Senki nem emlékezne ránk.

Isha Szeme lezárulna, s örökre zárva is maradna.

A Régiek öröksége semmivé lenne.

Mert az Ősi Ellenségnek nincs lelke, attól sem fél, hogy két részre szakítsa a valóságot, s magának az életnek az esszenciáját falja föl.

Mert az Ősi Ellenségnek csupán élete van, s ez az egyoldalúság egyensúlyra törekszik. Az egyensúlyt ez esetben a halál jelenti.

Mert az Ősi Ellenség csupán Isha Szemének ragyogó pillantása előtt hátrált meg, s ha ez a fény valaha is kihunyna, már semmi nem tartaná vissza.

Így hát Isha pillantása szüntelen az univerzumot fürkészi, s örökkön-örökké az Ősi Ellenség nyomait keresi.

Mi a látnokokhoz fordulunk víziókért, hogy más helyekről és más időkről mutassanak nekünk látomásokat. Ők vezérlik a mestervilágainkat a sors szeszélyes hullámain, s az ő hallhatatlan lelkük kémleli ki az utunkba kerülő örvények mélységét.

Ők kalauzolják a lelkünket, s ők kísérik figyelemmel, hogyan olvad egybe a jelenben népünk múltja és jövője. Hogyan bukkannak elő ismét a múlt homályából az ősi kezdetek – s velük együtt a remény, valamint a kárhozatot hordozó démonok.

Én azonban láttam, mily kétszínűek és kiszámíthatatlanok is a ránk váró utak. Még a látnokok sem látnak mindig és mindent tisztán. Ha így lenne, valószínűleg pillanatok alatt az őrületbe kergetné őket a tudás.

A paradicsomról és a pokolról szóló víziók elválaszthatatlanok, hisz a hasadékon átáramló szubsztancia egyszerre hordozza magában a dicsőség és a pusztulás ígéretét. Az a hely – bár anyagi valóságában aligha neveznénk kézzelfoghatónak – a háború és a diadal bölcsője.

Az eldákkal együtt a démonok is a valóság ezen síkjára születtek, s még én sem látom tisztán, vajon megérte-e ilyen magas árat fizetni az Ősi Ellenség megállításáért.

Még a jelen is homályos, nemhogy a más időkről szóló látomások”

– Részlet Eldrad Ultran Ulthwé: A Látomások Álnokságáról című művéből.

EGY

LÁTOMÁSOK

A kápolna csillogó sötétségben megbúvó mélyén, a Biel-Tan mestervilág szívében Macha, a látnok lehunyt szemmel koncentrált.

Az előtte heverő kövek a magasba röppentek, s úgy keringtek a levegőben, mint egy sor miniatűr planéta. Mind saját, belső fénnyel izzott, s szaggatott, pulzáló fényreflexekkel töltötték meg a helyiséget. Megvilágították Macha emberfelettien szép vonásait, s az összpontosítástól összeszűkült szemeit.

Csöndben térdepelt a sötét kamra közepén, csupán a meztelen vállaira omló hosszú, hófehér haja hullámzott lágyan. Mintha egy kósza fuvallat borzolta volna a tincseit, bár a hermetikusan elzárt helyiségben ez lehetetlennek tűnt. Áttetsző, smaragdzöld köpenyt viselt, amit egy ezüstcsattal fogott össze a keblei alatt. A könnyed, szellős szövet lágyan ölelte körbe a nő hibátlan, sápadt bőrét.

A rúnakövek, mint lángoló, ragadozó madarak köröztek előtte, s bár a teste nem mozdult, zöld szemei a kövek minden moccanását figyelték. Az általuk rajzolt mintázat folyamatosan változott, ahogy ott táncoltak a Macha előtt heverő, kör alakú lidérccsont asztal fölött.

Mintha egy láthatatlan félgömb belső felületén cikáztak és köröztek volna, folyamatos hurkokat és köríveket írva le valamiféle gravitációs mező fogságában.

A nő összehúzta a szemét, ahogy a kövek felgyorsultak, s egyre erősebben kellett koncentrálnia, nehogy elszökhessenek abból a parányi valóságbuborékból, ahol eddig versengtek.

Egyre erősödő moraj hallatszott, ahogy a rúnakövek megpróbáltak kiszabadulni a kamrából, s a levegő is kezdett felforrósodni. Mélyzöld fénycsóvát húztak maguk után, alig néhány pillanat múlva az asztal fölött feszülő, láthatatlan félgömböt elmosódott, zöld fénycsóvák kezdték kitölteni. Aztán a következő szívdobbanás után minden elcsöndesedett, s a rúnakövet, mintha csak elfogyott volna az erejük, nem mozdultak többet. A zöld fénycsóvák apró füstpamacsokként araszoltak a mennyezet felé, s halványzöld derengéssel töltötték meg a helyiséget.

A kövek egy pillanatig a levegőben lebegtek, aztán koppanva hullottak le a hibátlan simaságú lidérccsont asztalra. Egy darabig még remegtek, mint a fáradt versenylovak, aztán lassan elcsöndesedtek.

Macha lepillantott a kövek alkotta mintázatra. Mindegyik rúnakő a saját tükörképén feküdt a sima, csillogó asztalon, s a beléjük vésett, ősi jelek halványan izzottak. A nő összehúzta a szemét, mígnem hosszú szempillái már majdnem minden fényt kirekesztettek, s a derengés is csupán távoli csillagok visszfényének tűnt. Aztán lehunyta a szemét – s egy vakító villanással minden felrobbant.

***

Fehér.

Tiszta, makulátlan fehér.

A vakító fény hosszú pászmákban hullt alá, akár felhőszakadáskor az esőcseppek, s úgy tört át az űr sötétjén, mint az elhamvadó csillagok utolsó lobbanása.

A lángok sisteregve folyták körül az elda cirkálót. Pompás jármű volt, karcsú, elegáns, halálos.

Egy lidérchajó.

A Halhatatlan Csillag a felfordulás kellős közepén lebegett, s a lángok pusztító erővel martak csillogó burkolatába. A hajó úgy vergődött és bukdácsolt, mint egy hatalmas, sebzett, olajos szárnyú madár, de vér helyett kék energia lövellt a testéből.

Macha hiába csukta be a szemét, képtelen volt kirekeszteni a tudatából az agyába tolakodó képeket.

Az arca megvonaglott a zabolátlan erők és a féktelen pusztítás láttán.

Mint egy cikázó halraj, sötétség keveredett a fényhez, s az apró, fekete foltok – talán idegen hajók – mintha képesek lettek volna eltéríteni, s új formába hajlítani a fénysugarakat. Egy pillanat múlva menekülő űrhajókat pillantott meg. A fehér és zöld járművek végtelen eleganciával lovagolták meg a körülöttük örvénylő pusztítás hullámait, de úgy tűnt, hogy ez is kevés. A fényorkán mögött megbúvó sötétség kinyúlt értük villámokból font ujjaival, s a hajók körül mintha lelassult volna az idő.

Az Árnyvadászok – a Halhatatlan Csillagot kísérő elda hajók – pillanatok alatt vadászból űzött vaddá váltak…

Macha megpróbált úrrá lenni a látomáson, mely betöltötte az elméjét. Érezte a képekből áradó iszonyatot és kétségbeesést, ahogyan azt is, hogy a lelke mélyén emésztő harag és vérszomj ébred.

Annak ellenére, hogy ez csupán egy látomás volt, azzal Macha is tökéletesen tisztában volt, hogy egyetlen látnok sem tudta mindig kivonni a személyiségét a víziók hatása alól. Főleg, ha azok ennyire intenzívek voltak.

Az elda érzelemkitörések akár az univerzumot is képesek lettek volna romba dönteni.

Most már a részletekre figyelt. Azt nem tudta megállapítani, hogy kik voltak a támadók, mert efféle hajókat – amik képesek meghajlítani a fényt – még soha nem látott. Ahogy abban sem volt biztos, hogy mindez mikor is történik valójában: a jelenben, de valahol máshol, egy lehetséges jövőben, vagy a múltban, ahol valahol s valamikor mindez már megesett.

Aztán a sötétség torka föltárult, ami kiáramlott rajta, olyan volt, akár a fény tökéletes antitézise. A közeli csillag előtt feneketlen örvény nyílt, s a fény pillanatok alatt láthatóan megfakult, ahogy az örvény magába szippantotta. S ahogy a csillag életereje lassan elapadt, úgy vált egyre erősebbé az örvény körül vibráló, sötét dicsfény. Egy pillanatig mintha alakok formálódtak volna a sötétség mélyén – Macha egy villanásig szemeket és kezeket látott – s elhomályosították a csillag egyre fakuló fényét a saját ragyogásukkal.

Aztán visszaolvadtak a sötétségbe, és eltűntek.

Egy újabb kép csapott le a látnok elméjére, s képtelen volt bezárni előtte a lelki szemeit.

A vakító fénykör peremén más hajókat is látott. Hatalmas, ormótlan hajókat, amilyeneket a monkeighek használnak. Lassú, csúf járművek voltak, szögletesek és tisztán funkcionálisak, ugyanakkor jelentős tűzerővel rendelkeztek.

Úgy hánykolódtak az energiahullámokon, mint a tengeren eltévedt lélekvesztők, amiket csupán pillanatok választanak el attól, hogy elnyelje őket a mélység.

A fegyvereikből torpedók, rakéták és lézersugarak indultak halálos útjukra, s a csatahajók gyomrából kisebb járművek rajzottak elő. Alig valamivel voltak nagyobbak az Árnyvadászoknál, de sokkal lassabban mozogtak. Véreb módjára verekedték át magukat az energiaörvényeken, majd a harc sűrűjén – és a Halhatatlan Csillag felé indultak.

***

Lsathranil Pajzsa volt az – mondta Macha, és a pillantásából olyan szenvedélyes bizonyosság sütött, hogy a vele szemben ülő exarchának eszébe sem jutott megkérdőjeleznie az igazát.

A meditációs kamrát betöltő fény folyamatosan vibrált, hűen követve a látnok érzelmeinek hevességét.

– Egészen biztos vagy benne? – kérdezte Laeresh, aki végül úgy döntött, hogy talán mégsem olyan ostobaság egy hajszálnyit kételkedni Macha szavaiban. A látnok szenvedélyes nő volt, s mindig a tökéletes és abszolút igazság maszkját viselte. – Egy ilyen dologban nem lenn bölcs tévedni.

– Egészen biztos, Laeresh. Azt a bolygót nem lehet semmivel összetéveszteni, ahogy a fényjelenséget sem.

A harcos egy hosszú pillanatig a nő arcvonásait tanulmányozta, a kétkedés vagy bizonytalanság bármiféle jele után kutatva. Tudta jól, hogy egyetlen látnok sem csalhatatlan. Egyikük sem láthat mindent, s a vízióik sem tökéletesen tiszták és érthetőek. Ahogy az is tény, hogy mindegyikük személyisége formált valamit az általuk megélt látomásokon, gyakran elhomályosítva azok igazságtartalmát.

Valaha Laeresh is látnok volt – bár hosszú élete során ez is csak egy állomás volt az Eldák Ösvényén –, így tökéletesen tisztában volt a kétkedéssel, mely a látnokok fogékony elméjét mérgezte. Ő maga sem tudott szabadulni a kétségektől annak idején, így már akkor csodálattal adózott Macha képességeinek, hogy milyen remekül kordában tudta tartani a gondolatait, amikor a nő még csak tanonc volt.

Macha a Látnok Ösvényén találta meg a helyét, míg Laereshnek mást tartogatott a sors. Kaela Mensha Khaine, a véreskezű elda isten vezérelte immáron a lépteit, s csatlakozott a Setét Kaszásokhoz, a maszkharcosok legfélelmetesebb csoportjához. Végül már nem maradt számára más, csak a harc és gyilkolás szenvedélye, s idővel úgy találta, a személyisége a tócsákba gyűlő, kiontott vérben tükröződik a legjobban.

Ennek ellenére nem bánta meg a választását, és idővel már arra is alig emlékezett, hogy ki volt, mielőtt belépett volna a Kaszások templomába.

Egy napon pedig az exarchájuk – kiválasztott vezérük – lett, aki nem sokallta ezt az árat – az emlékeket és a személyiséget – a felemelkedésért.

Machára azonban emlékezett.

Emlékezett az arcára, amikor még üdébb és fiatalabb volt, bár a látomásaiban lapuló fájdalom és rettenet, melyek örökre nyomot hagytak smaragdzöld szemeiben, mintha még gyönyörűbbé tették volna. Valahányszor a nőre pillantott, félig elfelejtett, félig eltemetett emlékek és érzelmek rohanták meg, melyek azonban azonnal kicsúsztak a kezei közül, amikor megpróbálta megragadni őket.

Ezek miatt kételkedett a saját ítéletében, s neheztelt a nőre a magabiztosságáért.

A Kaszások exarchája egy hosszú pillanatig Macha arcát tanulmányozta, mintha eközben hozná meg a döntését.

– Ha ennyire bizonyos vagy benne – mondta vontatottan, miközben lassan ingatta a fejét –, akkor az Ifjú Király Udvara elé kell hogy terjeszd a dolgot. A Biel-Tannak fel kell készülnie a háborúra.

– Soha nem állítottam, hogy amit láttam, az a jövő – mondta Macha színtelen hangon, mintha maga a kérdés is értelmetlen lett volna. – Csak azt láttam, hogy hol volt az összecsapás, de azt nem, hogy mikor. Könnyen meglehet, hogy olyasmi tárult a szemem elé, ami már megtörtént.

Annak ellenére, hogy halkan beszélt, a hatalmas csarnokban mindenki tisztán hallotta a látnok szavait. Úgy állt ott, az emelvény tetején, mint egy királynő, s a hangja egészen a boltozatos mennyezetig szárnyalt.

S a szavai mintha nem csupán a fül számára felfogható hangokból álltak volna – az összegyűlt eldák kényelmetlenül feszengtek a jelenlétében, s nagyon is a tudatában voltak annak, hogy a látnok olyan helyekre is betekinthet, ami számukra örök rejtély marad.

Bár Laeresh kért Macha számára audienciát az Ifjú Király Udvara előtt, a mestervilág hagyományai úgy diktálták, hogy az Udvar jelent meg a látnok rituális tróntermében. A Kaszások exarchája elégedetten látta a megjelentek szemében a kényelmetlenséget.

A legtöbb elda mestervilágot a Látnokok Tanácsa vezette – ami fölött az Első Látnok diszponált –, de a Biel-Tan már évezredek óta kivételnek számított. Itt a látnokok mellett egy katonai tanács birtokolta a hatalmat, melynek tagjai a nagyobb Aspektus Templomok exarchái közül kerültek ki. A két csoport között kényes hatalmi egyensúly állt fönn, s a harcosok hevesen elutasítottak minden hagyományt, mely a Látnokok Tanácsának fennhatósága alá helyezte volna őket. Gyakorlatilag minden lényeges politikai döntés az Ifjú Király Tanácsának zárt ajtaja mögött született, de az exarchák – ha fogcsikorgatva is – el kellett hogy ismerjék, rászorulnak Macha és látnokai tanácsaira.

– Akkor hát mi javasolsz, mit teszünk, Első Látnok? – kérdezte Uldreth, a Zord Bosszúállók exarchája.

Olyan reszelős volt a hangja, mintha acélkéssel karistoltak volna egy fémlapot, s a szavai sokkal inkább kihívásnak, semmint kérdésnek hangzottak.

– Be kell vetnünk a Bahzhakaint! – vágta rá Laeresh azonnal. – Lsathranil Pajzsához kell küldenünk a flottát.

Az elda férfi Macha trónusa mellett állt, s fekete testpáncéljára omló, mély bíbor köpenyében úgy festett, mint valami pokolbéli denevér.

– Nem téged kérdeztelek, Kaszás! – mordult fel undorodva a kék páncélt viselő Uldreth, aki még arra sem méltatta Laeresht, hogy rápillantson.

Egy pillanatra sem vette le izzó, zöld szemét Macháról. A többi exarcha csöndben figyelt, s a hallgatásukból nem tűnt ki, hogy vajon Uldreth vagy Laeresh véleményét osztják, de nem szóltak közbe annak ellenére, hogy már tapintható volt a feszültség.

– Nem kockáztathatunk, Bosszúálló Uldreth! – rázta meg a fejét a fekete páncélos elda, s igyekezett figyelmen kívül hagyni a másik modortalanságát. – Ha a látomás a jövőről szólt, akkor azonnal cselekednünk kell!

A szavai mélyén ott bujkált az aggodalom, melyet minden elda átérzett, ha nem is tudatosan: a sorsuk kijelölt úton halad, s ha nem tudnak neki megfelelni, hajdanán hatalmas, mára sokat szenvedett népük léte kerül veszélybe.

– Semmit nem tudsz mondani nekünk a látomás bekövetkeztéről, látnok? – kérdezte Uldreth keserűen, s a hangjába némi lemondás vegyült. – Semmi nem utal rá, hogy vajon a múltat vagy a jövőt láttad?

– Már elmondtam – mondta Macha egyszerűen. – Úgy tűnt, hogy ez a jelen, de ez a látomások sajátsága. Mi, látnokok is csak annyira érzékeljük egy vízióban az idő folyását, mint ti most.

Macha jól látta az Uldreth arcára kiülő csalódottságot. A férfi összehúzta a szemeit, mintha a bizonytalanság szinte fizikai fájdalomként gyötörné. Aztán végre – ha csak egy pillanatra is – Laeresh felé fordult.

– És neked mi szereped van ebben az egészben, Kaszás?!

– Én kísérem el a Látnokot Lsathranil Pajszához, Bosszúálló Uldreth – hajolt meg egy hajszálnyit Laeresh, a tisztelet jeleként.

– Elkíséred?! – szűkültek Uldreth szemei csíkokká. – Úgy nézem, szerinted ezt a kérdést már el is döntöttük. Pedig nem. Mi a helyzet a Tanács többi látnokával? Ők is osztoztak a víziódban?

Macha számított erre a kérdésre, s ő maga is sokat töprengett a dolgon. Az igazat megvallva meglehetősen szokatlan jelenség volt, hogy rajta kívül egyetlen másik látnokot sem ért el a víziója. Mi több, a Tanács tagjait gyakran ugyanazok a látomások érintették meg – vagy legalábbis egyazon vízió különböző aspektusai. Ahány látnok, annyiféle nézőpont – de ez alkalommal nem. Rajta kívül senki nem látta a Lsathranil Pajzsánál dúló ütközetet – még Taldeer sem, akivel szinte mindig egyazon látomásokon osztoztak.

Egyre nyugtalanabbnak érezte magát, mintha a vízió utat talált volna a tudata mélyére, s minden porcikáját átitatva a részévé vált volna.

Ő látta az ősi lidérchajót, a Halhatatlan Csillagot a csata közepén, s érezte, hogy többről van itt szó, mint a saját hajójához fűződő szentimentális, érzelmi kötelékről. Neki is köze van a látomáshoz, s így nem lehet csupán az elfeledett múlt egy darabkája.

– Nem – válaszolta kurtán, s egyenesen Uldreth szemébe nézett. – Ez az én látomásom. Csak az enyém.

Az exarcha egy pillanatig viszonozta a pillantását, úgy fürkészte az arcát, mintha valami titkot vagy rejtett igazságot keresne. Aztán Laereshre villantotta a tekintetét, megfordult, és a Látnokok Csarnokához vezető, hármas boltív alatt nyíló kapu felé indult. A többi exarcha gyorsan meghajolt Macha előtt, majd sietve Uldreth nyomába szegődtek. Az egyikük – a Tűzsárkányok arany vértezetét viselő Draconir – egy pillanatra megállt, és Laereshnek is odabiccentett.

***

Az ősi, tiszteletet parancsoló csatahajó, a Harag Litániája mélyén az újonc szemei kidülledtek a kíntól, de nem üvöltött fel, s nem is rángatózott. Nem is tehette volna, hiszen a végtagjait s a mellkasát adamantiumpántok és –kapcsok szorították az oltárhoz hasonló, hatalmas asztalhoz. Ckrius izmai hiába feszültek meg, a teste hiába küzdött a szabadulásért, a törhetetlen bilincsek fogságából nem volt kiút.

A mellkasán hatalmas vágás tátongott, s a rettentő mennyiségű fájdalomcsillapító és nyugtató ellenére is tisztán látta, ahogy a bordaterpesszel kiékelt, nyitott mellüregébe egy második szívet helyeznek.

Volt még néhány oldalsó bemetszés is a mellkasán, ahová az apró, hengerforma Ossmodulát és a Biscopeát ültették a másodlagos szívvel egy időben. Ezeket a mirigyeket és szerveket általában jóval fiatalabb életkorban operálták a neofitába – az ideális újonc serdülőkorban lévő fiú volt, és nem felnőtt férfi –, s még egy fiatalabb, növekvőfélben lévő szervezetnek is időbe telt az új szervekhez való alkalmazkodás.

Az ossmodula és a biscopea különleges, szerves implantátum volt, mely nagy mennyiségű, speciális hormont pumpált a testbe, elősegítve a gyors növekedést, illetve a csont és izomszövet felszaporodását, majd megerősödését. Egy fiatalabb szervezetnél ez a folyamat természetes körülmények között is lejátszódna – ha nem is ilyen gyorsasággal és ilyen grandiózus méretekben –, de egy idősebb neofita teste lehet, hogy már nem reagál olyan jól egy ilyen fokú beavatkozásra.

A fiatalabb újoncoknak azonban idő kell, hogy felnőjenek, márpedig a Vérhollók – a Halhatatlan Császár űrgárdistái – éppen ennek voltak most leginkább híján. A lehető leggyorsabban harcra kész újoncokra volt szükségük, akikkel feltölthetik megritkított soraikat, így a sebészi beavatkozást kénytelenek voltak a szokásosnál jóval gyorsabban és kíméletlenebbül végrehajtani.

Ckrius mellkasából vékony patakban csorgott a vér, s az újonc szeme a saját, elfolyó vére látványára tapadt. Az arcára alig leplezett rettegés ült ki, ahogy az öntudat határán egyensúlyozott.

Várt a jótékony ájulásra, melyben nincs fájdalom, de a testébe kötött csöveken folyamatosan stimuláló szereket kapott, melyek gondoskodtak róla, hogy ne veszíthesse el az öntudatát, s a műtét után se száműzhesse a fájdalom emlékét az elméje rejtett zugaiba.

Ennek a beavatkozásnak minden pillanata örökre a tudatába ég, s ha álomra hajtja a fejét, ez lesz az első, amit látni fog. Ez a műtét volt élete legfontosabb beavatási szertartása, melynek végeztével űrgárdista lesz.

Fontos, hogy soha ne felejtse el, mit is jelent ez.

A fölébe hajló alakok, a Vérhollók félig gép, félig ember apotékáriusai voltak. Megerősített emberi idegrendszerük nem csupán két hús-vér kezet, hanem csontvázszerű, mechanikus manipulátorkarokat is vezérelt. Egy gépi kar nyúlt be a fiatalember nyitott mellkasába, s a következő pillanatban elmetszette a szívhez vezető egyik fő verőeret. Vér lövellt pulzálva a sebből, míg az egyik apotekárius az érbe ültette az aprócska Hamastamen-szervet. Ez a bionikus implantátum figyeli majd a gárdista vérét, annak minőségét és összetételét, s gondoskodik arról, hogy a többi szerv is mindig oxigénben és tápanyagban gazdag vérhez jusson. Így a gárdista minden körülmények között a legnagyobb hatásfokon fog tudni teljesíteni.

Mielőtt egy sor varrattal visszaerősítette volna az artériát Ckrius elsődleges szívéhez, az apotekárius egy kicsit tágabbra nyitotta a bordaterpeszt, amitől a neofita szája hangtalan sikoly nyílt.

A Vérholló fekete köntöse alól egy újabb gépi kar türemkedett elő, benne egy apró gyümölcsre hasonlító sötét, húsos szervvel. A Larraman-szervet az újonc mellkasába helyezte, s az egyik mechanikus karja azonnal rögzítette is néhány öltéssel. Az újabb szerv az elsődleges szív mellett kapott helyet, s ezen átvezetve kapcsolta ismét a szívhez az artériát.

A gépi manipulátorkarokat és a sebészeti eszközöket halk zümmögéssel húzták vissza és távolították el az újonc meggyötört testéből. A fekete köpenyes apotekáriusok egyszerűen hátat fordítottak a vérző, kitárt mellkasú neofitának, és elhagyták a műtőt.

Ckrius nyakizmai megfeszültek, ahogy az apotekáriusok után nézett, de a homlokához simuló adamantiumpánt nem sok mozgásteret engedett neki.

Eddig a percig mást sem kívánt, mint hogy hagyják abba a kínzását, de most, hogy a groteszk, félig gép, félig ember alakok elhagyták az Apotechraiont, s őt itt hagyták, a műtét kellős közepén, kezdett úrrá lenni rajta a pánik.

Itt fog elvérezni!

S valóban, ott és akkor el is vérezhetett volna.

Sok neofita nem élte túl a beavatkozás ezen – ötödik – fázisát. Az apotekáriusok szándékosan hagyták nyitva a tátongó sebet, s most várták, hogy a három lehetséges esemény egyike bekövetkezzen.

Az első lehetőség, hogy Ckrius valóban elvérzik. A második esetben az utoljára beültetett implantátum, a Larraman-szerv működésbe lép, funkciójának megfelelően fedőréteget hoz létre a sérült szöveten, ezzel is védve azt. Ha azonban az újonc szervezete és immunrendszere eddigre már túlságosan legyengült a testi sokktól, belehal a fertőzésekbe. Senki nem fog közbeavatkozni, hiszen a Vérhollók célja nem csupán az volt, hogy új harcosokra tegyenek szert, hanem hogy azok erősek és életképesek is legyenek.

A harmadik esetben a Hamastamen-szerv már megtapadt és működik, s elegendő és megfelelő minőségű vérrel látja el a Larraman-szervet, mely így képes lesz elég gyorsan és hatékonyan meggyógyítani még ezt a rettentő sebet is, mielőtt a vérveszteség vagy valamilyen fertőzés végez az újonccal. Ebben az esetben Ckrius életben marad.

Ha a neofita még egy óra múlva is él, az azt jelenti, hogy a szervezete villámgyorsan képes volt alkalmazkodni, s a Vérhollók szervzigótái megtapadtak a testében. Ha nem, ha valamelyik beültetett implantátum mégsem működne – vagy nem megfelelően –, akkor az újonc meghal. Az apotekáriusok pedig hagyni fogják, hogy meghaljon. Ha a zigóták nem képesek gyökeret ereszteni a gazdatestben, akkor az újonc alapjában véve értéktelen a Rend számára.

***

Az Implantációs Kamra többrétegű ablakának túloldaláról Gabriel Angelosz kapitány figyelte a rituális műtétet. Minden alkalommal, amikor ilyet látott, olyan érzése támadt, mintha csupán tegnap lett volna, hogy ő maga is ott feküdt a műtőoltáron. Már az emlékektől is megsajdult a testén kanyargó ezernyi heg és forradás.

Néha eltűnődött rajta, vajon ezt a műtéti beavatást követő hipnoterápiás kezelés során égették-e a tudatába. Nem lett volna meglepve, ha egy napon kiderül, hogy így történt. Mindenesetre az implantátumok beültetése nem olyasmi volt, amit bárki is képes lenne elfelejteni.

A műtőoltár négy sarkában parázstartók álltak, s a füst lassacskán a helyiség legtávolabbi zugába is elért. Épp csak annyira volt mérgező, hogy halálos fertőzést okozzon egy nem megfelelően kezelt seb esetén, vagy hogy egy közönséges ember megfulladjon tőle. Gabriel és az oldalán álló Tanthiusz őrmester – egy közönséges emberrel szemben – háromlebenyű multitüdővel rendelkezett, s a beültetett, speciális szerv képessé tette őket, hogy kiszűrjék a levegőből a mérgező gázokat. Ckriusnak egyelőre a saját, régi tüdejével kell boldogulnia.

A beavatkozás szánt szándékkal nem higiénikus környezetben történt. A neofitának túl kellett élnie egy sor műtétet, méghozzá külső segítség nélkül. Az apotekárius figyelemmel követi az újonc metamorfózisát, de nem nyújt orvosi segítséget. Egy űrgárdista meg kell, hogy tanuljon a legzordabb körülmények között is elboldogulni, méghozzá egyedül. Ha steril légkörre és csillogó, hipermodern orvosi segédeszközökre van szüksége az életben maradáshoz, akkor nem igazán megfelelő matéria.

Az Implantációs Kamra a betegségek és a halál melegágya volt. A mérgező füstön kívül a helyiség levegőjébe nagy elővigyázatossággal a galaxis leghalásosabb vírusaiból és baktériumaiból is juttattak néhány törzset.

Tették ezt elővigyázatosságból, hiszen ez a helyiség volt a Vérhollók számára mind közül az egyik legszentebb és legjobban őrzött. A kamra kétszárnyú adamantiumajtaját tisztító jelek és egy feltörhetetlen zárszerkezet óvta. Az ajtó két oldalára robotágyúkat telepítettek, amik halk zümmögéssel folyamatosan a helyiség előtti teret pásztázták. A megerősített kapu fölött ősi, rúnadíszes boltív pompázott, rajta egy felirattal, melyet már nem sokan tudtak volna elolvasni a galaxisban. A csúcsba futó boltív tetején pedig egy vérvörös, stilizált holló díszelgett.

Itt tartották a Rend sarjmirigykészletének egy részét, s mint ilyen, ez volt az egész cirkálón a legjobban őrzött hely. Még a Vérhollók lenyűgöző fegyverraktárait sem óvták ennyire. Tekintettel arra, hogy egyetlen világot sem tekintettek teljesen a sajátjuknak, a Vérhollók nem rendelkeztek olyan erődített Rendházzal, ahol elrejthették és biztonságban megőrizhették volna a sarjmirigykészleteiket.

Ehelyett a készleteiket – mely mind közül a legbecsesebb kincsük volt, hiszen ezekből a mirigyekből tenyésztették ki később a speciális, organikus implantátumokat – szétosztották a Rend hajói között.

Mint amilyen az Omnis Arcanum, a legendás, szupernehéz cirkáló is volt, melyet vaskos titániumburkolat és védőpajzsok garmadája óvott. S ha mégis – valami igen valószínűtlen módon – elpusztulna a csatahajó, a biztonságba helyezett sarjmirigyek a lezárt terem roncsaiban addig sodródnának a világűrben, amíg a többszörösen titkosított vészjelzéseit nem fogja a Vérhollók egy másik űrhajója. Külső erőforrás nélkül is képes évszázadokig – talán évezredekig – fenntartani a sztázist, s mint egy pszeudo-értelemmel felruházott kincsesláda, őrizni drága terhét.

A többi űrgárdista Rendházhoz hasonlóan a Vérhollók sem akartak kockáztatni, ha a sarjmirigyekről volt szó.

– Gondolod, hogy túléli? – kérdezte Tanthiusz, s jól látható aggodalom ült ki széles, ráncok barázdálta arcára.

Ckriust, mint potenciális újoncot, a veterán őrmester fedezte föl a tartaroszi hadjárat idején, mely oly sok testvérük életébe került. A fiatal katona mély benyomást tett a viharvert, kiégett terminátorra, aki felelősnek érezte magát érte.

– Meglátjuk – mondta kimérten Gabriel.

Nem is mondhatott mást. Felesleges lett volna találgatásokba bocsátkozniuk, majd az idő eldönti.

– Erős – tett hozzá, hogy egy kicsit megnyugtassa az őrmestert.

Hidraulikus zármechanizmus szisszent föl, s a két űrgárdista azonnal fölkapta a fejét. Az Implantációs Kamra ajtaja föltárult, s fény hasított a sűrű, füstös félhomályba. Egy pillanatra a túlsó fal egy részét betöltő hatalmas, zöld tartályon csillant meg, s a mélyén Gabriel egy torz emberalak körvonalait pillantotta meg. Egy tenyésztartály volt, melynek mélyén az apotekáriusok már elkezdték Ckrius számára a feketehámot kitenyészteni.

Arra az esetre, ha elég sokáig él, hogy szüksége legyen rá. A feketehám beültetése a bőr alá – ez volt az újonc fizikai transzformációjának legutolsó lépcsőfoka. Amint a hegek begyógyultak, már csatatestvérnek számít, aki képes összekapcsolódni az űrgárdisták jellegzetes, ősi erőpáncéljaival.

Aztán a fény elhalt, és egy gárdista sétált oda a két tiszthez. Egy pillanatra megállt, meghajolt a szent hely bejárata előtt, majd ő is odaállt a megfigyelőablak elé.

Ikarosz könyvtáros volt az.

– Hogy boldogul? – kérdezte Gabrielt, miközben le sem vette a szemét a műtőoltáron fekvő neofitáról.

– Ikarosz – biccentett a kapitány. – Egyelőre még túl korai lenne bármit is mondani.

– Szenved – suttogta a könyvtáros, és egy pillanatig fájdalom suhant át az ő arcán is. – Érzem. Úgy ontja magából a kínt, mint a csillagok a hőt.

– Biztos vagyok benne, hogy annak idején ez velünk is így volt… – motyogta Tanthiusz, szinte csak magának, s közben a fiatal férfit figyelte, aki az izmait megfeszítve küzdött a páni félelem és a kín agóniája ellen.

Nem volt bevett szokás, hogy az implantációs rituálé során a Vérhollók három tisztje is jelen legyen, de ezek az egész Rend számára szokatlan idők voltak. A Gabriel vezette Harmadik Hadtestet kivéreztették a Tartaroszon, s számos jó harcost, bátor csatatestvért vesztettek a harcokban.

Megverekedtek az orkokkal, az Alfa Légió káoszgárdistáival, áruló birodalmi gárdistákkal, és a csalárd Biel-Tan eldákkal, de a győzelmeikért rettentő árat kellett fizetniük.

S a bolygó összes lakosa közül csupán egyet találtak, akiben megvoltak azok a képességek és jellemvonások, hogy űrgárdista lehessen.

Egyedül Ckrius tűnt alkalmas neofitának, s még ő is idősebb volt, mint azok, akiket általában erre a megtisztelő feladatra kiválasztottak. S arra sem volt semmi garancia, hogy túléli a műtéti beavatkozásokat.

Annak ellenére, hogy a Vérhollók fényes győzelemmel zárták a tartaroszi hadjáratot, a veszteségeik miatt megkeseredett a diadal íze. Remek bajtársak vesztek oda, többek között Gabriel legrégibb barátja, Izidor Akiosz könyvtáros is. S értük cserébe a Vérhollók csupán Ckriust kapták, aki – annak ellenére, hogy bátran, az utolsó pillanatig váll vetve harcolt az űrgárdistákkal – mégiscsak egy újonc volt, s nem pótolhatta az elesetteket.

A Harmadik Hadtest a pusztulás szélén egyensúlyozott, így Gabriel, Tanthiusz és Ikarosz tovább folytatta furcsa virrasztását az újonc fölött, s az Emberiség Császárához fohászkodtak némán, hogy a fiú túlélje ezt a napot.

***

A négy exarcha egymással szemben állt, a hátuk mögött pedig ott várakoztak a templomaik színeit viselő harcosaik. Az Ifjú Király Csarnoka a Biel-Tan egyik legdíszesebb, legelegánsabb helyisége volt, s úgy emelkedett a mestervilág fölé, mint egy Pazar hegycsúcs.

Hatalmas, tojásdad falai távoli csúcsban futottak össze, de ez a csiszolt, lidérccsont padlózatú helyiségtől beláthatatlan messzeségre volt.

A kupola majdnem áttetsző volt, s ahogy az irdatlan méretű, mesterséges világ lassan tovaúszott az űrben, úgy változott a csillagok fénye is, ami folyton megújuló mintát rajzolt a dóm felszínére. A csontdalnokok, akik megformálták, és lidérccsontból létrehozták ezt a lélegzetelállító méretű építményt, a Biel-Tan hosszú és nemes történetének legjobbjai voltak.

A falak az alkalomhoz illő színt öltöttek, s a kupola felszínén tündöklő csillagfény is mintha ősi elda rúnákat formázott volna, újra és újra elősorolva Asuryan fiainak dicső örökségét. Maga a csarnok is akkora volt, hogy akár ezer elda harcos is kényelmesen elfért volna itt – de ma alig tucatnyian gyűltek össze.

A Tanács már évszázadok óta ugyanabból a négy exarchából állt. Ők voltak a Biel-Tan legnagyobb Maszk-templomainak őrzői, s ők döntöttek a mestervilágot érintő katonai kérdésekben is.

Mindannyian ízig-vérig harcosok voltak, saját templomuk és felfogásuk tökéletes megtestesítői és megtestesülései. Mind elhagyták már az Eldák Útját, s Kaela Mensha Khaine szolgálatának szentelték az életüket – hogy soha többé ne térhessenek már le a Harcosok Útjáról. Ennek ellenére mind különbözőek voltak: mintha mind a Véreskezű Isten egy-egy aspektusát és hangulatát szimbolizálták volna.

Mint általában, most is Uldreth szólalt föl elsőnek, aki még ekkor sem vált meg a kardjától. Négyük közül ő volt a legfiatalabb, s őt kerítette leginkább hatalmába a s szélsőséges szenvedély, mely népük átka volt.

A többiek az évek múlásával lecsillapodtak egy kissé, bár egyikükről sem lehetett volna azt állítani, hogy hidegvérű. A többi mestervilág harciasnak és agresszívnek tekintette a Biel-Tant, s ezt a kétes hírnevet nem csupán a Zord Bosszúállóknak köszönhették.

– Az Első Látnok zavart, és a látomása is zavaros – kezdte Uldreth, s sorra szemügyre vette a többi exarchát. – Ezenfelül a Kaszás is ott áll mögötte, márpedig a kaszásban nem lehet bízni. Nem sodorhatjuk veszélybe a Biel-Tant egy mániákus és egy őrült miatt!

– Nem beszélhetsz így az Első Látnokról, Bosszúálló Uldreth! – mondta nyugodt, kimért hangon Draconir. – Korábban már számos alkalommal vezetett minket győzelemre és biztonságba, s nem ennek a tanácsnak a feladata, hogy kihívást intézzen ellene. Csupán azért vagyunk itt, hogy eldöntsük, hogyan reagáljunk a látomásra. Ami pedig Laeresht illeti, a Setét Kaszások szerepe ebben az ügyben eddig még tisztázatlan. Viszont az sem a mi tisztünk, hogy megvetően szóljunk más Templomok exarcháiról. A Kaszások mindig is közénk tartoztak, s nem becsmérelhetjük őket!

– Mégis oka van, hogy az ő Templomuknak nincs helye ebben a Tanácsban, Tűzsárkány Draconir! – kezdte Xoulun, s szemei fekete lyukakként itták magukba a fényt.

– Mind tisztában vagyunk vele, hogy kikből is áll ez a Tanács, Skorpiókirálynő! – vette át a szót ismét Draconir. – Szükségtelen újfent emlékeztetni rá minket. A Setét Kaszások nincsenek itt, és Laeresh hangját sem hallani e csarnokban. Ezredéves törvény ez, s felesleges ismét az ősi tiltásokra hivatkoznod.

Draconir rezzenéstelen arccal állta a Vadászó Skorpiók exarchájának tekintetét, s a pillantása mélyén lobogó rőtarany láng feszült a nő szemei mögött lapuló éhes sötétségnek.

– A Tűzsárkánynak igaza van – mondta Azamaia, s megrázta ragyogó, arany hajkoronáját, hogy magára vonja a többiek figyelmét. – Csupán azt érintően kell döntenünk, hogy harcba küldjük-e a Pengeszelet Lsathranil Pajzsa ellen. Ha az Első Látnok víziója a jövőről szólt, akkor gyorsan kell…

– Ha a jövőt látta, akkor a dolog már eldöntetett! – szakította félbe Uldreth a Sikító Boszorkák exarcháját. A férfi gyűlölte, ahogy a Tanács meghajolt Macha akarata előtt. Mintha valami istennő lenne.

Nem… Macha nem volt Eldrad Ulthran, s már korábban is előfordult, hogy hibázott. Nem is olyan régen például megidézte Khaine avatárját, s a pusztulásba küldte valami Tartarosz nevezetű, eldugott világon. Az az egész ügy teljes kudarc volt a Biel-Tan szempontjából: számtalan jó harcosuk veszett oda, mindez a semmiért. Az emberek, az undorító mon-keighek elpusztították az avatárt, s a hipertérből egy rettentő démont eresztettek az anyagi univerzumba.

S Macha mindezt nem látta előre. A jövőbe látó képességét elhomályosította valami – vagy valaki –, amit-akit nem tudott vagy nem volt hajlandó megnevezni.

Mi több, az avatár szültésének kínjai kiszipolyozták az Ifjú Király testéből az életet, így Biel-Tan legfőbb hadőr nélkül maradt.

Vagy ezt talán már el is felejtette a Tanács?

– Mi a Biel-Tan vagyunk! – jelentette ki Uldreth határozottan. – Nem vagyunk Ulthwe, s nem kell az univerzum árnyékos zugaiban bujkálnunk a sorsunk elől, miközben boszorkák és látnokok zavaros szavai vezetnek minket az orrunknál fogva!

– Fékezd a nyelved, Bosszúálló! – csattant föl Draconir, aki – mint rendesen – most is ráharapott a csalira.

A háta mögött álló harcosai ugrásra készen figyeltek, s már alig várták, hogy bizonyíthassák a rátermettségüket. Mind a Harcosok Útját járták, s eldák voltak – az elda pedig szélsőséges, megszállott faj. Dekadens, csak épp az ő sajátos perverziójuk az öléshez és a halálhoz vonzotta őket, melyet minden lehetséges alkalommal megkísértettek.

– Ez a torzsalkodás semmivel nem visz minket előrébb, barátaim! – lépett a két férfi közé Azamaia. – Most a személyes ellentéteknél sokkal fontosabb dolgokra kell összpontosítanunk a figyelmünket! Ezt a nézeteltérést pedig később is lesz még lehetőségetek rendezni.

– Igaza van – tette Xoulun csitítóan Uldreth mellkasára a kezét. – Erre nem ez a megfelelő idő. Most Lsathranil Pajzsáról kell döntenünk.

– A magam részéről én hiszek Macha látomásában – jelentett ki Uldreth, bár higgadtnak tűnő szavait cáfolták a szemében égő vad, zöld lángok. – Korábban is tévedett már, s lehet, hogy most is téved. Márpedig nagy kockázatot vállalunk azzal, ha a Pengeszél Lsathranil Pajzsa ellen vonul, mivel az most már mélyen a mon-keighek birodalmában van. Így a magam részéről nem hagyhatom jóvá ezt a tervet, amíg nem áll több bizonyíték a rendelkezésünkre annál, mint amivel jelenleg az Első Látnok szolgálhat. Olyan küzdelemmel kell foglalkoznunk, amely itt és most vár ránk, nem pedig olyannal, ami lehet, hogy nem is a mi gondunk!

– Ez nem igazán úgy hangzott, mint egy Biel-Tan harcos okfejtése… – morogta az orra alatt Draconir.

– Uldrethnek igaza van a veszéllyel kapcsolatban, Draconir! – mondta Azamaia, aki megpróbálta a közvetítő szerepét betölteni, s úgy tett, mint aki nem hallotta a másik exarcha sértő megjegyzését. – Nem engedhetünk meg magunknak egy szükségtelen és súlyos veszteségekkel járó háborút. S ugyan mi haszna van egy olyan látnoknak, aki nem tudja megakadályozni, hogy újra elkövessük a múlt katasztrofális hibáit? Hisz amennyiben Macha látomása a múltról szól, bolondok lennénk nagy ügybuzgalmunkban ugyanazt a hibát a jövőnk részévé is tenni.

– Ha viszont nem a múltat pillantotta meg a víziójában, úgy mindent kockára teszünk – vetette közbe Draconir, aki már tisztán látta, hogy ezt a vitát nem fogja megnyerni. – Ha másra nem is, erre már igazán megtaníthatott volna minket a történelem.

– Én Uldreth véleményét osztom – jelentett ki Xoulun, bár ezen egyikük sem lepődött meg. – A Biel-Tannak jelenleg más csatákat is meg kell vívnia. Az orkok a Lorn-rendszer ellen vonulnak, ahol valaha pompás exodita kolóniáink voltak. Mi több, a rendszerben ott vannak a mon-keighek is. Ezeknek a gusztustalan élősködőknek a kiirtása és egy új kolónia felállítása sokkal inkább a Pengeszélhez illő feladat. Taldeer és a Tanács más látnokai is hatalmas diadalt jósoltak nekünk.

– Tényleg olyan hiúk vagyunk, hogy csak olyan csatákat vagyunk hajlandóak megvívni, ahol a győzelmünk garantált? – kérdezte Draconir élesen, bár már előre tudta a választ. – Hisz néha az az igaz viadal, melynek eredménye előre nem jósolható meg.

– Ha valóban hiszel ebben a szentimentális becsületkódex-felfogásban, Tűzsárkány Draconir – csapott le rá Uldreth –, akkor egyet kell, hogy érts velem! Nem alapozhatjuk a tetteinket csupán egyetlen látnok vízióira, még akkor sem, ha történetesen az Első Látnokról van szó. A saját józan belátásunk és szabad akaratunk kell, hogy vezessen minket, s azt kell, hogy tegyük, amit a leghelyesebbnek ítélünk. Khainera, hisz mi harcosok vagyunk! A Biel-Tannak immáron nincs szüksége az elődeink által ránk hagyományozott, elavult intézményekre! A Látnokok Tanácsának az én mestervilágomon nincs helye!

– Túl messzire mész, Bosszúálló… – kezdte Draconir, akit megdöbbentett a többi exarcha hallgatása, de Uldreth beléfojtotta a szót:

– Legyen hát ez egy próba! – mondta ki szenvedélyesen azt, ami épp abban a pillanatban fogalmazódott meg benne. – Ha Macha víziója valóban a jövőről szól, akkor az, hogy mi itt és most hogyan határozunk, semmilyen formában nem befolyásolja a történéseket. Mindenképpen lesz egy csata Lsathranil Pajzsánál. Ha viszont mi magunk hajszoljuk ezt a látomást, akkor könnyen meglehet, hogy a jóslat önmagát teljesíti be, s a saját mesterkedéseink hozzák a fejünkre a vészt. S ez csupán azt fogja viszonyítani, hogy képesek voltunk olyan erősen hinni valamiben, hogy ezáltal végül mi magunk hívtuk életre. Így hát azt javaslom, hogy hagyjuk figyelmen kívül Macha látomását. S ha végezetül mégis meg kell küzdenünk Lsathranil Pajzsáért, én leszek az első, aki fejet hajt a bölcsességed előtt, Tűzsárkány.

***

– Semmit nem fognak tenni – mondta Draconir, és mélyen meghajolt Macha trónusa előtt. – Mint általában, most is Uldreth dominált a Tanácsban. Sajnálom.

Miközben a látnok a Tűzsárkány exarcha szavait hallgatta, Laeresh dühösen indult meg a terem kapuja felé.

– Laeresh! – szólt utána Macha, s a hangjában több volt az aggodalom, mint a harag. – Nekik maguknak kell meghozni a döntést, és ebbe mi nem szólhatunk bele. Ez a feladatuk.

A Setét Kaszás megtorpant a kapuhoz vezető, kígyóként nyújtózó lépcsősor aljában, de nem fordult vissza. Jól látszott, hogy rázkódik a válla az elfojtott haragtól.

– Én soha nem állítottam bizton, hogy a jövőt láttam, Laeresh…

– De azt a kockázatot sem vállalhatjuk, hogy esetleg mégis – mondta a feketébe öltözött harcos halkan, minden szót hangsúlyozva, aztán lassan megfordult.

– Egyetértek Laereshsel – ereszkedett fél térdre Draconir Macha előtt. – Ha bármi is elhomályosítja a látomásod, akkor a legrosszabbra kell, hogy felkészüljünk. A magam részéről úgy vélem, hogy a Tanács nem is tulajdonít különösebben nagy jelentőséget Lsathranil Pajzsának. S még akkor is, ha az elmúlt korokból pillantottál meg valamit… biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül volt ez a látomásod, így nekünk is oda kell figyelnünk rá.

– Talán, exarcha. De a múlt – vagy épp a jövő – kísérteteinek feltűnésére nem lehet minden esetben egyszerű magyarázattal szolgálni. Ha biztos lennék benne, hogy a látomásom a jelent vagy a jövőt érinti, azt elmondtam volna a Tanácsnak.

– Uldreth olyan szenvedéllyel érvelt, hogy kétlem, teljes egészében racionális lenne a döntése. Valami más is befolyásolja, s nem bízik sem benned, sem a látomásaidban. Azt hiszem, akkor is ellened döntene, ha egészen biztos lennél benne, hogy a jövőt láttad.

– Uldreth szenvedélyes férfi – bólintott Macha. – A népünket sújtó átok az oka, hogy a legjobbjaink egyben a legszélsőségesebbek és legszenvedélyesebbek is. Hisznek bizonyos dolgokban, s ezek a dolgok – épp a hitük ereje által – valósággá válnak. Uldreth a harcban hisz.

– Akárcsak én – mondta Draconir.

– Igen, de te nemcsak a harcban hiszel. Ezért is jöttél el hozzám. A gondot nem a szenvedély, hanem a megszállottság okozza. Az eldák lelkei hatalmas erőt hordoznak magukban, s a létezés anyagi síkján túli birodalmakhoz kötődnek. A hitünk olyan, mint a tóba hajított kő, mely hullámokat vet, visszhangot kelt, és repedéseket hoz létre a valóság szövetén. Ha közülünk túl sokan hisznek egyazon dologban, akkor néha akkora erőket szabadítunk fel, hogy az a dolog valóra is válik. Vagy ha a legerősebb közülünk elég erősen és szenvedélyesen hisz valamiben, akkor ő egymaga is képes visszhangot kelteni a láthatatlan birodalmakban, s valósággá tenni azt, amiben hisz. Ez az átok, ami az eldákat sújtja.

– Te sem hiszel hát a vízióidban, Első Látnok? – kérdezte a még mindig térdeplő Draconir.

– De, én igen – bólintott a nő. – Látom őket, s tudom, hogy valósak. Soha nem kételkedem bennük. Mindaz, amit látok, valódi. Nekem viszont évszázadokba került megtanulnom, hogy különböztessem meg azt, ami valós, attól, ami elkerülhetetlen. Tér és idő számtalan, végtelenül bonyolult módon kapcsolódik egymásba, s a tér nem fejeződik be a mi anyagi világegyetemünk határán. Én hiszek a vízióimban anélkül, hogy számítanék rá, valaha is látom azokat valóra válni. Anélkül, hogy vágynék rá, hogy lássam azokat valóra válni. Én képes vagyok szenvedély nélkül hinni.

– Én hiszek a látomásodban, úrnőm – jelentette ki Laeresh, s lassan visszasétált a trónhoz.

Az exarcha egy szóval sem említette, de ő tisztán látta a nő szemében a szenvedélyt, amikor először beszélt neki a látomásáról. Tudta, hogy még Macha sem képes kivonni magát a népüket sújtó átok alól – legalábbis annyira nem, mint amennyire szeretné.

– Tudom – mosolyodott el halványan Macha, ahogy régi barátjára pillantott, s látta a szemében a bizonyosság lángját. A férfi jól ismerte őt, s tudta, hogy miért hisz neki. S bár az átlényegülése óta az öléssel kapcsolatos dolgokon kívül egyre kevesebbre emlékezett, őt nem felejtette el.

– Én is hiszek neked, látnok – mondta rendíthetetlenül Draconir. – Uldreth azonban nem így gondolkodik. Amit keres, az…

A Tűzsárkány exarcha egy pillanatig a megfelelő szót kereste, de nem jutott az eszébe.

– A kardján kívül senkiben és semmiben nem bízik – mondta végül.

– Meg tudom érteni – biccentett Laeresh. – Sokszor én is így érzek. Ez Khaine útja.

– De ti általában vagytok bizalmatlanok, míg Uldrethnek szüksége van valakire vagy valamire, aki vagy ami a bizalmatlanságának célpontja lehet. Ő Bosszúálló, az a természete, hogy bűnbakot keressen, s a bosszút szomjazza. Akkor a legerősebb, amikor úgy érzi, hogy becsapták, s léte minden pillanatában ezt az érzést hajszolja.

– Még akkor is, ha így van, miért pont ellened acsarog, Első Látnok? – húzta föl a szemöldökét Draconir. – Nem a legbölcsebben választja meg az ellenségeit.

Macha felsóhajtott, és megrázta a fejét. A múlt számára – aki ezernyi lehetséges jelent, jövőt és múltat látott már – bonyolult tartomány volt. Nem úgy az exarcháknak. A felemelkedésük és átlényegülésük előtti időkből igen kevés emlékük maradt, s a saját múltjuk sem jelentett már sokkal többet a számukra, mint a felhők vonulása az égen. Ezt a keveset pedig mélyen eltemették a tudatuk egy elfeledett, sötét zugába.

Macha nem tudta, hogy ez a rituális átlényegülés velejárója volt-e, vagy csupán annak a mellékhatása, hogy az exarchák Khaine-nak ajánlották a lelküket, ami alapjaiban formálta át a pszichéjüket. Azzal azonban tisztában volt, amit maszk-harcosok Aspektus-templomainak őrzői is tudtak időtlen idők óta: hogy az exarchákban maga a háború öltött testet. S a háborúban nem sok helye maradt a személyes emlékeknek és az egyéniségnek. Ezek idővel úgy foszlottak le róluk, mint egy elrongyolódott köntös.

Egyszer rég, egy olyan idegen, ocsmány fóliánsban, amit a mon-keighektől zsákmányoltak, Macha valami olyasfélét olvasott, hogy az emberek Birodalma is megpróbált olyan harcosokat létrehozni, akik az örök jelenben léteznek. A személyiségük és életük javától szerves és a gépi beültetésekkel, kábítószerekkel, gyógyszerekkel és kondicionálással fosztották meg őket.

A látnok azt is tudta, hogy az elda harcosok személyisége nem tűnt el teljesen, bár a tudatos énjük lassan elenyészett. A személyiségük azonban, mint valami kósza visszhang vagy kísértet, időről időre a felszínre tört, s ha nem is tudatosan, de befolyásolta a tetteiket. Bár ezzel egyik exarcha sem volt tisztában, Macha tisztán látta az egyéniségük visszfényét a cselekedeteikben.

S ami azt illeti, mind Laeresht, mint Uldretht évszázadok óta ismerte, még azelőttről, hogy exarchákká váltak volna – bár ezekre az időkre most már egyik férfi sem igazán emlékezett.

– Megvan rá az oka – mondta Macha, bár ennél többet nem akart elmondani Uldreth múltjáról. Vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni, mert azzal csak újabb köveket hajigálnának abba a bizonyos tóba. A dolgok kezdetének megvan az a rossz szokása, hogy időről időre előbukkan a múlt homályából, méghozzá a saját tetszése szerint, s a nő szinte biztosra vette, hogy már nem kell sokáig várniuk, hogy Uldreth és Laeresh közös múltja ismét hatással legyen a jelenre.

Ezt előre látta.

– Én nem jöhetek veletek, Első Látnok – mondta Draconir, őszinte sajnálattal a hangjában. – A tanács tagjaként rám is vonatkoznak a döntései. Ebben az ügyben nem tehetek többet.

– A Setét Kaszások viszont mind elkísérnek Lsathranil Pajzsához! – ereszkedett Laeresh is fél térdre a trón előtt, és a mellkasára csapott. – Minket nem kötnek úgy a törvények, mint a Tűzsárkányokat.

Macha szomorúan bólintott. Sok évvel ezelőtt egyszer már óva intette az Ifjú Király Udvarát a Kaszásokkal kapcsolatban, s eltűnődött, hogy vajon nem ennek a pillanatnak az előérzete szülte-e annak idején azt a figyelmeztetést.

***

Végre hagyták, hogy a megkínzott neofita elveszítse az eszméletét.

A vérzés elállt, s a körülötte tócsába gyűlő vért elvezették az asztalba vájt csatornák. A műtőoltár alatt egy adamantiumtárolóba gyűjtötték össze – biztosra vették, hogy még szükség lesz rá, mielőtt a metamorfózis befejeződik.

– Életben van? – sietett be az Implantációs Kamrába Gabriel, s fürkésző tekintettel méregette Ckrius pőre, véres alakját.

Az egyik árnyékos sarokban álló Tanthiusz – aki már órák óta a műtőben volt, és az újoncot figyelte – kimérten bólintott.

– Igen, él.

– Akkor a szervezet képes alkalmazkodni a beültetett génállományhoz.

– Úgy tűnik.

– Lehet, hogy vissza kellene mennünk a Tartaroszra, hátha akad még néhány ígéretes újonc? – tűnődött a kapitány fennhangon.

Persze, ő is tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen. A bolygón pusztító háború söpört végig, az emberi civilizáció romokban hevert, s a vízkészletekbe került, a Káosz mocskával szennyezet vér a lakosság túlnyomó részét megfertőzte.

Igazság szerint már Ckriusszal is komoly kockázatot vállaltak. A Vérhollók nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy a Rend vérvonalába fertőzést vigyenek – akkor sem, ha ez esetben csupán egyetlen újoncról volt szó.

Ugyanakkor arra sem volt sok lehetőségük, hogy válogassanak, s kénytelenek voltak beérni azzal, ami akadt. Ckrius – már ha megéri – kiváló űrgárdista lesz.

Hosszú és illusztris történelmük során a Vérhollók soha nem találtak egyetlen olyan bolygót sem, amit szülőhazájuknak tekintettek volna. S ha mégis akadt egy-egy olyan világ, amit kitüntettek a figyelmükkel, arra általában rettentő sors várt.

Nem sokkal a tartorszi hadjárat előtt történt, hogy Gabriel Angelosz visszavezette a Harmadik Hadtestet a Cyrene-re – arra bolygóra, ahol ő maga is született.

Már nemzedékek óta toboroztak a Cyrene-ről harcosokat, s Gabrielnek – bár már csak kevésre emlékezett belőle – ez volt az első otthona.

Mostanra már csak a sikolyok s a tengernyi kiontott vér maradtak meg a valaha virágzó, zöld planétából. A Vérhollók jogos haragja elsöpörte az egész ottani, mutációval s a Káosz szennyével és eretnekségével fertőzött világot.

Valahányszor lehunyta a szemét, mindig a Cyrene-t látta, ahogy az Exterminatus végül az élet utolsó szikráját is megsemmisítette a bolygón. Gabrielnek a szíve vérzett, de nem volt választása: a bolygót menthetetlenül megfertőzte a korrupció, az eretnekség és a legszörnyűbb mutációk. Orbitális pályáról olyan vegyi töltetekkel bombázták le a planétát, ami rövid idő leforgása alatt minden szerves életet felzabált.

A sors kegyetlen iróniája, hogy csak töredékes emlékei voltak gyermekkorából, de mind a mai napig sajgott a lelke, ha az elveszett otthonára gondolt.

A hipnoterápia, aminek akkor vetették alá, amikor űrgárdista lett, bizonyos emlékeit felülírta, hogy a lehető legjobb hatásfokkal a jelenre koncentrálhasson, de az eljárás nem volt tökéletes, és nem törölte ki az összes gyermek– és ifjúkori emlékét. Az esze így hiába tudta, hogy amit tett, az helyes volt, a zsigerei tiltakoztak ellene.

Egyfajta átok volt ez a Vérhollók számára: semmit nem felejtettek el abból, amit az űrgárdistává válásuk után tettek. A speciális kondicionálásuknak köszönhetően az agyuk igyekezett minden lehetséges információt elraktározni. Ez általában jól jött – többek között ennek köszönhették, hogy a többi Rend bölcsnek és tudósnak tekintette őket –, de volt, hogy inkább átok volt, mint áldás.

Gabriel olyan pletykákat is hallott, hogy ez a különleges képességük a Kataleszia-lebenyük – az egyik speciális, szerves implantátumuk – enyhe mutációjának volt köszönhető. Bármi legyen is az oka, soha nem volt képes elfelejteni, miféle poklot szabadított a szülőbolygójára, ahogy azt sem, milyen paradicsom is volt ez gyermekkorában, melyet ő taszított az örök kárhozatba.

Először a Cyrene, aztán a Tartarosz… úgy tűnt, a Vérhollók a kárhozottak közül válogatják ki az újoncaikat. Bár az is lehet, hogy a kárhozat az ő nyomukban járt.

Mindenesetre Gabrielnek oka volt az aggodalomra, s egy gondolkodó elme ilyenkor kutatni kezd a megoldás után. Olybá tűnt, hogy a Rend történetében egy jókora lyuk tátong – akkora, hogy azt a Könyvtáros Atyák sem voltak képesek adatokkal kitölteni. Mintha a Vérhollók saját maguk elől rejtegettek volna valamit – valamit, ami a múltban történt, s most, mint valami tetemre hívó szellem, előkúszni látszott a feledés homályából.

– Hamarosan elérjük a Trontiux-rendszert, őrmester testvér – fordult Gabriel Tanthiuszhoz. – Tarts te is a leszállóhajóval!

– Értettem, kapitány! – biccentett a tagbaszakadt harcos kötelességtudóan, bár látszott rajta, hogy nem szívesen hagyja magára Ckriust.

– Nemsokára elkezdődik a hipnoterápiás szakasz, őrmester. Az apotekáriusok beültetik az agyába a Katalepszia-lebenyt, de ez már gyerekjáték lesz ahhoz képest, amit eddig kiállt. Sokkal kisebb a kockázata, hogy meghal, mint az eddigi beavatkozások során. Minden rendben megy majd… de lehet, hogy mikor következőleg beszélsz vele, már némileg más ember lesz.

Tanthiusz lassan bólintott, aztán elhagyta a műtőt, s Gabriel egyedül maradt a fiatalemberrel.

A Trontiux III. is egy olyan planéta volt, ahonnan a Harmadik Hadtest időről időre újoncokat toborzott, s a kaptány bízott benne, hogy a legutolsó látogatásuk óta ismét felnőtt a harcosok egy újabb nemzedéke, mely ég a vágytól, hogy részt vehessen a Vérpróbán.

Ezután majd a Lorn V. felé veszik az irányt, s végül Rahe Paradicsomát látogatják meg, ami olyan távoli bolygó volt, hogy a legtöbb navigációs térkép fel sem tüntette. E két utóbbi planéta is remek újoncokkal látta már el a Vérhollókat – ha nem is annyival mint a Trontiux.

Ismét lepillantott Ckriusra, s szánalommal vegyes büszkeséget érzett. A fiatalember iszonyatos transzformáción megy át, mely végeztével az Adeptus Astartes harcosa lesz majd. Űrgárdista. A galaxis összes életformája közül a Császár számára legkedvesebbek egyike.

A Vérhollók Rendjének harcosa lesz, s a lehető legszentebb és legdicsőbb módon szolgálhatja majd a Halhatatlan Császárt. A Birodalom dicsőségében és az Astronomican ezüstös fényében sütkérezik majd, s a Császár kegyelme kíséri útján.

Semmi sem lehet csodálatosabb, lenyűgözőbb, s egyben rettenetesebb, mint egy űrgárdista. Ahogy elnézte Ckrius összetört, megkínzott testét, egy pillanatra eltűnődött azon, vajon milyen árat kell fizetnie ezért az ifjú tartaroszinak. Vajon megérti-e valaha – vagy legalább nagyritkán az eszébe jut-e –, hogy vajon mit adott föl mindezért.

Egy dologban azonban biztos volt: Ckrius holnapra már más ember lesz.

© 2017 www.wayersfantasy.hu