N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Magyar megjelenés: 2016. (Agave)

Sorozat: The Broken Earth (1.)

Eredeti cím: The Fifth Season (2015.)

Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze ― az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik ― összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra.
Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.

OLVASS BELE

ELŐSZÓ

Itt állsz

Kezdjük a világvégével. Essünk túl rajta, aztán térjünk át érdekesebb dolgokra. Először is itt az ember saját világának vége. Van valami, amit újra és újra átgondol majd az elkövetkezendő napokban, amikor felidézi, hogyan halt meg a fia, és próbál majd értelmet keresni egy eredendően értelmetlen történésben. Takarót terít Uche összetört, kicsiny testére – a fejét szabadon hagyja, mert Uche fél a sötétben –, és dermedten ül majd mellette, és nem törődik majd azzal, hogy kint éppen véget ér a világ. Benne már vége a világnak, és egyikre sem most kerül sor először. Számára ez már nem jelent újdonságot.

Arra gondol, hogy Uche legalább szabad volt.

És valahányszor összezavarodott és rémült énje képes előállni ezzel a valójában kérdésnek számító kijelentéssel, megkeseredett és kimerült énje válaszol neki:

Nem volt az. Nem igazán. De most már az lesz.

***

De összefüggésében kell látnod a dolgokat. Induljunk el megint a végtől, mely az egész kontinenst sújtja.

Adott egy föld.

Olyan, mint a többi. Vannak rajta hegyek, fennsíkok, szurdokok, folyótorkolatok, a szokásos. A méretét és a dinamizmusát leszámítva semmi különös. Ez a föld sokat mozgolódik. Zihál, sóhajtozik, meggyűrődik, szellent, ásít és nyel, mint egy ágyban hánykolódó öregember. Az itt élők természetesen Rezdületlennek nevezték el. Ez itt a csendes és keserű irónia földje.

Rezdületlennek voltak más nevei is. Valaha több földdarabból állt. Jelenleg egyetlen hatalmas, összefüggő kontinenst alkot, de a jövőben valamikor újra több részre szakad majd.

Valójában igen rövid időn belül.

A vég először egy nagyvárosra, a világ legrégibb, legnagyobb és legpompásabb városára sújt le. A neve Jumenész, és korábban egy birodalom szíve volt. Még ma is sok mindennek a központja, bár a birodalom az első virágzása óta némileg meggyengült, mint ahogy az a birodalmakkal történni szokott.

Jumenészt nem a mérete teszi egyedülállóvá. A világnak ezen a részén sok a nagyváros, melyek láncszemekként kapcsolódnak össze, olyanok, mint egy, az Egyenlítő mentén körbefutó koszorú. A világ más részein csak ritkán nőnek városokká a falvak, a városok ritkán fejlődnek nagyvárossá, mert az efféle közösségeket nehéz életben tartani úgy, hogy a föld közben a vesztükre tör… Ám fennállásának huszonhét évszázada során Jumenészben szinte soha nem rengett meg a föld.

Jumenész azért különleges, mert ez az egyetlen hely, ahol az emberek nem a biztonságot tartották szem előtt, amikor építkeztek, nem a kényelem, de még csak nem is a szépség iránti vágy hajtotta őket, hanem a merészség. A város falait mesterien aprólékos mozaikok és domborművek díszítik, melyek az itt élők hosszú és kegyetlen történelmét mesélik el. Az egymáshoz tapadó épületek sorát hatalmas, magas kőtornyok törik meg, melyek felemelt ujjakként merednek az égre. A kézműves lámpásokat a vízenergia modern csodája működteti, kecses hídjait mintha üvegből és vakmerőségből szőtték volna, a házak falára pedig erkélynek nevezett építészeti elemek tapadnak, olyan egyszerű és egyben lélegzetelállító esztelenségek, hogy az írott történelem során korábban még senki sem épített ilyesmit.

(De a történelem nagy része íratlan. Ezt ne feledd.) Az utcákat nem a könnyen pótolható macskakő borítja, hanem egy sima, egybefüggő és csodálatos anyag, melyet a helyiek aszfaltnak neveznek.

Jumenészben még a kunyhók is merészek, mert csak vékony falú kalyibák, melyeket akár egy nagyobb szélvihar is össze tudna dönteni. Ennek ellenére nemzedékek óta ugyanúgy állnak.

Sok magas épület áll a város közepén, ezért talán nem meglepő, hogy közülük az egyik nagyobb és merészebb, mint az összes többi együttvéve: egy hatalmas építmény, melynek alapja egy precízen vésett obszidiántéglákból épült csillagpiramis. A piramis a legstabilabb építészeti alakzat, és ez egy ötszörös piramis, mert miért is ne. És mivel ez itt Jumenész, a csúcsán egy földgömb díszeleg, melynek csiszolt lapjai mintha átlátszó borostyánból készültek volna. Látszólag egyensúlyoz a piramis tetején, holott a szerkezet minden egyes darabja azt a célt szolgálja, hogy a helyén tartsa. Ingatagnak tűnik, és ez a lényeg.

A Fekete Csillagnál gyűlnek össze a birodalom vezetői, hogy ellássák vezetői teendőiket. A borostyángömbben tartják az uralkodót, gondos és tökéletes őrizetben. Az uralkodó előkelő kétségbeeséssel rója aranyszínű termeit, teszi, amit mondanak neki, és rettegi a napot, amikor az urai úgy döntenek majd, hogy a lánya jobban mutatna a kirakatban, mint ő.

Amúgy ezek közül a helyek és emberek közül egyik sem számít. Csak azért beszélek róluk, hogy legyen hol elhelyezni a történetet.

Ám van itt egy férfi, aki nagyon is számít.

Magad elé képzelheted, hogy néz ki. Még azt is kitalálhatod, mire gondol. Lehet, hogy tévedsz, hogy mindez puszta feltételezés, mégis van benne némi valószínűség. Annak alapján, amit később tesz majd, ebben a pillanatban csupán néhány dolog járhat a fejében.

Egy dombon áll, nem messze a Fekete Csillag obszidiánfalaitól. Innen szinte az egész városra rálát, érzi a füstjének szagát, elmerül a zsivajában. Egy csapat fiatal nő sétál odalent, az egyik aszfaltúton, a domb ugyanis a város népszerű parkjában emelkedik. (Legyen zöldföld, a falakon belül, tanácsolja a kőkrónika, de a legtöbb közösségben hüvelyeseket és más talajgazdagító növényeket ültetnek az ugaron hagyott földbe. Jumenész az egyetlen hely, ahol a zöldföld a szépség szolgálatában áll.) Az egyik nő mond valamit, mire a többiek felnevetnek, hangjukat egy lenge szellő a férfihoz sodorja.

Behunyja a szemét, megízleli a nevetés elmosódó tremolóját és a lépteik elhaló rezgéseit, melyek úgy verődnek vissza a szenziájáról, mint a pillangó szárnycsapásai. A város mind a hétmillió lakosát nem képes szenzelni – ezt ne feledd; tehetséges, de nem ennyire. Ám a többségüket igen, ők ott vannak. Itt vannak. Nagy levegőt vesz, és eggyé válik a földdel. Ők pedig rálépnek az idegszálaira, hangjuktól az égnek merednek a bőrén lévő apró pihék, lélegzetük hullámokat ver a levegőben, melyet a tüdejébe szív. Rajta léteznek. Benne léteznek.

De ő tudja, hogy nem tartozik közéjük, és nem is fog soha.

– Tudtad, hogy az első kőkrónikát szó szerint kőbe vésték? – teszi fel a kérdést mellékesen. – Tehát nem lehet az aktuális politikai áramlatok vagy az épp uralkodó gondolkodásmód szerint megváltoztatni. És nem is kopik el.

– Tudtam – felel a társa.

– Hát persze. Mindig elfelejtem, talán még ott is voltál, amikor készült – sóhajt fel, és szemével addig követi a nőket, amíg eltűnnek. – Téged bátran szerethetlek. Nem fogsz becsapni. Nem fogsz meghalni. És előre tudom, mindez mibe kerül majd.

A társa nem felel. A férfi nem igazán várt választ, de valahol mégis reménykedett benne. Olyan magányos.

De a reménynek semmi jelentősége, mint ahogy sok más érzésnek sincs, melyekről tudja, hogy csak kétségbe ejtenék, ha újra eltűnődne rajtuk. Ezt jól átgondolta. Túl van már azon, hogy elbizonytalanodjon.

– A parancsokat kőbe vésik – mondja széttárt karokkal.

Képzeld el, hogy az arca már fáj a mosolygástól. Órák óta mosolyog: összeszorított fogakkal, felhúzott ajkakkal, szemeit összeráncolva, hogy a szarkalábait is látni lehessen.

Külön művészet úgy mosolyogni, hogy mások számára hihetőnek tűnjön. Soha nem szabad kihagyni a szemeket, máskülönben az emberek tudni fogják, hogy utálod őket.

– A kőbe vésett szavak megmásíthatatlanok.

Szavait különösebben nem címezte senkinek, de áll mellette egy nő – vagyis afféle. A női nemhez való hasonlatossága csak felszínes, puszta udvariasság. A rajta lévő bő ruha valójában nem szövetből készült. Egyszerűen úgy formálta merev lényének egy részét, hogy az megfeleljen azon törékeny, halandó lények ízlésének, akik között most jár. Az érzékcsalódásnak köszönhetően messziről nézve egészen úgy fest, mint egy mozdulatlanul álló nő. Legalábbis egy pillanatig. Közelebbről azonban bárki észrevenné, hogy a bőre fehér porcelán, és ez nem hasonlat. Csodaszép szobor lenne belőle, még ha a helyi ízlés könyörtelenül élethűnek ítélné is. A legtöbb jumenészi jobb szereti a nyers valóságot a finomkodó absztrakt műveknél.

Ahogy a férfi felé fordul – lassan, mert a kőfalók általában lassan mozognak a föld fölött –, mozdulata a művészi szépségen túlra, valami egészen más világba helyezi őt. A férfi már hozzászokott ehhez, ennek ellenére nem néz a nőre. Nem szeretné, ha látható ellenszenve megmérgezné ezt a pillanatot.

– Mihez fogsz kezdeni – kérdezi a nőt –, ha vége? Előjön a fajtád a kőtörmelék közül, és átveszi tőlünk a világot?

– Nem.

– Miért nem?

– Nemigen érdekel bennünket az ilyesmi. Egyébként is itt lesztek még.

A férfi tudja, hogy a nő az összes emberre utal. Ti. A te fajtád. Az emberiség.

Gyakran kezeli úgy a férfit, mintha az az egész faját képviselné. A férfi is így bánik ővele.

– Nagyon biztos vagy a dolgodban.

A nő nem felel. A kőfalók többnyire nem veszik a fáradságot arra, hogy a nyilvánvalóról beszéljenek. A férfi örül, mert a nő beszéde irritálja, nem rezgeti meg úgy a levegőt, mint az emberi hang. Nem tudja, ez hogyan lehetséges. Nem érdekli, hogy lehetséges, de azt akarja, hogy most csendben maradjon.

Azt akarja, hogy minden elcsendesedjen.

– Legyen vége – mondja. – Kérlek.

Aztán előre nyúl. Tökéletes pontossággal irányítja a mozdulatait, hála mindannak az agymosásnak, hátba szúrásnak és kegyetlenségnek, melyet a világtól kapott. És hála az összes érzéknek, melyet a mesterei oltottak belé az erőszak, a kényszer és az egyáltalán nem természetes kiválasztódás nemzedékei során. Ujjai széttárulnak és rángatóznak, miközben pár visszaverődő pontot érez a tudatának térképén: a rabszolgatársait. Nem tudja felszabadítani őket, a szó szoros értelmében nem.

Korábban már megpróbálta, de kudarcot vallott. Ám szenvedésüket egy város önhittségének táplálásánál és egy birodalom megfélemlítésénél nagyobb ügy szolgálatába állíthatja.

Ezért mélyre nyúl, és megragadja a város zümmögő, kopogó, nyüzsgő, rezonáló és fodrozódó mérhetetlenségét, az ez alatt lévő csendesebb kőzetréteget és a még mélyebben fekvő háborgó, felkavarodó hőséget és nyomást. Aztán még nagyobb területet fog át, és megmarkolja a hatalmas földköpenyt, azt az elcsúsztatható kirakót, melyen a kontinens nyugszik.

Végül felfelé nyújtózkodik. Erőért.

Képzeletben mindent a kezébe vesz: a kőzetréteget, a magmát, az embereket és az erőt.

Mindent.

Mindent a kezében tart. Nincs egyedül. A Föld vele van.

Aztán összetöri az egészet.

***

Itt van Rezdületlen, mely még a jobb napokon sem hű a nevéhez.

Most pedig hullámzik és reng a kataklizma nyomán. Egy vonal szeli ketté, mely durván kelet-nyugat irányban húzódik, és túl egyenes, már-már tetszetős a maga leplezetlen természetellenességében. A Föld egyenlítőjét kettéhasító vonal kiindulópontja Jumenész városa.

A törés mély és nyers, a bolygó elevenébe vág. Magma bugyog fel a nyomában frissen, ragyogóan, vöröslőn. A Föld ért az öngyógyításhoz. Földtani szempontból nézve ez a seb gyorsan behegesedik, majd a megtisztító óceán tör be a repedésbe, és kettévágja Rezdületlent.

De amíg ez tart, addig a seb nemcsak hőséggel, hanem gázokkal és szemcsés, sötét hamuval gennyedzik, ami pár héten belül elég lesz ahhoz, hogy Rezdületlen nagy részén ne lehessen látni az eget. Mindenhol kipusztulnak a növények, emiatt éhen halnak a növényevő állatok, majd végül a húsevők is. Korán és kemény hideggel köszönt be a tél, és hosszú-hosszú ideig tart. Véget fog érni, természetesen, mint az összes tél, és akkor a Föld visszatér majd régi önmagához. A végén.

A végén.

Rezdületlen emberei állandó készültségben élik az életüket. Falakat építettek, kutakat ástak, elraktározták az élelmet – könnyedén átvészelnek öt, tíz vagy akár huszonöt évet is egy nap nélküli világban.

A végén ebben az esetben pár ezer évet fog jelenteni.

Nézd, már kezdenek is szétterjedni a hamufelhők.

***

Miközben a kontinens, a bolygó szintjén mozgunk, figyelembe kell vennünk az obeliszkeket is, melyek minden földi dolog fölött lebegnek.

Kezdetben, amikor megépítették és használták az obeliszkeket, akkor még más nevük volt, de ma senki sem emlékszik már sem erre, sem e hatalmas oszlopok rendeltetésére.

Rezdületlenben nagyon törékenyek az emlékek. Manapság valójában már nemigen törődik senki az obeliszkekkel, bár óriásiak, csodaszépek és kissé rémisztőek is: hatalmas kristályszilánkok a felhők között, melyek lassan forognak, megfoghatatlan útvonalak mentén sodródnak, és olykor elhomályosodnak, mintha nem is lennének igazán valóságosak – bár az is lehet, hogy ez csak a fény játéka. (Nem az.)

Nyilvánvaló, hogy az obeliszkek egyáltalán nem természetes képződmények.

Ugyanennyire nyilvánvaló az is, hogy jelentéktelenek. Félelmetesek, de hiábavalóak: csak a Földapa fáradhatatlan erőfeszítései által sikeresen elpusztított egyik civilizáció sírköveként szolgálnak. Sok hasonló kőhalom létezik szerte a világban: pár tucat semmibe vezető híd, ezernyi romváros, milliónyi emlékmű olyan hősök vagy istenek tiszteletére, akikre már senki sem emlékszik.

A Rezdületlenre manapság jellemző szemlélet szerint az efféle dolgokban nincs semmi csodálatra méltó. A régi építmények alkotói gyengék voltak, és mint ilyenek, sorsuk az elkerülhetetlen halál lett.

Még terhelőbb rájuk nézve az, hogy kudarcot vallottak. Azok a leginkább, akik az obeliszkeket építették.

Ám az obeliszkek léteznek, és szerepet játszanak a világ végében, ezért fontos róluk szót ejteni.

***

Térjünk vissza a személyes világvégéhez. Muszáj követni az eredeti tervet, haha. Említettem egy nőt, akinek meghalt a fia. Szerencsére nem volt ott Jumenészben, különben ez egy nagyon rövid történet lenne. És te sem léteznél.

Egy Tirimónak nevezett városban él. Rezdületlenben a városok a köz, avagy a közösség egy formáját jelentik, de ami a közöket illeti, Tirimó aligha számít olyan nagynak, hogy méltó lehetne a városi címre. A hasonló völgyben helyezkedik el a Tirimasz-hegység lábánál. A legközelebbi vízforrást egy időszakos patak jelenti, melyet a helyiek Kis-Tirikának neveznek. Egy olyan nyelven, mely már csak nyelvi töredékekben él, az eatiri „csendes”-t jelent. Tirimó az Egyenlítő csillogó, rengésmentes városaitól messze található, ezért az itteni emberek az elkerülhetetlen földmozgásokat szem előtt tartva építkeznek. Itt nincsenek művészien kidolgozott tornyok vagy párkányok, csak fából és olcsó helyi barna téglából épített falak, melyek faragott kőből készült alapon állnak. Nincsenek aszfaltutak, csak földutakkal átszelt füves lejtők, és mindössze néhány ilyen ösvényt fedtek le fapallóval, vagy burkoltak macskakővel. Tirimó békés hely, bár a jumenészi világkatasztrófa hamarosan szeizmikus hullámokat indít el dél felé, hogy a földdel tegye egyenlővé az egész régiót.

Van ebben a városban egy ház, ugyanolyan, mint bármelyik másik. Az egyik lejtőn áll, és alig több egy földbe ásott lyuknál, melyet agyaggal és téglával erősítettek meg, hogy a falai ellenálljanak a nedvességnek, a teteje pedig cédrusfából és gyeptéglából készült. Jumenész finnyás lakói csak nevetnek (nevettek) az efféle primitív lyukakon, ha egyáltalán méltóztatnak (méltóztattak) beszélni ilyesmiről, de a tirimóiak számára a földben élni egyszerre ésszerű és egyszerű. Nyáron hűt, télen fűt, és egyaránt ellenáll a rengéseknek és viharoknak is.

A nőt Essunnak hívják. Negyvenkét éves. Épp olyan, mint a középvidéki nők többsége: magas, egyenes hátú és hosszú nyakú, csípője elég széles, hogy könnyedén világra hozzon két gyereket, mellei pedig elég nagyok, hogy szoptatni is tudja őket, emellett nagy és fürge kezei vannak. Látszatra erős és jól táplált. Az efféle dolgok sokat számítanak Rezdületlenben. Haja összetekeredett, kötélszerű tincsekben öleli körül az arcát. A fekete, ám a végüknél barnába hajló loknik körülbelül olyan vastagok lehetnek, mint a kisujja. Bőre egyes vélemények szerint ronda okkersárga, mások szerint pedig az olajzöld egy csúf, halvány árnyalatában játszik. A jumenésziek korcs középvidékinek nevezik (nevezték) a hozzá hasonló embereket, akikben elegendő sanza vér csordogál ahhoz, hogy látsszon is rajtuk, de kevés ahhoz, hogy büszkélkedhessenek vele.

A fiú az ő fia volt. Uchénak hívták, nemsokára hároméves lett volna. A viszonylag aprócska termetű, de koraérett fiúnak nagy szeme és turcsi orra volt, mindig édes mosoly ült az arcán. Nem szűkölködött azokban a vonásokban, melyekkel az embergyerekek becsempészik magukat a szüleik szívébe, elvégre ez a faj a célszerűség irányába fejlődött tovább. Egészséges és értelmes volt, és még ma is élnie kellene.

Ez a földbe vájt odú volt az otthonuk. Meghitt és csendes, itt gyűlt össze az egész család beszélgetni, enni, játszani, összebújni vagy csiklandozni egymást. A nő szerette itt szoptatni Uchét.

Úgy gondolja, talán itt is fogant meg a fia.

És itt verte őt halálra az apja.

***

És most az utolsó részlet, hogy legyen hova helyezned a történetet: egy nappal később járunk, a Tirimót körbeölelő völgyben. Ekkorra a világkatasztrófa első lökéshullámai már áthaladtak ezen a területen, bár később lesznek még utórengések.

A völgy legészakibb pontján minden romokban hever: kettéhasadt fák, ledőlt sziklafalak és egybefüggő porfüggöny, melyet nem oszlatott szét a rezdületlen, kissé kénes levegő. Semmi sem maradt meg ott, ahonnan a kezdeti rezgéshullám kiindult: az a fajta rengés volt, mely mindent darabjaira ráz, majd a darabokat apró kövekké őrli. Tetemek is vannak: kis állatok, melyek nem tudtak elszaladni, szarvasok és más nagyobb vadak, melyek haboztak menekülni, és összezúzta őket a kőtörmelék. Pár ember is áldozatul esett, akiknek szerencsétlenségükre épp azon a napon kellett a kereskedelmi úton haladniuk.

Idáig jutottak a tirimói felderítők, hogy számba vegyék a pusztítást, de nem másztak át a törmeléken. Csak az út épen maradt részéről, hosszúszemen keresztül vették szemügyre a környéket. Csodálkoztak azon, hogy a völgy többi része – a Tirimót minden irányban körülvevő szinte tökéletes kör, melynek vonala a városhatártól pár kilométerre húzódik – sértetlen maradt. Vagyis igazából nem is csodálkoztak, nem ez a pontos kifejezés. Zord nyugtalansággal néztek egymásra, mert mindenki tudja, mit jelent az ilyen nyilvánvaló szerencse. Keressétek a kör közepét, figyelmeztet a kőkrónika. Tirimóban van valahol egy rogga.

Rémisztő gondolat. De még rémisztőbbek az északról érkező jelek és a tény, hogy Tirimó közfőnöke arra utasította őket, hogy visszafelé hozzanak magukkal annyit a frissebb elhullott állatok közül, amennyit csak tudnak. A még nem rothadó húst ki lehet szárítani, a bundát és az irhát le lehet nyúzni, és ki lehet készíteni. Jobb mindenre felkészülni.

A felderítők végül továbbállnak, gondolataikat lekötötte, hogy mindenre felkészüljenek. Ha nem ezen tűnődnek, talán észrevették volna azt a tárgyat, mely egy frissiben lehasadt szikla lábánál, feltűnés nélkül bújik meg egy oldalra dőlt bütykösfenyő és a szétrepedt sziklafalak között. Mérete és formája miatt igazán szemet szúrhatott volna: hosszúkás, vese alakú, márványos kalcedon, sötét szürkészöld színű, és határozottan eltér a körülötte szétszóródott, halványabb homokkőtől. Ha a felderítők a közelébe mennek, észrevették volna, hogy mellmagasságig ér, és csaknem olyan hosszú, mint az emberi test. Ha megérintik, talán elkápráztatta volna őket a tárgy tömörsége. Látszatra is nagy súllyal bír, a szaga vasra emlékeztet, de rozsda és vér is keveredik belé. Meglepődtek volna azon, hogy meleg tapintása van.

Ám senki sincs ott, amikor a tárgy halkan felnyög, majd, mintha csak elfűrészelték volna, szépen kettéhasad a hosszabb tengelye mentén. Eközben hangos szisszenéssel szökik ki belőle a hő és a sok nagy nyomású gáz, ami miatt a közelben lévő, életben maradt erdei állatok azonnal elrejtőzködnek.

Egy röpke pillanatig tartó villanással fény áramlik ki a repedésből. Kissé olyan, mintha láng, kissé mintha folyadék lenne. Nyomában égett üveg keletkezik a kő talpazata körül. Ezután a tárgy sokáig mozdulatlan marad. Hűl.

Eltelik pár nap.

Egy idő után belülről széttolja valami, pár lépést botorkál, aztán a földre rogy.

Eltelik egy újabb nap.

Most, hogy lehűlt és széthasadt, szabálytalan, tejfehér és vérvörös kristályokból álló kéreg látható a tárgy belső felületén. Halvány kis tócsák csillognak a két fél üregének alján, bár a geódában összegyűlt folyadék nagy része már beszivárgott a talajba.

A test arccal lefelé, mezítelenül fekszik a kövek között. Bőre száraz, és még mindig zihál a nagy erőlködéstől. Ám fokozatosan sikerül feltápászkodnia. Minden mozdulata jól megfontolt és nagyon-nagyon lassú. Sokáig tart ez a művelet. Miután felállt, odatámolyog (lassan) a geódához, és nekidől, hogy össze ne essen. Ekképpen megtámasztva magát lehajol (lassan), és benyúl az üregbe. Hirtelen, éles mozdulattal letöri egy piros kristály hegyét. Kis darab, akkora lehet, mint egy szőlőszem, és egyenetlen, mint a törött üveg.

A fiú – valami olyasforma – a szájába veszi a kristályt, és rágni kezd. Mindez nagy zajjal jár: csikorgás és zörgés visszhangzik a tisztáson. Pár perccel később nyel egyet. Majd fékezhetetlenül remegni kezd. Két karjával átöleli magát, és csendesen nyöszörög, mintha csak most döbbent volna rá arra, milyen szörnyű, hogy nincs rajta ruha és fázik.

Erőt vesz magán, és visszanyeri az önuralmát. Benyúl a geódába – most már gyorsabban mozog –, és még több kristályt tör le belőle, amit aztán kis halomba rak a tárgy tetején. A vaskos, tompa kristálydarabok úgy morzsolódnak az ujjai között, mint a cukor, holott igazából annál sokkal-sokkal keményebbek. De valójában ő nem is gyerek, tehát ez nem okoz számára nehézséget.

Végül imbolyogva talpra áll, a keze tele van tejszínű, véres kövekkel. Libabőrős lesz egy hirtelen jött, erős széllökéstől. Megborzong, ezúttal gyorsan és szaggatottan, mint egy felhúzható bábu. Ezután végignéz magán, a homlokát ráncolja. Egyre egyenletesebbek, egyre ritmusosabbak lesznek a mozdulatai, miközben összpontosít. Egyre emberibb lesz. És mintegy nyomatékosítva ezt, bólint egyet, talán elégedettségében.

Ezután megfordul, és elindul Tirimó felé.

***

Emlékezned kell arra, hogy egy történet vége csupán egy másik kezdetét jelenti. Végül is megesett már ilyesmi korábban is. Az emberek meghalnak. A régi rend megszűnik. Új társadalmak születnek.

Hazugság, ha azt mondjuk, vége a világnak, hisz a bolygónak semmi baja.

De így lesz vége a világnak. Így lesz vége a világnak.

Így lesz vége a világnak.

Utoljára.

1

Végül te

Te vagy ő. Ő pedig te. Te vagy Essun. Emlékszel? A nő, akinek meghalt a fia. Egy orogén vagy, aki már tíz éve él a Tirimó nevű jelentéktelen kisvárosban. Itt mindössze három ember tudja, hogy mi vagy, és ebből kettőnek te adtál életet.

Vagyis most már csak egy van, aki tudja.

Az utóbbi tíz évben, amennyire csak lehetett, átlagos életet éltél. Máshonnan jöttél Tirimóba, és az embereket nem nagyon érdekli, honnan és miért. Mivel nyilvánvaló volt, hogy tanult ember vagy, te lettél a tíz és tizenhárom év közötti gyerekek tanára a helyi skólában. Nem vagy a legjobb tanár, de a legrosszabb sem; a gyerekek elfelejtenek, amikor kikerülnek a kezeid közül, de tanulnak tőled. A hentes talán tudja a neved, mert szívesen flörtöl veled. A pék viszont már nem, mert csendes vagy, és mert mint a városban mindenki, ő is csak úgy tekint rád, mint Jija feleségére. Jija Tirimóban született és nevelkedett, az Ellenállók kasztjába tartozik, kőpattintással foglalkozik, mindenki ismeri és kedveli, ezért valamelyest téged is kedvelnek. A közös életetek festményének ő van az előterében. Te a hátteret alkotod. Neked ez így jó.

Két gyerek anyja vagy, de most az egyik halott, a másik pedig eltűnt. Lehet, hogy ő sem él már. Mindezt akkor tudod meg, amikor egy nap hazamész a munkából. A ház üres, túl csendes, és egy aprócska kisfiú fekszik vérbe fagyva és összeverve az odú padlóján.

És te… magadba zárkózol. Nem szándékosan. De ez egy kicsit sok, nem? Túl sok. Sok mindenen mentél keresztül, nagyon erős vagy, de vannak határai annak, amit még el tudsz viselni.

Két nap telik el úgy, hogy bárki is rád nyitná az ajtót.

Ezt a két napot a házban töltötted, a halott fiad mellett. Felkeltél, vécére mentél, ettél valamit a hidegtárból, kiittad az utolsó csepp vizet a csapból.

Ezek a dolgok anélkül is mentek, hogy gondolkoznod kellett volna, gépiesen. Utána visszatértél Uche mellé.

(Az egyik ilyen alkalommal kerestél neki egy takarót. Ráterítetted és felhúztad egészen az összezúzott álláig. A szokás hatalma. A gőzcsövek már nem zörögnek, hideg van bent. Még megfázik.)

Másnap késő délután valaki kopog a bejárati ajtón. Nem kelsz fel, hogy odamenj. Ahhoz az kellene, hogy elgondolkozz, ki lehet az, és hogy vajon beengedheted-e. Ha pedig ezeken gondolkozol, akkor eszedbe jut a fiad holtteste a takaró alatt, és mire lenne az jó?

Nem törődsz a kopogással.

Valaki az elülső szoba ablakát veri. Kitartóan. Ezzel sem törődsz.

Végül valaki betöri a hátsó ajtó üvegét. Lépteket hallasz a folyosón Uche és Nassun, a lányod szobája között.

(Nassun, a lányod.)

A léptek elérik az odút, majd elhallgatnak.

– Essun?

Ismered ezt a hangot. Egy fiatal férfié. Ismerős hang, és megnyugtató, mint mindig. Lerna az, Makenba fia, aki az utca végén lakik, és aki pár évre elment a kisvárosból, majd orvosként tért vissza. Már nem kisfiú, jó ideje nem az, ezért ismét emlékezteted magad arra, hogy férfiként gondolj rá.

Hoppá, a gondolkozás. Óvatosan leállsz vele.

A férfi levegőt vesz, te pedig a bőrödön érzed a belőle áramló rettenetet, amikor elég közel jön ahhoz, hogy meglássa Uchét. Különös módon nem kiált fel. Téged sem érint meg, pedig átmegy Uche másik oldalára, és téged fürkész. Talán azt próbálja kitalálni, mi megy végbe benned? Semmi, semmi. Aztán lehúzza a takarót, hogy jobban lássa Uche testét. Semmi, semmi. Visszahúzza a takarót, és ezúttal letakarja a fiad arcát is.

– Azt nem szereti – mondod. Két nap óta most először szólalsz meg. Furcsa érzés. – Fél a sötéttől.

Egypercnyi csend után Lerna lejjebb húzza a takarót, hogy Uche szeme még épp kilátszódjon.

– Köszönöm.

Lerna bólint.

– Aludtál?

– Nem.

Lerna megkerüli a testet, és megfogja a karod, hogy felhúzzon. Gyengéd, de a keze erős, és nem adja fel, amikor meg nem mozdulsz. Csak erősebben húz, és nem tágít, amíg fel nem állsz, vagy el nem esel. Rád bízza a választást. Felállsz. Aztán ugyanilyen gyengéd határozottsággal a bejárati ajtó felé vezet.

– Nálam pihenhetsz – mondja.

Nem akarsz gondolkozni, ezért nem tiltakozol, hogy van neked saját, kifogástalan ágyad. Azt sem jelented ki, hogy jól vagy, és nincs szükséged a segítségére, ami nem is lenne igaz. Kikísér, és végigsétál veled az utcán, közben végig fogja a könyököd. Kint gyülekeznek páran. Néhányan közelebb lépnek, mondanak valamit, amire Lerna válaszol, de te nem igazán hallasz belőle semmit.

Az emberek hangja elmosódott zaj csupán, melyet az elméd nem kíván értelmezni. Lerna helyetted is beszél, amiért hálás lennél, ha rá tudnád venni magad arra, hogy érdekeljen.

Bevisz a házába, melynek gyógynövény-, vegyszer- és könyvszaga van, és lefektet egy hosszú ágyra, melyen egy kövér, szürke macska lustálkodik. A macska kissé megmozdul, hogy neked is legyen helyed, majd mikor már elhelyezkedtél, melléd gömbölyödik. Megvigasztalna, ha a melegsége és a súlya nem emlékeztetne kicsit Uchéra, amikor elszundít melletted.

Elszundított. Nem, az igeidő megváltoztatásához gondolkozni kell.

Elszundít.

– Aludj – utasít Lerna, és oly könnyű eleget tenni a parancsának.

***

Sokáig alszol. Egy idő után felébredsz. Lerna egy étellel teli tálcát tett le az ágy mellé: egyszerű húsleves, szeletelt gyümölcsök és egy bögre tea, már mind rég kihűlt. Eszel, iszol, majd kimész a fürdőszobába. A vécét nem lehet leöblíteni. Egy vízzel teli vödör áll mellette, biztosan Lerna tette oda, pont emiatt. Ezen eltűnődsz, majd érzed a gondolatok fenyegető közelségét, és küzdesz, küzdesz, küzdesz, hogy a gondolatok nélküli világ puha, meleg csendjében maradj. Öntesz egy kis vizet a vécébe, visszateszed a fedelet, és visszafekszel az ágyba.

***

Azt álmodod, hogy a szobában vagy, amikor Jija megteszi, amit tett. Ő és Uche ugyanolyanok, amilyennek utoljára láttad őket: Jija nevet, Uche pedig a térdén ül. Földrengésest játszanak, közben a kisfiú kuncog, rákulcsolja lábát apja lábára, és a karjával egyensúlyoz. Aztán Jija hirtelen abbahagyja a nevetést, feláll – Uche a padlóra zuhan –, és rugdosni kezdi a kicsit. Tudod, hogy nem így történt. Láttad Jija öklének lenyomatát, a négy párhuzamos zúzódásnyomot Uche hasán és arcán. Álmodban Jija rugdossa őt, mert az álmok nem logikusak.

Uche tovább nevet és csapkod a karjával, mintha még mindig játszanának, bár az arca már véres.

Sikoltozva ébredsz fel, ami zokogássá csendesül, ezt már nem tudod abbahagyni. Lerna odamegy hozzád, mondani próbál valamit, próbál átölelni, majd végül készít neked egy erős, rossz ízű teát. Újra elalszol.

***

– Történt valami fenn északon – meséli Lerna.

Az ágy szélén ülsz. Ő pedig veled szemben, egy széken. Iszol még egy kicsit a borzalmas teából, a fejed jobban fáj, mintha másnapos lennél. Éjszaka van, de a szobában félhomály uralkodik. Lerna csak a lámpások felét gyújtotta meg. Most először tűnik fel a furcsa szag a levegőben. Nem nyomja el teljesen a lámpás füstje: kénes, szúrós és maró szag. Egész nap ott lebegett körülötted, és egyre erősebb lett. Akkor a legerősebb, amikor Lerna kintről jön.

– A város mellett vezető út már két napja zsúfolva van az onnan érkező emberekkel.

Lerna felsóhajt, és megdörzsöli az arcát. Tizenöt évvel fiatalabb nálad, de ez már nem látszik rajta.

A haja természetes szürke, mint sok cebakinak – az arcán megjelenő új vonalak miatt tűnik idősebbnek. Ezek és a szemében megbúvó új árnyak miatt.

– Volt valami rengés. Hatalmas, pár nappal ezelőtt. Mi itt semmit sem éreztünk belőle, de Szúmban… – Szúm a szomszédos völgyben, egynapi lovaglásra található. – Az egész város. – Lerna megrázza a fejét.

Bólintasz, bár már azelőtt is tudtál erről, hogy elmondta volna, vagy legalább is ki tudod találni. Két nappal ezelőtt, miközben az odúban ültél a gyermeked maradványaira meredve, elindult valami a város felé: olyan erővel vonaglott meg a föld, amilyet még soha nem szenzeltél. Nem is volt rengésnek mondható. De bármi is volt, rádöntötte volna Uchéra a házat, ezért az útjába tettél valamit – egyfajta hullámtörőt, melyet összpontosított akaratodból és magától a gáttól kölcsönzött kinetikus energiából állítottál. Ehhez gondolkoznod sem kellett, egy újszülött is képes lett volna rá, bár talán nem ilyen szépen. A rengés megtört, körbefutott a völgyön, és továbbhaladt.

Lerna megnyalja a száját. Felnéz rád, majd leveszi rólad a tekintetét. A gyerekeiden kívül ő az, aki tudja, mi vagy. Tudja már egy ideje, de ez az első alkalom, hogy szembesül ennek realitásával. Most ebbe sem gondolhatsz bele.

– Rask senkit nem enged sem be, sem ki. – Rask, azaz Tirimói Innovátor Rask a kisváros megválasztott közfőnöke. – Azt mondta, hogy nincs teljes kijárási tilalom, egyelőre, de amikor át akartam menni Szúmba, hátha tudok segíteni, nem engedett. Aztán a falra küldte azokat az átkozott bányászokat, hogy helyettesítsék az erőshátúakat, amíg azok felderítőúton vannak. Kifejezetten arra utasította őket, hogy tartsanak engem a kapun belül. – Lerna keze ökölbe rándul, arca elkomorul. – Emberek vannak kint, a birodalmi úton. Sokan betegek és sebesültek, és az a földszomorító gazember nem engedi, hogy segítsek nekik.

– Elsőként a kapukat őrizzétek – suttogod. Reszelős a hangod. A rémálmodból felébredve sokáig sikoltoztál.

– Hogy mondod?

Kortyolsz a teából, hogy enyhítse a torokfájásodat.

– Kőkrónika.

Lerna rád mered. Ő is ismeri ezeket a szakaszokat, minden gyerek megtanulja őket a skólában. Mindenki a bölcs krónikások és okos geomérek tábortűz mellett elmondott meséin nő fel, ők figyelmeztetik a kétkedőket a jelekre, de akkor még nem figyelnek rájuk. Később viszont életeket mentenek meg, amikor a krónika igaznak bizonyul.

– Szóval szerinted erről van szó – mondja borúsan. – A földfáját, Essun, nem gondolhatod komolyan!

Komolyan gondolod. Erről van szó. De tudod, hogy nem hinne neked, ha megpróbálnád megmagyarázni, ezért csak megrázod a fejed.

Fájdalmas, rezzenetlen csend száll rátok. Egy hosszúra nyúlt pillanat után Lerna gyöngéden szól hozzád.

– Visszahoztam ide Uchét. A betegszobában van, vagyis a hidegpolcon. Majd intézkedem a… tennivalókkal kapcsolatban.

Lassan bólintasz.

– Jija tette? – kérdezi Lerna habozva.

Ismét bólintasz.

– Te, te láttad, amikor…?

– A skólából jöttem haza.

– Ó. – Újabb kínos csönd áll be. – Az emberek mondták, hogy a rengés előtt kihagytál egy napot. Haza kellett küldeniük a gyerekeket, mert nem találtak helyettest. Senki sem tudta, hogy betegen fekszel-e otthon, vagy valami más történt. – Nos, igen. Valószínűleg kirúgtak. Lerna nagy levegőt vesz, majd kifújja. – A rengés nem ért el minket, Essun. Megkerülte a várost. Megrázott pár fát, és ledöntött egy sziklafalat fent a szurdoknál. – A szurdok a völgy legészakibb végén van, ahol senki nem vette észre a gőzölgő kalcedon geódát. – A városban és a város környékén ugyanakkor minden rendben. Egy szinte tökéletes körön belül. Minden rendben van.

Volt idő, amikor ártatlannak tettetted volna magad. Amikor még volt okod bujkálni, mert oltalmaznod kellett egy életet.

– Énmiattam – mondod.

Lerna állkapcsa megfeszül, de bólint.

– Soha nem mondtam el senkinek… – kezdi, majd tétován elhallgat. – Hogy te… hm, orogén vagy.

Annyira udvarias és finom. Hallottad már a legmocskosabb kifejezéseket arra, ami vagy. Ő is, de soha nem mondaná ki őket. Jija sem. Ha valaki száján a jelenlétében kicsúszott a rogga, mindig azt mondta, nem akarja, hogy a gyerekei ilyen beszédet halljanak.

Hirtelen tör rád. Gyorsan előredőlsz, és öklendezel. Lerna felugrik, hogy keressen valamit a közelben – egy ágytálat talál, melyet nem használtál. De semmi sincs a gyomrodban, és egy perc után abbamaradnak a görcsök. Óvatosan levegőt veszel, majd az egészet még egyszer megismétled. Lerna szótlanul nyújt egy pohár vizet. Leinted, majd meggondolod magad, és elveszed tőle. Az epe keserű ízét érzed a szádban.

– Nem én voltam – mondod végül. Lerna értetlenül vonja össze a szemöldökét, majd rájössz, hogy azt hiszi, még mindig a rengésről beszélsz. – Jija. Nem jött rá, mi vagyok. – Gondolkozol. Nem lenne szabad gondolkoznod. – Nem tudom, hogyan és mi történt, de Uche… még kicsi, nincs elég önuralma.

Biztos csinált valamit, Jija rájött.

Vagyis a gyerekeid olyanok, mint te. Ez az első alkalom, hogy ezt így megfogalmaztad.

Lerna lehunyja a szemét, és hosszan fújja ki a levegőt.

– Szóval emiatt.

Nem emiatt. Nem lehet, hogy emiatt egy apa kioltsa a saját gyereke életét. Erre semmi nem vihetné rá.

Lerna megnyalja a száját.

– Szeretnéd látni Uchét?

Minek? Két napig őt nézted.

– Nem.

Lerna sóhajtva feláll, beletúr a hajába.

– El fogod mondani Rasknak? – kérded. De elszégyelled magad Lerna pillantásától. Dühös. Olyan nyugodt, figyelmes fiú, nem gondoltad volna, hogy képes dühbe gurulni.

– Semmit sem fogok elmondani Rasknak – csattan fel. – Eddig sem mondtam semmit, és eztán sem fogok.

– Akkor mit…

– Megyek, megkeresem Erant. – Eran az ellenállók kasztjának képviselője. Lerna erőshátúnak született, de amikor orvosként tért vissza Tirimóba, az ellenállók maguk közé fogadták. Volt már elég erőshátú a városban, az innovátorok pedig vesztettek a cserépfeldobáson. Te is ellenállónak vallottad magad. – Megmondom neki, hogy jól vagy, és hogy tájékoztassa erről Raskot is. Te pedig pihenni fogsz.

– Ha megkérdezi, hogy Jija miért…

Lerna megrázza a fejét.

– Arra már mindenki rájött, Essun. Tudnak térképet olvasni. Tiszta, mint a gyémánt, hogy ez a környék volt a kör közepe. Mivel tudják, mit tett Jija, senkinek nem okozott nehézséget kitalálni, miért tehette. Az időzítés nem stimmel, de ezt senki sem fogja alaposabban végiggondolni. – Miközben figyeled, és lassan felfogod, mit mond, Lerna szája keserűen legörbül. – Az emberek felét elborzasztja a dolog, de a többiek örülnek, hogy Jija megtette. Mert persze egy háromévesnek hatalmában áll az ezerhatszáz kilométerre lévő Jumenészben rengést kelteni!

Rázod a fejed; egyrészt mert meglep Lerna felháborodása, másrészt pedig mert képtelen vagy békét teremteni az okos, mosolygós fiad és azok között, akik úgy gondolták, hogy képes lenne. Képes volt. De a lényeg, hogy Jija így gondolta.

Megint émelyegni kezdesz.

Lerna ismét nagy levegőt vesz. Egyfolytában ezt csinálja, miközben beszélgettek, máskor is észrevetted már. Így nyugtatja meg magát.

– Maradj itt, és pihenj. Nemsokára visszajövök.

Kimegy a szobából. Hallod, ahogy céltudatosan tesz-vesz a ház elejében. Pár perc után elindul a találkozóra. Fontolgatod, pihenj-e, de végül máshogy döntesz. Inkább felkelsz, kimész Lerna fürdőszobájába, megmosod az arcod, de nem tudod befejezni, mert a csapból folyó meleg víz akadozni kezd, hirtelen vörösesbarna és büdös lesz, majd folyása csepegéssé lassul. Valahol eltört a cső. Lerna azt mondta, hogy történt valami fent északon.

A gyerekek okozzák a vesztünket, mondta egyszer, nagyon régen valaki.

– Nassun – suttogod a tükörképednek. A tükörben a lányod szeme, melyet tőled örökölt; szürke, mint a pala, és kissé sóvárgó. – Az odúban hagyta Uchét. De téged hova vitt?

Nincs felelet. Elzárod a csapot.

– Mennem kell – suttogod, csak úgy magad elé.

Mert így is van. Meg kell keresned Jiját, és egyébként is tudod, jobb, ha nem késlekedsz. A város lakói nemsokára eljönnek érted.

***

Az elvonuló rengés visszhangzik majd.
A hátráló hullámok visszatérnek.
A morajló hegy dörög.
- ELSŐ TÁBLA, „A túlélésről”, ötödik versszak –
© 2017 www.wayersfantasy.hu