Edo van Belkom: Őrjítő éhség

Magyar megjelenés: 1999. (Szukits)

Világ: World of Darkness

Eredeti cím: Wyrm Wolf (1995.)

San Francisco nyomornegyedében kíméletlen gyilkos szedi áldozatait a hajléktalanok közül. A szétmarcangolt tetemek láttán a rendőrség leginkább egy falka veszett kutyára gyanakszik.

Wendel Oldman atya, a helyi hajléktalanmisszió vezetője hátborzongató titkot őriz. Bár emberek között él, ő maga nem ember, hanem a Földanya alakváltó követője: vérfarkas. Ő az egyetlen, aki tudja, a gyilkos a saját népéből való: egy másik vérfarkas, akit a garouk ősi ellensége, a Féreg fertőzött meg tébollyal és vérszomjjal. Csakis Oldmannek van esélye, hogy felvegye a harcot a szörnyeteggel...

OLVASS BELE

1. fejezet

San Francisco északkeleti negyedében, amit csak nyomornegyedként ismertek, ez az éjszaka olyan volt, mint bármelyik másik. A hold úgy függött a házak fölött, mint egy pucér villanykörte, ezüstös fényekbe és éles árnyékokba burkolva az utcákat és sikátorokat. A csatornák rácsaiból bűzös gőz szivárgott az utcákra, az árnyékokban patkányok inaltak tova, olykor felborítva egy-egy szemeteskukát, hogy élelem után kutassanak tartalmukban.

Míg a város többi részén a lakók otthonuk kényelmében nyugovóra tértek, a kevésbé szerencsések a kapualjakban és sötét zugokban húzódtak meg, várván, hogy a napfény enyhítse szenvedésüket, vagy az éj vessen véget neki.

A kihalt utcákon egy vérfarkas portyázott zsákmány után szimatolva. Könnyű prédát keresett. Emberi húst.

Egy közért és egy bank közötti keskeny utcácskában III. Randall E. Sullivan alias Sully egy hűtőgép kiszuperált papírdobozában igyekezett elvackolni magát, amely már három hete szolgált otthonául. Reszkető kézzel húzta meg az üveget, az olcsó vörösbor hűvösen csúszott le a torkán. Éppen újabb kortyra emelte a flaskát, amikor észrevett valamit a látóterében. Fölült, hogy jobban lásson, és nem akart hinni a szemének. Az üveg kicsúszott az ujjai közül. Valami hatalmas és szőrös közeledett felé, egy bestia, ami inkább volt állat, mint ember. Egy emberfarkas.

Ismerősnek tűnt. Sully mintha már látott volna valami ilyesmit hónapokkal ezelőtt, amint egy ilyen lény egy embert cipelt a karjaiban. Akkor a sok olcsó pálinkának tulajdonította a látomást, ám ez alkalommal színjózan volt.

Erősen lehunyta a szemét, és összegömbölyödött a dobozában, remélve, hogy a lény nem veszi észre, és másfelé tart, de ahogy fülelt, egyre közeledtek a neszek, míg végül nem tudta megállni, hogy ne nézzen fel.

Több mint két méter magas volt, talán két és fél is, tetőtől talpig borzas barna szőr borította. Sullynak elakadt a lélegzete, ahogy a lény alig egylépésnyire a dobozától megállt. Moccanni sem mert, nagy levegőt vett, és fölemelte a fejét. Egyenesen a bestia szemébe nézett.

***

A sikátor telve volt szagokkal - izzadság, vizelet, rothadó étel és hányás szaga. Meg egy emberé. Egy élő emberé.

A vérfarkas megállt, majd beleszimatolt a levegőbe. A félelem édes illata. Lenézett, és megpillantotta a nyomorult kis embert egy papírdobozban kuporogva. Arcán a félelem mocskos maszkja ült, szemei kitágultak, szája pedig néma sikolyra nyílt.

A vérfarkas vicsorított, megvillantva borotvaéles tépő-fogait. Sully föl akart pattanni és elfutni, de teste nem engedelmeskedett. Esélye sem lett volna rá. A szörnyeteg erősnek és gyorsnak tűnt, Sully pedig csak arra volt képes, hogy tehetetlenül meredjen a könyörtelen acélszürke szempárba.

Még reménykedett, hogy esetleg továbbáll, de a rémlátomás maradt. Örökkévalóságnak tűnő ideig nézett le rá, aztán fölemelte a fejét, kitátotta a száját, és őrült vonítást hallatott, amitől jeges borzongás futott végig Sully gerincén.

A rém fölemelte jobb mancsát, széttárta ujjait, melyek végén hűvösen csillantak meg az éles karmok. Egy pillanatig még nem csapott le, mintha fokozni akarná a feszültséget, aztán egyetlen mozdulattal széthasította a papírdobozt. Sully úgy érezte, csupaszon és védtelenül kuporog kuckója cafatjai közt. Még egyszer fölnézett, a bestia szemeiben megpillantotta a dühöt, és megszédült. Lehunyta a szemét, amíg elmúlt az érzés, ezalatt a rém mozdulatlanul állt, minden pillanatát kiélvezve az általa keltett rettegésnek, amely mintha delejezte volna.

Sully még egy pillanatig összegörnyedhetett félelmében, aztán meghallotta a levegőt keresztülszelő mancs suhogását, s érezte, amint a karmok áthatolnak a bőrén, végigszántva csontjait.

Felsikoltott, majd érzékelte, ahogy vére előbuggyan a vállán ejtett sebből meg azt is, ahogy bevizel, és a csípős ammóniaszag megcsapja az orrát. Még mindig lehunyt szemmel meglendítette hatalmas öklét a lény felé. Ütései mellkason, pofán és nyakon találták a rémet. Vakon osztogatta a csapásokat és rúgásokat, ám egyre gyengülő támadása semmilyen kárt nem okozott a szörnyetegben.

A vérfarkas megvárta, míg alábbhagy az ereje, és ernyedten roskad a fal tövébe. Lassan akarta megölni. Hagyta, hogy elvérezzen, ahelyett hogy könyörületesen a torkának ugrott volna. Nem egyszerű vadászat volt ez, olyan fájdalmasan akart végezni áldozatával, amennyire csak lehetett.

Óráknak tűnt, mire a rém újabb sebeket ejtett a karján, lábán, mellkasán és hasán, mindenütt, ahol még érintetlen bőrfelületet talált.

Sully vagy fél tucatszor elvesztette az eszméletét, ahogy ereje folyamatosan elszivárgott. Végül megérezte, ahogy a fogak belemélyednek a nyakába, és tépnek, ropogtatnak. Addigra már nem érzett fájdalmat.

Csak az egyre közeledő teljes sötétséget látta.

2. fejezet

- Jó reggelt - mondta Oldman atya, ahogy belépett az Eddy Street egyik zöldségboltjába.

- Mit akal? - csipogta Kim úr a pult mögül.

- Soha nem unja meg, igaz?

- Mile gondol?

- Az elmúlt három évben minden hétfőn eljövök magához, és mindig úgy tesz, mintha nem tudná, miért jövök.

- Miélt jött?

Oldman atya Kim asszonyságra nézett, aki férje jobbján állt, a kasszánál. Kezével igyekezett eltakarni mosolyát, de Oldman tudta, hogy majd megpukkad a nevetéstől. Mindig kuncogott férje különös humorérzékén, majd, akárcsak Oldman, pár perc múlva ő is megunta, és nagy sóhajtás után elmondta Oldmannek, amit tudnia kellett.

- Ma csak egy zsák - kezdte, amíg a férje egy másik vásárlóhoz fordult. - Emberek sok krumplit vesznek. Nincs munka, nincs pénz, vesznek sok krumplit. Krumplit és salátát.

Oldman elmosolyodott. Ha a kormány valaha is valódi képet akart volna kapni a gazdasági helyzetről, csak meg kellett volna kérdezniük Kim urat és feleségét, hogyan fogy a krumpli. Nem túl tudományos módszer persze, de ugyanolyan pontos, mint a közgazdászok felmérései.

- Akkor remélem, a jövő héten rosszul fogy majd a krumpli - mondta Oldman -, a szardínia pedig jól.

Kim asszonyság mosolygott, és egyetértően bólogatott.

Oldman a bolt hátsó része felé indult, és megkereste azt a zsákot, amelyet neki tettek félre. A tartalmát amúgy órákon belül kidobták volna a szemétbe.

Wendel Oldman atya a Scott misszió vezetője volt, egy hajléktalanszállásé az Eddy Streeten, a nyomornegyed szívében. Kemény hely volt, ahol túl sok ember élt túl kevés lerobbant lakásban. Rengeteg hajléktalan tengődött itt, nem is beszélve a piásokról, a narkósokról és a prostikról, akik mind csak Oldman atya dolgát nehezítették.

Nemrégiben Vietnamból, Laoszból és Kambodzsából érkezett bevándorlók árasztották el a negyedet, és rengeteg apró boltot nyitottak. Az elmúlt pár év alatt olyan stabilitásra és hírnévre tett szert a környék, amilyet évek óta nem érdemelt ki, bár azok, akik itt laktak, nem tudtak róla. Nekik ez csak egy ronda és nyomorult negyed maradt, ahol csak az él, akinek muszáj.

Oldman munkájának egyik legfőbb célja az volt, hogy a hajléktalanokat az utcákról ismét visszavezesse a társadalomba. Ennek ellenére idejének nagy részét azzal töltötte, hogy ennivalót és felszerelést koldult a missziónak. Minden másnap körbejárta az olyan helyeket, mint Kim úr boltja, és remélte, hogy legalább egy újabb hétre elegendő ennivalóval tér vissza nyájához.

Oldman belépett a hátsó szobába, ahol a távolabbi fal mentén egy műanyag zsákban megtalálta a krumplit, amit keresett. Belenézett és látta, hogy néhány szem már megfonnyadt, de örült, hogy legalább tele van.

Vállára vetette a súlyos zsákot, majd visszament a boltba.

- Mi van a zsákban? - kérdezte Kim úr, ahogy Oldman az ajtóhoz ért.

- Semmi - felelt Oldman.

- Lopni akal tőlem?

- Nem is fog hiányozni.

Kim úr a felesége felé fordult.

- Kilábolnak! Hívd a lendőlséget!

- Viszlát a jövő héten - intett búcsút Oldman, és kilépett az utcára. Sok volt, amin keresztül kellett mennie egyetlen zsák krumpliért, de nehéz időket éltek. Mellesleg tizenöt ember lesz hálás a vacsoráért, ha visszaér a misszióba. Ez tette elviselhetővé az egészet.

Ahogy nyugatnak tartott az Ellis Streeten, meglátta Bernadine Dalyt, amint éppen guberál. Az öreg hölgy már ki tudja hány éve rótta az utcákat, és gyűjtögeti az újságokat Tenderloin kukáiból, ám Oldman még nem jött rá, miért teszi. Senki sem tudta biztosan, sem azt, hogy mihez kezd velük, de ott volt mindennap súlyos, teli szatyraival.

- Üdv, Bernadine - szólította meg. - Mit írnak ma az újságok?

- Úgy néz ki, esni fog.

Oldman fölnézett az égre. Egyetlen kósza felhőt sem látott. Eltűnődött, vajon mikori lapból szedte Bernadine az információt.

- Akkor kerítek egy esernyőt - élcelődött Oldman vidáman.

- Helyes. Csizmákat is. Fagy is várható. Meg köd - bólogatott Bernadine, mintha titkot árult volna el.

- Köszönöm a figyelmeztetést - búcsúzott el Oldman, és továbbindult.

Odaköszönt még pár embernek elhaladtában, bár felüknek még a nevét sem tudta, ám azok mind ismerték és üdvözölték őt. Egyiküket könnyedén fölismerte. Mindenki csak Tábornoknak hívta. Öregember volt, túl a hatvanon, aki ideje nagy részét üres kirakatok előtt töltötte, és értelmetlen dolgokat kiáltozott minden arra haladónak.

- Csak egyszer! - rikkantotta. - Sokan utánozzák, de senki sem másolja. Hep! Hep! Hep!

Oldman nemegyszer próbált beszédbe elegyedni vele, néhány alkalommal még ebédre is meghívta a misszióba, de soha nem sikerült áthatolnia az öregember tébolyán. Most csak üdvözölte, és újfent elcsodálkozott megszállottságán.

- Csapat állj! Vigyázz, kész, rajt! Mindenki a fedélzetre! Hep! Hep! Hep!

- Jó reggelt, Tábornok! - köszöntötte elhaladtában. A Tábornok tisztelgett, aztán folytatta litániáját.

- A Toronto pontot szerzett. Csodálatos! Hep! Hep! Hep! Vigyázat, vigyázat! A vágány mellett vigyázzanak!

Oldman továbbhaladt az utcán, és észrevette, ahogy egyre halkabb, békésebb lett a környék. Délnek fordult a Jones Streeten, és látta, hogy két rendőrautó áll a járda mellett, meg egy mentőkocsi, villogó fényekkel. A bank és a közért közötti sikátor bejáratánál álltak, kisebb csődület közepette. Nyilvánvalóan történt valami a sikátorban.

Oldman átvágott az út túloldalára, és az egyre gyarapodó tömeg felé tartott. Egyetlen dolog vonzhatott ennyi bámészkodót egy helyre - embertársuk vére. Remélte, hogy nem ez volt az indok, de tartott tőle, hogy beigazolódik sejtése.

Keresztülfurakodott a sokaságon a sikátor bejáratát elzáró sárga rendőrségi szalagig, és rájött, hogy jól tippelt.

- Elnézést - szólította meg az egyik egyenruhás tisztet-, pap vagyok, talán segíthetek.

A rendőr feléje fordult, végigmérte fekete ruháját és fehér papi gallérját, majd közelebb lépett.

- Higgye el, atyám - sóhajtotta -, láttam a fickót közelről. Már nem tehet érte semmit.

- Talán mégis...

- Minden rendben - hangzott a sikátor felől. - Ereszd át!

Metzger őrmester volt az, aki már évek óta járta a negyed utcáit, és tudott Oldman atyáról meg a missziójáról.

- Jó reggelt, őrmester!

Metzger csak biccentett.

- Talán magának és nekem igen, de ennek a szerencsétlennek...

Beljebb invitálta Oldmant, és egy fekete plasztikzsákkal letakart tetemhez vezette.

- Tudják már, mi történt?

- Nehéz kitalálni, atyám. Az áldozatnál nem volt semmi értékes, tehát nem rablás történt. Ahogy kicsinálták, arra utal, hogy valószínűleg nem egyszerű verekedés volt.

- Mire gondol?

- Hát nem is tudom. Ez olyasmi, amit látni kell. Csak annyit mondhatok, hogy vagy egy falka veszett kutya tette, vagy egy dühöngő őrült.

Oldman az őrmesterre nézett.

- Tudja, atyám... egy pszichopata.

Oldman bólintott. Letette zsákját, és letérdelt a megalvadt vértócsa mellé, amely körülvette a halottat.

- Nem bánja, ha megnézem? - kérdezte a rendőrtől.

- Persze, nézze csak. Talán meg tudja mondani, ki volt a szerencsétlen.

Oldman fölemelte a zsák szélét, és elakadt a lélegzete. Nehéz volt megállapítani, milyen testrészt is lát éppen, annyi karmolás és sötét folt éktelenkedett rajta. A sérülések az egész testet beborították. Végül rájött, hogy a lábát látja, ám az is csak alig fölismerhető alaktalan hústömeg és kivillanó csontok halmaza volt. Elfordította a fejét, és igyekezett leplezni rosszullétét.

- Szörnyű látvány, igaz? - sóhajtotta Metzger egy lépést hátralépve.

Több volt, mint szörnyű látvány, de mégsem ez riasztotta meg Oldmant. Volt valami a módszerben, ahogy az áldozatot megcsonkították, amitől a szőr fölállt a hátán. Nem veszett kutyák és nem is egy pszichopata okozta azokat a sebeket. Ilyeneket csak egy vérfarkas képes ejteni.

Beleszagolt a levegőbe, és halványan, de a rothadással keverve megérezte egy másik garou illatát.

Újból körülszimatolt.

Valami mást is érzékelt, amit nem tudott megnevezni, de gonosz volt, és romlott...

Még egyszer ránézett a testre. Felkavarodott a gyomra. Összeszedte magát, aztán közelről megszemlélte az áldozat arcát. Alig akadt felismerhető vonás, az orr eltört, a szemüregek üresen tátongtak, a száját föltépték. Mégis valahonnan ismerős volt.

Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy a fülek ismerősek neki. Gyűrött, karfiolszerű cimpái voltak, majdnem teljesen elálltak a koponyától. III. Randall E. Suliivan volt az, akit mindenki csak Sullyként ismert a nyomornegyedben. Valaha Kalifornia állam középsúlyú bokszbajnoka volt, a Scott misszió rendszeres látogatója.

Oldman lehajolt, és letakarta a halottat, aztán keresztet rajzolt a levegőbe a test fölött.

- Tudja, ki volt, atyám? - kérdezte Metzger őrmester.

- Igen - sóhajtotta Oldman. - Egy barátom... volt.

Bár a misszió csak pár saroknyira volt a gyilkosság színhelyétől, az út egy örökkévalóságnak tetszett. Sully jó ember volt. Profi verekedő létére soha nem keveredett bunyókba a ringen kívül. Mióta Oldman ismerte, nem látta, hogy kezet emelt volna bárkire is - vagy éppenséggel egy rossz szót is szólt volna.

Sully halálának híre megrázza majd a misszió lakóit, futott át Oldman agyán a gondolat. Sullyt mindenki kedvelte, gyakran fordultak hozzá védelemért az utcai punkokkal szemben. Ha egy ilyen erős embert csak úgy megölt valaki, akkor mi történhet a gyengébbekkel?

Valamit tenni kell, méghozzá gyorsan.

Mire elérte a missziót, Oldman összeszedte magát annyira, hogy uralkodjon az arcvonásain. Nem szabad, hogy megsejtsék, valami nincs rendjén. Egyelőre ebédet kell készíteni.

Lesétált a pincébe, az étkezőhelyiségbe, amely afféle összetákolt büfé volt, nyitott konyhával az egyik végében, a másikban pedig négy két és fél méter hosszú asztallal, melyek körül két tucat különféle szék állt. Hevenyészett étkezde volt, de Oldman élete legjobb ebédjeit fogyasztotta itt, amit leginkább Alcina Williamsnek, a szakácsnőnek köszönhetett.

Alcinát mindenki L. C.-nek nevezte, néhányan pedig Csodatévőnek. Bár soha nem változtatta a vizet borrá, egyszer sikerült huszonnégy embert egy hétig eltartania egy zsák krumpliból és négy vekni kenyérből.

- Üdv, L. C.! - lépett be Oldman. - Visszatértem.

L. C. kilépett a konyhából, és rátámaszkodott az egyik asztalra cigarettáját szívva, amíg Oldman elé rakta a zsákot.

Vékony asszony volt, aki állandóan kopott farmernadrágot és fehér pólót viselt. Arcán több volt a ránc, mint amit ötven évével kiérdemelt volna, haja pedig már hosszú évekkel ezelőtt teljesen megőszült. Állandóan cigarettafüstbe burkolózott, ujjai és körmei elsárgultak a nikotintól, de ennek ellenére mióta a missziónál dolgozott, Oldman egyszer sem talált hamut vagy csikket az ételben.

- Nos - kérdezte L. C. -, milyen kajapótlékot hozott nekünk?

Oldman lebiggyesztette az ajkát, majdnem zavarban volt a krumpli miatt. Kinyitotta a zsákot, és L. C. felé tartotta, hogy jól lássa a tartalmát. A nő belenézett, és megrázta a fejét.

- Azt akarja, hogy ezt adjam ezeknek az embereknek?

- Akik hozzánk jönnek, hálásak bármilyen meleg ennivalóért - válaszolt Oldman.

- Hagyjuk a dumát, atyám - legyintett L. C. - Szarból nem tudok aranyat csinálni.

- Azt talán nem. Viszont te csinálod a legjobb krumplipürét és rakott krumplit Chicagótól nyugatra.

L. C. mélyen Oldman szemébe nézett, és elvigyorodott.

- Szerencséje, hogy pap - mondta. - Ha nem az volna, tudnám, hogy hazudik.

Oldman csak állt és mosolygott.

- Rendben van - bólintott L. C -, meglátjuk, mit tehetek.

3. fejezet

- Még mindig nem hiszem el - mondta Preston Parker, Oldman segédje és jobbkeze. - Sully erős volt, mint egy bivaly, és kétszer olyan szívós. Mi a fene tehette ezt vele?

Oldman ebéd után értesítette az embereket Sully haláláról. A legtöbb részlettől megkímélte őket, de Parker többet akart tudni, így neki elmondta. Azután némán ült az asztala mögött, és figyelte, ahogy a fiatalabb férfi föl-alá járkál a szobában. Parkert érzékenyen érintette a tragédia. Bár egy ideje már Oldman atyának dolgozott, nem is olyan régen még ő is az utcákon élt. Mikor a pap először találkozott vele, egy tábla volt a nyakában, s rajta felirat:

ENNIVALÓÉRT ÉNEKELEK

Miután leszerelt a tengerészettől, Parker egy ideig profi bárénekesként kereste kenyerét, s bár jó tenornak bizonyult, majdnem éhen halt az utcákon. Kevesebb mint ötven kilót nyomott, és alig állt a lábán, amikor először kopogtatott a misszió ajtaján. Azóta erőre kapott, és új célt talált magának. Hamarosan már a hasonszőrűeken segített az atya oldalán, s azóta fölnéztek rá azok, akik tudták, hogy egykor közéjük tartozott, és csodálták lelkesedését, elkötelezettségét a misszió iránt.

Éppen ezért egy hajléktalan értelmetlen és erőszakos halála olyan volt számára, mintha egy testvérével történt volna. Akár ő is lehetett volna Sully helyében. Márpedig, ha valaki ilyen könnyedén elintézte Sullyt, kinek lenne esélye ellene?

- A rendőrségnek van néhány feltételezése arról, hogy ki tette - mondta Oldman atya. - Úgy gondolják, veszett kutyafalka vagy egy elmebeteg sorozatgyilkos.

- Tréfálsz? - meredt rá Parker hitetlenkedő arckifejezéssel.

- Attól tartok, nem - rázta meg a fejét Oldman. Parker újra róni kezdte a köröket.

- Neked van elképzelésed a tettesről?

- Éppenséggel a kettő együtt - vágta rá Oldman. Parker megtorpant, a papra nézett fakó szemeivel, és egy székbe roskadt.

- Hogy érted?

Oldman rájött, hogy csőbe húzta magát. Parker tudta róla, hogy garou, azaz vérfarkas, de azt nem, milyen vadak és vérszomjasak lehetnek fajtársai néha. Mivel csak az ő elbeszélései alapján ismerte kultúrájukat, Parker szemében minden vérfarkas nemes és könyörületes volt. Az hogy egy garou ilyen mészárlásra is képes, megrendítheti a hitét. Mégsem tudta elrejteni előle az igazságot.

Parker türelmesen várt, Oldman pedig elhatározta, hogy elmond mindent, amit az esetről gyanít. Egyszerűen ellenkezett a természetével, hogy nyilvánvaló hazugságokat ejtsen ki a száján.

- Hát... attól félek, egy garou műve volt. Egy renegáté, aki talán teljesen megőrült, és dühöng. - Elhallgatott, és töprengett egy kicsit, aztán hirtelen rájött, mit érzett még ott a sikátorban. - Talán olyan garou, aki a Féreg szolgálatában áll.

- Egy garou? - kérdezte Parker lassan. - Nem lehet eszénél, ha ilyesmit tesz egy emberrel. - Megborzongott a gondolatra.

- Ez történik, ha valaki a Féreg markába kerül. Megőrül, kifordul önmagából, és az eredendő gonoszt szolgálja.

- Mi a helyzet a drogokkal?

- Az is egy lehetőség - válaszolt Oldman. - Nem ez lenne az első eset.

Pár hónappal korábban Oldman elzavart egy garout, aki hajléktalanokat gyilkolt a nyomornegyedben bosszúból, amiért a Csontrágók falkája kiközösítette, mert füvet szívott. Lehet, hogy ugyanez történt, bár nem igazán bízott benne.

Sully gyilkosa túl vérszomjas volt; mintha a garou élvezte volna, ahogy szétmarcangolja.

A szobára csönd telepedett. Végül Parker szólalt meg.

- Hiányozni fog Sully.

- Mindannyiunknak hiányozni fog - bólintott Oldman. - Jó ember volt.

Délután a pap az elmaradt levelezést igyekezett bepótolni. A misszió vezetése rengeteg olyan időt követelt, ami nem a hajléktalanokról való gondoskodással telt el. Azokat a leveleket, amelyeket éppen írt, San Francisco szerencsésebb, gazdagabb polgárainak címezte, meg néhány cég igazgatójának, többnyire az élelmiszeriparban érdekelteknek. A levelek felében hálálkodott a korábbi adományokért, a maradékban pedig jövőbeni támogatásért kuncsorgott.

Unalmas munka volt, de olyan feladat, amely életben tartotta a missziót az elmúlt hat évben. Oldman megpróbálta Parkerre bízni a feladatot, de úgy tűnt, a cégek szívesebben hajlanak a kérésekre, ha egy misszióvezető pap írja kézírással, mintha egy beosztottja írógépen.

Éppen befejezett egyet, amit Tony Campionénak, a Campione Partiszolgálat és Étteremellátó igazgatójának írt. Furcsa helyről kért segítséget, de már régóta megtanulta, hogy a legjobb dolgok általában a legszokatlanabb helyekről érkeznek. Egyszer például a Nike vezérigazgatójának írt, és válaszul egy kartondobozt kaptak, benne huszonöt pár fehér, magas szárú edzőcipővel. A cipők viselése túl kockázatos lett volna - odakint az utcákon a punkok már kevesebbért is öltek embert -, ezért tombolát szerveztek, ahol egy jegy negyed dollárba került. Végül a cipők árának kétszerese folyt be a missziónak.

Oldman becsúsztatta a levelet egy borítékba, és kipipálta listáján a nevet. Még három volt hátra. Nagyot sóhajtva tette félre a borítékot, de ekkor szerencsére kopogtattak az ajtón.

Parker volt az, ragyogó arccal.

- Van itt valaki, aki látni akar, atyám.

- Kicsoda? - kérdezte Oldman, és érezte, ahogy átragad rá Parker jókedve.

Parker nem válaszolt, csak kilépett a szobából, és nyitva hagyta az ajtót.

Egy középkorú férfi jelent meg az ajtónyílásban, kifakult farmerben és viseltes anorákban.

- Nem hiszek a szememnek! - pattant föl Oldman. Tetőtől talpig végigmérte a férfit. - Eddie Carver!

A férfi elvigyorodott.

- Már attól féltem, föl sem fog ismerni - lépett előre kinyújtott kézzel.

- Lehetetlen, Eddie. Senkit sem felejtek el, aki úgy jön hozzám, hogy a segítségemet kéri - mondta Oldman, és kezet rázott Carverrel. - Mennyi ideje is már?

- Hat hónapja, azt hiszem.

- Az régen volt - csóválta meg a fejét a pap. - Múlik az idő.

Egy percig csönd telepedett közéjük, mindketten a szavakat keresték, és furcsán érezték magukat. Végül Oldman szólalt meg.

- Foglalj helyet, Eddie - mutatott egy székre. – Meséld el, mi minden történt veled.

Carver kényelmesen elhelyezkedett.

- Hát körülbelül egy héttel azután, hogy elmentem innen, állást kaptam egy mosodában a Church Streeten. Három hónap után megtettek üzletvezetőnek.

- Ez igazán nagyszerű!

- Igen. Rengeteg dolog történt azóta, hogy nem találkoztunk, atyám.

- Ezt örömmel hallom.

Carver hosszasan bólogatott.

- Eddie - folytatta gyanakodva Oldman -, nem csak azért jöttél, hogy elújságold, egy mosodában dolgozol, ugye? Szerintem ennél fontosabb mondandód is van.

Carver úgy nézett ki, mint aki alig tudja visszafogni magát.

- Soha nem tudtam titkot tartani maga előtt.

- Gyerünk, Eddie, mit tartogatsz még? - kérdezte a pap egyre izgatottabban.

- Egy pillanat - szabadkozott Carver, fölállt a székéből, és kisietett a szobából.

Oldman hallgatta, ahogy a léptei távolodnak, majd megállnak. Sugdolózás hallatszott, egy pillanatnyi csönd, aztán két pár láb kopogása közeledett.

Carver jelent meg az ajtóban, oldalán egy nővel.

- Oldman atya, ismerkedjen meg Marjorie Wattsszal. Marjorie, ő Oldman atya.

Alacsony, zömök asszony volt, alig magasabb százhatvan centinél, és csaknem száz kilót nyomhatott. Mosolya széles volt, és vidám, boldognak látszott. Úgy tűnt, ők a legboldogabb pár a földkerekségen.

- Örülök, hogy megismerhetem, Marjorie - üdvözölte Oldman. Fölállt, és kezet rázott vele. - Foglaljatok helyet.

- Eddie már sokat beszélt magáról, atyám. Olyan, mintha már régóta ismerném magát.

- Szeretném azt mondani, hogy én is hallottam már magáról, de hónapok óta nem láttam Eddie-t - felelte Oldman. - Akkor hát... mesélj róla, Eddie.

Carver úgy fészkelődött a székében, mint egy kisiskolás.

- Nos, ahogy már mondtam, egy mosodában dolgoztam, csaknem mindennap. Egyik nap bejött Marjorie, és beszédbe elegyedtünk...

- Annyit beszélgettünk, hogy aznap nem is mostam ki a ruháimat - fejezte be Marjorie.

Carver fölnevetett.

- Ami nagyszerű volt, mert azt jelentette, hogy másnap vissza kellett jönnie. Akkor is sokat beszélgettünk, és attól kezdve szinte naponta találkoztunk. Egy idő múlva már nem elégedtem meg azzal, hogy csak a mosodában legyünk együtt, így elkezdtem eljárni oda, ahol ő dolgozik, a Napkelte étterembe az Olive Streeten. Négy háztömbnyire van a mosodától; kicsit hosszú út egy csésze kávéért, de a kiszolgálás remek volt.

- Tehát mostanában gyakran találkozgattatok - állapította meg Oldman, gyanítva, hogy miért jöttek valójában.

- Igen - erősítette meg Marjorie. - És valahol útközben rájöttünk, hogy szeretjük egymást.

Carver bólogatott és zavartnak tűnt.

- Ez nagyszerű - mosolyodott el Oldman. - Örömmel hallom.

- Ez az oka annak, hogy idejöttünk - feszengett Carver. - Szeretnénk... szeretnénk összeházasodni. Szeretnénk, ha maga adna össze minket.

Mindketten ünnepélyes arccal ültek a székben, és várakozva meredtek Oldmanre, aki csak ült, és komor arccal hallgatott.

- Sajnálom - csóválta a fejét. - Nem tehetem.

Carvernek elkerekedtek a szemei.

- Tessék?

Mindig fennállt a veszélye annak, hogy egyszer bekövetkezik valami ilyesmi. Oldman papi ruhában járt, papnak nevezte magát, és hagyta, hogy mások is annak higgyék, de soha nem járt szemináriumokra. Volt valahol feljegyzés róla, hogy pappá szentelték, de valójában keveset tudott az egyházról és a katolikus hitről. Mikor elindította a missziót, szüksége volt valamilyen személyazonosságra, hogy ne legyen gyanús vagy feltűnő, és bizalommal forduljanak hozzá az emberek. Öltözéke a sajtóban felbukkanó papságellenes bírálatok ellenére is tökéletes álcának bizonyult.

Az eltelt évek alatt hozzászokott a gondolathoz, hogy papnak adja ki magát, sőt lassan elkezdett úgy beszélni és viselkedni, ahogy egy pap szokott. S amíg „Isten szolgálatában" végezte a munkáját, gyakran jobban, mint más felszentelt papok, igazából sohasem volt Isten embere. Garou volt, vérfarkas, a Gaia Gyermekei törzs tagja. Gaia, a Földanya szolgája.

Éppen ezért nem tudta összeesketni a párt, bármennyire szerette volna is. Még ha eleget tudna a ceremóniáról ahhoz, hogy elvégezze, soha nem lennének házasok az ő istenük szemében.

- De atyám... - hebegte Carver hitetlenkedve.

- Sajnálom, szeretném megtenni, igazán, de nem lehet.

- Miért nem? - kérdezte Marjorie.

Oldman elgondolkozott. Néhányszor már válaszolnia kellett ilyen kérdésekre, de soha nem volt még ennyire fontos, hogy mit felel.

- Nem vagyok tagja egyik egyháznak sem, és nincs bejárásom egyetlen templomba sem.

- Itt a misszióban is megtarthatnánk - próbálta meggyőzni Carver.

- Eddie-nek sokat jelentene - tette hozzá Marjorie. Oldman nem kételkedett ebben. Végigmérte a párt, és látta rajtuk, hogy megdöbbentette őket a visszautasítás. Biztosan nagy megrázkódtatás volt számukra. Neki is rosszulesett, hogy meg kellett tagadnia, különösen a körülményekre való tekintettel, de nem volt más választása.

- Az igazat megvallva oly régóta vezetem már az ilyen és ehhez hasonló missziókat, hogy csaknem elfelejtettem az összes szentséget. Végül is errefelé nemigen volt szükség keresztelésekre, bérmálásokra és esküvőkre.

- Azt hittem, megragadja az alkalmat - rázta meg a fejét csalódottan Carver. - Megszerveztem, hogy...

- Hidd el nekem - vágott közbe Oldman -, nagyon örülök nektek. Igazán. Csodálatos pár vagytok, és szeretnélek összeadni benneteket, de nem lehet. Legfeljebb annyit tehetek, hogy ministrálok az eskető papnak. Ez hogy tetszik?

Mindketten hallgattak egy ideig, végül Carver szólalt meg.

- Azt hiszem, tulajdonképpen az a lényeg, hogy ott legyen. Maga nélkül nem jutottam volna el idáig, ezért szeretném, ha ott lenne.

- Így van. Csak mondjátok meg, hogy hol és mikor, én pedig ott leszek.

- Megígéri? - kérdezte Marjorie.

- A szavamat adom - jelentette ki Oldman. - Sőt ha gondoljátok, tarthatjátok itt az ebédlőben a fogadást.

- Az nagyszerű lenne, atyám - mosolyodott el Carver. A pár látszólag elégedetten kelt föl a székből.

- Örülök, hogy segíthetek - mondta Oldman megkönnyebbülten.

Eddie Carver és Marjorie kiléptek az utcára, körülnéztek, és álldogáltak még pár percig a bejárat előtt.

- Mennyi az idő? - kérdezte Carver.

- Három múlt. Azt mondta, kettőre itt lesz.

- Hát talán jobb is, hogy nem jött el. Fölöslegesen fáradt volna.

Vártak még egy kicsit, hátha feltűnik az újságírónő, akivel találkozót beszéltek meg. Végül Carver megfogta Marjorie kezét, és elindultak.

- Van itt egy templom, keressük meg a papot.

Alig tettek pár lépést, amikor egy taxi fékezett hirtelen az utca túloldalán. Fölpattant a hátsó ajtó, és egy hosszú lábú, magas szőke nő szállt ki belőle.

Miniszoknyát, selyemblúzt meg kabátkát viselt, sietve fizetett a taxisnak, aztán megigazította a ruháját, beletúrt dús fürtjeibe, és körülnézett. Annyira kirítt a környezetből, mint egy rózsabokor a sivatag közepén.

- Ő lesz az - mondta Marjorie.

- Miből jöttél rá? - kérdezte Carver cinikusan. Átsétáltak az úttesten, és odaléptek hozzá.

- Maga Caroline Keegan, igaz? - szólította meg Carver, majd kezet nyújtott.

Miután Carver megkérte Marjorie kezét, írt egy levelet az egyik tévé pletykaműsorának, a Délutáni Csevelynek. Arra gondolt, hogy rehabilitációjának története és Marjorie-val való megismerkedése olyan téma, amely érdekelheti a műsor szerkesztőit, különösen ha Oldman atya vezeti a szertartást. Arra is gondolt, hogy a nyilvánosság sokat lendíthetne a misszió támogatottságán, s ez megfelelő köszönet lenne Oldman atyának.

Ám Oldman visszautasítása megváltoztatta a dolgokat. Talán előbb vele kellett volna beszélnie, és csak azután megírni a levelet, de meglepetésnek szánta.

Hát, gondolta Carver, meglepetés az volt.

- Igen, én vagyok Caroline Keegan - válaszolt a nő. -Maga Eddie Carver?

A férfi bólintott.

- Ő pedig a menyasszonyom, Marjorie Watts.

- Örülök, hogy találkoztunk - nyújtott kezet az újságírónő. Bocsánatkérően felsóhajtott. - Elnézést, hogy ennyit késtem, de szörnyű a közlekedés. Tehát... – csapta össze tenyerét drámaian. - ... mikor lesz a nagy nap?

- Ühüm - sopánkodott Eddie -, még nem tudjuk.

Caroline zavart arccal nézett rájuk.

- Hogyhogy?

- Hát... nos, még mindig össze akarunk házasodni - kezdte Carver -, csakhogy Oldman atya nem akarja megtartani a szertartást.

- Micsoda? Elárulta, hogy miért?

- Azt mondta, nem gyakorolta a szentségeket már régóta.

- Úgy érti, egyszerűen visszautasította?

- Nem, nem igazán. Fölajánlotta, hogy ministrál a szertartás alatt, és használhatjuk a misszió ebédlőjét a fogadáshoz.

- De nem akarja összeesketni magukat.

Carver és Marjorie bólogattak.

- Nem találják furcsának? Az ember azt hinné, ez az a sztori, ami miatt érdemes volt újságíróvá válnia. - Úgy tűnt, Caroline Keeganben föltámadt a kíváncsiság. Valami nem volt itt rendjén. - Meséltek neki rólam? Mondták, hogy be akarjuk mutatni a történetüket?

- Nem volt alkalmam rá - válaszolt Carver.

- Hmm. El tud képzelni bármilyen más indokot azokon kívül, amiket fölsorolt, hogy miért nem akarja összeadni magukat?

Carver eltöprengett.

- Talán azért nem tartja meg az esküvőt, mert nem mentél föl arra a ranchra, ahogy javasolta - találgatott Marjorie.

- Ugyan - ellenkezett Carver. - Az nem lehet az oka. Sokan vannak, akik nem mennek föl oda. Nem nagy ügy.

- Mi ez a ranch dolog? - kérdezte Keegan, szemében az új sztori iránti mohósággal.

- Van egy hely, a Scott-ranch, nem messze a Tamalpais-hegyi Nemzeti Parktól, ahol azok pihenhetnek, akik betértek a misszióba.

- Hogyhogy nem hallottam még róla? - kérdezte Caroline.

- Aszerint, amit megtudtam amíg a misszióban laktam, a ranch valami különleges hely. Nem szeretik, ha túl sok a látogató.

- Értem - bólintott az újságírónő. Sietősebbre fogta a beszédét, mintha alig várná, hogy megszabaduljon tőlük. - Sajnálom, hogy Oldman atya nem akarja összeadni magukat. Nagyszerű esemény lett volna. Ha már tudják, mikor lesz az esküvő, csak hívjanak föl! - Leintett egy taxit, és Carver kezébe nyomott egy névjegykártyát. A taxi megállt, Keegan pedig beült a hátsó ülésre. Letekerte az ablakot.

- Hívjanak föl! - ismételte meg még egyszer. Carver és Marjorie egymásra néztek. A taxi elindult.

- Mi az ördög ütött ebbe a nőbe? - csodálkozott Marjorie.

- Tudod, milyenek a tévések.

- Milyenek? Erőszakosak?

- Nem, türelmetlenek. Az esküvőnk nem úgy jött össze, ahogy elképzelte, így másvalamit kell kitalálnia.

- Máris?

- Ez a dzsungel törvénye.

- Kíváncsi vagyok, mi lesz az.

- Hát azt hiszem, néznünk kell a Délutáni Csevelyt.

***

Oldman befejezte az utolsó levelet, amelyben megköszönte Regina Dimaiónak a nemrégiben adományozott tizenkét paplant. Rendkívül jó minőségűek voltak, valószínűleg évekig is kitartanak. Beborítékolta a levelet, és a többi mellé rakta egy dobozba.

Fölállt, majd az ablak melletti naptárhoz lépett. A számok tanúsága szerint teliholdas éjszaka várható. Bár a garoukat nem befolyásolja a hold állása, mint a legendák farkasembereit, mégis örült, hogy telihold lesz, mert könnyebben vadászhat majd a gyilkosra.

Kinézett az Eddy Streetre, és hosszú ideig bámulta. Valahol odakint egy szörnyeteg bujkál, egy féregjárta garou, aki élvezetből öldösi a hajléktalanokat. Oldman érezte, hogy szaporábban ver a pulzusa, és izgatottság fogta el.

Éjszaka tombolni fog.

Éjszaka voníthat majd.

- Éjszaka...

***

Caroline Keegan a Délutáni Csevely szerkesztőjének asztala előtt ücsörgött. Mikor meggyőződött arról, hogy Sam Barlow teljes figyelme ráirányul, keresztbe tette a lábait, gondosan ügyelve, hogy szoknyája jócskán a térde fölé csússzon.

- Ne vedd fel a „felejtsd el a sztorit, és nézd inkább a lábamat" pózt, Caroline. Arra kértelek, keríts egy egyszerű, emberi történetet a hétvégi műsorba, és alig vágtál bele, máris azzal jössz, hogy bele se vágtál, de van egy másik sztorid.

- Már nem érdekes, Sam. A pap nem akarja összeadni őket, mellesleg még ha részt vesz is a szertartáson, legfeljebb küldhetsz egy operatőrt.

- Küldhetsz egy operatőrt! Küldhetsz egy operatőrt! Mindenre ez a válaszod. - Barlow rövid szünetet tartott. - Mondd csak, szerinted miért fizetek én neked egy rakás pénzt minden héten?

Caroline hallgatott.

- Mert az emberek a te csini szőke pofikádat akarják látni a képernyőjükön. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, kell valami, ami adásba mehet. Lehetőleg olyasmi, amit kértem.

- És mi lenne, ha azt mondanám, hogy jobb témára akadtam? Egy igazi komoly anyagra? Egy szektáról, amely a Marin-félsziget dombjai között lapul?

A szerkesztő szemei összeszűkültek. Hátradőlt a karosszékében, és elmerengett.

- Azt felelném, halljuk, mid van?

© 2017 www.wayersfantasy.hu