James Lowder: A Fekete Rózsa lovagja

Magyar megjelenés: 1993. (Amon)

Világ: RAVENLOFT

Eredeti cím: Knight of the Black Rose (1991.)

Krynn legendáktól övezett világában Lord Soth végül megtanulja, hogy hosszú élete minden gonoszságáért meg kell fizetnie. De az ár még egy halhatatlan harcos számára is elrettentő. Sötét erők szállítják Sotht Baroviába, ahol a halott lovagnak szembe kell szállnia gróf Strahd von Zarovichnak, a rémálmok földje urának rettenetes praktikáival. Miután azonban kísérőivel - egy fogoly Vistani nő és egy megbízhatatlan kísértet - kudarcot vall, Lord Soth hamarosan belátja, hogy nincs más választása, mint a hatalmas uralkodó erőihez csatlakoznia, ha valaha is meg akar menekülni a terror birodalmából.

OLVASS BELE

PROLÓGUS

A palanthasi Astinus Iconochronosából:

Az egyik név, amely ebben a krónikában szerepel, Ansalon hatalmas kontinensén mindenütt a korrupció és embertelen gonoszság jelképe lett.

Ez a név Lord Soth-é, a Fekete Rózsa lovagjáé.

Valaha nem így volt ez: nagyon régen az istenek a Kataklizmával sújtották a halandókat, és ettől alapjában rendült meg a világ. Soth akkor még egyike volt a legnemesebb lovagoknak: szíve még tiszta, lelke folttalan. Bátorságával és hőstetteivel kivívta a legnemesebbek elismerését is. Tagja lehetett a Rózsa Lovagjai Társaságnak.

Később maga tervezte kastélyába költözött, amelynek formája rendjének szimbólumát utánozta: egy gyönyörű vörös rózsát.

Azonban kevéssel azután, hogy megházasodott és asszonyát Dargaard várába vitte, sötétség ereszkedett életére, olyan sötétség, amely hátralévő éveire árnyékot vetett.

Csapás, amely az egykor büszke és nemes lovagot Takhisisnek, a Sötétség Királynőjének engedelmes szolgájává tette. Egyesek azt mondják, a gőg, mások szerint a kéjvágy, megint mások szerint a kapzsiság tette őt egyre gonoszabbá.

De mindazok közül, akik Krynn három holdja alatt élnek, egyedül maga Soth ismerhette végzetének okait. Mi, többiek csak a töredékek alapján következtethetünk arra, mi is történt valójában.

Soth olyan feleséget kapott, amely megfelelt egy, az ő rangjával és hatalmával rendelkező férfinak; akivel igazi társként oszthatta meg világi javait, de hogy e házasságban nincs szerelem, azt mindenki észrevehette, aki Dargaardba látogatott, amennyiben a vár urát egyáltalán otthon találta. Lord Soth ugyanis inkább országát járta kíséretével, hogy bajait orvosolja, és az igazságtalanságokat megtorolja. Kísérete pedig tizenhárom rettenthetetlen lovagból állt, akik követték ót minden akadályon át. A következő tavasszal Soth meghívást kapott a Lovagi Tanácstól Palanthasba, minden városok legszebbikébe. Így hát kísérőivel útra kelt az ellenség által soha meg nem hódított településre, de még mielőtt elérhették volna annak tökéletes szépségű utcáit, a lovagot megkísértette a végzet. Útjuk közben emberevő óriásokkal találkoztak, akik egy kis csapat elfasszonyra támadtak. A lovagok megölték az óriásosztag minden tagját, kivéve egyet, aki az egyik elflányt egy fa alá vonszolta. Ezzel, a legerősebbel maga Soth küzdött meg, és végzett vele. A lány, akit Soth megmentett, azért volt úton, hogy esküt tegyen, és Paladine Tisztelendő Asszonya váljék belőle is. A fiatal teremtés elkápráztatta a hőst ártatlan szépségével. Hamarosan titkos szeretők lettek, s ezzel Soth nemcsak saját szent házassági esküjét szegte meg, hanem Solamnia lovagjainak törvényét is.

Úgy látszott, a herceg elhiszi, hogy ez a folt a lelkén örökké rejtve marad, így hát folytatta útját a Lovagok Tanácsába, mintha közte és az elflány között nem történt volna semmi. A Rózsa Lovagja két dolog miatt maradt szégyenben Krynn napja alatt. Az első, hogy felesége eltűnt Dargaard várából. A vér, ami lakosztályában kifolyt, sötét titkot sejtetett. A nemes ember majdnem teljes közönye a megrázó eseményekkel kapcsolatban sokakat gondolkodóba ejtett, és rendjéből többen úgy vélték, hogy kezdetben túlértékelték Dargaard urát. A második eset, amely Soth bűnösségét kiáltotta világgá, az elflány hirtelen betegsége. Mikor kiderült, hogy az gyermeket vár, egyesek meggyanúsították Soth-t, hogy már asszonya eltűnése előtt is viszonya volt a lánnyal!

A többi elfasszony, akiket a Rózsa Lovagja és társai mentettek meg azon a végzetes napon, megerősítették a gyanút, és Soth-t hitetlennek kiáltották ki.

Soth tárgyalásának mozzanatait más könyvekben is rögzítették. Itt én csak annyit jegyzek le, hogy sok vétségben találták bűnösnek, halálra ítélték és megszégyenítésül végigvonszolták Palanthas utcáin. Úgy látszott, a halál elkerülhetetlenül lesújt a bukott lovagra.

A végzet azonban más sorsot szánt neki. Tizenhárom hű kísérője megszöktette börtönéből a kivégzés előtti éjszakán. Az elflány segítségével a társaság elosont a város falai mellett, és útra kelt Dargaard vára felé. Solamnia igaz lovagjai üldözőbe vették a szökevényeket, de még mielőtt utolérhették volna őket, Soth és kísérete biztonságban megérkezett a kastélyba.

A következő hónapokban Dargaard ura új életet kezdett az ostromlott kastély falain belül. Feleségül vette az elflányt, és végigjárta rendjének felszentelési rituáléit.

Ámbár senki, aki Dargaard falain belül élt, nincs már az élők sorában, úgy tudjuk, Soth ingerlékeny és erőszakos lett. Még új asszonya is, aki az ő gyermekével volt viselős, bőven kapott a dühkitörésekből, verésekből.

Az istenek elég önismeretet adtak Sothnak, hogy lássa, milyen mélyre is zuhant, és a régi nemes énje néha előtört bemocskolódott lelkéből. Dargaard rózsa kápolnájában Paladine-hoz, a Minden Jó atyjához imádkozott, felesége pedig Mishakalnak, a Fényhozónak könyörgött.

Végül Paladine még egy lehetőséget adott neki, hogy jóvátegye bűnét. Ugyanis Istar nagy hatalmú papkirálya, akit sokan szentnek, sokan őrültnek tartanak, mérhetetlen hatalomra tett szert a halandók között. Paladine megbízta a herceget, akadályozza meg, hogy az uralkodó a gonosz erők elpusztításáért harcba szálljon az istenekkel, hiszen ezzel végromlást hozna Krynn világára.

Ha Soth sikerrel bevégzi küldetését, Krynn későbbi története teljesen másképpen alakul. A lovag tehát útra kelt hűséges vitézei és a tizenhárom elfasszony kíséretében, de Istar városát sosem érte el. Az elfasszonyok az út során felesége hűtlenségének részletezésével kínozták, míg végül a lovag dühödten visszafordult, mielőtt feladatát teljesítette volna.

Mikor hazatért, dühödten támadt asszonyára, állítólagos hűtlenségét kérve számon rajta, s még azzal is meggyanúsította, hogy egyszülött fia sem az ő ágyékából ered.

Ugyanezekben a percekben Istar hatalmas ura az egekig emelte szavát, követelve az istenektől féltett hatalmukat, felszólította őket, hogy legyenek szolgái az eddig őket hűséggel szolgáló embereknek. Az istenek megdühödtek az elbizakodott, gőgjében az isteni mértéket nem tisztelő emberkirály szózata miatt, s egy hatalmas hegyet vetettek Istar bűnös városára. Ez volt az a perc, mikor Soth végzete is betelt. Mert amikor a hatalmas tűzokádó hegy Istarra zuhant, megfékezhetetlen tűzvész támadt Dargaard falai között. Soth elf felesége, akit a lángok csapdába ejtettek könyörgőn nyújtotta gyermekét ura felé: legalább azt mentené ki a lángok közül. De Soth elvakult haragjában, a képzelt megcsalatás miatti gyűlöletében, megtagadta hitvese utolsó kérését.

Ekkor az asszony, látva, hogy a lovag sikertelenül tért vissza, s egyszülött gyermekét a lángok martalékául hagyta, iszonyú átkot mondott rá:

– Meghalsz te is, miként én és a fiad is ezen az éjszakán, Soth nagyúr, Dargaard ura! – kiáltotta. – De te örök sötétségben létezel tovább, és minden általad kioltott életért egy élet hosszáig vezekelsz, miközben nemzedékek átkoznak s gyűlölnek majd. Számodra a világ minden öröme megszűnik, árnyék leszel az árnyékok között, s végül emléked is elfelejtik!

Némelyek azt mondják, az elfasszony átka ma is ott visszhangzik a Dargaardot körülvevő hegyek között. Mások úgy tudják, maga Soth ismételgeti, hogy megtörje élete végtelen éjszakájának csillapíthatatlan monotóniáját.

Azon az éjszakán, Istar pusztulásának éjszakáján, a lángok véget vetettek halandó életének, de ő, mint élőhalott, mint gonosz kísértet, tovább bolyongott. Megfeketedett, megégett, de újjászületve a gonosz legfőbb úrnőjének, Takhisisnak hű szolgájává lett.

Még mindig régi fegyverzetét, a Solamnia Lovagjainak páncélját viselte. De az is megváltozott: a tűz megperzselte, megfeketítette a rózsajelvényt is, amely valamikor hősiességét s dicsőségét hirdette. Ez az a jelkép, amely sok krynni számára egyet jelent nevével: A Fekete Rózsa.

A lovag már több mint háromszáz éve járja Krynn földjét, de ruháján sem szakadás nem látszik, sem el nem rongyolódik. Kísérői, a tizenhárom renegát lovag és az elfasszonyok azonban csontvázfantomokká, lidércekké lettek. Ez alatt a soknemzedéknyi idő alatt mindvégig hűen követte parancsolójának, a Sötétség Úrnőjének, Takhisisnak parancsait.

Hogy miért szenteltem ennyi oldalt e könyvben Krynn történelme e sötét alakjának? Mert a Sötét Herceg – háromszázötven év óta először – újra Palanthasba jön. Ezúttal azonban hatalmas sereget gyűjtött maga köré: új szövetségesének, Kitiara Uth Matarnak seregével egyesülve közeledik. Megkaptuk ultimátumát, hogy adjuk át a várost harc nélkül.

Közülünk senki sem ismeri a jövőt: a jövőlátók szeme megvakult, s nem ok nélkül. Talán az istenek sem látják az Utat, hiszen Raistlin Majere, a Sárkányúrnő féltestvére bezárkózott a Varázslók Tornyába. Talán azért, hogy megvívjon Soth úrnőjével, Takhisisszal.

S a Fekete Rózsa lovagja is a város falai alá ér, mielőtt leszáll az éj...

EGY

Soth hatalmas hátasa minden leheletével tüzes sávokat lövellt az égre. Az állat csak annyira hasonlított lóra, amennyiben bonyolult szerkezetű nyerget erősítettek hátára, hogy Soth könnyedén irányíthassa. Különben emberi szem számára iszonyatos látvány nyújtott: egyike volt azoknak a pokoli lényeknek, akiket az élőhalott lovag varázslata szólított csatába. A herceg végigvágtatott Palanthas újvárosának utcáin, melyet a lángoló házakból felcsapó tűz kísérteties fénye világított meg.

A lovag közönyös arccal fogadta szolgája jelentését Raistlin árulásáról: elméje saját árulásával volt elfoglalva. A Fekete Rózsa lovagja Sárkányúrnő Kitiara Uth Matarnak az előcsapata volt. A hatalmas sereg kész volt akár teljesen elpusztítani Palanthas városát, csakhogy elérje a város mélyén megbúvó épületet. Nem messze a város központjától, az óvárost övező falakon belül emelkedett a Varázslók Tornya. Itt volt a Kapu, amelyen Kitiara hatalomőrült féltestvére belépett a Mélységbe, hogy szembeszálljon az ő úrnőjével, Takhisisszal. Sárkányúrnő Kitiara azt tervezte, bármi áron bejut a toronyba, s a legyőzött, megalázott várost felkínálja a csata győztesének hűsége biztosítékául.

Soth herceget mindez nem érdekelte. Ő csak egyet akart: Kitiarát, ha máshogy nem, holtan. Most pedig ő vezette a Sárkányúrnő földi seregét Palanthas büszke városa ellen.

Tudta, a városlakók maguk nem állhatnak ellen a gonosz lényekből verbuvált seregnek. De a Varázslók Tornya őrei elegendő hatalommal rendelkeztek, hogy megtörjék Kitiara erejét. Ezért volt szüksége Soth támogatására. De Soth Kitiara testét s lelkét akarta megszerezni. Úgy döntött, hogy miután megszerezte, amit akart, elhagyja a lerombolt, kifosztott várost s visszatér Dargaard falai közé. Ott meglesz a módja, hogy teljesen szolgájává tehesse a Sárkányúrnőt mindörökre.

A herceg elkergette magától ezeket a gondolatokat, amint az óváros kapuját őrző karcsú minaretek mellett elhaladt. Ott, a tornyok és a kapu között emberek álltak csoportba verődve – némelyikük szánalmas fegyvert szorongatott kezében –, szemüket az ég egy pontjára meresztették. Megdöbbenésüket a repülő erőd váltotta ki, amely épp az imént bukkant elő a felhők közül s egyenesen a falak felé közelített. Közeledésének neszére összerezzentek.

Iszonyodva nézték a pokoli lényt s démoni lovasát, aki azért jött, hogy a Sárkányok úrnőjének követelését átadja.

– Palanthas ura! – kiáltotta éles, metsző hangon.

Amint az agg uralkodó a lőrésekhez lépett, folytatta:

– Add át a Varázslók Tornyának kulcsait Kitiara úrnőnek, s békében folyhat tovább életetek! – harsogta.

Itt szünetet tartott. A városfalon álló katonák között, akik hallották szavait, úrrá lett a pánik. Maga az öreg király is kétségbe esett, rémülten meredt maga elé, kezével őszülő hajába markolt. Tehetetlen rémület tükröződött szemében, hol a lovagra, hol a félelmetes repülő erődre pillantva.

Fekete Soth kényelmesen hátradőlt a nyeregben, öreg páncélján tompán csillogott a nap. A tűz, amely életét kioltotta, fegyverzetét is átformálta. Pajzsának jégmadarakat és rózsákat ábrázoló díszítése megsemmisült, csak egyetlen ábra maradt látható mellpáncélján: egy fekete rózsa. Bíborszín palástja, mint hatalmas zászló lobogott mögötte, mint kísérteties kihívás. Leeresztett sisakrostélya alól csak narancsszínű tűzben égő szeme látszott ki. Mereven ült a nyeregben, egyik kesztyűbe burkolt kezében a kantárt, másikban a lemészárolt emberek vérétől feketéllő kardot markolta.

Amint a lebegő erődítmény elhaladt felette és árnyéka beborította, úgy tűnt, mintha a lovas maga is az árnyék része lenne, s az, mint saját részét, magába fogadta.

A repülő erőd az ördögi mágia tökéletes alkotása volt. A fekete kőből épült vártorony hatalmas, ámbraszín felhőkkel burkolt, lebegő sziklán nyugodott. Amint az óváros felé ért, sárkányok rajzottak ki hatalmas csapatokban a felhők közül. Kaotikus alakzatokban repkedtek körülötte, a támadási parancsra várva. Más ördögi teremtmények is gyülekeztek a szikla peremén. Ugyanekkor, mint bronzszínű lángok, jó sárkányok emelkedtek az égbe s csaptak össze az égen gyülekező gonosz lényekkel. A sárkányok szédítő sebességgel szelték át az eget, rikoltozásuk hátborzongatóan visszhangzott az üres utcákon.

– Soth herceg! Add hát át válaszunkat Sárkányúrnődnek! – válaszolta hirtelen visszatérő erővel az agg Arothus. — Palanthas békében és jólétben élt hosszú századokon át. De sem békéért, sem jólétért nem adjuk el szabadságunkat Neki! – kiáltotta.

A repülő erőd egyre közelebb lebegett, miközben Soth válaszolt:

– Akkor az életetekkel fizettek érte!

Hirtelen mágikus parancsot vakkantott. Az árnyékból tizenhárom alak vált ki ugyanolyan fegyverzetben, mint uruk. Mögöttük lidércek lebegtek embercsontokból készült harci szekereken, melyet wyvernek, ezek a szárnyas kígyók vontattak. Rémületes látványt nyújtottak. A szekereket emberi vér mocskolta be. Csikorgó hangjuk megdermesztette az embereket.

Soth újabb mágikus utasítást suttogott. Fantasztikus, csipkefinom jégminták futottak az ajtót tartó erős pántok körül. A jégkéreg egyre vastagabb és vastagabb lett, végül elborította a kapu teljes felületét. A lovag újabb halk parancsára a vastag jég összeroppantotta a hatalmas kaput. A Fekete Rózsa lovagja és csapata berontott az összetört szárnyak között.

– A Jó Istenek segítsenek minket! – kiáltoztak a várost védő lovagok. – A Próbára, nem hagyjuk a várost elpusztulni!

Ez az utolsó kiáltás egy pillanatra megragadta figyelmét, de hamar elfelejtette a harc hevében. Halálhörgés, csatakiáltás, és a kiontott vér édeskés szaga töltötte meg a levegőt.

Az erőd szárnyas harcosai is bekapcsolódtak a csatába. Kiterjesztették szárnyaikat, hogy fékezzék esésüket. Draconiaiak százai özönlötték el az eget, hogy kivehessék részüket az öldöklésből. Ezek a lények sokban hasonlítottak az emberekre, de bőrük pikkelyes volt, ujjaik görbe karmokban végződtek.

Egyikük éppen Soth lába előtt ért földet, amikor a lovag belépett Palanthas óvárosába – háromszázötven éve először. Az emlékek megrendítették. Berúgtatott a kapun, levágta az előtte álló két embert. A draconiai megrettent a herceg lovától. Akár az emberek, ő is meghajolt gonosz hatalma előtt.

– Kitiara úgy tervezi, sárkányháton hatol be a Varázslók Tornyába. Öljetek meg mindenkit, aki köztünk és a torony között áll! – utasította a herceg a draconiait.

Saját harcosainak mágia továbbította a parancsot a harc mindent elnyomó zaján keresztül is. Azok előrelendültek lemészárolva mindenkit, aki útjukba került. A védők megkísérelték az ellenállást, de a kísértethadsereggel szemben nem tudták tartani magukat. Közben Soth figyelmét már az utca távolabbi részén mozgó lények kötötték le.

Távolabb a széles, kőburkolatú úton Solamnia Lovagjainak kis csoportja gyülekezett. Ezek és néhányan a Rózsa Lovagjai közül, csak kevéssé érdekelte Soth-t. Teljes figyelmét lekötötte a csapat élén álló fegyveres: Tanis Félelf.

A lovag közelebb léptetett a csoporthoz. Egyenesen Tanisra szegezte tekintetét.

Egyszer már összemérték erejüket, s a félelf életét – ahogy Soth gondolta – csak a szerencséjének köszönhette. Aztán megölte Sárkányúr Arikast, levette fejéről a Hatalom Koronáját – elorozva azt Soth elől.

De nem ez volt, amiért Soth mérhetetlenül gyűlölte a fiatal, csinos férfit. Tanis egyike volt Kitiara számtalan szeretőjének, talán az, aki szívének legkedvesebb volt.

Most azonban Solamnia Lovagjainak páncélja volt rajta. Úgy tűnt, Palanthas urai így hálálták meg neki Kitiara elleni árulását. Ezzel — Soth szemében — a Rend önmaga paródiájává vált, mely elvesztette régi büszkeségét és dicsőségét. Hiszen Tanis bizonyára nem esett át a Próba kegyetlen vizsgáján, és származása alapján sem lehetett volna a Rend tagja.

– És mire a nap leszáll, bebizonyosodik alkalmatlansága harcban is – mondta magában rosszindulatúan Soth.

Szeme megvillant, mikor a félelf lábánál kuporgó alakot megpillantotta. A lény Krynn legnagyobb bajkeverői közé tartozott. A kender úgy tapadt Tanishoz, mintha asszonya lenne, s ura parancsait lesné, hogy eleget tehessen neki. Tanis gyengéden megragadta és a földre helyezte. Ekkor Soth is felismerte: Tasslehoff Fúróláb volt az, Tanis régi cimborája és útitársa.

– Tanis! – a kender kiáltása már a közeli fasor felől érkezett – Ne menj oda, meg fogsz halni! Én tudom! – Egy pillanatra még Tanisra nézett, majd beszaladt a fák közé.

– Tűzvillám! – hallatszott a félelf kurta parancsa.

A fent kavargó csatából kivált egy bronzosan csillogó test, és zuhanni kezdett. A sárkány Tanis mellett ereszkedett a földre. A lovagok nyugtalanul arrébb húzódtak a sárkány közeledtére. Ugyanekkor a kender még egyszer megjelent, pár lépésnyire kiszaladt az útra, úgy kiabált.

– Tanis! Nem vívhatsz meg Lord Soth-tal a karkötő nélkül!

– Karkötő? – tűnődött egy pillanatig a szón Soth. – Biztosan valami varázserejűnek kikiáltott limlom – állapította meg végül.

– Csaló – mondta magában. – Igazi lovag nem használ talizmánt becsületes párbajban.

Elég közel állt ahhoz, hogy lássa: Tanis fegyverein ott vannak a Rózsa Rendjének jelei.

A lovagok egyike ekkor rá, Sothra mutatott, hangosan kimondva nevét. Tanis megfordult, napbarnított arca elfehéredett. A halott lovag lassan leszállt lováról.

– Fussatok! – kiáltotta Tanis.

Szemét mereven Sothra szegezte. A lidércek és a csontváz lovagok közvetlenül a Fekete Rózsa mögött álltak. A földön fekvő bronzszínű sárkány felé lépve Tanis újra a lovagokra kiáltott:

– Semmit sem tehettek ezek ellen.

Lord Soth kihúzta kardját és határozottan ellenfele felé lépett. Ugyanebben a pillanatban egy draconiai ért földet Tanis mellett. Az keményen arcába vágott kardja markolatával, a draconiai a földre zuhant.

– A kender! – kiáltott a sárkányra.

Tűzvillám a levegőbe emelkedett, magával ragadva Tasslehoffot. Tanis könnyed elf kecsességgel, mely a nehéz páncél viselésétől sem tört meg, könnyedén követte a sárkány röptét.

A lovag megvetően nézett utána. A Rend törvényei szerint leszállt a nyeregből, hogy egyenlő feltételekkel vívjon meg Tanisszal, és ő elmenekült. Dühösen újra nyeregbe pattant, mágikus parancsot adott. Csapatai előrelendültek. A lovagok legnagyobb része elmenekült, a többit gyorsan levágták.

Az úton lejjebb Palanthas hű polgárai barikádot állítottak bútorokból, ládákból, gerendákból. Valaha dicső napokat látott, ősi kardok kerültek elő a ládák mélyéből, amelyekről pedig azt hitték, nem lesz több szükségük rájuk.

– Azok az ostobák, ott – mutatta a csontlovagok vezetőjének Soth –, elzárják az utat a Toronyhoz. Távolítsátok el őket!

A lovagok előrelendültek. Néhányan elmenekültek ugyan, de akik a torlaszon maradtak, kemény ellenfélnek bizonyultak. Egy pillanatig úgy tűnt, feltartóztatják a támadást, mikor az egyik lidérckatona beavatkozott. Hátborzongató hangon sikítva tartott a harcolók felé.

– Fel! A torlasz fölé! – visította a csontszekeret húzó sárkánynak.

A wyvern kitárta bőrszárnyait, a föld fölé ragadta a kocsit. A lidérckatona jeges pengéjével az egyik kereskedőre sújtott. A harcos teste kettévált, vére szétfröccsent. Mire félbevágott darabjai a földre hullottak, a több harcos ellenállása megtört. A csontvázkatonák gyorsan végeztek velük. A lidércek a menekülőket üldözték.

Halálsikolyok töltötték meg a levegőt, a véres víz nagy tócsákban terült szét a földöt. Soth ügyet sem vetve a harcolókra, átvágott a barikádon nyitott résen. Ahogy a kihalt utcákon a Torony felé lovagolt, eltűnődött.

– Ezen az utcán vittek valaha végig, itt dobáltak meg rothadt zöldséggel – és rosszabbakkal – ezeknek az embereknek az ősei – mondta félig hangosan. – Palanthas megfizetett végre gőgjéért!

Mire feleszmélt, lova már a tornyot övező liget előtt állt, nyugtalanul kapálva a földet.

Bár a liget csak egy időtől gyötört facsoportnak látszott, Soth tudta: sokkal veszedelmesebb, mint a várost védő bármilyen más erő. Felidézte magában a torony történetét.

***

Régen, a Kataklizma előtt, a mágusok nagy tekintélynek örvendtek Ansalon kontinensén. Befolyásukkal sok mindent elértek, és ezt sokszor királyok sem tudták megakadályozni. Hogy összegyűjtsék könyveiket és megfelelően védhessék azokat illetéktelen kezektől, megépítették a Felső Mágia Tornyait. Öt ilyen torony épült, de mind között a legjelentősebb a palanthasi volt. Itt oktatták az adeptusok a novíciusokat, itt végezték – néha felettébb veszélyes – kísérleteiket.

Mikor Istar papkirályának csillaga emelkedni kezdett, a félelem árnya borult rájuk: a nagyhatalmú főpap elhitette az emberekkel, hogy a régi mágia a Gonosz Erők szülötte és az emberek gyűlölni kezdték varázslóikat. Ezért a Fehér, a Vörös és a Fekete Köpeny varázslói elhatározták, elhagyják a Felső Mágia Tornyait, és egy távoli vidéken építendő új toronyba költöznek. A tornyok kiürültek, elhagyatottak lettek.

Azon a napon, mikor a mágusok elhagyni készültek a palanthasi tornyot, egyikük, a Fekete Köpeny Varázslója, a Gonosz szolgája, megátkozta a tornyot. Az átkot megpecsételendő, kivetette magát a torony legfelső szintjéről. Holtteste fennakadt a hegyes vasrudakból készült kerítésen.

A torony fehér márványfalai azonnal megfeketedtek.

Senki sem maradhatott sokáig életben, aki falai közé lépett. Ez addig lesz így, míg a mágus bizonytalan átka beteljesül.

***

Soth érezte a rosszindulatú sugárzást, ami a ligetből áradt. A Shoika-liget védte a tornyot a behatolóktól. Hátasa nyugtalanul rúgkapált. Soth megsarkantyúzta, de az nem volt hajlandó továbbmenni. Kénytelen volt hát leszállni a nyeregből. Mágikus parancsot adott.

– Menj hát vissza a Pokol lángjai közé, amelyek szültek! – kiáltotta.

Nyugodtan belépett a Shoika-ligetbe. A halottak lelkének jeges érintése ismerős volt számára, nem rémítette meg, holott más élő ember szívét összeszorította volna a félelem ettől a jelenléttől. Érezte a lehullott avar szagát, a fák közül áradó rosszindulatú figyelmeztetést: Ne lépj be, ez a végzeted!

Folytatta útját. Hirtelen megragadták bokáját. Lenézett: csontos, elszürkült bőrű kéz kapaszkodott belé. A rothadó avartól iszapos föld megremegett. Egyre több kéz bújt elő.

– Engedjetek tovább, testvérek! Semmit nem akarok elvinni a toronyból, amit őriznetek kell, de ha megakadályoztok utamban, elpusztultok!

A válasz síri hangon, a föld alól érkezett:

– Megismerjük a hangod, Lord Soth, Dargaard ura! Már vártunk rád! Megismerünk, mint közülünk valót!

A kezek visszahúzódtak.

– A halandó asszonyért jöttem. Nemrég erre járt, ugye?

– Engedélye volt, hogy belépjen.

– A Kő erejét használta! Magam is láttam, mikor egyszer a fajtátok ellen használta!

– Akkor is be kellett engedjük. Amíg a kő nála van, tehetetlenek vagyunk ellene!

– Bántottátok?

– A páncélját összetörtük és meg is sebeztük, ha erre gondolsz. De az életét nem vehettük el. Életben van. Benn, a toronyban.

Soth keresztülsietett a ligeten. A toronyhoz érve, betaszította a masszív, fekete ajtót.

Belépett a torony alsó szintjét elfoglaló csarnokba. Mindenütt törmelékkupacok látszottak. A hatalmas csarnok homályba burkolózott. Néhány mágikus gömb világított csak, melyeket a mennyezetre erősítettek.

Magasan a feje fölött ott volt úticélja: a helyiség, amely a Mélységbe Nyíló Kaput rejtette. Elhúzódott a lámpák alól az egyik sötét sarokba. Megidézett egy varázslatot.

Lassan beleolvadt a sötétségbe.

Egy pillanat alatt ismét kivált a sötétségből, de most a Torony egyik felső szintjén volt. Erős faajtó előtt állt. Megtaszította, mire hangos nyikorgással kinyílt.

Dalamar, a kitaszított elf felnézett a fóliánsból, amit eddig olvasott.

– Lépj be! – parancsolta.

Soth kivált az árnyékból, majd megállt a szobában. Figyelmét nem Dalamar kötötte le.

A szoba túlfelén, a Kapu mellett fekvő alakot nézte. Egy másik alak térdelt fölötte, aki a Rózsa Rend páncélját viselte. Dalamar hangjára az illető összerezzent, felállt és megfordult: Tanis volt az.

Arca elfehéredett, mikor meglátta az újonnan érkezőt.

– Kitiaráért jöttem. Adjátok ide a testét!

A félelf előrelépett, kardjára helyezte kezét. Ajka remegett. A kiátkozott a vállára nyugtatta karját.

– Ne tedd, fiam. Megöl. Habozás nélkül lemészárol, ha útjába állsz.

– De Kitiara...

– Elment, fiam. Számodra elveszett, örökre.

– De én...

– Csak kihasználta a szerelmedet, az utolsó pillanatig. Ahogy – nézett jelentőségteljesen Sothra – mindenkit kihasznált célja elérése érdekében. Téged is, Lord Soth.

A lovag durván felnevetett.

– Kitiara most már végleg az enyém! Nem akadályozhatjátok meg, hogy elvigyem!

Keresztülsietett a szobán, a másik kettő félreállt útjából. Figyelmesen megvizsgálta a testet. Abból lassan távozott az élet. A mellkasán nyíló sebet, mely halálát okozta, valamilyen mágikus támadás – talán Dalamaré – okozta. A lélek, a halál sokkjától még félig kábán, tanácstalanul lebegett a test felett. Egy vékony energiaszál még mindig összekötötte vele.

Ahogy Tanis hangját hallotta, kétségbeesetten próbált testébe visszatérni, de nem a félelem miatt.

Dalamar tévedett: Kitiara is szerelmes volt Tanisba. Ekkor a lélek meglátta a teste felett térdeplő Soth-t. Rémülten feljebb emelkedett.

A hajszálvékony energiaszál, ami még a világhoz kötötte, elszakadt. A lélek átsuhant a Kapun és eltűnt a mélységben. Soth számított erre. Hű szolgája a Kapu túloldalán készen várt, hogy a menekülő lelket megragadja és Dargaardba vigye. Ott Sothnak megvoltak az eszközei, hogy a testet és a lelket egyesítve, örökre hitvesévé tegye Kitiarát.

Felemelte a még meleg testet a földről. A Sárkányúrnő barna szemeibe lassan belefagyott az elválás szomorúsága.

– Lord Soth? – mondta Tanis halkan. – Sosem szerzed meg a lelkét.

Kardjával kezében felé lépett. Soth, mint valami zsákot, átvetette vállán Kitiara testét, és saját fegyveréért nyúlt. De az öreg elf újra lefogta Tanis kezét.

– Mondtam, hogy hagyd, fiam. A többit bízd az istenekre. Tudod jól, hogy nem szállhatsz szembe vele.

Soth a szoba sarkába lépett. Kint a nap már majdnem eltűnt a láthatáron. A szobát egyre jobban betöltő sötétség miatt megnyúló árnyékok lassan elborították a halott lovagot.

Soth még egyszer Tanisra vetette izzó szemét, majd újra bűvös igét mondott.

A Fekete Rózsa, karjában a Sárkányúrnő testével eltűnt Palanthas Tornyából.

***

A poros síkság minden irányban a végtelenbe nyúlt.

A vörös, nap, mely az elviselhetetlenségig hevítette a levegőt, mozdulatlanul függött az égen. Csak a távolban folyó Styx törte meg a monotóniát. De aki szomját itt akarta volna oltani, megbánta volna. Vizének csak az érintésétől is elfelejti, ki is valójában. A távolban torz körvonalú erődítmények törtek az ég felé.

Ezek a Mélység hatszázhatvanhat szintjét uraló tanar’ri urak előretolt erődjei voltak.

Örökös védelmi készültség uralkodott ezekben a várakban. Borzalmas csaták dúltak közöttük. Szerencsére egy magányos utazó, ráadásul ha maga is szellem volt, nem érdekelte őket.

– Negyvennyolcezer-negyvenegy, negyvennyolcezer-negyvenkettő – számolt egy magányos hang.

Caradoc volt az, Soth szolgája. Most megállt egy pillanatra.

– Ezt az utat visszafelé is meg kell tennem – sóhajtotta, amint végignézett magán.

Bár szellem volt, ezen a túlvilági senkiföldjén megtett hosszú út bizony megviselte ruháit: elrongyolódtak, csizmája vastag talpa elkopott a menetelésben.

Most újra elindult, hogy befejezze útját. Nyakában a Sothtól kapott medál függött: segítségével fog visszatalálni Dargaardba, ha bevégezte küldetését. Egész útja alatt aggódva tekintgetett a tanar’rik várai felé. Azok azonban szemlátomást nem vetettek ügyet rá.

– Negyvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc, ötvenezer.

Caradoc megállt. Kapura, vagy átjáróra számított, melyekből rengeteg volt Pazuniában. De csak a pusztaság terült el előtte, reménytelenül, végtelenül.

– Elrontottam valamit? – gondolkodott hangosan. – Az nem lehet. Lord Soth világosan elmagyarázta: tízezer lépés annyiszor, ahány feje a Takhisist jelképező szent sárkánynak van: ötször. Az tehát ötvenezer lépés.

De a Takhisis birodalmába vezető kapunak semmi nyoma nem volt.

– Ötvenezer – ismételte. – Hol az az átkozott Kapu!?

Megragadta a nyakában függő, rózsát formázó ékszert és a magasba emelte.

– Lord Sothnak, Dargaard urának követe vagyok. A Sötétség Királynőjének birodalmát keresem!

A föld váratlanul megnyílt lába alatt. Egy pillanatig tökéletes Semmi vette körül. Mikor érzékei kitisztultak, elámult: lassan úszott a Mélység szintjei között. Elméje zsongott az ismeretlen színektől, zajoktól, és szagoktól.

Először egy jeges világba csöppent. Bár a környék élettelennek látszott, rosszindulatú lények jelenlétét érezte. A távolba nyúló jeges pusztából hóborította csúcsok nyúltak az égbe. Kegyetlen, kék szemek pattantak fel, bámultak utána. Nem a hidegtől remegett minden ízében, ahogy lassan tovatűnt.

A következő világ is tökéletesen csendes volt. A párás levegőben a rothadás szaga terjengett. Ameddig a szem ellátott, csak nyálkás gombák ragadós szőnyege borította a talajt. A gombák egyes fajtái a magasba törtek. Ezek – Caradoc szemében – magasabbnak tűntek, mint Dargaard legmagasabb tornya. Bár semmi sem mozdult a fülledt levegőben, érezte: leírhatatlanul nagyhatalmú, gonosz lény követi figyelmével, amint tovatűnik.

A következő pillanatban azt hitte, újra Pazuniában van: ugyanolyan rozsdaszínű volt a talaj, a vörös nap perzselőn, mozdulatlanul függött az égen.

De ez más volt: hátborzongató kép tárult elébe. Végtelen sorban fegyveresek álltak szemben egymással, öldöklő harcba keveredve. Vér, levágott végtagok, eldobált fegyverek borították a mezőt. Ám a szerencsétlen lények nem önszántukból harcoltak.

Mindkét oldalon hatalmas tanar’rik álltak húszágú korbáccsal hajszolva a szerencsétleneket a csatába. A tanar’rik feje a halandó asszonyokéra hasonlított, de vállukból három pár kéz nyúlt ki, mindegyikben kardot, bárdot, vagy korbácsot szorongatva. Mindent elborított az alvadt vér és a rothadó hús szaga.

Most először volt hálás Caradoc azért, hogy átka Dargaardhoz láncolta, és nem ebben a pokolban kell, hogy bűnhődjön vétkeiért – többek közt Lady Gadria meggyilkolásáért.

Szorosan összezárta szemeit és lassan eltűnt.

Számtalan sötét és világos, borzalmas, vagy édeninek tűnő tájon haladt át, mikor úgy érezte, mozgása lassul, majd megszűnik.

Egy romos templom tetején állt, melynek oszlopai ledőltek, falak megfeketedtek. A legendák alapján felismerte, hol van: Istar főpapjának lakóhelyén. A gonosz erők morbid tréfájaként, a gonosz elleni krynni erők egykori vezetőjének lakhelye most Takhisisnak, legfőbb ellenfelének átjárója volt a Mélységen át.

– Talán a papkirály is itt van valahol – mosolyodott el, miközben környezetét tanulmányozta.

Lelkek csoportja gyülekezett a romok körül zsibongva.

– Sárkányúrnő! – kiáltozták. – Mi mind a híveid vagyunk! Hagyd, hadd segítsünk neked!

Caradoc tudta, Takhisis nem fog válaszolni. Legalábbis nem most. Soth elmondta neki: halandó mágus hívta ki küzdelemre a sötét istennőt saját birodalmában. Ilyenre még nem volt példa: eddig nem akadt halandó, akinek elég hatalma és mersze lett volna szembeszállni egy istennel abban a reményben, hogy győztesen kerül ki a harcból.

Különösen akkor, ha az illető isten maga Takhisis, kinek hatalmától még Paladine is tart. Úgy látszik, a csata még nem dőlt el. Az idő, amíg a harc végetér, épp elegendő lesz számára, hogy magával vigye a most érkezett halandó asszony lelkét, akit úgy hívnak: Kitiara Uth Matar.

Soth úr fényes jutalmat ígért arra az esetre, ha sikerrel tér vissza. Azt ígérte, közbenjár érdekében Chemoshnál, a Holtak Uránál, hogy utolsó esélyként még egyszer visszaadja életét.

Ekkor elbizonytalanodott. Sokszor látta már, amint Soth elárulta az őt segítőket.

– Mi lesz, ha ez is csak üres ígérgetés volt? – hitetlenkedett.

Hirtelen ötlet villant át rajta:

– Vannak lehetőségek, hogy kényszerítsem Dargaard urát, hogy teljesítse ígéretét...

Ezzel a talizmánhoz fordulva, elismételte a Soth által mondott varázsigét. A medálból mágikus fény csapott ki fényes gyűrűt alkotva egy, a tömegbe vegyült, még kába lélek körül. Kitiara Uth Matar nem menekülhetett többé Lord Soth elől...

© 2017 www.wayersfantasy.hu