Jude Watson: A holtak védelmezői

Magyar megjelenés: 1999. (Egmont)

Sorozat: Jedi Növendék 5.

Eredeti cím: The Defenders of the Dead (1999.)

A holtak védelmezői a múltban élnek, s eközben elpusztítják a jövőt. Ám meg kell küzdeniük az Ifjak forradalmával, egy lázadókból álló csoporttal, melynek vezetője két tizenéves, Cerasi és Nield. A tizenhárom éves Obi-van Kenobinak és mesterének nem lenne szabad állást foglalnia semmilyen háborúban. Ám amikor Obi-van találkozik Cerasival és Nielddel, úgy érzi, csatlakoznia kell a harcukhoz, még akkor is, ha Qui-gon megtiltja azt. A lázadás személyes ügyévé válik. Obi-van és mestere pedig ellentétes oldalon harcolnak.

OLVASS BELE

1. fejezet

A vadászgép közelebb nyomult a Melida/Daan bolygó felszínéhez. Az alant elterülő egyenetlen terepen roppant méretű, ébenfekete kőépítmények emelkedtek, ajtók és ablakok nélküli óriási, tökéletes kockák gyanánt.

Obi-van Kenobi, miközben a hajót irányította, a képernyőn keresztül vizsgálgatta őket.

– Mit gondolsz, mik lehetnek ezek? – kérdezte Qui-gon Jinnt. – Még soha nem láttam ezekhez hasonlót.

– Nem tudom – felelte a Jedi-lovag, és metszően kék szemével ő is a tájat figyelte. – Raktárak, vagy talán hadi üzemek.

– Lehet, hogy radarokat rejtenek – jegyezte meg Obi-van.

– Semmit sem észlelek az érzékelőkön. De mindenesetre repüljünk kicsit alacsonyabban.

Obi-van lassítás nélkül közelebb vitte a hajót a felszínhez. Sziklák és növények rohantak át a képernyőn. Bár teljes sebességgel suhantak, Obi-van kézben tartotta a vezérlést. Egyetlen apró figyelmetlenség a vesztüket okozhatta volna.

– Ha még alacsonyabban repülnénk, talajmintát vehetnék a molekuláris letapogatóval – jegyezte meg szárazon Qui-gon a másodpilóta-ülésből – Túl alacsonyan repülsz ehhez a sebességhez, padavan. Ha valami magányos szikla kerül az utunkba, könnyen belerohanhatunk.

Nyájas hangon beszélt, de Obi-van tudta, hogy Qui-gon nem tűr ellenvetést. Ő Qui-gon Jedi-növendéke, és a Jedi szabályok egyike, hogy a növendék nem kérdőjelezi meg Mestere parancsát.

Obi-van kelletlenül változtatott valamelyest a vezérlésen. A hajó pár méterrel feljebb emelkedett. Qiu-gon továbbra is előre figyelt, landolásra alkalmas helyet keresett. Már valahol Melida/Daan fővárosának, Zehavának a közelében jártak, és fontosnak tartották, hogy érkezésük észrevétlen maradjon.

A Melida/Daan bolygón már harminc éve véres polgárháború tombolt. Egy olyan konfliktus folytatása volt ez, amely évszázadok óta fennállt. A két háborús fél, a melidák és a daanok nem tudtak megegyezni a bolygójuk nevét illetően. A melidák Melidának, a daanok Daannak nevezték. Kompromisszumos megoldásként a Galaktikus Tanács mindkét nevet használta, perjellel elválasztva.

Minden kisebb és nagyobb városért szenvedélyes harc folyt, a területek megszerzése vagy elvesztése folytonos csatározásokat von maga után. A főváros, Zehava túlnyomórészt ostrom alatt állt, mint ahogy a határvonalak is szüntelenül változtak.

Obi-van tudta, hogy Yoda Jedi-mester számított rájuk ezen küldetés sikerét illetően. Körültekintően választott a Jedik közül. Ez a küldetés fontos volt a számára. Hetekkel ezelőtt az egyik legragyogóbb tanítványa, Tahl Jedi-lovag érkezett a Melida/Daan bolygóra a béke őreként.

Tahl ismert volt kiváló diplomáciai érzékéről. A hadakozó felek már közel álltak a megegyezéshez, amikor a harcok újra fellángoltak. Tahl csúnyán megsérült, és a melidák fogságába esett.

Alig pár nappal ezelőtt Yodának sikerült egy üzenetet váltania az eredeti kapcsolatán keresztül egy Wehutti nevű melidával. Wehutti vállalta, hogy becsempészi Obi-vant és Qui-gont a városba, és segítségükre lesz Tahl kiszabadításában.

Obi-van tudta, hogy ez a küldetés bonyolultabb és veszélyesebb, mint általában. Ez esetben nem kértek fel Jediket, hogy segítsenek megoldani a konfliktust. Nem látták szívesen őket. A legutóbbi Jedi követet elfogták, talán már meg is gyilkolták.

Mesterére pillantott. Qui-gon nyugodt, állhatatos pillantással pásztázta az előttük elterülő tájat. Viselkedése nem árulkodott sem nyugtalanságról, sem pedig aggodalomról, amelyet Obi-van észrevehetett volna.

A számos dolog közül az egyik, amit Obi-van csodált Qui-gon Mesterben, a higgadtsága volt. Azért akart a padavanjává válni, mert mindenki elismerte Qui-gon bátorságát, tudását és az Erővel való kapcsolatát. És habár néha adódtak nézeteltéréseik, Obi-van mélyen tisztelte a Jedi-mestert.

– Látod azt a kanyont? Kérdezte Qui-gon előrehajolva, és odamutatott. – Ha le tudsz szállni a falak közé, ott elrejthetjük a hajót. Bár egy kicsit szűkös.

– Meg tudom csinálni – ígérte Obi-van. A sebességet tartva lejjebb ereszkedett.

– Lassíts – figyelmeztette Qui-gon.

– Meg tudom csinálni – erősítette meg Obi van, kivillantva a fogait. A Jedi Templomban a legjobb pilóták közé tartozott. Miért inti le őt Qui-gon állandóan?

Halálos pontossággal ráközelített a kis tisztásra, alig egyetlen centiméterrel siklott a talaj fölött. Az utolsó pillanatban azonban – túl későn – egy szikla kiálló részét pillantotta meg. A pilótafülkét reccsenő-nyögő hang töltötte be, ahogy a hajó oldala nekifeszült. Obi-van letette a járművet, és leállította a motorokat. Nem akart Qui-gonra nézni. Azonban tudta, hogy aki Jedi akar lenni, annak minden hibájáért vállalnia kell a felelősséget. Egyenesen a Mestere szemébe nézett.

Megkönnyebbülten látta, hogy Qui-gon szemében cinkos fény csillan.

– Még jó, hogy nem ígértük meg, hogy egyetlen karcolás nélkül visszük vissza a hajót – jegyezte meg.

Obi-van grimaszolt. A járművet Veda Királynőtől kölcsönözték a Gala bolygóról, ahol sikeresen zárták legutóbbi küldetésüket.

Amint kimásztak a hajóból a Melida/Daan sziklás felszínére, Qio-gon megtorpant.

– Rettenetes zavart érzek az Erőben ezen a világon – mormolta szinte magának. – Gyűlölet uralja ezt a helyet.

– Igen, érzem – felelte Obi-van.

– Nagyon óvatosnak kell itt lennünk, padavan. Amikor ilyen sok ingatag érzelem zsúfolódik egy helyre, nehéz tartani a távolságot. Ne feledd, te Jedi vagy! Azért vagy itt, hogy megfigyelj és segíts, ahol tudsz. A küldetésünk az, hogy visszavigyük Tahlt a Templomba.

– Igen, Mester.

A bozót sűrű volt és dús lombú, így könnyedén letörhettek hatalmas ágakat, és eltakarhatták velük a hajót. Hogy ne lehessen látni a magasból.

Majd vállukra vették túlélőcsomagjaikat, és elindultak Zehava külvárosa felé. Az utasítás úgy szólt, hogy nyugat felől érkezzenek, és Wehutti majd egy melidák által ellenőrzött kapunál várja őket.

Poros gyalogtúra volt ez, keresztül dombokon és kanyonokon. De végül megpillantották a fallal körülvett város tornyait és épületeit. Elkerülték a főutat, nyílt terepen maradtak és hamarosan egy közeli szikláról tekintettek le a városra.

Miközben lefelé lépkedtek, Obi-van az elhagyott külvárost pásztázta. Nem látott embereket az utcákon. Csupán egyetlen bejárat volt a városba, amelyhez a főút vezetett. A vastag fal egyhangúságát egy őrbódé törte meg, amelyben lézerágyúk meredeztek az út felé irányítva. Két magas elhárítótorony szegélyezte az őrbódét. A fal mögött látszottak a meredek dombokon álló város épületei és utcái. A fal közelében egy hosszú, alacsony építmény húzódott, fekete kőből, ajtók és ablakok nélkül.

– Az ott egy kisebb változata azoknak a négyszögletes épületeknek, amelyeket a levegőből láttunk – állapította meg Obi-van.

– Valamiféle katonai építmény lehet – bólintott Qui-gon. – És azok az elhárítótornyok azt jelentik, hogy sugárelnyelő pajzs van bennük. Ha megpróbálnánk engedély nélkül behatolni, cafatokra lőnének.

– Mit tegyünk? – kérdezte Obi-van. – Nem mehetünk közelebb, csak akkor, ha megbizonyosodunk arról, hogy Wehutti ott van.

Qui-gon előhúzta a hátizsákjából az elektronikus látcsövet, majd az őrbódéra irányította.

– Rossz hírem van – szólalt meg. – Daan zászlót látok. Ez azt jelenti, hogy az egész város a daanok fennhatósága alatt van, de legalábbis a kapu mindenképpen.

– És Wehutti melida – sóhajtotta Obi-van. – Szóval nincs mód bejutni.

Qui-gon sietve visszahúzodott, nehogy észrevegyék. Az elektronikus látcsövet visszacsúsztatta a zsákjába.

– Mindig van egy út, padavan – mondta. – Wehutti azt mondta, nyugatról közelítsük meg a várost. Ha követjük a városfal kerületét, találhatunk őrizetlen területet. Talán valahol figyel minket. Ha elég messze távolodunk az őrtoronytól, közelebb kerülhetünk.

Kihasználva a sziklák árnyéka által nyújtott fedezéket, Obi-van és Qui-gon kellő körültekintéssel haladtak a városfallal párhuzamosan. Amikor kikerültek az őrbódé látószögéből, közelebb óvakodtak a falhoz. Qui-gon éles szeme végigpásztázta a fal minden méterét, kutatva valamiféle törés után. Obi-van tudta, hogy Mestere az Erőt használja fel az előttük lévő út feltérképezésére, remélve, hogy talál valahol egy rést a pajzsban. Obi-van megpróbálta ugyanazt tenni, de csupán az ellenállás halvány pislákolását érzékelte.

– Várj – szólalt meg hirtelen Qui-gon. Megállt, és feltartotta az egyik kezét. – Itt van egy rés az energiapajzson.

– Ott van egy másik fekete építmény – mutatott előre Obi-van. A hosszú, alacsony épület a fal mellett állt, a város felőli oldalon.

– Még mindig nem tudom, mik azok, de javaslom, kerüljük el őket – jegyezte meg Qui-gon. – Felmászunk a falra ott, a fák közelében.

– Szükségünk lesz az Erőre – állapította meg Obi-van, ahogy szemügyre vette a magas falat.

– Igen, bár egy karbonkötél is megteszi – válaszolta Qui-gon mosolyogva. Letette a zsákját, majd fölé hajolt és kotorászni kezdett benne. – Szükségünk lesz a tiédre is, padavan.

Obi-van közelebb lépett Mesteréhez, lekanyarította válláról a hátizsákot, és a földre dobta. A bakancsának váratlanul csengve nekicsapódott valami. Lenézett és egy fémdarabkát pillantott meg, amelyről lerúgott egy kevés port.

– Nézd, Mester! – mondta. – Nem tudom, mi ez a…

Nem volt módja befejezni a mondatot. Energiarácsok emelkedtek ki a földből váratlan gyorsasággal, és csapdába ejtették őket. Mielőtt megmozdulhattak volna, a fémtalapzat szétcsúszott, ők pedig alázuhantak egy végtelennek tűnő mélységbe.

2. fejezet

Obi-van valamiféle fémalagútban zuhant. Megpróbálta lassítani esését a sarkával, de azok csak csikorogtak az egyenetlen fém felszínen. A sebessége egyre nőtt, és ahogy előrebukfencezett, beverte a fejét az alagút szélébe, majd végül kizuhant a mocskos talajra.

Kábultan hevert egy pillanatig. Qui-gon azonnal összeszedte magát, kezében a fénykardjával. Obi-van fölé állt, felkészülve arra az esetre, ha meg kellene védenie.

– Jól vagyok – nyögte Obi-van, amint a feje kissé kitisztult. Talpra ugrott, és eközben előrántotta a fénykardját. – Hol vagyunk?

– Valamiféle cellában – válaszolta Qui-gon. Sima duracél falak vették körül őket. Nem volt sem rés, sem nyílás, amit Obi-van láthatott volna.

– Csapdába estünk – állapította meg. Hangját visszaverték a falak, és síron túlinak hangzott.

– Nem – mondta Qui-gon halkan. – Egynél több bejárata van ennek a cellának.

– Honnan tudod?

– Mivel nem mi vagyunk az elsők, akik beleestünk.

Qui-gon megvizsgálta a szűk cellát, a fénykardját használva világításként.

– A cső, amelyen leszánkáztunk, ütött-kopott, és a port más lábnyomok is felkavarták. A többieket is kivitték innen valahogyan, hiszen lehetetlen lenne azon az úton kirángatni innen bárkit is, amin idejutottunk. Ezt a csapdát csak elfogásra építették, nem gyilkolásra. Lennie kell egy másik ajtónak. Különben is – tette hozzá –, nincsenek csontok, sem más maradványok. Ez azt jelenti, hogy bárki tette ide ezt a csapdát, elviszi belőle a foglyokat.

– Végül is… – motyogta Obi-van. A gyomra üres volt, és azt kívánta, bárcsak lett volna ideje enni, mielőtt elhagyta a hajót. – Elveszítettem a túlélőcsomagomat. A felszínen maradt.

– Az enyém szintén – felelte Qui-gon. – A fénykardjainkat fogjuk használni.

Obi-van sokkal inkább az élelemre gondolt a túlélőcsomag említésénél, semmint a világításra, de követte Qui-gon példáját, és felkapcsolta a kardját. Odatartotta a közeli falhoz, és vizsgálgatni kezdte. Miközben dolgozott, érezte, ahogy az Erő mozdul közöttük és betölti a teret.

Tisztán látott minden szabálytalanságot a látszólag sima falakon. Egy rejtett illesztéket keresett, és biztosra vette, hogy most már találnak egyet. Mindössze annyi dolga volt, hogy megbízzon az Erőben.

Tanoncként a Templomban zavarba ejtette az Erő. Tudta magáról, hogy Erő-érzékeny – hiszen emiatt választották ki gyermekként, ezért vitték a Templomba tanulni. Ám tanulmányai idején gyakran megfoghatatlannak és megbízhatatlannak találta az Erőt. Képes volt megcsapolni, de nem mindig, amikor akarta. És amikor sikerült, nem tudta uralni.

Qui-gon mellett megtanulta, hogy nem az Erő uralása a feladata, hanem hogy csatlakozzon hozzá. Mostanra rábízhatta magát az irányítására, és abban is bízhatott, hogy erőt ad és éleslátást. Kezdte érteni, milyen mélyen lüktet, milyen folyamatos a jelenléte. Mint Jedi, állandóan hozzáfért. Ez volt a legnagyobb adomány, amit el tudott képzelni, hogy kaphat.

– Itt – mondta Qui-gon csendesen.

Obi-van először nem látott semmit. Aztán felfedezett egy apró, hajszálvékony repedést a fal sík felületén.

Qui-gon a rés fölé helyezte a kezét.

– Természetesen a zárszerkezet a túloldalon van – tűnődött hangosan. – Feltételezem, robbanásálló. De azt hiszem, még sohasem ejtettek itt csapdába Jedit ezelőtt.

Obi-van és Qui-gon együtt irányították fénykardjaik nyalábját az ajtó körvonalához. A kardok átvágták a fémet, amely úgy kunkorodott hátra, mint egy zsenge zöld levél. Keskeny nyílás tárult fel előttük.

Qui-gon kipréselte magát a nyíláson, Obi-van követte. Alacsony, keskeny alagútban találta magát, amely egy számára végtelennek tetsző űrbe vezetett. Szuroksötét volt, olyan sötét, hogy még árnyékok sem látszottak. Még a fénykardjaik ragyogását is elnyelni látszott az abszolút sötétség.

Megálltak, és hallgatóztak, de egyetlen hang sem rezzent a térben. Obi-van még a saját lélegzetvételét sem hallotta, nemhogy Qui-gonét. A Jediket arra is kiképezték, hogy lelassítsák a légzésüket, nehogy zajt csapjanak vele, és ezt még feszült helyzetben vagy kényszer alatt is meg tudták tenni.

– Azt hiszem, egyedül vagyunk – súgta Qui-gon. A hangja visszhangzott, megerősítve Obi-van abbéli hitét, hogy egy széles, nyitott térben vannak.

Óvatosan haladtak előre a fénykardjaikat védekező pozícióban tartva. Obi van érezte, amint izzadságcseppek kígyóznak le a tarkóján. Valami nagyon rossz volt itt. Érezhetően.

– Az Erő sötét – morogta Qui-gon. – Haragos. Nem érzek élő Erőt itt.

Obi-van bólintott. Ő nem tette volna rá az ujját, hogy mit érez pontosan, Qui-gon azonban képes volt érzékelni. Valami mélyen gyökerező gonoszság uralkodott itt, és ő sem érezte az élő lüktetést maga körül.

Obi-van lába egy szegélybe ütközött, amit azonban nem látott. Hogy el ne essen, kinyújtotta a kezét, és egy kőoszlopnak támasztotta. A másodperc ezen ezredrésze alatt, míg megszakította koncentrálását, jobb felől egy mozdulat villanását érzékelte.

Megperdült, a kardját magasra tartotta. Egy harcos tűnt fel, gyorsan feléje lendülve a mély sötétségből, fegyverével egyenesen Obi-van szívére célozva.

3. fejezet

Obi-van felszökkent, kardja előrehasított. A fénycsóva nem ért sem húst, sem csontot; akadálytalanul keresztülhaladt az alakon.

Obi-van meglepetten perdült bal felé, hogy egy újabb támadást indítson, Qui-gon azonban leállította.

– Nem harcolhatsz ilyen ellenfél ellen, padavan – mondta.

Obi-van közelebbről szemügyre vette. A harcos, fedezte fel, hologram volt.

Váratlanul egy hang morajlott fel.

– Quintama vagyok, a Melidai Felszabadító Hadsereg parancsnoka.

A hologram leengedte az oldala mellé a fegyverét.

– Holnap elkezdődik a Zehavai Huszonegyedik Csata. Daan ellenségeinket egyszer és mindenkorra pusztulásra fogja ítélni, és kivívjuk dicsőséges győzelmünket. Visszaszerezzük a várost, amit ezer évvel ezelőtt alapítottunk. Minden melida békében fog élni.

– Zehavai Huszonegyedik Csata? – suttogta Obi-van Qui-gonnak.

– A város számos alkalommal gazdát cserélt az évek folyamán – jegyezte meg Qui-gon. – Nézd a fegyverét. Régi modell. Ötvenévesnek saccolnám, vagy még többnek.

– Alig várom a teljes, dicsőséges győzelmet – folytatta a szellemszerű alak. – De fennáll a lehetősége, hogy a győzelem kivívásakor meghalok. Szívesen fogadom a halálomat, éppúgy, mint a feleségem, Pinani, aki mellettem harcol. De a gyermekeimre… – A zengő hang habozott egy pillanatig. – A gyermekeimre, Reneire és Wunanára hagyom az ősök emlékét, akiknek sorsában osztoztam, és hátrahagyom a daanok által hosszú idő óta tartó üldöztetések történeteit. Láttam, amikor megölték az apámat, és én bosszút állok a haláláért. Láttam a falumat éhen halni, és most bosszút állok a szomszédaimért. Emlékezzetek rám, gyermekeim. És emlékezzetek, mit szenvedtem a daanok kezétől. Ha meghalok, vegyétek fel a fegyveremet, bosszuljátok meg a halálomat, ahogy én is megbosszultam a családomat.

Hirtelen eltűnt a hologram.

– Azt hiszem, nem tette meg – mondta Obi-van. Leguggolt egy síremlékhez. – Meghalt abban a csatában.

Qui-gon a következő sírkőhöz lépett. Egy hatalmas arany golyót helyeztek a mellette lévő oszlop tetejére. Ráhelyezte a tenyerét. Azonnal egy másik hologram emelkedett fel, mint egy szellem.

– Akkor idéztem elő az első hologramot, amikor megbotlottam – magyarázta Obi-van.

A második hologram nő volt. A tunikája szakadt volt és mocskos, haja rövidre nyírt. Egy erőlándzsa volt nála, egy lézerfegyver a derekára szíjazva, egy másikat pedig a combján viselt.

– Pinani vagyok, Quintama özvegye, és a nagy hősök, Bicha és Tiraca lánya. Ma este bevonulunk Bin városába, hogy elégtételt vegyünk a Zehavai Csatáért. A készleteink kimerültek, fegyvereink elhasználódtak. A legtöbbünk elesett a dicsőséges csatában, amelyben visszaszereztük szeretett városunkat, Zehavát a könyörtelen daanoktól. Nincs már sok esélyünk megnyerni ezt az ütközetet, de küzdeni fogunk az ellenséggel, aki üldöz bennünket, az igazságért, és a bosszúért. A férjem a szemem láttára halt meg. Az apám és az anyám akkor veszítették életüket, amikor a daanok bevonultak a falunkba, összeterelték az embereket, és megölték őket. És ahogy mindig is kértelek benneteket, gyermekeim, Renei és Wunana, ne feledjetek el bennünket. Folytassátok a harcot! Bosszuljátok meg ezt a hatalmas szörnyűséget! Értetek halok meg.

A hologram szertefoszlott. Obi-van a következő fejfához lépett.

– Renei és Wunana meghaltak három év múlva, a Huszonkettedik Zehavai Csatában – szólalt meg. – Alig voltak idősebbek nálam.

Megfordult, és tekintete Qui-gonéval találkozott.

– Miféle hely ez itt?

– Egy mauzóleum – felelte a Jedi-lovag. – Egy hely, ahol a holtak nyugszanak. De itt, a Melida/Daanon az emlékek még mindig élnek. Nézd!

Qui-gon az oszlopok talapzata előtt felhalmozott ajándékokra mutatott, amelyeket csak most vettek észre. A virágok frissek voltak, a cserepeket és a vízzel teli poharakat pedig nemrég feltöltötték.

Végigsétáltak a folyosón, síremlékek sorait hagyva maguk mögött, és egyik hologramot a másik után aktiválták. A hatalmas, visszhangzó tér megtelt a halottak hangjaival. Generációk mesélték el vérről és bosszúról szóló történeteiket. Beszámolókat hallottak egész falvak éheztetéséről, majd lemészárlásáról, arról, hogy gyermekeket szakítottak ki az anyák karjai közül, tömeges kivégzésekről, és kényszeres menetelésekről, amelyek szenvedéssel, de legtöbbször halállal végződtek.

– A daanok igencsak vérszomjas népnek tűnnek – jegyezte meg Obi-van. A szenvedésről és haldoklásról szóló beszámolók úgy érintették, mint egy mély seb okozta, egyre növekvő fájdalom.

– Melida mauzóleumban vagyunk – emlékeztette Qui-gon. – Kíváncsi lennék, mit mesélnek a daanok.

– Olyan sok halott van – ingatta a feját Obi-van. – De nem tisztázott, miért harcoltak. Csata csatát követ, mindegyik az előző csata megbosszulásából ered. Mi a valódi ellentét?

– Talán már el is felejtették – mondta Qui-gon. – A gyűlölet a csontjaikban tenyészik. Most már azért harcolnak, hogy szerezzenek pár méternyi területet, vagy hogy megbosszulják a száz évvel ezelőtt történt sérelmeket.

Obi-van megborzongott. A nyirkos, hideg levegő a csontjáig hatolt. Úgy érezte, el van vágva a galaxis többi részétől. A világa lecsorgott ebbe a fekete, árnyékos, vértől, bosszútól és haláltól terhes térbe.

– A küldetésünk még el sem kezdődött, és máris egy életre szóló szenvedést láttam.

– Van néhány világ, amelynek sikerült évszázadok óta békében élni, padavan – Qui-gon tekintete szomorú volt. – De attól tartok, nagyon sok látott olyan szörnyű háborúkat, amelyek generációk emlékezetében hagytak mély hegeket. Mindig így volt.

– Nos, én most már eleget láttam – biccentett Obi-van. – Keressük meg a kivezető utat.

Sietősen indultak el, maguk mögött hagyva a síremlékeket, a kijárat után kutatva. Végül fényt láttak maguk előtt. Egy ajtó volt, amely áttetsző anyagból készült, és fehér ragyogást bocsátott ki magából.

Qui-gon megnyomta a kijárat jelzőfényét, mire nagy megkönnyebbüléssel szinte kizuhantak a gyenge napsütésbe. Egyelőre azonban árnyékban maradtak, és mielőtt továbbmentek volna, átvizsgálták a közvetlen környezetüket.

A mauzóleum egy hegy ormára épült. Előttük egy meredek domb emelkedett, amely egy kinyúló sziklában végződött. A baljukon egy ösvény kerteken vezetett keresztül, míg a jobb oldalukon fal magasodott.

– Azt hiszem, azon az úton kellene elindulnunk – mutatott Obi-van az ösvényre.

– Szerintem is – válaszolt Qui-gon, de habozni látszott, éles szeme az előttük álló meredek hegyoldalt vizslatta.

– Csakhogy én…

Váratlanul felporzott a homok Obi-van lába előtt.

– Orvlövészek – kiáltotta Qui-gon. – Fedezékbe.

© 2017 www.wayersfantasy.hu