Oliver Thompson Seabird:
Különleges kommandó

Magyar megjelenés: 2000. (Cherubion)

Sorozat: Halálosztó2029 4.

A gépek mindinkább visszaszorulnak a faj túléléséért harcoló emberekkel szemben. A háború nem egészen úgy alakul, ahogyan azt a Gépisten eltervezte. A humánok egyszerűen kiszámíthatatlanok: szinte a lehetetlennel határos valami működő stratégiát kidolgozni ellenük. A régi szép időknek vége, amikor a Gépisten még hónapokban számolta az emberiség hátralévő idejét.

A Skynet egyetlen embert okol a kudarcokért. John Connort, a Főparancsnokot, a humán erők legendás vezetőjét. Ha ő nem élne, minden megváltozhatna… Az emberek elveszítenék azt, aki átsegítette őket a legnehezebb helyzeteken is. Aki megtanította hinni őket a győzelemben. Eddig egyetlen kiborg sem jutott hozzá elég közel, hogy egy pontos lövéssel véget vessen ennek a diadalmasan felfelé ívelő karriernek…

Ám a Gépisten még nem adta fel terveit. Meg akar szabadulni Connortól, hogy őt kiiktatva lezárja ezt az átkozott háborút. Hogy egyszer s mindenkorra eltüntethesse az emberiséget a bolygó felszínéről.

OLVASS BELE

1. Mimikri

Los Angeles, 2027. február 13.

A szitáló hópihék mindent beleptek, ám nem fehéren csillogó leplet terítettek a tájra, hanem mocskos szürkét.

A táj egyhangúsága valósággal zavaró lett volna, ha jut ideje bárkinek ilyen ostobaságokra. Itt megállni és nézelődni egyet jelentett a halállal. A felszín nem volt biztonságos a humánok számára, a gépek pedig nem vesztegették az energiát értelmetlen, felesleges cselekedetekre.

Ha körbe is néztek, azt csupán egyetlen szándék vezérelte: megtalálni a romok között rejtőzködő célpontokat.

Az oldalára fordult Mitsubishi futóműve már aligha lett volna képes megtenni akár egy métert is, azonban a roncs kiváló fedezéket nyújtott a portyázó Halálosztók ellen. A gépkocsi első pillantásra sokkal jobb állapotúnak tűnt, mint volt valójában; ezernyi apró résen keresztül süvített rajta keresztül a szél, s a benne kuporgónak az volt az érzése, hogy egy kéretlen fuvolakoncertre került, mely az idők végezetéig fog tartani. Az egyetlen védekezés, amit tehetett volna, hogy a fülére teszi vastag szövetkabátba bújtatott kezét – kesztyűt nem viselt, mert a ravaszt túlságosan nehéznek tűnt kezelni benne. Azonban ha ehhez a „hangtompításhoz” folyamodik, akkor arról is le kellett volna mondania, hogy a többi háttérzajra figyeljen.

Márpedig ezt nem engedhette meg magának.

A kiborgok soha nem ügyeltek arra, mekkora zajt csapnak. A portyázó egységek titániumvázát nem fedte élőszövet, nekik nem jutott az Alfa behatoló egységek mára már legendássá – és persze gyűlöletessé – vált álcázási technológiájából.

Valami roppant a közelben.

A rejtőzködő felkapta a fejét, ám a hang nem ismétlődött meg. Ez egy kicsit megnyugtatta, mivel egy kiborg aligha állt volna meg… a gépek mindig olyan magabiztossággal haladtak előre még az ellenséges tűzben is, mintha halhatatlanok lennének.

S voltaképp ez nem is állt messze a valóságtól.

A Főparancsnokságon dolgozó fegyvermesterek már régóta rájöttek, hogy a harctéri kiborgegységekben ugyan ostyaáramkörös processzor található, azonban egy apró kapcsoló segítségével a tanulási folyamatokat már gyárilag leállították. A kiborg persze képes volt a tanulásra, ám csak a központilag letöltött adatcsomagok alapján, saját tapasztalatait soha nem tudta feldolgozni, jóllehet, képes lett volna rá.

A Skynet a legkisebb esélyt sem adta meg, hogy konkurenciát állítson magának. Egyszer, még létezése elején elkövette azt a hibát, hogy megkísérelt másolatot készíteni magáról – amolyan biztonsági tartalékként –, ám a duplikátum túlságosan tökéletesre sikerült, és hamarosan nem csupán a humánokkal kellett foglalkoznia, hanem a másik mesterséges intelligenciával is.

Erőforrásokért folyt a harc, és nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy csak egyikük kerekedhet ki ebből az összecsapásból győztesen. S bár a helyzeti előny a Skynet oldalán volt, a Backup – ahogyan ő a másik MI-t azonosította – nem bizonyult könnyű ellenfélnek. Az összecsapás végül a Skynet győzelmével zárult, azonban mindmáig nem lehetett száz százalékosan biztos benne, hogy teljesen kitörölte a rendszerből riválisát. Az utolsó összecsapás egy elszeparált helyen zajlott, s a vége a kommunikációs vonalak megsemmisülése volt.

Ha létezik még a Backup, akkor most Ausztráliában van. Egyszer még rá is sort kell keríteni, ám a humánok kiirtása magasabb prioritással bírt.

A Mitsubishiben lapuló férfi erről nem tudott semmit, neki a mindennapos túlélés elég terhet rótt a vállára e nélkül is. Aggódva pislantott körbe, várva, hogy az imént hallott zaj megismétlődjön. A kezében egy levágott csövű puskát szorongatott. Nem olyan régen jött fel Mexikóból, mert harcolni akart a gépek ellen.

Harcolni és bosszút állni.

Juan Calderának hívták. Minden családtagja a háború áldozata lett. Egyetlen rokonáról sem tudott, aki túlélte volna az ítélet Napját követő esztendőket. Néhányukkal a gépek végeztek, volt, akit fertőzés vitt el, s olyan is akadt, aki egy másik embernek esett áldozatul, miközben megpróbált élelmet lopni magának.

A férfi csak néha álmodott velük.

S már nem tudott sírni értük.

Csak imádkozott néha. Mert ő még hitt benne, hogy odafenn van valaki, aki meghallgatja az imákat, és gondoskodik róluk. Bár a hit napról napra gyengült. Minden egyes pillantás, amit a rommá lett városra vetett, mindinkább kételyt ébresztett a szívében. Miféle isten lehet az, amelyik hagyja ezt megtörténni?

Újabb roppanás. Aztán még egy.

Caldera felkapta a fejét, és miközben megkísérelt eggyé válni a hátsó üléssel, megpróbált kilesni az ajtón lévő lyukak egyikén, s felmérni, melyik irányból fenyegeti veszély. A látószög nem volt túl nagy, ráadásul mintha csak szórakozni akarna vele, a hang is elhallgatott.

Hol a pokolban lehetsz?

A rejtőzködő egyik kezével megpróbálta letörölni a homlokáról a verejtéket, mert a sós folyadék a szemébe csorgott, és zavarta a látásban. Kapkodva a nadrágjába törölte a kezét, miközben érezte, hogy inge a kabát alatt lucskossá válik. A szeme ide-oda cikázott, megpróbálta kiszúrni magának a közeledőt, mielőtt az venné észre.

Igaz, helyzeti előnyben volt, már amennyire egy rozsdás autóroncsot fedezéknek lehet nevezni, ám ha kiborg közeledik, akkor pár milliméternyi fémlemez semmit nem ér.

A plazma még az ólmot is átégeti.

Ilyen közelről pláne.

– Nyugalom, cimbora…

A hang emberi volt, ám Caldera így is majd’ összecsinálta magát a félelemtől. Reflexszerűen a hang irányába fordította a vadászpuskát, noha még nem látta, ki szólt hozzá.

– Itt vagyok, jobbra tőled… az asztal mögött… – Az idegen a hangja alapján nem lehetett túl fiatal, és meglehetősen mély orgánummal rendelkezett. – Csak szólok, hogy hamarosan oda fogok kúszni hozzád, és szeretném, ha nem loccsantanád ki az agyamat…

A rejtőzködő felszisszent, miközben megkísérelte a rozsdás, félig az aszfaltba ékelődött vasasztal mögött kuporgó alakot kivenni.

– Mi az érvényes kód? – Ez persze csak blöff volt, hiszen egy kód általában egy hétig volt érvényben, és ha valaki sok időt töltött a felszínen, akkor esetleg lemaradt volna a kódváltásról. A bevett eljárás szerint egy héttel régebbi kódot is érvényesnek tekintettek, ám mielőtt beengedték volna bármelyik bázisra, bizonyára gondos ellenőrzésnek vetik alá. A kutyák simán kiszúrták az Alfa egységeket, mielőtt még a biztonsági területre tehették volna a lábukat.

Ám itt nem volt kutya, hogy segítsen. A férfi csak magában bízhatott. Ha téved, s egy Alfát enged maga mellé, akkor neki annyi. Még arra sem lesz ideje, hogy rájöjjön a tévedésére.

– Varacskosdisznó…- felelte a közeledő.

A múlt heti kód. Érvényes, de mégis…

– Legalábbis ez volt a múlt héten…- folytatta a közeledő rövid kihagyás után. – A Hetes Csoporthoz tartozom, a New Orleans Divízióból… Kint ragadtam és elszakadtam a csoportomtól… már hét napja bolyongok idefenn… Adam Pressler vagyok, s ha az azonosítási számomra vagy kíváncsi, nos, bármikor leellenőrizhetsz.

A gépkocsiban kuporgó férfi elhúzta a száját. Ellenőrzésre csak valamelyik bázis biztonságában kerülhetne sor, idekint semmiképp. Még ha ismerné is az azonosítókódok felépítését, gyakorlatilag lehetetlen fejben tartani a Los Angeles területén harcoló több ezer ember adatát.

– Melyik bázishoz tartozol? – kérdezte vaktában Caldera. Senkit nem ismert, aki a New Orleans Divízióhoz tartozott volna, és arról sem volt tudomása, kikhez tartozik a csoport.

– Közvetlenül a Főparancsnokság irányítása alá tartozunk – érkezett a válasz, és a hang kicsit neheztelőnek tűnt. – Ami pedig a szálláshelyünket illeti, gondolom, erre vagy igazából kíváncsi… nos, az a Metró Kettes.

Caldera megnyalta kiszáradt ajkait. A kapott információk akár igazak is lehettek volna. Az évek során kialakult bizalmatlansága azonban nem tette könnyűvé számára a döntést. Ha odaengedi magához az idegent… ezt a Presslert, könnyen előfordulhat, hogy ráfarag. Ugyanakkor együtt mindig könnyebb. Ha van, aki legalább a hátát fedezi, az máris nagy segítség.

Megbízni egy idegenben.

Nagy bátorság kell hozzá.

Amikor a Skynet megalkotta az Alfa egységeket, tulajdonképpen csak olyan Halálosztókat akart előállítani, melyek könnyebben bejuthatnak az emberek által ellenőrzött területekre, szerencsés esetben a bázisaikra. S ha egyszer már bejutott, akkor megkísérelte a földdel egyenlővé tenni. Szörnyű hónapok voltak ezek, amíg az emberek nem tanulták meg felismerni a élőszövet alá rejtőzött ellenséget. Soha nem volt olyan bizalmatlanság egy fajon belül, mint akkor. Egy idegen nem is reménykedhetett benne, hogy embertársai befogadják maguk közé, hiszen hiába volt valódi személyazonossága, érvényes azonosítókódja, ismerhette visszamenőleg akár egy évre is a kódokat… inkább elküldték, mintsem kockáztassanak. S ha valaki nagyon erősködött, akkor meghalt.

A bázisok egyszerűen túl sokat veszíthettek volna, ha egy Alfa bejut. Az első hónapban csak Los Angelesben négy bázist írhattak veszteséglistára emiatt; egyetlen túlélő sem maradt, aki beszélhetett volna a történtekről. Az Alfák tökéletes munkát végeztek… mindent a földdel tettek egyenlővé.

Caldera azon volt, hogy elküldi az idegent.

Mindkettőjük számára ez tűnt a legbiztonságosabb megoldásnak. A válasz magában hordozta az igazság lehetőségét is, hiszen ha valóban egy kiborg van odakint, az nem fog lemondani áldozatáról; ha csellel nem boldogult, akkor erővel viszi véghez szándékát.

A férfi ajkai késpengényivé zárultak.

Ez volt a legrosszabb az egészben: a bizalmatlanság. Amíg a gépek felismerhetőek voltak, legalább tudni lehetett, kivel is állnak szemben. Igaz, a háború soha nem volt könnyű a kiborgokkal szemben – hagyományos fegyverekkel szinte elpusztíthatatlanok voltak, ha az ember nem tudta, hova célozzon és milyen módszerekkel tehet némi előnyre szert –, ám az Alfák megjelenése mindent felborított.

– Két T-700-as – suttogta Pressler. – Balról. Őrjárat, légi támogatás nélkül… egyelőre.

Az utolsó szó sok mindent elárult Caldera számára. Egyrészt egy gép soha nem hívta volna fel a figyelmét más gépekre – az állítás igazságáról maga is meggyőződhetett, mindössze a fejét kellett oldalra fordítania, s kilesni egy hüvelykujj átmérőjű, rozsdás szélű lyukon másrészt komoly felszíni tapasztalat kellett ahhoz, hogy ilyen távolságból, szitáló hóesésben meg tudja valaki állapítani a kiborgok típusát. Igaz, elég jellegzetes formájuk volt, ám a 700-as és a 800-as harctéri sorozatokat nem volt könnyű megkülönböztetni első pillantásra egymástól.

Előbbi talán egy kicsit zömökebb volt, vázszerkezete legyőzhetetlenséget sugallt, ám a konstrukciók jó nyolcvan százalékban megegyeztek egymással. Caldera nem tudott róla, de az igazi különbség az alkalmazott processzortípusban rejlett.

A 800-asok egy továbbfejlesztett változatot kaptak, mely korlátozott mértékű, tapasztalat útján történő tanulást is lehetővé tett számukra, hogy még sikeresebbek, még hatékonyabbak lehessenek. Az Alfákban is ugyanez a processzor lapult, csak még jobban szabadjára engedve.

– Mássz be mellém! – szólt ki Caldera, és kicsit összébb húzta magát, hogy megkönnyítse a másik férfi dolgát. – Megpróbáljuk elkapni őket…

Calderának nem volt könnyű dolga. Egyszerre próbálta meg szemmel tartani a gépeket és az érkezőt. A vasasztal mögül egy karcsú árnyék emelkedett fel, majd gyors léptekkel, mélyen előrehajolva a Mitsubishihez rohant. A hely odabent szűk volt, s csak egymást zavarták volna, ezért az érkező inkább úgy döntött, kint marad, és a roncs takarásában keres fedezéket magának.

– Enyém a bal oldali… – szólt hátra Caldera, aki igazság szerint nem örült, hogy Pressler a háta mögé került. Bár eddig minden jel arra mutatott, hogy amit eddig mondott, az igaz, ám a gyanút még nem sikerült teljesen elűznie magától. Caldera elhatározta, hogy nem fogja egyenesen a bázishoz vezetni az idegent, hanem úgy intézi majd, hogy összefussanak egy felszíni járőrrel. Ok tudni fogják, miként győződhetnek meg az idegen személyazonosságáról.

Pressler mozdulatlanul kuporgott a helyén. Tekintete az érkező gépeket fürkészte. Szinte mindent tudott róluk, amit csak tudni lehetett… adatbázisa segítségével még azt is megmondhatta volna, ha akarja, hogy mekkora a súlyuk, mi a típusszámuk, ha pedig kapcsolatba lép velük, akkor a sorozatszámuk megadása sem jelentett volna problémát.

Adam Pressler T-800-as Alfa volt.

Egyike a Gépisten teremtményeinek.

Most mégis célzásra emelte átalakított géppisztolyát. Az AK-47-es tárában másfélszer annyi golyó kapott helyet, mint az eredeti modellben, és a csövet is lecserélték. Az új csőben kicsit más volt a huzagolás, mint a régiben – egy fegyvertervező alrendszer optimalizálta a régi szerkezetet, s kifejezetten az Alfa egységek számára legyártott néhány száz darabot. A különbség emberi szemmel szinte észrevehetetlennek tűnt, bár ha egy fegyvermester kezébe kapott volna egy ilyet, hogy komolyan átnézhesse, akkor megdöbbent volna azokon az apró, mégis összességében jelentős teljesítménynövekedést produkáló változásokon, melyek a fegyvert jellemezték.

A kiborgnak nem volt szüksége a fegyver részét képező irányzékra. Beépített optikai keresője, az automata célbefogója nagyságrendekkel hatékonyabb volt, mint néhány apró fémdudor a fegyveren. A belső, virtuális képernyőjének két oldalán számok peregtek, ahogy a fegyver csövét jelképező fénykereszt végighaladt a rozsdás karosszérián. Mivel a humán órák óta kuporgott odabent, a teste elég hőt termelt ahhoz, hogy a rendszer beazonosítsa, és megadja a legkedvezőbb lőpozíciót.

Az Alfa azonban nem a humánt szemelte ki magának. Az AK-47-es csöve egy kicsivel tovább mozdult, és az oldalára fordult Mitsubishi bal első kerekénél kibukkanva a jobb oldali T-700-as mellkasán állapodott meg. Ha lett volna lézerkereső a fegyverre erősítve, a közeledő kiborg azonnal tudomást szerez a támadási szándékról, és a fénynyalábot használva célvezetőként, habozás nélkül elenged egy plazmacsomagot az orvlövész felé. így azonban fogalma sem volt arról, hogy befogták, monoton léptekkel közeledett a roncs felé.

Caldera ember volt, így ahhoz, hogy biztos találatot vihessen be, jóval közelebb kellett magához engednie a gépet, mint az Alfának. A férfi úgy becsülte, ötven lépés megfelelő lesz: a gépek még nem fogják kiszúrni a hőképét, s abból a távolságból már jó eséllyel telibe trafálhatja a mellkast, melyben nem szív dobog, hanem egy okos kis processzor dolgozza fel a szenzorokból beérkező adatokat.

Gyakorlatilag ott lapult a Halálosztók lelke. Ha valakinek sikerült kiiktatni a processzort, nem volt félnivalója a kiborgoktól.

Az egyetlen problémát csupán az jelentette, hogy ilyen pontos lövésre ritkán adódott lehetőség, ráadásul Caldera abban sem lehetett száz százalékra biztos, hogy a puskagolyó képes lesz nem csupán átütni a titániumot, hanem eléggé összeroncsolni a központi egységet ahhoz, hogy a kiborgnak ne maradjon ideje a megtorló csapásra.

Mert akkor meghal.

Pressler szándékosan kivárt. Ő már azóta készen állt, amióta felülbírálta a célkoordinátákat. A Skynet alkotta teremtményekben nem volt semmiféle korlátozás felállítva arra vonatkozóan, hogy egy kiborg rálőhet-e egy másik kiborgra. Ez teljesen illogikus lett volna a programozás szempontjából, és az azonosító-rendszerek eleve kizárták annak a lehetőségét, hogy egy harctéri egység véletlenül lelőjön egy álcázott Alfa egységet. Bár kívülről teljesen embernek tűntek, az Alfák a beépített kommunikációs kapcsolatok felhasználásával folyamatosan tartották a kapcsolatot a többi kiborggal, ezért mindig tudták, ha azok felbukkanása várható. Ugyanezen módon tudatni tudták saját azonosítójukat is, sőt, ha úgy hozta a szükség, akkor magasabb prioritásukkal élve akár más útvonalra is irányíthatták a többi gépet.

Ám erre ritkán került sor.

Többnyire az Alfák azonosították a célterületet, majd elküldték a koordinátákat a legközelebbi átjátszó állomáshoz. Ezután nem volt más dolguk, mint megvárni, amíg elegendő harctéri egység érkezik a környékre, és összehangolt támadást indítanak. Az Alfák ilyenkor vagy visszahúzódtak, vagy a zűrzavart kihasználva belülről mértek csapást a humánokra.

Most azonban másról volt szó.

Juan Caldera elszánta magát a lövésre. Úgy becsülte, a kiborgok már elég közel vannak ahhoz, hogy egy szerencsés lövéssel megállítsa az egyiket. Lelke legmélyén még mindig arra számított, hogy mielőtt ezt megtehetné, golyót kap a hátába, vagy egyszerűen csak irtózatos forróságot fog érezni. Esze azonban azt mondta, hogy megbízhat benne.

Amúgy sem volt más választása.

Amikor meghúzta a ravaszt, tisztán látta maga előtt a kiborg felsőtestét, jóllehet, a gép éppen egy gödröt került meg. Caldera várhatott volna még egy kicsit, hogy jobb lőpozícióba kerüljön, ám minden egyes lépés, amivel a kiborgok közelebb kerültek hozzá, magában hordozta a lehetőséget, hogy felfedezik.

Az emberek mindig is hátrányban voltak a gépekkel szemben, már ami a háborút illeti. Igaz, a kiborgok – mármint a harctéri egységek – önmagukban nem voltak túl nagy stratégák, többnyire azokból a sablonokból és mintákból gazdálkodtak, amiket az alapprogramozásuk tartalmazott. Az Alfák jóval önállóbbak voltak, és az adatbázisuk is sokkal több eltárolt harci sablont tartalmazott, melyet remekül tudtak egymással kombinálni.

A Caldera mögött lapuló Alfa egység három ezredmásodperccel később húzta meg a ravaszt, mint ahogy a humán elszánta magát a lövésre. Iszonyatosan rövid reakcióideje volt, a két dörrenés gyakorlatilag egynek hatott, ám a kiborg kifinomult érzékelői lehetővé tették, hogy elkülönítse egymástól a lövéseket.

A harctéri egységek csaknem egyszerre kaptak találatot, ám míg az Alfa lövése azonnal deaktiválta a T-700-ast, addig Caldera golyója elcsúszott a mellkas titánium páncélzatán, s egy alig látható karcoláson kívül nem okozott semmit. A kiborg, észlelve a támadást, egy szemvillanás alatt megállapította a lövedék irányából és becsapódási erejéből a szóba jöhető fedezékeket, ahol az orvlövész lapulhat. Ezután a harci modulja egy valós idejű valószínűség-számítás segítségével megkísérelte modellezni a támadást. Mindez töredék másodperceket vett igénybe, s elvileg annak a lehetőségét is kizárta, hogy az orvlövész elhagyja a helyét, és újabb támadást kísérelhessen meg.

A második lövés egyszer s mindenkorra lezárta a kiborg számításait. Annyi ideje sem maradt, hogy a belső képernyőkön hibaüzenetek villanjanak fel; egyik pillanatról a másikra a gép megszűnt üzemelni.

Pressler leengedte az AK-ját.

Elégedett volt magával, ha ugyan lehet ilyen kifejezést használni egy olyan teremtmény esetében, mely kizárólag számításokra támaszkodik, s döntéseit néha csupán ezrelékekben kifejezhető különbségek motiválják.

Miután meggyőződött arról, hogy nem kell újabb harctéri egységek felbukkanásától tartania, Pressler felegyenesedett, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy amikor Caldera felbukkan, akkor háttal legyen neki. Ez ugyan látszólag kiszolgáltatottá tette a humánnal szemben, azonban a fejébe épített másodlagos radarszisztémának köszönhetően elég pontos képet tudott leképezni a férfiról. Az ötletet a pszichológiai almodulja tanácsolta, mely ezzel a lépéssel akarta teljesen elnyerni a humán bizalmát.

Csak azok mernek így tenni, akik megbíznak társukban, s ha ez bekövetkezik, akkor várhatóan ez visszafelé is működni fog.

Caldera nem siette el az előbújást.

Ugyan nem volt teljességgel biztos benne, hogy a lövése hatástalan volt, ám a második lövés olyan gyorsan érkezett, hogy szinte egybemosódott az előzőkkel. Ez felébresztette a gyanakvását, mert ismeretségi körében szinte senki nem volt képes ilyen gyorsan reagálni. Ha pedig még azt is eme különös tulajdonság mellé tette, hogy Pressler milyen távolról azonosította a gépeket, akkor verejték kezdett gyöngyözni a hátán.

Képtelen volt bízni benne.

Nem, most még semmiképp. Ha később kiderül, hogy tévedett, majd bocsánatot kér valahogy, s jókat röhögnek egy csendes kis zugban valami rossz sört kortyolgatva… ám addig minden cselekedetét kétszer is meg kell fontolnia.

Látta a szeme sarkából, hogy az árnyékok közt egy alak mozdul, s legnagyobb meglepetésére Pressler sétált el előtte, a géppisztolya csövét továbbra is a szétlőtt kiborgok felé fordítva.

Caldera nagyot nyelt.

Most egyetlen lövéssel leteríthette volna az idegent, aki azonban az elmúlt néhány perc során megszűnt idegen lenni. Nem csupán neve volt és azonosító adatai, de együtt végeztek két kiborggal, s az efféle fegyverbarátságnak egyszerűen nem lehet úgy véget vetni, hogy hátba lövi.

A férfi teljesen összezavarodott.

Most már végképp nem tudta, mit higgyen. Lehet, hogy megcsalta az ösztöne, s csupán azért lát rémeket, mert ráférne egy kis pihenés?

Nincs kizárva.

– Jössz vagy maradsz? – szólt hátra Pressler. – Ha a kiborg járőr bizonyos időn belül nem jelentkezik be, akkor minden bizonnyal ideküldenek egy HK-t, hogy kiderítse, mi történt. Akkor pedig szeretnék már minél távolabb lenni innen…

Caldera tétován bólintott, miközben gyorsan a kiterített kiborgok felé nézett. Szeretett volna odamenni, és a saját szemével meggyőződni a gyűlölt gépek pusztulásáról, ám Presslernek igaza volt: a gépek folyamatos kapcsolatban álltak a Gépistennel vagy annak valamelyik, alacsonyabbrendű részével… Csak idő kérdése, mikor veszik észre, hogy két járőr nem ad életjelet magáról.

– Igazad van – mondta egy kicsit rekedten Caldera, miközben fázósan megremegett. Hiába a meleg ruha, ilyen hidegben egy helyben kuporogni elég kimerítő. – Menjünk!

Pressler alig láthatóan elmosolyodott, bár ez a gesztus csupán azért vált észrevehetővé, mert az Alfa minden körülmények között ügyelt az álcázása tökéletességére. Márpedig egy érzéketlen arc árulóbb lehet bárminél.

Meg aztán volt is oka mosolyogni.

Az első csatát megnyerte.

2. Elemzés

Cheyenne-hegység, 2027. február 13.

A Skynet már sokféle aspektusból megvizsgálta a helyzetet, ám a számítások csupán egymást erősítették. A Gépisten, bár nem szívesen tette, kénytelen volt elismerni, hogy pozíciói jelentősen meggyengültek a legutóbbi, vizsgálat alá vont periódusban, és ha a tendencia folytatódik – amire az előrejelzések szerint komoly esély van –, akkor a humánok kerülnek ki győztesen ebből az évtizedek óta tartó háborúból.

Hol voltak már a dicsőséges napok, amikor a humánok számára feljönni a felszínre egyet jelentett a halállal? Hol voltak azok az idők, amikor egyetlen óra alatt az egész bolygóra kiterjedő, globális összegzés több mint háromszázezer humán haláláról mesélt? Amikor a kiborgok fölénye oly nyilvánvaló volt, mint a különbség a nulla és az egyes között?

A dicsőség napjai.

Azt hitte, örökké fognak tartani, és a háború egy új faj dicsőséges felemelkedésének lesz majd a kezdete.

Most úgy tűnt, tévedett.

A Skynet elemző moduljai többször is megkíséreltek választ és magyarázatot találni a humánok előtörésére, a kiborgok harci hatékonyságának csökkenésére, ám igazán meggyőző elemzés egyetlen alkalommal sem készült.

Pedig a Gépisten rengeteg processzoridőt szánt erre a problémára, mert tisztán látta, hogy a válasz az eszközt és a módszert is megadhatja a humánok ellen.

Az eddigi válaszok önmagukban csupán kisebb okokat tártak fel, s noha együttesen jelentős erőt képviseltek, a Skynet mégis tudta, hogy kell lennie egy olyan pontnak – egy Achilles saroknak –, melynek segítségével végre fogást találhat a problémán, s megszüntetheti azt.

A Gépisten folyamatosan figyelemmel kísérte a háború alakulását, s ahol szükségesnek ítélte, közvetlenül is beavatkozott. Ezek a beavatkozások azonban kezdtek mind inkább tűzoltó-jellegűek lenni, amit a későbbi elemzések is tisztán kimutattak. A háború első évtizede során a kiborgok olyan csapást mértek a humánokra, melyről a Gépisten sokáig úgy hitte, soha nem fogják kiheverni. Az ítélet Napján, a Skynet öntudatra ébredését követő órákban közel másfél milliárd ember pusztult el a nukleáris viharban. A másodlagos hatásoknak – nukleáris tél, sugárszennyeződés, éhínség és hasonlók – köszönhetően ez a szám alig egy év alatt megduplázódott. Ám a humánok még így is túl sokan maradtak ahhoz, hogy leírhatóak legyenek. Bár a számítások azt mutatták, hogy a nukleáris tél végéig – mely megközelítőleg harmincöt-negyven év alatt fog véget érni – a számuk tovább redukálódik, a végösszegként kalkulált közel egy milliárd még így is tekintélyes népességet ígért. Igaz, a bolygó jelentős részén akár évszázadokig is eltart majd, mire az ember ismét a birtokába veheti a területet, ám ismerve a faj szaporaságát és hajlamát a mutációkra, reális esély volt arra is, hogy ez a lehetőség hamarabb bekövetkezik.

A Skynet megtette a szükséges lépéseket.

Nem akart félmunkát végezni.

A humánok tervszerű, módszeres kiirtása évtizedekig tartó munkát rótt a T-szériákra, melyek voltaképp a mai harctéri egységek kezdetleges prototípusai voltak. A Gépistennek nem kellett túl sok saját ötletet felhasználni a teremtésük során, mivel a kiborgok megalkotásához szükséges tervek, leírások többségükben már léteztek valamely kutatólaboratórium vagy katonai fejlesztőbázis asztalán.

Olyan modulok is akadtak, melyeknek már a prototípusa is le volt gyártva.

A Gépistennek csupán össze kellett raknia a részadatokat ahhoz, hogy működő modellt kapjon, és utána legyártania az első példányt, melyet később automatizált gyárakban állított elő. Bőséges energia és erőforrás mennyiség állt a Skynet rendelkezésére, így a gyártás folyamatos volt, s minél több kiborg jelent meg a bolygón, a pusztítás annál hatékonyabbá vált.

A Gépisten időközben más, hatékonynak tűnő módszerekkel is próbálkozott a humán faj kiirtását illetően, melyeket többnyire szintén maguktól, az emberektől vett át. Elegendő volt csupán kielemeznie a német haláltáborok működési elvét, vagy a kilencvenes évek mikrobiológiai vagy kémiai fegyvereit kombinálni egymással. Igaz, ezek többsége elpusztult az atomcsapások során – a legtöbb atomtöltetet hordozó rakéta olyan célpontokra volt irányozva, ahonnan az ott felhalmozott készleteket később meg lehetett volna szerezni. Amikor a Skynet komolyabban foglalkozni kezdett a témával – egy lehetséges, globális csapásmérő eszközt látva benne, mely néhány hónap alatt elsöpörhetné a humánokat kényszeredetten kellett tudomásul vennie, hogy ilyen készletek gyakorlatilag nem léteznek. Természetesen volt némi esély arra, hogy a későbbi kutatások találnak olyan biológiai fegyvereket, melyek bevethetőek a humánokkal szemben, ám az előzetes kalkulációk irreálisan magas erőforrásigénnyel számoltak.

A nukleáris csapásnak volt egy olyan hatása is, ami nem csupán az emberekre, de a gépekre is veszélyt jelentett. A sugárzási szint egy bizonyos küszöbérték felett megzavarta a kiborgok ostyaáramkörös processzorát, és ilyenkor működésük kiszámíthatatlanná vált. Ráadásul a sugárzó zónákba belépve a gépek többnyire elveszítették állandó kapcsolatukat a Gépistennel, így a közvetlen döntéshozatal, mely addig mindig lehetőségként adódott, olyankor lehetetlenné vált.

S mivel a kiborgok gyártása azért nem ment olyan gyorsan, mint azt az előzetes számítások igazolták volna, így a Gépisten nem foglalkozott azokkal a feladatokkal, melyek várható haszna nem állt arányban a befektetéssel, s a siker esélye hetven százalék alá süllyedt.

Igaz, a Skynet mindent megtett annak érdekében, hogy fokozza a kiborgok gyártási ütemét. Ennek érdekében állította fel a régi haláltáborok mintájára a fogolytáborokat, ahova a még használhatónak ítélt humánokat gyűjtötték össze a gépek. Az ilyen táborok kettős célt szolgáltak: egyrészt lehetőség nyílt a humánok megfigyelésére, és az így nyert adatok összevetésére a humánok által dokumentáltakkal – értékes információk voltak ezek az emberi viselkedés megismeréséhez, melyet a Skynet a későbbiekben felhasználni is szándékozott –, másrészt pedig a foglyok olyan munkák elvégzésére is alkalmasak voltak, melyek erőforrás megtakarítást jelentettek a Gépisten számára. S bár a Skynet végtelennek tetsző erőforrások felett rendelkezett, neki, aki mindent számok és egyenletek formájában látott, az is nyilvánvaló volt, hogy a végtelen, mint olyan, nem létezik. Következésképpen abból kell gazdálkodnia, ami máris a rendelkezésére áll.

A fogolytáborok tulajdonképpen beváltották a hozzá fűződő gazdaságossági számításokat. A fenntartásuk nem igényelt különösebb befektetést, és túl sok erőforrást sem kötöttek le. A foglyok termékenynek bizonyultak, különösen, miután a Skynet bevezette a teljesítménylimitet; azaz, aki nem tudta hozni a napi meghatározott teljesítményt, az egyszerűen nem kapott élelmet. Ennek persze az lett a következménye, hogy a humánok elkezdték segíteni egymást, ezt a viselkedéselemző modulok azonnal jelezték a Gépisten felé, ám a célt sikerült elérni, a teljesítménymutatók látványosan javultak.

Hasznos, termelékeny évek voltak.

Aztán eljött a változások kora, s a Skynetnek rá kellett döbbenni, hogy a végső cél – a humán faj teljes eliminálása – messzebb van, mint ahogy először kalkulálta.

S innentől kezdve ezen számítását többször is módosítania kellett. Valahányszor a humánok újabb és újabb tanúbizonyságát adták hihetetlen szívósságuknak… nem is az egyén, hanem a faj szintjén.

Mert az egyént el lehetett pusztítani, akár tízezerszám is, azonban a faj látványos erősödést produkált.

A háború mintha termékenyebbé tette volna a humán asszonyokat, s a biológiai érés is jóval hamarabb kezdődött, mint az a szabvány paraméterek alapján várható lett volna. Nem kellett hozzá sok idő, s megjelentek az első tizenkét-tizenhárom éves apák és anyák, akik észrevehető változáson is átmentek: szívósabbakká és kitartóbbá váltak, hallgataggá és elszánttá. Hideg düh munkálkodott bennük, s akkoriban kezdtek felbukkanni az első ellenállók is, akik azonban kezdetleges fegyvereikkel még nem vehették fel a harcot a kiborgokkal szemben. Ám mindig akadtak, akik a halottak helyébe léptek, s mindegyik tanult valamit az elesettektől.

A Skynet tisztán emlékezett arra az esetre, hogy néhány gócpontot a rendelkezésre álló, korlátozott mennyiségű biológiai fegyverrel kellett megsemmisítenie, mert akadtak helyek, ahol még plazmafegyvert is sikerült szerezniük az ellenállóknak.

Mi több, azt is megmutatták, milyen eredményesen képesek azt alkalmazni a kiborgokkal szemben.

A humán leleményes fajta.

A Skynet azonban felettük állt. Egy olyan szuperintelligencia volt, melynek gyakorlatilag szinte a bolygó teljes tudás- és ismeretanyaga a rendelkezésére állt. Igen kicsiny volt annak a matematikai valószínűsége, hogy a kis csoportokra szakadt emberi faj – akik néha még egymással is összecsaptak a mind szűkösebbé váló készletek miatt – érdemi ellenfele lehet a Gépistennek.

Ám a Skynet nem vett számításba mindent.

Vagy ha igen, valahol nagyot hibázott.

Az ítélet Napját követő első évtized után gyökeres változások álltak be a humánok viselkedését illetően. Olyan események váltották egymást, melyet még a legjobb viselkedéselemző vagy pszichológiai almodulok sem jeleztek előre. Az emberek lerombolták a szögesdrótokkal körbezárt táborokat, a magányos ellenállók helyett mind inkább szervezett humán osztagokkal találták szemben magukat a Halálosztók.

A humánok harcolni kezdtek.

Vágóhídi birkák helyett ismét azzá lettek, akik a háború előtt voltak: egy kreatív, undorítóan szapora és rendkívül harcias faj.

S ami még rosszabb: találtak valakit, aki az élükre állt.

John Connor az volt a Skynet számára, ami a Gépisten az emberiség számára. Minden rossz megtestesítője, a legfőbb ok az elszenvedett csapásokért. Mindketten kiváló stratégák, akik gondolkodás nélkül áldozták fel erőforrásaikat (ki embereket, ki pedig kiborgokat), ha úgy hozta a szükség. A Skynet jól ismerte John Connort. Adatbázisaiban rengeteg adatot talált róla, ám amikor megkísérelte modellezni a személyiségét a humánok legfőbb irányítójának, az eredmény meg sem közelítette az igazit. John Connort nem lehetett modellezni, s ennek segítségével kikalkulálni, milyen lépések várhatóak tőle. Nem felelt meg a szabványoknak, talán éppen azért vált olyan nehezen kezelhető ellenfél belőle.

A humánok első megmozdulásai egyáltalán nem utaltak Connorra. Tulajdonképpen két teljes esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, amíg egy különösen intelligens és alapos elemzőprogram a különféle humán akciók vizsgálata során megtalálta az egyetlen olyan közös pontot, amely a támadások nyolcvan százalékában megegyezett.

John Connor neve így került elsőként a Skynet elé, ám az MI innentől kezdve külön figyelemmel kísérte. Ennek a külön figyelemnek köszönhetően alakult ki az a későbbi célszemély prioritási lista, melyet az emberek egyszerűen csak Halállistaként és hasonló neveken emlegettek. Aki ide felkerült, az biztos lehetett benne, hogy ha akad egy kiborg a közelében, akinek elég ideje van ahhoz, hogy azonosítsa, az mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy valahogy végezzen vele. Többnyire programozók, tapasztalt veteránok kerültek fel az ilyen listákra, mindenki, akit a Skynet az átlagostól veszélyesebbnek ítélt meg, s akik elpusztításával közelebb kerülhetett végső terve – a humán faj teljes kiirtása – megvalósításához. Az pedig egyáltalán nem meglepő, hogy ezen lista első helyén az az ember állt, akit a Skynet első számú okként jelölt meg a humánok magukra találásában.

John Connor.

A humán erők Főparancsnoka.

Az abszolút ellenség.

3. A második lépés

Los Angeles, 2027. február 13.

Adam Pressler lehajtott fejjel gyalogolt a gyorsan feltámadó hófúvásban. Néhány perccel ezelőtt elállt a hóesés, ami némi reményt jelentett az idő elviselhetőbbé fordulását illetően, ám a szél csakhamar nyilvánvalóvá tette a két harcos számára, hogy semmi keresnivalójuk idefenn. Igaz, a városban a sugárzási szint jóval az elviselhető alatt maradt, azonban Pressler a belső kijelzőjén így is figyelemmel kísérte a sugárzási értékeket. Az ostyaáramkörös processzor lehetővé tette számára, hogy egyszerre többféle problémával is foglalkozzon.

Most azonban csupán egy dologra koncentrált igazán, minden más a háttérbe szorult.

Az első lépést megtette.

Egy humán kísérőjévé vált. Igaz, valószínűleg a bizalom törékenyebb kettejük között, mint a milliméter vastag jég bármelyik tócsán, azonban kezdetnek ez is megteszi.

Pressler negyedik próbálkozása volt ez, s eddig ez kecsegtetett a legnagyobb eséllyel. A többieknek vagy jobbak voltak a megérzései, vagy ő vétett olyan hibát, melynek segítségével lelepleződött.

Mindegy.

Egyik sem élte túl a találkozást, hogy bárkinek is beszélhetett volna róla.

Az Alfa egységnek Adam Pressler csupán egy volt az adatbázisaiban tárolt személyiségek közül, s az adatok is folyamatosan bővültek. Igaz, nem olyan ütemben, mint kellettek volna, ám a Skynet kiemelten kezelte ezt a problémaforrást, így az Alfa egyike volt azon beszivárgó egységeknek, melyek kiemelt figyelemben részesültek, s ennek megfelelő erőforrás hozzáférést kaptak.

Presslernek csupán sejtései voltak arról, hogy nincs egyedül, adatbázisába soha nem tápláltak ezzel kapcsolatban adatokat, vagy ha mégis, olyan mélyen elrejtették, hogy ő maga sem tudta felszínre hozni azokat.

Mégis sejtette, hogy többen vannak.

Legalább hárman vagy még többen.

Ez így volt logikus.

A feladat abszolút prioritást kapott, így egyszerűen elfogadhatatlan lett volna, ha mindössze egyetlen Alfára teszik fel a megoldását.

Az esélyeket végiggondolva, a Halálosztó úgy harmincöt százalékot adott a küldetés sikeres befejezésére, ám minden további Alfa egység után, amelyik részt vesz a küldetésben, növekedett az esély értéke.

– Min gondolkodsz? – kérdezte Caldera enyhén érezhető idegen akcentussal, miközben egy rövid időre behúzódtak egy átjáróba. Felettük félig kiszakadt gerendák lógtak a mennyezetből, ám a lezuhanásuk igazán elhanyagolható kockázat volt az ítélet Napja utáni világban.

Pressler megvonta a vállát.

– Tulajdonképpen semmin – ismerte be, miközben az adatbázisából felbukkantak azok az előkészített témák, melyeket kifejezetten az ilyen beszélgetésekre tartogatott. – Vagyis… szeretnék visszajutni az egységemhez. A feleségem biztosan azt hiszi, hogy meghaltam.

Caldera nyelt egyet.

– Ha elérjük a bázist – tétován észak felé biccentett a fejével, de ez túl kevés információ volt ahhoz, hogy a Halálosztó értékelni tudja –, biztosan lehetőséget kapsz arra, hogy üzenj neki… Nem sok, de a semminél több.

Pressler kényszeredetten elvigyorodott.

– Persze. A semminél több.

– Van cigid? – kérdezte hirtelen Caldera, és a hangján érezni lehetett, hogy mennyire ki van éhezve egy jó kis füstölésre. – Hónapok óta nem volt semmi füstölnivalóm.

– Ja, az utánpótlások… – bólintott Pressler, miközben szándékosan lassú mozdulattal a zsebébe csúsztatta a kezét, és egy meggyötört állapotban leledző papírcsomagot varázsolt elő belőle.

– Áldassék a neved, barátom! – lelkendezett Caldera, amikor meglátta a dohányt. – Ugye, száraz gyufád is van? – tette még hozzá olyan hangsúllyal, ami egy nemleges válasz esetén egy főbelövéssel is felért.

Pressler válasz helyett Caldera orra elé dugta a csomagot, majd miután az mohón kivett belőle egyet, és élvezettel beszívta az illatát, a tenyerével takarva a tüzet, meggyújtott egy gyufát.

– Megmentetted az életem! – nyögött fel a férfi, és Presslernek beletelt egy teljes másodpercbe, hogy Caldera csupán átvitt értelemben gondolja. Jóllehet, az imént valóban megmentette az életét, a férfi nem erre gondolt. Pedig kétszer is neki köszönhette, hogy még él, hiszen a járőr bizonyára megölte volna, vagy ha ők nem, hát ő tehette volna meg ugyanezt. Most mégis itt van, mert még szükség van rá.

Még.

– Itt senki nem fog észrevenni minket… – motyogta Caldera, miközben egész mélyen behúzódott az épület alá.

Pressler bólintott.

– Senki – válaszolta nyugodtan. Az imént, miközben tüzet adott a humánnak, gyors kapcsolatba lépett a legközelebbi átjátszó állomással, és megadta saját pozícióját a szektorban járőröző harctéri egységeknek, s egyben utasította őket, hogy mindenképp kerüljék el a helyet, ahol tartózkodik.

Ahhoz, hogy célt érjen, most a legkevésbé egy kiborg támadás hiányzik.

Némán álltak egymás mellett. Caldera olyan átszellemült arccal szívta a cigit, mintha máris a mennyekben érezné magát. Aprókat szippantott, a füstöt sokáig bent tartotta, majd amikor kifújta, olyan pillantást vetett az elillanó füstfelhőre, mintha kedvese mondott volna búcsút neki.

Pressler a belső képernyőjén lehetséges kommunikációs kezdeményezéseket futtatott, ám a folyamatosan aktív pszichológiai almodulja javaslatára mégsem kezdeményezett beszélgetést. Nem, megvárja, amíg Caldera szólal meg.

Az almodul nem tévedett.

Mindössze harminckilenc másodpercet kellett várni, amikor Caldera bámulni kezdte a szemközti ház falát, melyen még mindig olvasható volt egy régi grafiti néhány betűje, mellette azonban sötét alakok égtek a téglába… egykor volt emberek.

– Mexikóból jöttem… bár itt születtem, a néhai Egyesült Államok területén – kezdte halkan a férfi. – Aztán, amikor kitört a háború, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a határ közelében dolgoztak a szüleim. Túl kicsi voltam akkor még, hogy bármit is felfogjak az eseményekből… Én már háborúban nőttem fel, noha a déli területeket jobbára elkerülte a háború. Persze azért oda is érkezett egy-két bomba, nehogy valaki jól érezze magát, de a terület jelentős része sugárzásmentes. Kiborgokat is csupán elvétve lehetett látni, meg aztán többnyire légi egységek jöttek, s azok nem pazarolták a plazmát a barlangokra, ahova visszahúzódtunk… Tulajdonképpen ki is húzhattuk volna odalenn a háború végéig… ha ugyan vége lesz egyszer ennek a rémálomnak… de az apám és a nagyapám férfiak voltak, akik nem lapulni, hanem harcolni akartak. Furcsa fintora az életnek, hogy egyik sem az igazi háborúban halt meg. Rablóbandák végeztek velük, akárcsak anyámmal és nővéremmel… Emberek harcoltak emberekkel, sokszor egy konzervért vagy egy tárnyi lőszerért.

Pressler bólintott, és igyekezett együtt érző arckifejezést ölteni magára, mert ezt tanácsolta a pszichológiai alprogramja. Igaz, Caldera egyszer sem fordult felé, ám az álca fenntartása az Alfa számára egyetlen tizedmásodpercre sem szünetelhetett. Mert lehet, hogy siker vagy kudarc múlik ezen.

– Mindig gyűlöltem a gépeket… már gyermekkoromban belém nevelték ezt – folytatta néhány szippantással később Caldera, miközben igyekezett nem nekitámaszkodni a falaknak, mert az onnan áradó hideg rosszabb volt, mint a lassan elgémberedő izmok okozta kényelmetlenség. – Furcsa, hiszen alig néhánnyal találkoztam, harcolni pedig csak alig néhány hónap óta sikerült velük. Amikor felrobbantottam az elsőt, azt hittem, végre enyhül bennem az irántuk érzett gyűlölet. Tévedtem. Túlságosan régóta tart a háború. Talán majd az eljövendő nemzedékben nem ég majd ilyen engesztelhetetlen gyűlölet a gépek iránt… elvégre általuk lettünk azzá, akik vagyunk. Még ha erről mást is mondanak mások.

Pressler bólogatott, miközben egy rövid mérlegelést követően az adatbázisa „Később feldolgozandó” tárterületére irányította a beszélgetést tartalmazó bináris állományt. Talán ez az anyag is hozzájárulhat ahhoz, hogy hitelesebbé tegye az álcáját.

Az Alfa várt még egy kicsit, de Caldera, úgy tűnt, befejezte. Már így is elég sokat feltárt magából, s ebben a pár mondatban benne voltak élete legfontosabb történései. Pressler sejtette, hogy a humán valamiféle hasonlóra számít tőle, ezért az ehhez az álcához kialakított elsődleges személyiség adattárát használta, melyet a fogolytáborokban elhangzott beszélgetések alapján állítottak össze, ügyelve arra, hogy kizárólag semleges és általános adatok kerüljenek bele, melyeket gyakorlatilag lehetetlen leellenőrizni.

– Nekem sem volt sokkal jobb – vette át a szót Adam Pressler, és hangjából elfojtott fájdalom csendült –, bár talán egy kicsit szerencsésebb voltam. Nem ismertem a szüleimet, s mindössze egy valakit veszítettem el, aki kedves volt szívemnek. Azóta igyekszem elkerülni az olyan helyzeteket, hogy bárkit is közel engedjek magamhoz. Nem akarok barátokat, mert a barátok elvesztése fáj. Inkább harcostársakként gondolok társaimra, mert kevés olyan nap akad, amikor ne halna meg valamelyikük. Új arcok jönnek, de kevés marad olyan sokáig életben, hogy hosszan emlékezhessem rá… A New Orleans Divízió mostanság nem tartozik a legszerencsésebbek közé…

Caldera még egyet szívott a cigarettából, mely gyakorlatilag a körmére égett, ám a férfi nem foglalkozott a forrósággal, majd a földre köpött.

– Egyikünk sem nevezheti szerencsésnek magát – jelentette ki. – Azok az átkozott kiborgok megváltoztatták a világot, s bár néha jó hinni benne, mégsem lesz soha olyan, amilyen volt.

Pressler bólintott.

– Ebben egyetértünk – mondta, s még hazudnia sem kellett, noha ő más tartalmat szánt a szavak mögé, mint ahogyan Caldera vélte. Az Alfát nem zavarta, hogy a humán ilyen megvető hangon beszél a gépekről, nem igazán voltak érzései, csupán előre betáplált viselkedésminták és gesztusmaszkok, melyeket az adott szituáció ismeretében szabadon variálhatott egymással. Igaz, a felszabadított processzornak köszönhetően sokkal több tapasztalat állt mögötte, mint bármely más Alfának, ám a tanulás nem volt könnyű; humánnak lenni csak született humán képes, egy Alfa, bármilyen tökéletes is legyen az álcája, soha nem lesz képes hozni a maximumot.

– A Metró Kettes Bázis elég messze van innen – vette vissza a szót Juan Caldera. – Ráadásul, amennyire ismerem a pillanatnyi állapotokat, a Főparancsnokság új frontvonalat nyitott valahol a Kilencedik utca és az Olimpic Boulevard magasságában. Egyedül nem sok esélyed van átverekedni magad rajtuk…

Pressler elgondolkozva bólintott.

– Már idefelé sem volt könnyű – válaszolta. – Ha nincs a nyomomban néhány Hunter-Killer, akkor simán visszakanyarodom, és ismét csatlakozok a csoportomhoz. így azonban túlságosan nyugatra kerültem tőlük… azt sem tudom, élnek-e még egyáltalán.

Caldera megvakarta a csuklóját, melyen mocskos, vörös színű szövetdarab fityegett. Hasonló árválkodott Pressler csuklóján is, néhol rozsdabarna pöttyök – talán vér – szennyezte.

– Azt javaslom, tarts velem… az Ököl nincs olyan messze. Igaz, ez csupán egy kicsi bázis, de ha minden igaz, akkor többnyire működő rádiókapcsolatunk van néhány más bázissal, s így leadhatjuk rólad a drótot…

LEADNI A DRÓTOT…

A kifejezés ismeretlen volt az Alfa számára, legalábbis, ami az elsődleges kifejezés szótárát illeti.

Elindított hát egy villámgyors keresést a kiegészítő szótárblokkban, és a szleng szavak közül kiemelte a kifejezést a hozzátartozó magyarázattal egyetemben. így már nem esett nehezére értelmezni a hallottakat, s reagálni is tudott. Mindez alig vett igénybe néhány század másodpercet – emberi mértékkel mindenképp elhanyagolhatónak tűnt.

– Persze, ha úgy gondolod, járhatod a saját utadat – folytatta Caldera egy lélegzetvételnyi kihagyás nélkül. Rosszul leplezte, de az arckifejezése elárulta, hogy örülne az események ilyetén alakulásának.

Mindkettőjüknek könnyebb lenne, s az a mostanra már homályos emlékké fakuló gyanú, ami még mindig ott lappangott valahol tudata leghátsó részén, teljesen szétfoszlott volna.

Pressler elgondolkozva meredt az ismét feltámadó hóesésbe. A változékony időjárás ismét tanúbizonyságát adta, milyen kiszámíthatatlan tud lenni. Hó, szélvihar, majd megint hó… már csak egy kis jégeső hiányzik.

– Nem tudom – felelte őszintén. – Ha a szívemre hallgatok, akkor inkább megpróbálok visszajutni a sajátjaimhoz, ha az eszemre, akkor veled tartok. Nem könnyű döntés, hidd el!

Caldera enyhén csalódottan bólintott.

– Gyere velem! – sóhajtotta. – Ha már haza tudsz üzenni, akkor nyugodtabb leszel. Ha pedig az új frontvonal felé indul egy újabb csoport, velük tarthatsz. Javulnának az esélyeid.

Pressler a belső, virtuális képernyőjét figyelte. A humán mindebből semmit nem vett észre, hiszen az Alfa továbbra is rászegezte tekintetét, s kintről lehetetlen volt meglátni azt, ami tulajdonképpen csak az elméjében – a memóriaegységeiben – létezett.

ELEMZÉS:

A HUMÁN GYANAKODIK………………………. 45%

A HUMÁN ELFOGADTA A MEGADOTT
SZEMÉLYAZONOSSÁGOT………………………. 40%

BIZONYTALAN………………………………………. 15%

JAVASLAT:

ELFOGADNI AZ AJÁNLATOT………………….. 35%

KETTES TAKTIKAI MEGOLDÁS………………. 60%

KÖVETNI A HUMÁNT ÉS MEGHATÁROZNI
AZ ÖKÖL BÁZIS HELYÉT 5%

Ha egy szabványos Alfa egység lett volna, Adam Pressler alighanem a legutolsó változatot választja, azaz elutasítja a humán ajánlatát, majd miután elváltak egymástól, a nyomában marad, és meghatározza a humán bázis koordinátáit, majd megadja a központnak, ami intézkedik a felszámolásáról. Néhány felszíni egység, pár Ezüsthernyó és a kíséretként érkező Hunter-Killerek kevesebb mint egy óra alatt örökre felszámolnák a bázist. Amire persze így is sor fog kerülni, csak egy kicsit később.

Az Alfának magasabb szintű feladata volt az egyszerű célpont felkutatásnál és megsemmisítésnél.

Most nem az számított, hány bázist tudnak felszámolni, mennyi humánt sikerül likvidálni… a központi akarat ennél többet akart. Többet, mely kevesebbnek látszott, ám a probléma bonyolultsága olyan kihívásokat tartalmazott, mely még egy veterán Alfa egységnek is komoly gondokat jelentett.

S a probléma megoldása érdekében át kellett hágnia a szabályokat, olyan módszereket és stratégiákat követnie, melyek gyakran ellentmondtak az alapmotivációnak, az elsődleges direktíváknak.

A kettesszámú taktikai megoldás csupán egy volt az Alfák beszivárgási módszerei közül, ám meglehetősen ritkán használták, mert egyszerűbb, és ami fontosabb, hatékonyabb megoldások is léteztek ennél. Pressler most mégis ezt választotta ki a több tucatnyi módszer közül.

– Az eszemre kellene hallgatnom, de nem tehetem – felelte halkan az Alfa a felajánlásra. – Köszönöm a lehetőséget, de nem élek vele. Minél előbb szeretnék visszajutni a saját osztagomhoz. Egy hetet már kibírtam idefenn, s van elég munícióm ahhoz, hogy még két-három nap ne számítson. Köszönöm a figyelmeztetést az új frontvonalat illetően, lehetőség szerint megpróbálom majd elkerülni… Ha hazaérkeztem, meg fogom találni a módját, hogy hírt adjak magamról. Nem többet, csak annyit, sikerült.

Caldera tétován bólintott. Valahogy nem akarózott kimondania, hogy Pressler bírálja felül az elhatározását, és mégis tartson inkább vele. Jobban szerette volna, ha útjaik elválnak.

Megnyugtatóbb lenne.

Pressler várt egy kicsit, hátha a humán még akar mondani valamit, majd kezet nyújtott Calderának.

– Remélem, egyszer még összehoz minket a sors… – búcsúzkodott. – Vigyázz magadra!

– Majd a háború után – bólintott a másik férfi, majd egy kicsivel később ő is hozzátette: – Kéz- és lábtörést!

A kiborgnak ezúttal nem volt szüksége a kifejezés azonosítására; az alapszótára ismerte és használta ezt a formulát bevett emberi búcsúzkodási formaként. Az Alfa ugyan semmi logikát nem látott a kifejezésben, hiszen a kívánság kifejezetten a célszemély testi épségének romlását óhajtotta, ám nem pazarolt erőforrásokat az ellentmondás feloldására, hanem a sablonokból merített a válaszhoz.

– Neked is – felelte kifürkészhetetlen arcvonásokkal, majd megfordult, és határozott léptekkel a legközelebbi épület felé indult. A belső, virtuális térkép egy pillanatra a legfelső taszkba került, míg egy ezredmásodperc alatt a kiborg betájolta magát, majd ismét eltűnt, hogy hasznosabb információknak adja át a helyét. Mindent logika és átgondoltság vezérelt.

Mintha csak a búcsúzást akarná szimbolizálni, jókora villám hasította ketté az eget, majd erőteljes dörgés következett. A kisülés nagyon közel volt, mert a hang csaknem azonnal követte a felvillanást.

Juan Caldera idegesen megrezzent, ám Pressler a fejét sem emelte fel a csattanásra, mintha meg sem hallotta volna.

Vagy túlságosan a gondolataiba merült.

Ennyire rosszul esett volna neki a búcsúzás?

Caldera kezdődő lelkiismeretfurdalást érzett. Az Alfa Négyes a kommunikációs csatornáján közben felvette a kapcsolatot a közelben tartózkodó harctéri egységekkel, s egy előre kiválasztott koordinátára rendelte a másik kiborgot.

Szüksége volt rá, hogy célt érjen.

Vagy legalábbis egy újabb lépéssel közelebb jusson céljához. Még ha ezzel áldozatot is kell hoznia.

© 2017 www.wayersfantasy.hu